Két irodalom mezsgyéjén

Köllõ Károly: Confluenþe literare. Studii de literaturã comparatã româno-maghiarã.
Kriterion 1993. 318 lap.

Aki a román–magyar irodalmi kapcsolatok rendkívül szerteágazó témakörében kutatásra adja a fejét, föltétlenül kezébe kerül Köllõ (Engel) Károly egyik vagy másik tanulmánya. Az õ most végre románul is megjelent román-magyar komparatisztikai kötetébe válogatott, de e kötet anyagánál sokszorta nagyobb számú, irodalmi és szakfolyóiratokban, gyûjteményes kötetekben megjelent tanulmányai nélkül ugyanis jószerével egy lépést sem tehet, hacsak meg nem elégszik azzal, hogy az irodalompublicisztikai felszínen maradva, az alkalmi „musz-anyagok” egy idõben oly nagy számát szaporítsa.

Az immár 71. életévébe lépett, de forrásbúvárló szenvedélyébõl jottányit sem engedõ kutató ugyanis olyan tudóstípust testesít meg, aki fáradhatatlanul ás le a mélybe, hogy onnan elsõ kézbõl vett adataival nyissa rá szemünket a legkülönbözõbb „nagy” témák egy-egy fontos részletére.

Pontosan tíz évvel ezelõtt jelent meg magyarul (ugyancsak a Kriterionnál) az a kötete, amelynek címét most fent kölcsönvettük. A kiadó már akkor tervébe iktatta Köllõ Károly tanulmányainak román nyelvû megjelentetését is, de mire a fordítás elkészült, a hatalomnak már a tárgyszerû román–magyar kapcsolattörténeti kutatás is kényelmetlen volt. Az 1989-es fordulat után pedig újra évek teltek el, amíg most az elõkészített kötet, a Soros Alapítvány anyagi támogatásával, végre megjelent.

A Köllõ Károly képviselte tudóstípus értékét — mindenféle modern és ultramodern irodalomvizsgálati iskolák és irányzatok divatja közepette — talán semmi sem fejezi ki jobban, mint az, hogy az az Adrian Marino írt hozzá elõszót, akit a modern román irodalomelemzés, sõt kritikaelmélet kiemelkedõ alakjaként ismer nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi irodalmárvilág is. Épp õ az, aki megállapítja: „Feltétlenül igaz az, hogy az »összehasonlító irodalom« jelentése ma tágabb, kevésbé dokumentált, és hogy ma már nem kizárólagos terepe a »kapcsolatoknak«, a »forrásoknak«, a »hatásoknak«. De a komparatisztikának mindig is szüksége van a szilárd dokumentáris alapra, és Köllõ Károly itt választotta meg munkaterületét. Õ fáradságot nem ismerõ, munkás, bibliográfusi, levéltárkutatói szenvedélytõl ûzött ember, akinek fontosak a részletek, a precizitás, aki a végletekig menõen kitartó és hûséges az általa kutatott témákhoz.”

A kutatói aprómunka, az elsõdleges forrásokig leásó szenvedély tehát, íme, a „nagy” irodalomértelmezés oldaláról kapja meg a megérdemelt elismerést. A kettõ csak a hozzánemértõk szemében mond ellent egymásnak. Az elõbbit csak azok kezelik le fölényes mosollyal, akik az utóbbinak is csak felületes mûvelõi.

De van Adrian Marino bevezetõjének egy másik — számunkra épp ma és itt — nem kevésbé fontos gondolata: az, amikor Köllõ Károly kötetét román olvasóinak ajánlva, azoknak a magyar és román szellemi embereknek a példájára emlékeztet, akik a román–magyar kapcsolatok kutatásának értelme, szükségessége mellett tettek hitet. Õ Veress Endre és Gh. Bogdan-Duicã nevét említi a két háború közötti évtizedekbõl, s Jakó Zsigmond románul szintén a Kriterion által megjelentetett kötetét (Philobiblon transilvan, 1979), s az õ munkásságuk mellett többek között a Köllõ Károlyéval is érvel amellett, hogy ideje lenne végre betölteni egy nagy ûrt: megírni a román–magyar mûvelõdési és irodalmi kapcsolatok még mindig hiányzó történetét.

A mostani kötetben megjelent tanulmányok ezt a hiányzó kapcsolattörténeti mûvet alapozzák meg. S most már nemcsak a magyar, hanem a román irodalomtörténet-írás felé is.

Hiszen a román irodalomtörténet-írás sem nélkülözheti Köllõ Károly olyan tanulmányait, mint amilyen e kötetben Mihail Halici németalföldi és angliai munkásságának felderítése, Timotei Cipariu egy ismeretlen kéziratának és e mû felvilágosodás kori eszmei összefüggéseinek elemzése, a Gheorghe ªincai önéletrajzi elégiájának váradi fogadtatásáról, Petru Maior Román egyháztörténete kéziratának sorsáról vagy Emil Isac fiatalkori munkásságának magyar összefüggéseirõl írott tanulmánya. Köllõ Károly, aki már több mint három és fél évtizeddel ezelõtt felhívta magára a figyelmet a XVI. századtól fogva magyar kéziratos énekeskönyvekben felbukkanó román világi énekekrõl és azok irodalomtörténeti, nyelvtörténeti jelentõségérõl értekezve, e mostani kötetbe foglalt tanulmányaiban a román irodalomkutatás számára is szolgált megkerülhetetlen adalékokkal.

A mostani kötet tanulmányainak egy másik része kimondottan kapcsolattörténeti tárgyú: Csokonai Béka-egér harcának népi román fordítása, Jósika Miklós regényeinek román vonatkozásai, Az ember tragédiája hatása Coºbucra, Ion Luca Caragiale magyar kortárs-értékelései, az elsõ bukaresti magyar újság: az 1860 nyarán indult Bukuresti Magyar Közlöny bemutatása, Solymossy Elek pályaképe vagy egy közös Tamási- és Sadoveanu-hõs, a csíkszeredai ortodox lelkész, Izidor atya alakjának lenyomozása kapcsán egy sokatmondó irodalmi párhuzam felrajzolása — mindez megannyi támpont (és Köllõ Károly lapokban szétszórt írásaiban még mennyi ilyen van!) ahhoz a román–magyar mûvelõdési és irodalmi kapcsolattörténeti szintézishez, amelyrõl Adrian Marino szólt.

Végül — ha rövidített változatban is — örömmel látjuk viszont ebben a kötetben azt a nagy ívelésû irodalmi kapcsolattörténeti tanulmányt, amely Réthy Andor és Váczy Leona Magyar irodalom románul címû könyvészete élén jelent meg 1983-ban. Ez a tanulmány éppúgy a filológiai aprómunka mellett szintézisteremtésre is vállalkozó Köllõ Károlyt mutatja be, mint az az 1972-es fejezete, amelyet a romániai komparatisztika történetét áttekintõ nagy akadémiai kötetben (Istoria ºi teoria comparatismului în România) írt a múlt század második felének erdélyi magyar összehasonlító irodalomtörténeti iskolájáról.

A „dokumentarizmus” Adrian Marino szerint elsõ, de nélkülözhetetlen lépése után tehát maga Köllõ Károly teszi meg a másodikat is.

Dávid Gyula