Egyed Emese
A megelevenedõ költõ
Eredmény és titok a
Barcsay-kutatásban
„Jutván a
titkoknak álnok pitvarában”
(Barcsay
Ábrahám)
(Hivatásos olvasó vagyok. Napjaimat szövegek
értelmezése tölti ki, ebbõl gyakran születik a késztetés: játszani a betűvel,
titkokat megfejteni, rálelni eltűntnek nyilvánított művekre, feltámasztani
halottakat.
Nem elszólás ez; az irodalommal való foglalatosság
olyan elmerülést jelent nyelv, idõ, tapasztalat és képzelet láperdeiben, amely
elõbb-utóbb vagy a megfogalmazható kudarchoz, vagy a csoda élményéhez vezet.
Személyes életünkben legalábbis; de idõnként ez az út – ez az eredmény
nyilvánossá is tehetõ.)
Valami mást kerestem, amikor
emlékeim felfrissítése céljából újraolvastam Barcsay Ábrahám, a testõríró költeményeit egy antológiából. A versek
valósággal megszólítottak; finom jelképiségű képek, néhol a hanyagságig
alkalomszerű közvetlenség, az élõbeszéd lendülete: ezek voltak a kihívás
elemei, a késztetõ kíváncsiságéi, amelyek nyomán egyszer csak vágyni kezdtem
arra, hogy legyen a versek mögött
életműnyi költészet, értelmezhetõ életű költõ-ember.
Még jóformán át sem tekintettem a
vonatkozó irodalmat, már reméltem, hogy vár rám itt-ott adat, amivel
kiegészíthetem Barcsay életrajzát; levél, amelyet írt vagy kapott, és amelyet
még nem közölt senki; és mindennél fontosabb volt, hogy találjak lappangó
verskéziratokat.
Ha mindebbõl nem valósult volna
meg semmi, úgy is emlékezetes szellemi kaland lett volna a néhány évnyi
búvárkodás, hiszen figyeltem, felismertem, megfogalmaztam, egybevetettem és
rendszerezni próbáltam. Kérdeztem.
Szövegek párbeszédével
foglalkozik legszívesebben a mai irodalomtudomány. Azokkal a nyelvi, biológiai,
politikai és egyéb határokat nem ismerõ szellemi, formai, műfaji alakzatokkal,
amelyek egy változatos, de szervesen eggyé lett európai kultúra részei.
Mi tagadás, nem sikerült csupán a
versszövegekre összpontosítanom. Képtelen voltam eltekinteni attól, hogy megvan
a név, de nem kapcsolódik hozzá
tagolható vagy érdemleges jelentés. Adott volt a valamikori hírnév és a mostani
említés; e két véglet mint határpont közötti történés nem más, mint a
Barcsay-kultusz, tulajdonképpen a felejtés története.
Szövegek párbeszédének hermészi
meghallása helyett – még inkább azok elõtt – az emberi hang színe,
mulandóságból elõhívható zöngéje vezetett az ember és körülményei hiányának
megsejtéséhez; e hiány érzékelése lett maga a hipotézis. Megállapítom, hogy Barcsay
volt. Ettõl kezdve könnyebb a dolgom.
Igen, csakhogy (egyre többek
által posztmodernnek nevezett) korunk leszámolt a helyreállítás
(rekonstruálható életmű vagy életközeg) illúziójával. Másképpen kérdezünk, de
ezáltal szerkezetet is adunk a tudásnak.[1]
Ilyesmi indokolhatja egy olyan kutatás újrakezdését, amely 1806, Barcsay halála
óta többször elkezdõdött és mindannyiszor elakadt.
A Barcsay-szövegek sorsa
Ami Barcsay Ábrahámról az életeseményeken kívül
legegyértelműbben kideríthetõ, az a szövegkiadások (és kéziratok) története.
A költõ halála után az irodalmi
hagyatékok morbid tökélye iránt gyakran lelkesedõ Kazinczy[2]
Sipos Páltól, a Barcsay család pártfogoltjától és jeles filozófustól várta a
kéziratban maradt versek összegyűjtését és kiadását.[3]
Sipos azonban mindössze egy emelkedett hangvételű verses búcsúztatóval adózott
a néhai nemes támogatónak, az elegáns erudíció formai követelményei szerint
latin és magyar változatban.[4]
Ekkor hárította át a feladatot
Kazinczy Cserey Farkasra, akinek apját, az Erdélyi Kancellária referendáriusát
levelekkel, versekkel is megszentelt hosszú barátság fűzte Barcsayhoz.[5]
Cserey a költõ gyanakvó és a nemzeti kultúráért hozott áldozatokra képtelen
özvegyét tette felelõssé az ügyben; tény, hogy a fiókban maradt versek kiadásából
ismét nem lett semmi.
A játék sugara szélesedik;
bizonyára az Erdélybe került Döbrentei is Kazinczytól vette az ötletet, hogy
Erdélyi Múzeuma reprezentatív elsõ kötetébe a közelmúlt eszményítésre alkalmas
személyiségei közül éppen Barcsayt válassza, és ehhez addig kiadatlan
szövegekért folyamodjék az özvegyhez, gróf Bethlen Zsuzsannához. Az eredmény ez alkalommal hat vers volt, néha
szinte ki sem dolgozott vers-ötletek. A kérdésrõl immár nemcsak Kazinczy
vált levelet valamelyik erdélyi írástudóval; õk is leveleznek egymással
errõl, jó példa erre Cserey Farkas levélbeli tanácskozása Döbrenteivel.[6]
Itt jegyezzük meg, hogy az elsõ szignált Barcsay-vers 1777-ben
jelent meg Bécsben, A Bessenyei György Társasága című
kiadványban. (Az itt közölt kilenc Barcsay-levélrészlet legtöbbje versbetétes.)
Barcsay életében önálló verskötetet nem adott ki, de némi húzódozás után
ráállt, hogy Orczy költeményeivel együtt Révai Miklós az övéit is kinyomassa. A
kötet mint a Révai tervezte Magyar
Költeményes Gyűjteménynek a
jelen nagyságait felmutató darabja Két
nagyságos elmének költeményes szüleményei címmel jelent meg 1789-ben Pozsonyban.
Utána 1933-ban Barcsay Ábrahám költeményei címmel jelent meg a máig egyetlen Barcsay-verseskönyv
a Vajthó László szerkesztette Magyar Irodalmi Ritkaságok sorozatban, a válogató
Szira Béla bevallása szerint egy Orczy-verskötet helyett, amelynek összeállítására nem voltak kedvezõek a
feltételek.
Kutatásaim itt többek között a kéziratok kiadvánnyá változásának filológiai
és művelõdéstörténeti kérdéseire vonatkoztak. Itt kár lett volna a
pozitív adatgyűjtés módszerét lebecsülnünk. Döbrentein kívül különösen
Kazinczyra és a XX. századból Kristóf Györgyre figyeltem, mint akiknek a
kezében járt Barcsay-verskézirat. Idõközben nem remélt pontosításokra is
lehetõség nyílt, ezeket immár mint a forrásfeltáró aprómunka
részeredményeit fogalmazhatom meg:
1. Barcsay eddig legkorábbról datálható verse az 1771. május 16-án írott
János-napi köszöntõ: Valamint a
kulacs, János is kétféle.[7]
2. Nyomtatásban megjelent elsõ verse (szignálatlan) 1775-ben a
Báróczy Sándor kötete (Marmontel Erkölcsi
meséi) élén álló A fordítóhoz.[8]
3. Többek, de különösen a kéziratgyűjtõ Kazinczy kezén
tűntek el Barcsay-versek, mint amilyen egy gróf Széchényi Ferencnek írt
költemény és három (esetleg két) id. Cserey Farkashoz írott episztola.[9]
4. A Révai-féle kötet (amelyet
Szira is alapul vesz) további kiegészítésre, helyesbítésre szorul, mert egyes
versei az azóta elõkerült kézirathoz képest töredékesek, mások szerzõsége
(Orczy, ill. Barcsay) kérdésessé vált.
Az esedékes, eddig soha el nem
készült szövegkritikai kiadás nemcsak óriási szorgalmat (eredeti helyesírás,
szövegrekonstrukció, datálás), hanem megalkuvások sorát is követeli, hiszen
több esetben az eredeti kézirat nem áll rendelkezésünkre, márpedig az
utánközlés a romlott szövegváltozat végleges elismerése. A versek alkalomhoz
kötöttsége pedig a puszta versszöveg kéziratánál is többet követelne rögzített
formában egy letűnt, már csak újraálmodható korból.
Kéziratok értelmezése? Filológia és hermeneutika találkozása.
Felértékelõdõ levelek
Nemcsak azért, mert eredeti
elõfordulási helyük a levél mint egész, hanem azért is, mert a prózai
szövegrésszel együtt jelentenek valamit: vissza kell illesztenünk, ahol lehet,
a verseket oda, ahonnan Révai és az õ nyomán Döbrentei, majd a pozitivisták
antológia-gyártó buzgalma kiszakította: a levélbe. Így maguk a levelek is tudatosabb poétikai szerkesztménynek
tűnnek, a könnyed váltás pedig egyik stílusnemrõl a másikra valósággal
hangsúlyozza a kommunikáció konvencionális természetét, az író-magatartást mint
a cselekvési szabadság formáját.
Elõfordul, hogy egy eredetileg
Bessenyei Sándornak, a Milton-fordító testõrnek írott verset küld Barcsay
Orczynak – a tervezett közös kötetbe –; és így maga fedi fel az alkotás átvihetõségét
egyik helyzetrõl a másikra; maga végzi el az alkalmiság poézissé alakítását.
Máshol a pajzán közlendõ
nyelvváltást tesz szükségessé, sõt idézethasználatot; latin versrészlet fejezheti ki (mint közös irodalmi nyelvi
referencia) Barcsay helyzetértékelését és barátjának szóló üzenetét; máskor a
testõr franciára fordítja a szót,
fõleg politikai közlendõi esetén, vagy – ritkán – németre, ha közös bürokrata ismerõsökre utal. Barcsay Ábrahámnak Danczkayhoz, testõrtársához és
erdélyi barátjához írott leveleiben román nyelvű mondatok is vannak; ezek
konspiratív jellegűek, és a névmetaforákkal együtt az irodalmi rejtéstechnika
részei; a felségsértési perben azonban a vád valóságos kiindulópontjai.
Nos, a nyelv. A nyelv az
elvontság és a helyzeti érték olyan megnyilvánulása, ahol a filológus és a
biográfus, a forrásfeltáró művelõdéstörténész és a költészet modelljét építgetõ
teoretikus szándéka találkozik. Barcsay: végsõ soron XVIII. századi
„nyelvemlékekben” élõ érzékeny poéta.
Barcsaynak mintegy háromszáz
levele maradt ránk, ebbõl eddig 127-et publikáltak. Legtöbb, 41 címzettje
Barcsay Ábrahámné gróf Bethlen
Zsuzsanna; a többieké: Radvánszky János (23), ennek felesége, Prónay Éva (4), gr. Széchényi Ferenc (19), Danczkay
József (17), Ányos Pál (14), Károlyi
Antal (4), felesége, Harruckern Jozefa (2), Jenits bécsi katonatiszt (1), Born
Ignác (1), Orczy Lõrinc (1) – de tudomásunk van Bánffy Györgyné Palm Jozefához,
Vass Sámuelné Bethlen Rózához és Berzenczeyné Barcsay Erzsébethez írott
leveleirõl is.[10]
Rendkívüli értéket képvisel
mintegy 150 Orczy Lõrinchez írott levele a politikai és irodalmi adalékok,
versbetétek, az elegáns magyar nyelvűség okán; 1771-tõl a költõtárs haláláig,
1789-ig jelentik Barcsay Ábrahám
folyamatos magyar nyelvi és reflexiós foglalatosságát.
A hiányzó levelek nyugtalanító
valósága nemcsak feloldja a kutatás idõbeli határvonalát, hanem az egész kérdés
újra- meg újragondolására ösztönöz. Másolatban vannak meg az Ányos Pálhoz írott versek és levelek. Mikor, ki, miért semmisítette meg az
eredetieket? Tudjuk, van (volt) olyan is, amelynek eddig még másolata sem
került elõ.[11] Hol vannak legjobb és legkorábbi
testõrtársához, elsõ irodalmi eszmetársához, Bessenyei Sándorhoz
írott levelei? Hát azok, amelyeket hazaküldött Erdélybe, például rokonának és
atyai pártfogójának, Bánffy György gubernátornak? Vagy titkai és lakáskulcsa
õrzõjének, a szintén erdélyi Báróczynak?
Felségsértési pöre kapcsán Danczkaynál levõ leveleit lefoglalták
mint bűnjeleket; de elkobozták azokat is, amelyeket Egger Mária
grófnõvel (Gálos Rezsõ szerint szerelmével) váltott. Ez
utóbbiakat visszaadták a vádlottnak; bizonyára azonnal megsemmisítette mindet.
Bécsben a Hadtörténeti Levéltárban [12] pontos adatokat találtunk arról, milyen
leveleket nem tudtak már neki a laibachi garnizonban kézbesíteni szökése miatt;
ezek is elvesztek, de van köztük Aranka-levél is és egy Széchényiné Festetich
Juliannától...
A levelezés értelmiségi társasjáték volt az 1770–1790-es években a Habsburg
Birodalom területén; egyszerre gyakorlati hasznú és irodalmi jellegű
kommunikációs forma. Olyan lehetõségeket kínált a hírek és értékek
cseréjére, amelyek ámulattal tölthetik el a ma szerzõ-kiadó-piac
személytelenné lett modellben gondolkodó íróembert. Ugyanakkor szinte kötelezõvé
tette a nyelvi rejtés módozatainak
ismeretét, szinte azt mondhatnók: irodalomértõvé nevelt a levélírás,
-olvasás révén.[13]
Verslevél: vers vagy levél?
A verslevél szót maga Barcsay használja egy Orczy Lõrincnek címzett
prózai episztolájában; alkalmasnak látszik egy a XVIII. században elterjedt és
sajátos szépirodalmi műfaj jelölésére. 1772-ben vallott így (szintén Orczynak)
a már némi költõi hírnévvel rendelkezõ Barcsay, tulajdonképpen Horányi Elek
adatgyűjtõ buzgalmára reflektálva: „munkáim nem egyébbõl állanak, hanem csak
Barátaimhoz írt levelekbõl, kik között a M. úr elsõ, egyebekrõl pedig nem is
álmodozom”.[14]
A Barcsay-versek állandója ez a
beszélgetõtársra irányuló figyelem, az úgynevezett levélíró attitűd. Az sem
mellékes szempont, hogy a versek tetemes hányada mint prózai levelek betétje vált szöveggé; és kockázatos
vállalkozás egyiknek lefejtése a másikról egy idõn kívülinek tekintett
szépirodalmiság jegyében. A korszak irodalomfogalma amúgy is igen tág,
leginkább az írásbeliség, az ihletett erudíció, az ars jelentésmezejének közös területe vonatkoztatható rá.[15]
Esetünkben (A Radvánszkyakhoz, Bessenyei Györgyhöz, Orczyhoz címzett leveleiben
feltétlen) érvényes alkalmiság és irodalmi szándék együttese: prózai és verses
levélrész egymást értelmezi.
(Alkalomhoz kötöttség és attól
független szépség éles szembeállítása valami – nem is elõfeltevés nélküli –
értékítélet céljából a századforduló akadémizmusának nyomait õrzi. A szinkrón
szövegközpontúságnak ugyan megfelel, de végeredménye a művészet kánon-keresõ és
-gyártó értelmezése: valójában az idõbeliségben rejlõ jelentéstöbblet megszüntetése,
kizárása.) A szövegfejtés nehezebb bizonyos történeti szempontok figyelembe
vételével; esetenként kell majd meghatároznunk az irodalmi érték mibenlétét,
megkülönböztetnünk az alkalmi szövegeket azoktól, amelyekben az alkalom
poétikus kifejezést nyer.
A meg nem valósult monográfia
A többszöri próbálkozás egy
Barcsay-monográfia megírására – kudarcok sorozata.
A költõt francia nyelven
búcsúztatta a bécsi és erdélyi „szolemnitás”-okban jártas fõnemes, Haller
Gábor. Utóbb ugyan Kazinczy Barcsay egész pályaképének felvázolására kérte fel,
amikor (Döbrentei Erdélyi Múzeuma számára) a búcsúztató magyarításába kezdett,
de erre Haller nem érezte magát illetékesnek.
Döbrentei volt az elsõ, aki
(igaz, kissé egyoldalú) Barcsay-életrajzot és -líraértelmezést adott. Nagylelkű
(lovagias és patrióta) katonának és árnyalt versmodorú katonaköltõnek állítja
be Barcsayt, az értékelés sablonjait Révaitól, Horányitól, Hallertõl,
Kazinczytól veszi.
Csodálkozhatunk ugyan azon, mi az
oka, hogy a reformkorban Barcsay alakja és költészete is feledésbe merült, de
ha figyelembe vesszük a költõ elhallgatását (valójában a megalázott ember
elvonulását Erdély hegyei közé), ha hozzátesszük azt a mentalitás- és ízlésbeli
változást, amely a közelmúlt irodalmi hagyatékához való viszonyulást
irányitotta: érthetõbbé válik a Barcsayt eltemetõ érdektelenség. A rá vonatkozó
kijelentéseket egybevetve, van már fogalmunk arról, hogyan foszlott szét a
Barcsay magyarságához
(költészetéhez), illetve alakjához (a független és Erdéllyel egyesült Magyarország
megvalósításán fáradozó katonatiszthez) fűzött mítosz.
Az egyik „romboló” maga az egykor
Barcsay-párti Kazinczy Ferenc volt. A reformkor egyre inkább ellenzéki
légkörében a császár katonája, a császár hitére áttért, majd összeesküvõként
kegyvesztetté lett erdélyi nemes egy idõ után már nem számított eszményíthetõ
figurának. Tübingai pályairatában még értékeli Kazinczy
dionüszoszi-árkádikus verse, a Bacchus s
a tokaji bor eredete kapcsán, de a 10-es évek után már minden Barcsayval
kapcsolatos irodalmi ambíciója alábbhagy.[16]
Barcsayról eddig az egyetlen
elmarasztaló kritikát – igaz, közvetve, Orczyról készített íróportréjában –
Arany János írta. Ítélete azonban
tekintélye révén annál hatásosabb és hosszabb életű volt: Barcsayt – szerinte –
„a francia philosophia szellõje már
megkapta kissé” (szemben Orczyval, aki „igazi typusa a korabeli magyar
nemesnek”); „szabadelvűbb”, „egy homályos allegoriában nyugatra utalja a
magyart”, „költészetében tanultabb, simább, szabályosabb, de Orczyban több a
genialitás”. „Barcsai, franciás iskolánk modorában, szeret egy csomó, leginkább
újkori francia nevet és eseményt összehordani” stb.[17]
A romantikus ellentétpárban való
bemutatás nem kedvez Barcsaynak, érezhetõ az irónia az értékítélet
negativitását tartalmazó kifejezésekben (homályos, filozófia szellõje megkapta
kissé, összehordani). Orczy alkatilag volt rokonszenvesebb a vidéki életet
eszményítõ, a rendi ellenzékiséget a patriarkális értékõrzéssel azonosító Arany
számára. Barcsayban az eredetiséget nélkülözõ imitatív, sõt nem is igazán honi
eredetű szabályosság jegyeit véli fölfedezni. Fenntartása azzal is
magyarázható, hogy Barcsay tulajdonképpeni politizálásának már az emléke sem
maradt Arany nemzedékére.
Nagy tervekkel kezdett a
Barcsay-kutatásba Ferenczy Sándor,[18]
és ugyanott, a szászvárosi Kuun Kollégium könyvtárában kapott kedvet a témához
Kristóf György is. Ez utóbbi levelezése õrzi egy Barcsay-monográfia tervének, a
versek egy kritikai kiadásának nyomait; innen derül ki az is, hogy Kristófban
Dézsi Lajos, majd Császár Elemér is szinte vetélytársat látott a békeidõben
divatba jött testõríró kutatását illetõen.
Kristóf már 1907-ben felajánlotta
az általa megírt monográfiát Dézsi Lajosnak, akkor a Történeti Életrajzok szerkesztõjének.[19]
És hadd álljon itt egy 1911-es lap szövege:
a feladó Heinrich Gusztáv, a címzett Kristóf: „Ajánlatát (Barcsay) köszönettel
veszem és részemrõl el is fogadom. De figyelmeztetem, hogy a kézirat elfogadásáról, szakszerű bírálat alapján maga az
irodalomtörténeti bizottság dönt. Szíveskedjék tehát a kiadást az életrajzzal
együtt elkészíteni és a M.T. Akadémia címére beküldeni.”[20]
Barcsayról a Szira-féle rövid
életrajzot megelõzõen Sombori Izidor János készített adatgazdag, monografikus
igényű tanulmányt. Az övénél azonban a források rendszeresebb feltárásából
készültek Gálos Rezsõ életrajzi vonatkozású tanulmányai. A vonatkozó irodalom
számbavételére pedig – mintegy az irodalmi örökség feldolgozását, koncepciózus
értelmezését sürgetve – Császár Elemér vállalkozott. Monográfia helyett és
nyilvánvalóan egyre inkább az életrajzi adatok bűvkörébe kerülve az
antológiákban fényét vesztett Barcsay-líra közelébõl.[21]
Életrajz?
Az elhallgatás poézise
Meg lehetne írni Barcsay Ábrahám élete történetét, mint egy az
Udvarnál lassan öntudatra ébredõ, patrióta magyar nemesúrét, akit esküje ideköt
és magyar szíve amoda húz; és ennek az életrajznak igen meggondolkodtató és
jelképessé tehetõ adatai lennének. Például olyan, hogy az Unióra voksoló
1790–91-es erdélyi diéta a tervezett magyar nemzeti hadsereg vezényletére Bethlen
Elek után éppen Barcsayt jelölte.[22]
Barcsay neve ott van a Révai-féle magyar tudós társaság meghívott tagjainak
sorában, de az Aranka György kezdeményezte Erdélyi Kézírások Társasága
illusztris alapítói között is.
Ezek ellenére sem lett Barcsay
nemzeti hõs, de még mítosszá
lényegíthetõ áldozat sem. Kis híja
volt, hogy a Martinovicsék kivégzését követõ belpolitikai tisztogatás meg nem
fosztotta az élettõl; így is sok levelébe, utánjárásába, pénzébe került, hogy
végre a császári rendõrhivatal, majd a katonai bíróság felfüggesztette az
ellene indított eljárást. Kinevezése a távoli garnizon élére – Laibachba –,
nyugdíjaztatásának érvénytelenítése az ártalmatlanná tétel gesztusa volt. Ma
már érthetõ: Barcsaynak nem volt más választása, mint politikusként teljesen
visszavonulni; s mert költészetének igen fontos motívuma a közvetett, de
folyamatos politizálás: költõi ihlete is megcsappant.
Számot vetve az íróbiográfiák
változott megítélésével, amely csak a klasszikus filológiai-szöveggenetikai
vizsgálódásban tulajdonít jelentõséget ennek vagy amannak a szerzõi
élet-eseménynek, továbbá a szerzõ fogalmának jelentéstani átértékelõdését,[23]
hadd nevezzük meg mégis Barcsay Ábrahám
írással kísért életének néhány, a
pozitív, bár nem öncélú forrásfeltárás révén összefüggést nyert mozzanatát.
Érdemleges
adatok bukkantak fel a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv gyűjteményeiben
Barcsay szabadkõművességérõl: 1782. okt.1-jén vették fel a Zur Gekrönten Hoffnung elnevezésű páholyba Rédey Péterrel. Néhány
év múlva Brüsszelbõl az ajánlólevelek átadását, az ottani rendtagok barátságos
viselkedését jelentette mesterének – szabadkõműves testvérének, a
természettudós Ignaz Bornnak küldött (láthatólag a hatóság által el is
kobozott) levelében.[24]
1795-ben felségsértés gyanúja miatti lefoglalt iratanyaga is azt bizonyítja,
hogy a testõríró ilyen természetű kötöttsége a páholyok hatósági betiltása után
is megmaradt. Hihetõ, hogy rangos ismeretségei, mecénásai jó része
szabadkõművességének köszönhetõ. Az, hogy ez erdélyi tekintélyét vagy konfliktusait
mennyiben befolyásolta, jószerével még kiderítetlen.[25]
Most már bizonyos, hogy poétai
kísérleteinek társát, az aulikus, de egyre kurucosabb érzelmű fõnemest, Orczy
Lõrincet Bécsben ismerte meg 1771-ben. Kevésen múlott, hogy nem váltak
rokonokká is: ha jól értjük Barcsay célzásait, annak az Orczy Zsuzsannának (a
költõ leányának) a kezére pályázott – igaz, rövid ideig –, akit aztán még
ugyanabban az évben báró Splényi vett feleségül. Az sem érdektelen, hogy – bár
nem ismerjük ismeretségük történetét – Barcsay még 1799-ben is levelezõ
viszonyban állt Batsányi Jánossal, a bonapartista költõvel, s ami ennél több:
úgy tűnik, egymásnak eszmetársai is maradtak.
Barcsay 1795 õszén került
Laibachba és a következõ év elején szinte öngyilkos merészséggel engedelem
nélkül távozott a garnizonból. Letartóztatására nem volt mód, mert Kolozsváron
a gubernátor családja adott neki mint szállíthatatlan betegnek hónapokon
keresztül menedéket. Haláláig még tíz erdélyi esztendõ volt hátra, ezekrõl
keveset tudunk, bár valószínű, hogy a családi birtokpörökön és
számadáskönyveken kívül is lappang még e tíz évrõl érdemleges tudnivaló.
Mint amilyen francia nyelvű verse
és levele cegei Wass Sámuelné Bethlen Rózához.[26]
Kései vagy régi szerelméhez? Van, ahol mítoszrombolás a magánélet titkainak
megfejtése. A kutatás erkölcse...nos?
Régi és új versek
Szira Béla (a Barcsay-szakértõ
hírében álló Kristóf Györggyel való konzultáció után) 73 Barcsay-verset közölt
már idézett kiadványában 1933-ban. Ez után látott napvilágot Sándor István
közleménye az Irodalomtörténet 1947-es számában három „elfelejtett”
költeménnyel.
Kutatásaim során ez a gyűjtemény
tovább gazdagodott, így pillanatnyilag 99 magyar nyelvű és 5 francia vers
jelenti Barcsay lírai hagyatékát. Kritikai kiadásukra mindenképpen szükség
lenne, tekintve, hogy a versek egy része még az irodalomtörténészek számára is
nehezen kutatható.
Értelmezésükhöz
nem elegendõ minden esetben az episztola műfajából kiindulnunk (lásd az
elõzõekben a verslevél kifejezést).
Megállapíthatjuk mintegy munkahipotézisként, hogy a XVIII. század végén
irodalomnak tekintett lírai szövegtípusok majd mindegyike megtalálható e
gyűjteményben.
Az elégia műfajában vannak Barcsaynak klasszikus propozíciós versei.
Nem látványos újító; megjelölt targyai a boldogság, a békesség, a szerelem, a
halál, a vitézség, a szabadság, a társadalmi egyenlõség ábrándja, a megelégedés
(témaválasztásában leginkább Faludi Ferenc, Csokonai, Földi, Berzsenyi és
persze Orczy Lõrinc rokonának tűnik). A propozíció élménnyé alakulásával
elégiái gyakran változnak ódává;
hangvétele azonban még az ódaszerű versekben is a zárlatban indulatmentes,
visszafogott.
Alkalmi tárgyhoz kapcsolódó
versei három szerkezeti egység köré rendezõdnek, ezek valamelyike válik indító
elemmé mint ihletõnek tekintett fõélmény. E három:
1. az én helyzetészlelése (a katonaköltõ pihenõje, búcsúja, indulása,
érkezése);
2. a levélesemény (valamilyen hír: halál, utazás, fürdõzés, szüret,
farsang, névnap, méhészkedés, olvasás, írás);
3. valamilyen közügy (pontosabban a közügyi téma értelmezõ-értékelõ
vizsgálata: a nagyhatalmak hadüzenete vagy békeszerzõdése, az egyetem
költözése, kórházavatás, vízszabályozás).
Mind a propozíciós, mind az
alkalmi versek besorolhatók valamelyik ismert és a korszak poétikái által
szabályozott verstípusba. Írt
virágéneket és latrikánus gajdot, epitáfiumot, epigrammát, pásztoridillt,
névnapi köszöntõt, allegóriát, példázatot és enigmát, paszkvillust, búcsúverset
és ódát.
A fentebb megkockáztatott
rendszerezési kísérlet ellenére nem a politika, a társasági vagy magánélet
fordulata, az idõjárás vagy éppen a baráti jel: a levél kézbevevése a
legihletõbb-legállandóbb élménye a költõ Barcsay Ábrahámnak,
hanem az emberi kultúrával való meg-megismétlõdõ találkozás és az értelmezõ tudat szabadságának érzése.
Elsõ Orczynak írott levelét úgy
írja alá: magyar Young. És valóban: érzékeny találkozása a kultúrával
a folyamatos olvasásban valósul meg; erre utalnak mind versei, mind prózai levelei,
vallomásai; ebben társa és kovásza volt emberi környezetének: Bessenyeiéknek,
Báróczynak, Orczynak, Ányosnak,
Révainak.
Alkalmazott irodalom: így is
nevezhetnõk közöttük az olvasmányok beépülését egyéni és csoportos
tudásvilágukba. Barcsaynak az olvasott szerzõk személyes – és baráti körével is
közös – ismerõseivé válnak; életmozzanataik, gesztusaik mintaként hatnak az
imitációs esztétikák korában. Ha csak egyre utalunk a Barcsay-versek közül
(most a Társ! látom tégedet a Múzsák
szeretnek kezdetűre), akkor is imponáló jegyzéket kapunk a közösen
(Orczyval) olvasott vagy legalább megbeszélt olvasmányokról; itt szerepel
Milton Elveszett paradicsoma, Vergilius pásztorköltészete, az Aeneis, az Új-, majd az Ószövetség, a görög
filozófusok és történetírók, vallás- és művelõdéstörténet (nemcsak európai),
földrajz, nyelvhasonlítás, régi magyar történelem. A magyar nagyságok közül
Orczy Szilágyi Mihályra, Mátyás királyra, Bánk bánra, Zrínyire hivatkozik – de
mindezek már reflektálásnak foghatók fel Barcsay szövegeire.
(Egy Triesztbõl keltezett
levelében vall például Barcsay a magyar õstörténet nagyjaival való
találkozásáról. Szerinte a végzet állította le a magyarság honfoglalással
kezdõdõ sikereit. Nosztalgiája, történelemértelmezõ sztoicizmusa az emberi
akarat végességének felismerésébõl származik. Az élmény ilyen típusú
tudatosítása Byron, Goethe, a magyarok között Kazinczy vallomásaiból ismerõs.
„Elpusztult Aquileiának még fenn
álló egy darab tsonka tornyát több porba fekvõ vároknak és kastélyoknak szomorú
omlásával keserves szemmel tekintettem. Atilát 's akkori eleinknek vitéz
árnyékait meg szolitottam --. De ugy találtam hogy nem sokára hasonló
változások fognak fõld színire elõ kerülni.”)[27]
De versben is gyakori a tárgyi és
szellemi kultúra elemeinek egy világértelmezés céljából való felidézése.
Dicsõség és pusztulás egymást követik: a tárgyi műveltség mulandósága ennek a
történelemszemléletnek állandója. Az elmélkedés és az ítélet narratív elemmé
változik; formája: utazás.
„Futtassuk elménket Trójának hamvain,
Szerencsétlen Didó puszta kõfalain,
Menjünk elbámulni Herkul oszlopain
S istenfélõ Numa gazdag bálványain.”[28]
A képzeletbeli utazás tér- és
idõkorlátokat nem ismerõ valóságos szellemi tett. A felvilágosodás nagy
felfedezése volt a voyage pittoresque,
a szokatlan életvitelű, társadalmi berendezésű, mentalitású vidékek
felkeresése. Ennek egyik változata a voyage
raisonné, az elemzõ, értelmezõ-elsajátító „tanutazás”.
Ilyesmire a Barcsayéhoz hasonló
származású erdélyi ifjak gyakran vállalkoztak valóságosan is; Teleki József,
Domokos és Sámuel, Kemény Simon és mások. Barcsaynak erre sem családi háttere, sem anyagi fedezete nem lett volna.
Képzeletbeli utazásaiban azonban a kor ízlésvilágának legjobbjaiból
ihletõdött; az Aeneisbõl
és a bestsellernek számító Telemachus
utazásaiból vagy az Anacharsisból.[29]
Tapasztalati és képzeleti világ határán jött létre epikus és lírai elemeket
ötvözõ, az alkalmi és az általánosító mozzanatot egyaránt tartalmazó
költészete.Végtére is a költészet révén érezhette átjárhatónak a másnemű
világok közötti határsávot: a titkokét.
Õsformák,
transzponálás, allegória
„Az embernek adott a kegyes természet
Kettõs ajándékot, mellyekkel érezhet:
Elméjével eget s jövendõt vizsgálhat,
Testivel termesztvén maradhat 's fenn
állhat,
Azzal
égig mehet, mert Isten magában,
Ezzel
tenyészhetik csekély hámorában.”[30]
Az egyéni műveltség lassanként létrehozza alapképleteit,
õsformáit; esetünkben a poétikus gondolkodás mintáit.
Barcsay olvasmányai is poétikus mitológiává egyszerűsödtek, ahol
minden ellentétpárokba rendezhetõ: áttekinthetõ
õstársadalommá, õstermészetté, amelyben a beavatottak otthonosan
mozognak. Az elõbb utaztató képzelet valójában mindenféle metamorfózisra
képessé tesz; így megvalósulhat mindenhatósága a nyelvben is; és Barcsay szerint a magyar tökéletes nyelv.
A nyelv azonban énünk „lefordítását” követeli. A XVIII. századi gondolkodás
elveti a teljesen szabálytalan embertípus lehetõségét; mindenki csak
meglevõ mintákból válogathat szerepet.
A nõ legfeljebb Éva
lehet, nimfa vagy pásztorlány, farsangok kéjsóvár Agrippinája vagy – öregen –
Baucis, illetve Lucretia.
A férfi transzponálhatja magát a
remete, a harcos, a bölcs, a lovag, a pásztor, az utazó, a király szerepkörébe.
No meg a békés szántóvetõébe, de ez gyakran a pásztoréval egybemosódik.
Mindezek a szerepkörök meg is
jelennek az ízlésesen imitatív Barcsay-lírában. Ezt nevezte volna Kazinczy
elegáns poézisnek?
Hát a költõ? Milyen szerepek
várják a versírásra-kontemplációra és világértelmezésre vetemedõt?
„Apollóval írta gyönyörű verseit,
Márssal mátkájának fúlt pihegéseit.”
Barcsay Vettem Piladesem Múzsádnak zsengéjét kezdetű versében vázolja
elképzelését a költõi magatartástípusokról. Itt mindennél fontosabbnak tartja a
magyarnyelvűség vállalását és költõi gyakorlását. Ennek eddig legtökéletesebb
megvalósítóját Gyöngyösi Istvánban ismeri fel, õ volna tehát a költõeszmény,
fõleg ott, ahol „szabadosan folytatta meséjét”.
A vitézi versek formai
kötöttségük miatt nehezebbek, mégis érdemesnek tartja megpróbálkozni velük,
fõleg olyan mestereket követve, mint Homérosz, Vergilius és Tasso (A megszabadított Jeruzsálem miatt).
Barcsay szerint legkönnyebb a
szerelmes versek írása; itt Petrarca, a Florinda
című kalandregény szerzõje (magyarítója), Lázár János és a pásztorköltõk
egyaránt szolgálhatnak mintául.
A költõ tehát (és most már
mindegy, Apolló ódaköltõ tanítványa-e vagy a pajzánabb múzsáé) a részleteket
valamelyik õsformával azonosítja
(átkereszteli), aztán az élmény egészét transzponálja
ebbe a közvetettségében is otthonos világba. Utána, ha ahhoz van kedve (és a
poétalendület Barcsay szerint isteni ajándék, erõszaknak nem enged), az
allegorikus világ berendezése után következhetik egy megfejtõ mozzanat; didaktikus felhangú maxima vagy akár fáradt
visszakanyarodás a költõi alaphelyzethez:
„Tsak boldogságunkat ne kövesse ínség,”...
„S el ne felejtsd, kérlek, régi
barátodat.”...
„Tudom! de, Barátom! Inségre születtünk,
Istentõl jót, rosszal elegyesen vettünk.”[31]
Barcsay emblémája
Ebben az allegorikus
világszínházban, amely azonban mindig a műviségen innen marad (hiszen
mindannyiszor tanúi lehetünk a transzponálás műveletének, és ez a játék
hitelességét csak erõsíti), ebben a csupa látvány közegben éli meg a poéta nagy
szellemi kísérleteit.
A szövegek többsége rövidre zárt eposzkezdemény, ahol a hõs maga a
hõsénekszerzõ. Megkettõzi énjét; él
(szenved és hat), illetve szemléli
önmagát. Így nincs szüksége társra:
önmaga társa.
Az én legjellemzõbb,
legárnyaltabban bemutatott alakváltozata az evezõ,
vagyis a sajkás: a csónak irányítója:
„Érted az egeknek gyakron esedezem,
S Csolnakomot ujjra vizekre eresztem.”[32]
Szentimentálisnak már nem is
nevezhetõ ez a kép; a romantikusoknál is megjelenik a nem-én tengerén hajózó én
mint a sorsbavetettség élményének kifejezõje.[33]
De nem is egyszerűen retorikai fogás a sajkás gyakori szerepeltetése; minden
elõfordulása valamiképpen egyedi jelentésű is, legalább egy jelentésösszetevõ
erejéig. Így a kereskedõ allegóriájává
alakítja Barcsay szatirikus-önironikus hajlama ezt a csónakost a Midõn havas Kárpát jeges fellegein
kezdetű versben:
„Lássátok, majd én is Hátzeg' vidékérõl,
A' zuhogó Sztrigynek galótzás vizérõl,
Meg rakván sajkámat szilva pálinkával,
Szegednél fel váltom Mokkának babjával.”[34]
Másutt személyessé teszi a
történelem fogalmát, úgy, hogy ugyanazon sajka emblémájával jelöli a múlt
honkeresõ küzdelmeit és a jövõ beláthatatlan, de akaratot, cselekvést igénylõ
távlatát. Kollektív jelentésű emblémával van tehát dolgunk. Az álmos Ipolyon
„Kettõ ott a révész, el ne felejtsétek (...)
Egyiknek valamint fényes a' ruhája,
Ugy rudjával együtt aranyos sajkája,
A másnak tsak fából vagyon hajótskája,
Öreg,
s fejét födi sásból font sapkája.”[35]
Ez a révész indult el Álmos szavára a meotisi ingoványok közül a
Duna torkolata, mint a tervezett haza határa felé. Valóságos nemzeti
szellemként viselkedik ez a sajkás a történelmi idõ eseményeiben, de a végzet
meghiúsítja nagy terveit:
„Nem messze juthatott követed sajkája
Hogy habokba borúlt kisded vitorlája”,[36]
és marad a birodalmi ambíciók
helyett a szerény kis szerep: a révészkedés a Duna mellékfolyóin, a
beilleszkedés a nagyhatalmak erõszak-szövetségeként felfogott Európába.
A végzetterhes történelem mint
lecke nem is szülhetett mást, mint borúlátó jövõképet. Nemcsak a herderi eszmék
szívós terjedésének költõi leképezése ez, hanem egy felelõsen gondolkodó
politikus szorongásainak, legõszintébb nemzetféltésének kifejezése is:
„Nézem nemzetemnek süllyedõ sajkáját,
Hova hajtyák szelek bágyott vitorláját,
Szememmel kísérem csonka árbotz fáját
S minden kötél nélkül lévõ vasmatskáját.”[37]
Személyes létérdek és nemzeti
érdek egy ilyen képben valóban egységet képez. Ez erõsíti meg azt a
feltételezésünket, hogy Barcsay helye elképzelhetõ a magyar irodalomtörténetben
a harcos-szerelmes patrióta személyiségek között; Balassi Bálint, Zrínyi
Miklós, Kisfaludy Sándor, Vajda János és Petõfi Sándor közelében. Magyar
elfogultságát nem nemesi rendi gõg táplálja (államnacionalizmusa gyakorlati
politikai meglátásból született a közép-európai nemzeti ébredések idején), mint
az Orczyét, hanem egy igen tudatosan megformált és követett magyarságeszmény. Ebben a titokzatos és
érdemként felfogott idegenség (jövevény-voltunk Európában) keleti erényekkel
párosul, például békességre törekvéssel, egyszerű életmóddal, szelídséggel.
Nem csoda, ha más nemzetek
sajkáit a hódítás, az erõszakos vagyonszerzés, az idegen civilizáció
elpusztítása eszközeinek tekinti, a Kolumbusz Kristóféval kezdve!
Konklúzió helyett: ars és módszer
A XVIII. század
irodalomképzetébe, mondottuk már, művészi és tudományos igényű írásművek
egyaránt beletartoznak. Szükségesnek mutatkozik a kutatási módszert legalább
részben összhangba hozni az irodalom ilyen felfogásával.
Ez indokolhatja kérdezõ
módszerünk sokféleségét és látszólagos következetlenségét. A forrásfeltáró
irodalomkutatás adatgyűjtést, fordítást, grafológiát, művelõdés- és
politikatörténeti kutatást egyaránt megkövetel; a személyiségkép valamilyen
újrateremtésére, személyközi viszonyok rekonstrukciójára, a szövegek
keletkezéstörténeti vonatkozásaira a művészi alkotó módszerekhez szinte hasonló
fantáziaprojekció kívántatik. Régi és új család- és politikatörténeti adatok,
újonnan meglelt Barcsay-szövegek birtokában vállalkoztunk a kutatásra, amelynek
középpontjában Barcsay költészete áll, és remélhetõ, hogy ez az áttekinthetõ,
de jelentésekben gazdag szövegvilág a vele való foglalatosság közben az
irodalomtudomány nem egy ágában új felismeréshez vezet majd.
A költõi eljárások közül
kiemeltük a transzponálást mint az allegóriaképzést megelõzõ mozzanatot. Ezzel
arra is utaltunk, hogy Barcsay költõi szerepei közül legszívesebben a pásztorét játssza. Ez klasszicista
hajlamaira is utal (Vergilius imitálásával), de modern érzés- és politikai
gondolatvilágára is, fogékonyságára az árkádikus eszmények iránt. Ez utóbbi
révén Pálóczi Horváth Ádámnak, Baróti
Szabó Dávidnak, Csokonainak és Virág Benedeknek rokona; távolról pedig
Horatiusnak és Metastasiónak.
A sajkás-allegóriát önarckép-jellege
miatt és azért emeltük ki e látványokban, metaforákban csöppet sem szűkölködõ
lírából, mert többszöri elõfordulása, az egészre utaló állandósult, bár
árnyalatokban egyéni jelentése emblémává
teszi a mű egészén belül.
Az elemzés további fázisai a
Barcsay-lírának a magyar irodalmi gyakorlathoz való (szinkrón és diakrón)
viszonyítását, stilisztikai-retorikai értelmezését jelenthetik. Közben kialakul
a versek technikai leírásának, rendszerezésének: egy lehetséges Barcsay
szövegkritikai kiadásnak az eszköztára is. Másképpen ismeretlenségben marad
továbbra is az idegenben született Barcsay-jóslat, amely így kezdõdik (200 év
után most hangzik el elõször):
„Itt mondom Barátom Terka udvarába
Mint régen Isisnek babonás házában
Jutván a titkoknak álnok pitvarában,
Tekintek hazámnak jövendõ sorsában...”[38]