Európa története. Szerk. Gunst Péter. Szerzõk: Orosz István, Papp Imre, Pósán László, Barta János,
Mózes Mihály, Tokody Gyula, Menyhárt Lajos, Gunst Péter. Debrecen 1993. 432 lap.

Európa történetének megjelentetésével a magyar történettudomány újabb szintézise fekszik elõttünk, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Egyetemes Történeti Tanszékének munkája.

A szintézis írói szakterületünk legjobb hagyományait követték. Noha nemzetközi kitekintésnek sohasem volt híján mûvelõdésünk, különösen a múlt század végével érezte feladatának történettudományunk, hogy egyetemes történeti alkotással álljon elõ. Népszerûsítõ munkák és fordítások után a Marczali Henrik szerkesztette, 1898-tól megjelenõ impozáns Nagy Képes Világtörténetet kell kiemelnünk, amely azóta is a legterjedelmesebb ilyenszerû összefoglalásunk, s szakköröknek és nagyközönségnek egyaránt jó tájékoztatást nyújtott. Ugyanígy jelentõs a Kolozsvári Egyetem termékenységérõl és élénk szellemiségérõl ismert professzorának, Márki Sándornak négykötetes munkája, az egyetemes ókor, középkor, újkor és legújabb kor történetérõl (1912). Csak a legjelesebbeknél maradva, idézzük fel a Hóman Bálint–Szekfû Gyula–Kerényi Károly szerkesztésében 1935–1936-ban megjelent Egyetemes történet négy vaskos kötetét, kiváló szerzõgárdájával.

Az utóbbi fél évszázadban azonban Az emberiség történetén (1963) kívül világtörténeti szintézis Magyarországon nem született; ez annál sajnálatosabb, mert Nyugaton a történelmi múlt összefoglalásában kiemelkedõ eredmények jelentek meg. Pedig a magyar történészekben folyamatos volt az ilyen irányú érdeklõdés. Az MTA Történettudományi Intézete, a budapesti, szegedi, debreceni és pécsi egyetemek egyetemes történeti tanszékeinek szakemberei számos önálló kiadványban, könyvben, jegyzetben, sorozatban, folyóiratban a legváltozatosabb formában foglalkoztak a kérdéssel. Külön monográfiákat szenteltek egyes országok, sõt kontinensek történetének bemutatására, nagy horderejû korok és események, jelentõs személyiségek életrajzának és értékelésének megírására. Ismeretes, hogy a központi szakfolyóiratok, a Századok, Történelmi Szemle, Hadtörténeti Közlemények, Levéltári Közlemények, Agrártörténeti Szemle stb. mindig súlyt helyeztek az egyetemes-nemzetközi kitekintésre, sõt az MTA Történettudományi Intézete Világtörténet már régóta külön sajtóorgánumban kíséri figyelemmel az egyetemes történelem kérdéseit, felveti a kérdéseket, bemutatja a külföldi eredményeket, s bekapcsolja a magyarországi történészeket a nemzetközi tudományos vérkeringésbe.

A szélesebb kitekintés a magyar történeti összefoglalásokból sem hiányzott, de annak egyértelmû, összehasonlító módszerrel történõ beépítése az egyetemes fejlõdésbe, elsõsorban kontinensünk múltjába a Magyarok Európában címû négykötetes sorozattal valósul meg (szerzõi: Engel Pál, Szakály Ferenc, Kosáry Domokos és Glatz Ferenc). „A sorozat a magyar történelmet az eddigi összefoglalásoknál nagyobb kitekintésû európai beágyazottsággal adja elõ” — írja a korszerû szemléletû és módszerû vállalkozást szerkesztõ Glatz Ferenc. Reméljük, hogy mindez távlatilag megtermi gyümölcseit és múltunk szervesen, szerepéhez méltó módon épül majd bele a külföldi egyetemes történeti mûvekbe.

Ám nemcsak világtörténeti szintézis, hanem Európa története dolgában is gyengén állunk. Pedig kontinensünk múltjának bemutatásában immár háromszázados nyugati hagyománnyal rendelkezik tudományunk, s annak híre diákjaink egyetemjárása révén hozzánk is eljutott. Egyikük, az erdélyi Körmõczi János Göttingenben Európa története politikai tekintettel címmel G. Chr. Gebauernek (Gebaverus) J. G. Meusel által átdolgozott, igen sikeres munkája alapján (Anleitung zur Kenntniss der europaeischen Staatenhistorie, amely 1775–1816 között hat kiadást ért meg) kéziratot állított össze. Ebben megemlékezik arról, hogy Európa históriájának elsõ megírója az úttörõ Samuel Puffendorf volt, aki 1680-ban kiadott munkájával szerzett magának hírnevet; Gebauer és Meusel csak követték õt. Az államismereti iskola jelentõs központjában, Göttingában, a felvilágosodás századának végén L. T. Spittler adta elõ az európai országok történetét, amit Körmõczi is hallgatott és jegyzetelt. A történeti megközelítésnek az a módja a múlt században több országban is nyilvánosságot nyert.

Századunkban a legismertebb ilyen munka talán H. A. L. Fisheré (magyar fordítása: Európa története. Bp. 1930; a kiadó pótlólag Magyarország történetét illesztette hozzá Balla Antaltól). Fisher munkája már az európai gondolat szellemi légkörében fogant, ami, ha akkor nem is, de a II. világháború után felerõsödött és Nyugat-Európában hatékony gazdasági és politikai eredményekhez vezetett. Ezt az irányulást — minden eredménye ellenére — a történelemtudomány nem tudta kellõképpen követni. Európa kettéosztottsága, politikai elõítéletek, nemzeti tendenciák, régi beidegzettség, objektív értékítélet kialakulatlansága egyaránt hozzájárult ehhez a helyzethez.

Különösen ezért tiszteletre méltó a debreceni historikusok kezdeményezése Európa történetének megjelentetésére. Modern szemlélet és módszer, szintetizáló készség, az összehasonlítás, az értékek és tendenciák elsõdleges kezelése és érvényesítése a múlt feltárásában: ezek a szerzõk legfõbb törekvései. A kontinens egésze érdekli õket, szemben Fisherrel, aki csak az ó- és középkort tárgyalja. Elõdjüktõl eltérõen Európa történetének új szintézisébõl az ókor kimaradt, s csak a középkortól, az V. századtól kezdõdik a kontinens fejlõdésvonalának felrajzolása.

„Ennek a rövid, tömör összefoglalásnak az a feladata, hogy áttekintõ képet adjon az európai történeti fejlõdés fõ vonalairól, lényegérõl. Elsõsorban annak a sajátos történeti fejlõdésnek az összetevõit, egyes fontosabb lépcsõfokait, csomópontjait kívánja bemutatni, amelyek oda vezettek, hogy mára fokozatosan egyetlen társadalmi-gazdasági rend, nevezetesen az európai válik uralkodóvá a világ egészén (az észak-amerikai az európai átültetésének a terméke), s a világ többi kontinensének népei gyakorlatilag nem tehetnek mást, mint így vagy úgy ehhez alkalmazkodnak — ha nem akarnak megsemmisülni, ha eredeti sajátosságaikat legalább részben meg akarják õrizni” — írja a kötetet szerkesztõ Gunst Péter.

A szerzõk szemléletében Európa nem földrajzi, hanem történeti kategória; a fejlõdés egy nyugati magból fokozatosan bontakozik és terjed ki az Urálig. Azok az elõzmények, gyökerek, az egyes etnikumok kezdeti vívmányai képviselik a kiindulópontot, amelyek együttesen, egymással összefonódva alakítják az egész kontinens fejlõdését. A hangsúly nem az eseménytörténetre, egyes országok történetére, hanem a különbözõ korok átfogó elemzésére, a jellemzõ vonások kiemelésére esik. A Bevezetõ szakítást ígér az Európa-centrikussággal, és „a világ egésze felõli” megközelítést hangsúlyozza. A könyvben töretlenül érvényesül az az elméleti vonal, amely szerint Európa történeti modelljét minden tagoltsága és sokszínûsége ellenére összefüggõ egységnek kell tekintenünk.

A kitûzött cél a könyv tíz fejezetében valósul meg. A hozzá fûzött Függelék a tizenegyedik, s ezt kronológia és bibliográfia követi. Már a fejezetcímek a lényegre tapintanak, így mindjárt Az európai fejlõdés alapjai c. kezdõfejezet (Gunst munkája). Annak, hogy a XVI. századtól Kínával szemben Európa döntõ módon elõretört, a lényege a kelta, germán és antik (görög-római) világ technikai, gazdasági-jogi-ideológiai vívmányainak egybeolvadása. A nyugati modell fölényét a magántulajdon kialakulása és a római típusú kereszténység egyénre, pluralizmusra építõ jellege hozta, míg a kontinens keleti felén az államnak alárendelt egyház, számos közösségi tulajdonforma, erõsen központosított despotikus államvezetés érvényesült, s mindez nehezítette a társadalmi tagozódást. Következésképpen Nyugaton jelentõs városok, kereskedelmi-ipari központok alakultak, országos arányuk-súlyuk rohamosan növekedett, amihez képest Kelet-Európa jócskán lemaradt. A nyugati modell fölényét a XVI. századtól „a gyorsuló fejlõdés, annak technikai, technológiai következményei” biztosították Európában, sõt az egész világon. Közép-Európában egy Nyugat és Kelet között elhelyezkedõ „átmeneti modell” jelentkezett (itt a szerzõ megállapításai szerencsésen ötvözõdnek Bibó István és Szûcs Jenõ egyes tételeivel). A különbségek ledolgozása azóta is folyik.

A fejlõdésvonal irányát követi a késõbbi három fejezet: A mediterrán birodalomtól Európáig, A feudális Európa és A rendi korszak Európája. Itt — a tulajdonképpeni középkor történetét bemutató részeknél — a neves historikusé, Orosz Istváné az oroszlánrész, mellette pedig Pósán László és Papp Imre jeleskedik. A korszak olyan alapkérdései mellett, mint a feudális gazdaság és társadalom, rendiség és rendi monarchia, kézmûipari „forradalom” és agrárátalakulás, olyan címekben, mint Kísérletek az egyetemes Európa fenntartására és kiterjesztésére, Európai mûvelõdés a skolasztika jegyében, minduntalan felelevenedik a könyv általános irányvonala.

Hogy mennyire célra törõ a kötet, azt mutatja a lényeget tükrõzõ V. fejezet: A modern Európa hajnala (írói: Barta János, Pósán László és Papp Imre). Mivel az újkorban járunk, itt olvashatunk az abszolutizmusról, a korai gyarmatosításról, reneszánszról, reformációról, katolikus megújulásról és barokkról. Az ide tartozó Ész évszázada jelzi, hogy következik A gazdasági-társadalmi átalakulás és polgári forradalmak fejezete (VI.). Hiszen a felvilágosodás és polgári forradalmak, természettudományok és ipari forradalom közt vitathatatlan az összefüggés, és valóban A modern Európába jutottunk (ezt Gunst Péter jegyzi, míg a címadó fejezetben Mózes Mihály és Papp Imre a munkatársai). Hiába próbált szembefordulni vele A Szent Szövetség Európája (VII. fejezet). Mennyire találó a záró részbe foglalt értékelés: „Amíg az angol befolyás a feudalizmus bomlását, majd az ipari forradalom kibontakozását, a politikai és szellemi életben pedig a liberalizmus térhódítását segítette elõ, az orosz befolyás a polgári átalakulás legfõbb kerékkötõjévé vált a kontinensen. A Nyugat- és Kelet-Európa közti távolság fenntartásában a Habsburg Birodalomnak és Poroszországnak is része volt.” Tokody Gyula megállapításai ezek, aki a VII. és VIII. fejezet megírásában a java részt vállalta, mellette meg Gunst Péter, Mózes Mihály és Papp Imre írta az egyes részeket.

A VIII. fejezet gazdasági irányulást sejtet (Az ipari forradalom Európája), a valóságban azonban a politikai kérdések nyomulnak elõtérbe (az elõbbiek Gunst, az utóbbiak: az 1849 utáni nemzetközi erõviszonyok, a nemzeti államiság, Európa a századvég és századforduló idején, az elsõ világháború Tokody Gyula és Menyhárt Lajos írásai). Két summás összegezés gyorsan vezet napjaink felé: A versailles-i rendszer Európája és A II. világháború (IX. és X. fejezet). Végül a XI. záró fejezetben (Függelék: Európa 1945 után) a „két tábor” keserves évtizedei után az új, egységes Európa felé vezetõ utat vázolja fel Gunst Péter.

A könyv írói egyetemi oktatók, munkájuk sok évtizedes tapasztalatra vall. A könyv felépítése és szerkezete, fejezetei és alfejezetei, a hozzájuk kapcsolódó tartozékok egy összeforrott munkaközösség felhalmozott tudásának bizonyítékai, akik sokban didaktikai célt követnek. Könyvük értékét azonban ez a tény nem csökkenti, hanem inkább növeli. Rendszeres, világos és jól áttekinthetõ kép bontakozik ki az olvasó elõtt kontinensünk múltjáról, amit természetesen színesíteni, gazdagítani és tökéletesíteni lehet. Noha a könyv a lényeget ragadja meg, az egyes alkotóelemek egybeforrasztása egy tömör szintézisbe sok akadály leküzdését kívánta a szerzõktõl, a rengeteg anyag-adat rendezése és selejtezése szintúgy. A munkában egyensúlyt érzünk a nép és személyiség történelemalakító szerepének megragadásában, hiányérzetünk van viszont az emberi, demográfiai tényezõ számszerû szemléltetésében. Jó gondolat volt a térképek szövegbe építése (köztük mûvelõdési vonatkozásúak is vannak), de a Frank Birodalomtól a bécsi kongresszusig terjedõ idõszakból egy meghatározott dátumhoz kapcsolt európai politikai térkép sincs a könyvben. A kronológiákat túlságosan summásnak érezzük, és a szakirodalommal együtt kiegészítendõnek; már csak tájékoztatásképpen is ide kívánkoznak pl. az idézett magyar összefoglalások, aztán a Historia mundi, Propiläen Weltgeschichte, History of Technologie, Histoire générale des sciences, Histoire générales des civilisations stb.

Hosszú és küzdelmes volt, de végül is kecsegtetõ Európa népeinek útja. Nagy Konstantin úgy vélte, hogy békés kormányzása alá vetette „az egész földet”. Nagy Károly „renovatio imperii”-jével a teljes Európára kiterjedõ birodalmat akart, de az elkövetkezõ másfél évezred sem volt elegendõ e gondolat megvalósítására. A Kellog–Briand-paktum (1928) idõszakában mintegy 60 állam tett hitet a nemzetközi problémák békés, erõszakmentes rendezésére; sajnos utána világméretû válság és világháború következett. A Helsinki Záróokmányban (1975) a kontinens országai, az USA és Kanada biztonsági és együttmûködési kötelezettséget vállalt, s a zökkenõk, törések, vészhelyzetek ellenére nem tört ki világméretû konfliktus, sõt az enyhülés és integráció jelei látszanak eluralkodni a két ellenséges tábor eltûnésével. Az általunk ismertetett könyv nem mondja ki, de sejteti, hogy az európai gondolatnak jövõje van.

Hasonló témakörû és eszmevilágú könyv sajnos Erdélyben nem született, s a behozottak közt sincs. Azért nagyon örvendetes volna, ha Európa történetének mondanivalója sokak tudatába behatolna, s a szakembereken, diákokon kívül a nagyközönséghez is eljuthatna.

Csetri Elek