Az erdélyi magyar színjátszás történetéhez
Magyar színházmûvészeti
lexikon. Fõszerkesztõ Székely György. Szerkesztõ Török Margit.
Akadémiai Kiadó, Bp. 1994. 888 lap.
E lexikon méltán viseli
címét: a kulturális nemzet fogalmában gondolkodva, az egyetemes magyar
színházmûvészet adattárát jelentették meg a szerkesztõk. A kutatók és
érdeklõdõk a Kárpát-medence és a diaszpórában élõ magyarok színimozgalmának és
drámaírásának adatait lelhetik fel a kötetben a mûfaj e tájon való
jelentkezésétõl napjainkig. (Akad néhány, számunkra érthetetlen mulasztás, mint
például Határ Gyõzõrõl vagy Méhes Györgyrõl szóló szócikk hiánya.) Látszólag
magától értetõdõ az egyetemesség ténye; megemlítésére az kötelez, hogy a Hont
Ferenc szerkesztésében 1969-ben megjelent Színházi
kislexikon nem vállalta ezt a tudományos (tegyük hozzá: politikai áttörést
is jelentõ) feladatot: a kisebbségben és a diaszpórában élõ és mûködõ
színházmûvészet bemutatásától — az akkori politikai széljárás szellemében —
eltekintett. Az egyetemes magyar színházmûvészet bemutatására jelen kötetünket
megelõzõen a harmincas évek derekán történt kísérlet a Schöpflin Aladár
szerkesztette négykötetes Színházmûvészeti
lexikonban. Mindezek aláhúzzák a mostani lexikon számunkra kimagasló
tudományos értékét: összegezi az egyetemes magyar színházmûvészet adatait, s
ezekbõl kiszûrhetõ színháztörténet-írásunk állapota.
Természetes, hogy bennünket
elsõsorban az erdélyi színjátszás bemutatása s a színháztörténet-írásunk
állapotát jelzõ következtetések érdekelnek.
Mire alapozhatott az
erdélyi magyar színimozgalom szócikkeinek listáját elkészítõ és megíró
szakszerkesztõ? Létezett-e, létezik-e egyáltalán ezen a tájon
színháztörténet-írás? Gondolom, ebben az ismertetõben felelnünk kell erre a
kérdésre is, mivel a lexikonból kibontakozó kép egyértelmûen bizonyítja:
mûvelõdéstörténetünk jelentõs fejezetét képezi a színimozgalom, melyet nem
szabad Hamupipõke-sorsban felednünk.
Az erdélyi hivatásos
színimozgalom történetét feldolgozó alapmunkák: Jakab Elek, Ferenczi Zoltán
mûvei jelzik, hogy már a XIX. században megindult a mûfaj nemzeti
önismeretünket gyarapító jelentõségéhez mérhetõ kutatómunka. Itt most
elsõrendûen a romániai magyar kultúra vonzáskörében keletkezett
színháztörténet-írás eredményeit vesszük számba.
Az elsõ erdélyi hivatásos
együttes történetének kutatása ma már elképzelhetetlen a Jancsó Elemér
szerkesztette Erdélyi Ritkaságok sorozatban közzétett Káli Nagy Lázár-kézirat: Az „erdélyi nemzeti játékszínnek”, a magyar
játszótársaságnak eredete, fennállásának, viszontagságainak a mai idõkig
leírása (1821) címû kortársi visszaemlékezés nélkül (Cluj 1939).
Irodalomtörténetünk jeles kutatója, Jancsó Elemér a színházi folyamatok és
mûvelõdéstörténeti irányzatok együttes vizsgálatának módszerével nagy
szolgálatot tett a kezdeti színimozgalom kultúrtörténeti helyének
kijelöléséért: Az erdélyi színészet
hõskora a Káli Nagy Lázár-kötet elõszavaként; A kolozsvári magyar színház útja a romatikától a realizmusig
(NyIrK. 1963); A kolozsvári magyar
színház megalakulása és a felvilágosodás (Irodalomtörténet és idõszerûség címû tanulmánykötetében. Buk.
1972); A Shakespeare-kultusz kialakulása
a felvilágosodás korában és a kolozsvári magyar színház (NyIrK. 1965). A
Káli Nagy Lázár-kézirat közlésének jelentõségéhez mérhetõ Jordáky Lajos kiadványa
is (Kótsi Patkó János: A Régi és Új
Theátrom Históriája és egyéb írások. 1973), mivel közkinccsé tette a
felvilágosodás kiemelkedõ színházi alkotójának színházelméleti, drámaírói
munkásságát, bizonyítván, hogy a hõskorszak milyen szervesen ágyazódott az
európai mûveltségbe.
A színjátszásunk kezdeteire
vonatkozó forrásértékû színháztörténeti munkák között említenünk kell Szabó T.
Attila tanulmányát az elsõ professzionista színjátszónk sorsáról: Adatok Felvinczi György életéhez (ItK.
1932). Rendkívüli hozzájárulást jelent színháztörténet-írásunk megalapozásához
Vita Zsigmond munkássága is.
Enyedi Sándor is
nagymértékben gazdagította színjátszásunk hõskorára vonatkozó ismereteinket.
Neki sikerült egyértelmûen tisztáznia, hogy az elsõ hivatásos színi elõadás nem
1792. november 11-én volt, mint azt Ferencziék állították (nem kis mértékben
romantikus érzelmektõl fûtötten, hogy egybeessék Katona József
születésnapjával), hanem december 17-én (Mikor
volt Kolozsvárt az elsõ színi elõadás, A Hét 1892. 25. sz.). Enyedi számos
addig feltáratlan vagy tévesen közölt színháztörténeti adalékot tett közzé
könyveiben, tanulmányaiban a kolozsvári színház játékrendjére, személyi
állományára, vándorlásaira vonatkozóan: Az
erdélyi magyar színjátszás kezdetei (1972); A Kolozsvári Magyar Színjátszó Társulat 1810–1821 között (NyIrK.
1972); Déryné erdélyi színpadokon
(1975); A Kolozsvári színház vándorútjai
Erdélyben 1821-ig (1973). Enyedihez hasonlóan sok feltáratlan adalékot
szolgáltat az erdélyi színimozgalomról Szentimrei Jenõ könyve is: Harc az állandó színházért Marosvásárhelyen
1780–1945 (1957). Az alapkutatásokon nyugvó s ezen a téren jelentõs
eredményeket felmutató mûvek sorában említenünk kell még Janovics Jenõ A Farkas-utcai színház (Bp. 1941) címû
mûvét is. A színjátszás mûvészetének tiszteletétõl áthatott, emelkedett irályú
könyv a hõskorszak és a magyar nyelvterület egyik legelsõ kõszínháza
nemzedékének állít emléket.
Színmûvészetünk 19. századi
és századfordulós állapotáról közvetít híradást Sombori Sándor: Színjátszás Sepsiszentgyörgyön a 19.
században (Aluta 1970); Színjátszás
Sepsiszentgyörgyön a XX. század elején 1900–1913 (Uo. 1971). A két
világháború közötti korszakról szóló elsõ színháztörténeti kiadvány 1924-ben az
Imre Sándoré: Dr. Janovics Jenõ és a
színház, s ez egyben szemléleti módosulást is jelent. A Janovics
személyiségének szentelt mû ugyanis nem folytatja egyértelmûen a pozitivista
iskolát, hanem megpróbálja a színjátszást nem csupán mint interpretáló, hanem
mint alkotó mûvészetet is vizsgálni; a leíró stílust igyekszik ötvözni az
esszéírás módjával; a színház és társadalom kölcsönös interferenciájának
módozatait törekszik tetten érni. Említésre méltó ilyen vonatkozásban Janovics
Jenõ A színjátszás címû tanulmánya = Metamorphosis Transylvaniae. Szerk.
Györy Illés István (Cluj 1937); Kádár Imre, Kemény János, Pukánszkyné Kádár
Jolán írásai az Erdélyi Helikon 1942. évi 5. különszámában, melyet az erdélyi
színjátszás megszületésének 150. évfordulója alkalmából adtak ki, és Ligeti
Ernõ könyvének (Súly alatt a pálma.
Kvár 1942) színházi fejezete. A korszerû vizsgálódási módszer kiemelkedõ
teljesítménye Kántor Lajos színháztörténeti esszéje (Hamlet a bántott félhez tartozik. Bp. é.n.) az erdélyi
Hamlet-bemutatókról 1794-tõl napjainkig. A korszerû színháztörténeti kutatói
módszerek népszerûsítésének, a színháztörténeti érdeklõdés ébrentartásának tett
nagy szolgálatot A Hét címû folyóirat egymást követõ két évkönyve, a Régi és az új Thália (1981) és a Színjátszó személyek (1982). A
kiteljesedõ színháztörténeti érdeklõdés bizonyságaként jelennek meg Indig Ottó
munkái: Nagyváradi színikritikák a Holnap
évtízedében (1975) és A nagyváradi
színészet másfél évszázada 1798–1994 (1991). Az öneltartásra ítélt, a
fennmaradásért küzdõ, az önszervezõdõ társadalmi összefogás szép példáit nyújtó
két világháború közötti romániai magyar színjátszás adatainak feltárására tett
kísérletet Kötõ József mikromonográfiáiban: A
nagybányai hivatásos színimozgalom krónikája 1918–1940 (NyIrK. 1984); Színjátszás Brassóban és a Brassói Lapok
színházszervezõ munkássága 1918–1940 (Uo. 1985); Az aradi színjátszás két világháború közötti történetébõl (Uo.
1988); Színimozgalom Tordán a két világháború
közötti idõszakban (Mûvelõdés 1980. 12. sz.); Udvarhely színjátszása 1918–1940 (NyIrK. 1993). Sokat tett a
második világháborút követõ évek színjátszásának megörökítéséért Szabó Lajos: Színmûvészetünk tíz éve (Utunk 1954. 34.
sz.). A romániai magyar színimozgalom átfogó képét kívánja megrajzolni a Kántor
Lajos–Kötõ József szerzõpáros a Magyar
Színház Erdélyben 1912–1992 (1994) címû kötetben.
Romániai magyar
színháztörténet-írásunk jelentõs teret szentelt kiemelkedõ színpadi alkotóink
életmûvének is. Így a legnagyobb magyar
népszínmû-színészrõl és realista emberábrázolóról írt könyvet Szentimrei Jenõ: Szentgyörgyi István élete és mûvészete
(1955). Jordáky Lajos kötete: Janovics
Jenõ és Poór Lili (1971) e két nagy személyiségnek állít emléket. Kötõ József
a modern színjátszó iskola, az értelmi és érzelmi hatást egyaránt kiváltó
színészi munka elõfutáráról értekezik: Forgách
Sándor szellemi hagyatéka (NyIrK. 1992).
Habár mûfajuk szerint nem
színháztörténeti mûvek Kántor Lajos, Marosi Péter, Páll Árpád, Kacsir Mária, Gálfalvi Zsolt, Kötõ József
színikritikákat, drámatörténeti írásokat tartalmazó kötetei, mégis haszonnal
forgathatják színháztörténészek, mivel fontos híradásokat tartalmaznak
színjátszásunk közállapotáról.
A rövid összefoglalót
olvasva úgy tûnhet, hogy a romániai magyar színháztörténet-írás élõ és mûködõ
ága tudományosságunknak. Ha közelebbrõl vizsgáljuk, kiderül, hogy a mûvek
irodalom- és történelemkutatók munkásságának melléktermékei, ennek megfelelõen
csupán résztémákat dolgoznak fel, s ami talán a legnagyobb gond: munkáikban nem
a színháztörténet-írás szabályai érvényesülnek, hanem más kutatási területek
elõírásai szerint tárják fel anyagukat. Hadd említsek egyetlen példát. Indig
Ottó másodiknak idézett könyvét mint a lexikoníráshoz szükséges segédanyagot
vizsgálva kiderül: annyira ideologikus és irodalomközpontú vizsgálódás, hogy a
színház sajátos mûfajára vonatkozó adatokat (színészekre, díszlettervezésre,
rendezésre vonatkozó tényeket) alig-alig közöl. Romániai magyar
színháztörténet-írásunkból hiányzik tehát a kellõ szakszerûség, ami természetes
is, hisz 1918-tól kezdõdõen nem volt olyan kutatónk, aki pályáját elsõrendûen
ennek a mûfajnak szentelte volna.
Ha visszatérünk a lexikon
tanulmányozása kapcsán kialakított alapgondolatunkhoz, hogy az erdélyi magyar
színházmozgalom nemcsak összmagyar viszonylatban, hanem az egyetemes kultúra
vonzáskörében is értékeket termelt (Molière-,
Shakespeare-, Schiller-kultuszok a XVIII. sz. végén, Petõfi, Madách, Bárd,
Tamási, Sütõ drámatörténeti jelentõségû õsbemutatói, Kótsi Patkó János, E.
Kovács Gyula, Ditrói Mór, Szentgyörgyi István, Janovics Jenõ, Harag György
stílusújításai, sajátos transzilván dráma- és színházmodellek kialakulása),
akkor bizton állíthatjuk, hogy kortárs kultúránkat és tudományosságunkat ápoló
és formáló kezeknek elsõrendû feladatai közé tartozik a színháztörténetünket
szakszerûen mûvelõ nemzedék kinevelése.
Sietek eloszlatni azt a
tévhitet, hogy a szakszerûség elmélyítésének szükségességérõl szóló
eszmefuttatásom a lexikoni szócikkeknek az olvasata kapcsán merült volna fel
bennem. Inkább tiszteletet parancsoló, hogy milyen hatalmas szervezõi és
kutatói erõfeszítést igényelt a szükséges adatok összegyûjtése. (Példaként csak
egy vonatkozását említem a munkának: az igényes lexikon a születés és halálozás
évét, hónapját és napját közli; a két világháború közötti korszakra vonatkozó
szócikkek megírása nagy nehézségekbe ütközhetett, hisz ez az idõszak a
legfeltáratlanabb, alig rendelkezünk filológiailag pontos adatokkal.) Emiatt
talán éppen a két világháború közötti korszakból maradtak ki a lexikonból olyan
személyiségek, akik mûvészetükkel alakították színházmûvészetünk arculatát.
Ilyen vonatkozásban hadd említsem Ágoston
Baba, Bérczi Mihály, Darvas Ernõ, Derecskey Pál, Földes Berta, F. Csók Vilma,
Gálffi Nusi, Harmath Jolán, Inke Rezsõ, Jósika Mici, Kassay Károly, Kürthy
Böske, Kabdebó Duci, Légrády Pál, Lázár Hilda, Mihályi Károly, Örvössy Géza,
Pálffy Zsazsa, Palucz Vilma, Szabó Pál, Szegõ Lili, Soór Jenõ, S. Mátray Rózsi,
Sümegi Ödön, Szász Ilona, T. Pogány Janka, Ürmössy Magda, Vigh Ernõ, Vákár
Vilmos nevét. Nem is szükséges indokolni külön-külön a számontartás
jogosultságát, a színháztörténetben kis jártassággal bíró olvasó számára
egyértelmûen világos, hogy olyan elõadómûvészekrõl, intézményszervezõkrõl van
szó, akik beleférnek a lexikon értékrendjébe.
Egész sor fájdalmas hiányt
sorolhatunk fel a sajátos erdélyi drámairodalom értékteremtõi közül is (az
anyanyelvi színiirodalom úttörõi a felvilágosodás korából: Teleki Ádám, Kovásznai Sándor, Bodoki József,
Bornemisza János, Wesselényi Zsuzsa, Kibédi Sámuel, Bethlen Imre; a
drámafordítói mozgalom személyiségei, valamint az eredeti drámák alkotói: Kótsi
Katalin, Tokody János; késõbbi korok drámaírói: Tabéry Géza, Kaczér Illés,
Gulácsy Irén, Sebesi Samu, Csávossy György, Lászlóffy Csaba, s ebben a
vonatkozásban hadd említsük meg a diaszpórában élõ Domahidy Miklós nevét is).
Színháztörténet-írásunk
hiányaira hívják fel a figyelmet az intézményekrõl vagy városok
színimozgalmáról írott ama szócikkek is, amelyekben egy-egy korszak hiányosan
vagy tévesen adatolt.
Úgy vélem, e néhány kiragadott példa igazolhatja, hogy ki kell
alakítanunk a romániai magyar színháztörténet kutatógárdáját, s a fehér foltok
feltárása után meg kell írnunk az erdélyi magyar színháztörténeti lexikont.
Miután a lexikon anyaga
segítségével elvégeztük saját megmérettetésünket, hadd értékeljük magát a
mûvet. Úgy vélem, hogy a Székely György
vezetésével készült kézikönyv modern szemléletû, a színházmûvészetet úgy
igyekszik bemutatni, mint önálló, autonóm mûfajt, egyaránt hangsúlyt helyezve
az elméleti és pályaképek címszavaiban a színház sajátos kifejezõeszközeinek
bemutatására, szakítva azzal a szemlélettel, amely a színházmûvészetet csupán
interpretáló mûfajnak tekintette. Külön ki kell emelnünk, hogy magyar nyelvû
színházi lexikonaink közül egyik sem közölt ilyen gazdag ikonográfiai anyagot. Érdemes idéznünk a fõszerkesztõ elõszavából a
következõket: „Ez a kiadvány sokkal szélesebb szakmai területet fog át, mint
elõdjei. Nemcsak a prózai színmûvészetet veszi figyelembe, hanem — hazánkban
elõször — az operai, a könnyûzenés színpadi, a tánc-, a mozgás- és a
bábszínházi alkotókat is...” Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a kiadvány valódi
egyedi kísérletévé váljék mûfajának.
A kötet egészét tekintve
bizonyosak vagyunk abban, hogy a magyar tudományosság jelentõs, maradandó
alkotását tartjuk kezünkben.
Kötõ József