Vita Zsigmond
A Virágkosár,
egy reformkori nagyenyedi ifjúsági zsebkönyv
1818-ban megszűnt Döbrentei Gábor
folyóirata, az Erdélyi Múzéum és a következõ évtizedekben Metternich elnyomó
rendszere nehezedett az egész Habsburg Birodalomra. A sajtónak hallgatnia
kellett. Az erdélyi értelmiséget, amely az új gondolatokat mindig terjesztette,
igyekeztek elzárni az európai kitekintéstõl, nehogy tudomást szerezzen a
szellemi élet megmozdulásairól, az elnyomott népek szabadságtörekvéseirõl.
Erdélyt légmentesen mégsem
lehetett elzárni a külvilágtól, és a külföldrõl becsempészett politikai hírek
sokszor veszedelmesebbek voltak, mint az újságokból kapott értesülések.
Egy évtizednyi szünet után
megindult a kolozsvári magyar, majd a román sajtó, és lendületet vett a könyvkiadás
is. 1827. január 1-én Pethe Ferenc megindította a Hazai Híradót, amely 1828-tól
kezdve Erdélyi Híradó címmel jelent meg. Mellette, ugyancsak Pethe szerkesztésében,
1830-ban feltűnt Nemzeti Társalkodó címmel egy társadalmi, kulturális és
gazdasági kérdésekkel foglalkozó folyóirat, 1833-ban pedig Brassai Sámuelt
felkérték a Vasárnapi Újság
szerkesztésére; ennek a népnevelés volt a központi kérdése, számon tartotta a
jobb népiskolák és az olvasókörök tevékenységét. Ezt követte a román sajtó
megindulása is Brassóban: a Foaia Duminicii (1837) és a Gazeta de Transilvania
(1838), George Bariþiu szerkesztésében.
Ugyanerre az idõszakra esik a
városi kaszinók, olvasótársaságok, ifjúsági „olvasólakok”, olvasóegyesületek
megszervezése[1] is
Kolozsvárt, Nagyenyeden, Désen, Marosvásárhelyt stb., de megindult a
könyvkiadás is. Ezeknek egyik elsõ kezdeményezõje Bölöni Farkas Sándor volt
Kolozsvárt 1828-ban. A kolozsvári unitárius ifjúság nemsokára Széchenyi, Szász
Károly és Bölöni Farkas Sándor munkáit – ez utóbbinak Utazás Észak-Amerikában (1834) című, az amerikai
demokráciát az erdélyi magyarság számára felfedezõ és akkoriban szenzációként
ható könyvét – olvashatta.
Nem maradhatott mögöttük a
Kolozsvári Református Kollégium és az enyedi Kollégium ifjúsága sem. A nemzeti
ébredés kezdetben magyar versek írásával, majd ifjúsági zsebkönyvek, antológiák
kiadásával jelentkezett.
Az enyedi ifjúság 1822-ben a
Szász Károly személyében olyan fiatal professzort nyert, aki a demokrácia
eszméinek lelkes híve volt. Már székfoglaló beszédében azt az ifjú embert
állította az ifjúság elé, aki „a tirannus elõtt egyenesen megáll”, aki „azokat
a válaszfalakat, amelyeket az emberiség könnyeibõl gyúrt agyagból” építenek,
„lerontotta”, vagyis a társadalmi egyenlõségért harcol. Mindezekhez tegyük
hozzá, hogy Szász Károly fellépésének, tanításának személyes varázsa is volt.
Vele megszűnt az a professzori gõg, amelyrõl a régebbi emlékiratok oly sokat
írtak; õ közel engedte magához az ifjúságot, felvitte magával még az akkoriban
(1833) megnyílt kaszinóba is, ahol megvitatták a legújabb társadalmi, politikai
kérdéseket. Mellette, a haladó szellemű professzorok sorában, ott állott
Köteles Sámuel is.
Az enyedi ifjúságot akkoriban a
lengyelországi események izgatták, mert 1831-ben lengyel foglyokat vittek
keresztül a városon. A lengyel szabadságharc áldozataival az ifjúság természetesen
együtt érzett. 1833-ban olvasó egyesület engedélyezését kérte. Az „olvasólak”
megnyitását engedélyezték is, de késõbb, mivel ott politikai vitatkozások is
folytak, bezáratták. Az ifjúsági olvasóegylet szervezkedése azonban ezzel nem
szűnt meg, legfennebb más formában folytatódott tovább és kereste a
megnyilatkozás módját. Egypár évbe telt, amíg azután az ifjúság „Ébredõk Társasága” néven tovább folytathatta
szervezkedését, és hozzájutott ahhoz, hogy eredeti munkáit a Virágkosár című zsebkönyvben kiadja.
Erre már volt példa Erdélyben: a kolozsvári ifjúság 1829-ben és a következõ
években Aglája címmel közölte
irodalmi munkáit.
Enyeden a kolozsvári példát
követhették, és erre a 1830-as években már megvolt a lehetõség, miután Vízi
István felállította nyomdáját és megindította a nyomdai munkát. Õ 1822-ben subscribált az enyedi
kollégiumban, 3 évvel Barabás Miklós elõtt,[2]
akivel 1825-ben versenyzett egy kollégiumi rajzversenyen, és azt meg is nyerte.
Barabás Miklós emlékirata szerint[3]
Bethlen Ferenc 50 váltóforintot tűzött ki a rajzpályázatra. A versenyen ketten
vettek részt, s a döntés szerint ebbõl 30 váltóforintot Vízinek, 20-at pedig
Barabás Miklósnak kellett volna kifizetni. Barabás Miklós azonban semmit sem
kapott: az egész összeggel – Bethlen Ferenc kívánsága szerint – Vízi Istvánt
jutalmazták meg.
Így
tűnt fel ekkor egyszerre két rajztehetség a Kollégiumban: Vízi Bécsben
megtanulta a litografiát és nyomdász, Barabás Miklós pedig további
tanulmányokat folytatva kiváló festõ lett.
Vízinek azonban nemcsak művészi,
hanem könyvkiadói és írói ambíciói is voltak. Az évtizedek óta szünetelõ
kollégiumi nyomda 1828-ban az õ munkájával kezdte el ismét működését. 1829-ben kiadta Bethlen Imre II. Rákóczy György ideje című történelmi
munkáját, és ezután folyamatosan adott ki történelmi tanulmányokat, irodalmi
kísérletezgetéseket. A terjesztést is vállalnia kellett, hiszen önálló
könyvkiadó még nem volt Erdélyben. 1835-ban adta ki elsõ ízben a nagyenyedi Virágkosár című zsebkönyvet,[4] amelyet a következõ két évben a kollégiumi
ifjúság írásai tettek vonzóbbá, színesebbé.
Az elsõ kötetet ugyanis nagyobbrészt Vízi versei és fordításai töltik meg;
mellette névtelenül vagy csak kezdõbetűvel valószínűleg kollégiumi diákok is
szerepelnek. Különösebb költõi tehetséget nem árulnak el ezek a versek, de
kifejezték a kor hangulatát, az ifjúság hazafias lelkesedését,
szabadságszeretetét; az ész, az értelem hatalmát, az általános művelõdés és a
kölcsönös megértés vágyát hirdették.
Vízi legtöbbet Pfeffel Konrádtól (1736–1809), a kolmari nevelési intézet
tanítójától fordított: már akkoriban is eléggé elavult tanítómeséket. Ezeknél
többet ért, hogy nálunk pl. a Bolyai Farkas által szintén különösen megbecsült
és kedvelt Schillertõl[5] is fordított egypár balladát, éspedig A kezességet,
A búvárt,
A kesztyűt.
Vízi fordításairól az irodalomtörténet eddig nem vett tudomást. Schiller
költeményeinek idillista, fennkölt felfogása, az erkölcsi erõ magasztalása
méltán hatott magyar kortársaira, és mindjárt hozzá is fogtak verseinek lefordításához.
Az eredeti versek között alig van egy-kettõ, amelyben a gondolat megkap. Ilyen
például A tudós egér utazása, amelyet
H. S. szignált. A vers fõgondolata a kortársaknak, sõt általában a
nemzeti életnek is szól:
Ne harcoljunk csak nyelvvel,
A
szó ellenséget nem ver,
Erõ
ellen erõ kell.
Még jellemzõbb a korabeli ifjúság lelkes jövõre készülésére Vízi Istvánnak Az újonnan épített N. Enyedi Fõ Oskola
vitorlájának feltételekor című verse. Ez az épület a Kollégium
kelet-nyugati szárnya, amely fõként bennlakásra, de emellett osztályok
elhelyezésére épült. Mit vár ettõl, vagyis a kor ifjúságától a fiatal költõ?
Szolgálj
tanúságul sok századok alatt,
Hogy
egy szép ifjúság csak úgy virágozhat,
Ha
virtusra épít az észnek világa,
Mellyel
együtt jár a szívnek tisztasága.
Midõn
köszöntöd a világ négy sarkait,
Találj mindenfelé oly haza fiait,
Kik itt nevekedvén használnak hazánknak,
S rád visszagondolván sok idõt óhajtnak!
Nincs semmi nemzeti elzárkózás a
Vízi verseiben, az egész világhoz szól, az ifjúságtól pedig azt várja, hogy
együtt legyen benne az erkölcsi erõ, a virtus
a szellemi műveltséggel és az érzelmek tisztaságával. Így lehet igazán a hazát építeni. A Csokonaitól és Berzsenyitõl
egyaránt dicsõített virtus szabja meg
igazán az ifjúság, a Kollégium, a haza jövõjét.
Ezek a Virágkosárnak, a Vízi Istvánnal együtt érzõ ifjúságnak a fõ
gondolatai. Vízi ugyanis nem állhatott egyedül ebben a munkában. Volt olyan
fiatal társa, aki egy Serkentõ című
versben ébresztette a magyarságot, mert eljött „a közlelkesedés hajnala”, és
ideje most már a nemzeti nyelvet művelni. A kis könyv végén ott olvashatjuk az
erdélyi művelõdési mozgalmakból ismert enyedi diákok nevét: ott van köztük Bruz
Lajos, Gáspár János és Mány József, a késõbbi balázsfalvi tanár is.
A Virágkosár 1. kötete csak kezdet volt, még két kötet követte
1836-ban és 1837-ben. A 2. kötet jellegzetes biedermeier képpel kezdõdik („A
kertészlányka”), a 3. kötet elején pedig Vízi István sokáig népszerű
litográfiáját láthatjuk Bethlen Gáborról. Ebbe a kötetbe Vízi id. Zeyk Jánost,
az akkoriban ismert idõs poétát is megnyerte munkatársul. A németbõl fordított
költõk között a Schiller neve után feltűnik a Kleisté, a Gellerté, a Lessingé.
A német irodalom hatása letagadhatatlan, de jelentõs ifjú magyar tehetség még
nem jelentkezett ekkor Erdélyben, máshol sem. Ezért természetes a Vízi kérése a
bírálóhoz:
Ne bánts senkit ártatlanul,
Mert
egy helytelen bírálat
Érdemednek örök sírt ás.
Egyelõre tehát biztatni kell még azt az írással próbálkozó ifjúságot, amely
a magyar vers ízeit csak most kóstolgatja, és professzorai inkább azt
követelik, hogy ismerje jól a latin költészet szabályait.
A Virágkosár nem kapott kedvezõ
bírálatot. A 3. kötetében már a kollégiumi ifjúság olvasótársaságának tagjai
szerepelnek, leginkább álnévvel; nincs meg tehát bennük az egyéni feltűnés
vágya, a nép- és hazaszeretet serkenti õket munkára.
A jó gazdáját köszöntõ
tavaszi fecske visszhangjában ezt olvassuk:
Mert
ámbár oktalanoknak
Tartnak
is az okosabbak,
Mégis
oda, hol születtünk,
Leginkább
vágyik kebelünk.
Ez már Gáspár János olvasótársaságának hangja, amely a következõ években
erõsödik és válik fokozatosan népiessé. A szülõföld szeretete készíti itt elõ
azt az új erdélyi, népies költészetet, amely Kriza János és Szentiváni Mihály
verseivel hódította meg az olvasókat és a tekintélyes kritikusokat is (Remény, 1839–1841).
A Virágkosár jelentõsége tehát
az, hogy hidat képez az Aglája
klasszicista és a Remény népies
költészete között.
1836-ban a Virágkosár 2. kötete is megjelent. Ezt is Vízi István szerkesztette.
A 115 lapnyi kis zsebkönyv id. Zeyk János, Székely Gyula, V.I. (Vízi
István), B.K. (Békevölgyi), F.L., P.L. és más névtelenek verseit közölte. Hogy
a névtelenek közül volt-e valaki az ifjúság körébõl, arra nézve nincsenek
adataink, annyi azonban a kötet összeállításából is látszik, hogy a
vállalkozásnak Vízi volt a kezdeményezõje és valószínűleg id. Zeyk János
legfõbb támogatója. Maga Vízi egy ajánló verset, Schiller- és Kleist-
fordításokat és egynéhány allegorikus biedermeier stílusú verset, tanítómesét
adott ki; könnyen lehet, hogy a névtelenül megjelent munkák egy részét is õ
írta. Mellette id. Zeyk János szerepel a legtöbb költeménnyel. A már idõs
költõ, úgy látszik, megragadta az alkalmat a megnyilatkozásra, mert, mint írja,
már tíz évvel ezelõtt megpróbálta „néhány derék társakkal” Nagyenyeden egy
zsebkönyv kiadását. Az akkor meghiúsult tervet most valószínűleg a fiatalabb
nemzedék segítségével akarta megvalósítani. Nehézkesen döcögõ verseiben már
megszólalnak a reformkor eszméi. A Virágkosárhoz
című versében az új kor szellemérõl, a haladás koráról ír, amelyben az emberi
jogokért és a közös nemzeti ügyekért küzdenek a kortársak. Széchenyi magával
ragadta a derék kutyfalvi földbirtokost, és õ ujjongva látta, hogy „ma nem
magyarítni akar csak, de teremteni már a Magyar”. A Virágkosár eszerint a nemzeti szellemi kertet, a magyar művelõdést
készíti elõ. A fordítások, a klasszikus stílusú vagy pedig Kisfaludy Sándor
modorát utánzó versek mellett még A jó
gazdáját köszöntõ tavaszi fecske visszhangja című vers érdemli meg
figyelmünket. Itt is találkozhatunk a kor eszméivel; ebben közvetlenebb,
egyszerűbb stílusforma könnyíti meg az olvasást. A fecske hazatér idegen
országból és búsan mondja el, hogy mit látott. Varsóra vérzõ szívvel emlékezik,
az olasz föld felett borús fellegeket látott, az idõ lelke panaszol, mert nem
haladhat. A Himalája tájékán ismerõsre akadt (Kõrösi Csoma Sándor), akit hazája
régóta vár haza. Pesten boldogan hallotta a magyar szót. Majd így folytatja:
„Elhoztam mint édes terhet,/ Hogy tagjának kinevezett,/ Hazánk dicsõ
Társasága,/ Melyben minden boldogsága/ Egyesítve két hazának.” A fenti sorok
Szász Károlyra vonatkoznak, akit az Akadémia 1834. november 10-én választott
meg rendes tagjának. A vers szerzõje, aki Szász Károlynak egyik lelkes híve,
valószínűleg maga a szerkesztõ, Vízi István lehetett, jellemzõen tolmácsolta a
kor eszméit. A nemzetek szabadsága nyugtalanítja és a haladás gondolata
lelkesíti. A vers arról is tanúskodik, hogy a Kollégium kiváló diákjának,
Kõrösi Csoma Sándornak az alakja már ekkor is elevenen élt az enyedi lelkekben.
A nemzeti irodalom művelése így válik a Virágkosár
íróinak szemében kötelességgé. Ezzel a kollégiumi ifjúságnak is buzdító példát
adtak.
Ha a 2. Virágkosárnak még nem is voltak diákmunkatársai, mégis kétségtelen,
hogy elsõsorban a diákság támogatta a zsebkönyvet. A könyv utolsó lapjain „a
kilentz classzisokból aláírtak nevei”-t olvashatjuk. Az elsõ elõfizetõk tehát a
diákság soraiból kerültek ki – több mint 60-an –, ott vált elõször népszerűvé
az irodalmi vállalkozás.
Annál keményebb, az enyediek
szerint rosszindulatú bírálatot kapott a zsebkönyv Pesten a Figyelmezõtõl. A Figyelmezõ 1838. évi 12.
számában terjedelmes bírálat jelent meg a Virágkosárról.
A cikk különösen id. Zeyk János
Berzsenyirõl írt versét támadta meg. A Virágkosár
munkatársai, az enyedi írók természetesen megsértõdtek és Válasz címen – névtelenül – hosszú feleletet jelentettek meg. A Válaszban a megbántott vidéki, erdélyi
hang szólalt meg: elégedetlen a Figyelmezõvel, az Akadémiával, végül a felelet
szerzõje azt írja: a Virágkosárnak
legalább annyi haszna lesz, hogy általa többen belekezdenek az írásba,
olvasásba.
A Válasz hangja jellemzõ a
meginduló erdélyi irodalmi próbálkozásokra. Jól tudják, hogy nem képesek
irodalmi remekműveket alkotni, de a magyar irodalom számára mégis meg akarják
hódítani az erdélyi közönséget, az irodalmi élettõl távol élõ, egyszerűbb
műveltségű olvasókat is. A vidék tudását akarják kifejteni, amely szerényebb
ugyan, mint a fõvárosé, de a hazai társadalom művelõdését, olvasási kedvének
fejlesztését mégis szolgálhatja. A fejlõdõ irodalmi életben a vidék hiába akar
a maga központjai által szóhoz jutni: hamarosan letorkolják. Így aztán nemsokára minden Pesten összpontosul. A
30-as, 40-es években politikai és közművelõdési szempontból Enyed is vezetõ
vidéki várossá fejlõdött, és ezért az irodalomban is hallatni akarta szavát,
erõsebb tehetségek nélkül azonban természetesen nem alakíthatott ki irodalmi
életet. Csak a Kollégium belsõ életében erõsödik meg az ifjúság irodalmi
mozgalma.
Idõközben Gáspár János társaival Ébredõk címmel kéziratos lapot szerkesztett.
Munkáikat 1837-ben, amikor már egy vaskos kötetet írtak össze, a Virágkosár 3. kötetében jelentették meg.
Ezúttal az elõzõknél valamivel díszesebb kiállítású és terjedelmesebb (168
lapnyi) könyvet adott ki Vízi István. Külön mellékletként hozta Bethlen Gábor
kõnyomatos képét, azután következik a könyv címe: Virágkosár. Szerkeszi [!] és kiadja Vízi István, N. Enyeden 1837.
Az eddigi évfolyamok munkatársai közül most is szerepel id. Zeyk János négy
költeménnyel, köztük a Rigómezõ című
költõi elbeszéléssel. Vízi Istvánnak ezúttal egy elbeszélését olvashatjuk,
Békevölgyinek pedig három versét. Ezen kívül Petke Károly ügyésznek egy
hosszabb versét közlik. A többi munkatárs mind álnévvel írt; ezek lehettek az
ifjúsági önképzõ társaság tagjai.
Már az álneveken is meglátszik a romanticizmus hatása, az ifjúság fellengzõ
lelkülete és a meginduló népiesség. Történelmi vagy földrajzi nevek között,
mint Und, Kund, Zoránd, romantikus szóalkotásokkal (Hábor, Sajdár, Füllegi,
Gerlefi), egy népszerű hõs nevével (Csongor) és az új demokratikus felfogást
jelzõ Népfivel találkozunk. Kik lehettek az álneves munkatársak? A
rendelkezésemre álló példányba egynéhány álnév után ceruzával be vannak írva a
nevek. Ezek a következõk: Békevölgyi: Fábián; Csongor: Gáspár János; Gerlefi:
Faragó; Hábor: Gáspár; Népfi: Gáspár. A többiekrõl semmit sem tudunk. A fenti
neveket esetleg még Gáspár Jánosnak valamelyik leszármazottja, talán dr. Farnos
Dezsõ írta be a könyvbe. Az kétségtelen, hogy az egész kötetnek legjelentõsebb
munkatársa és az egész mozgalom lelke Gáspár János volt. Õ az 1834–35. iskolai évben subscribált és a
következõ években fõiskolai tanulmányait végezte. Diákkorában az irodalomért
lelkesedett és ifjúságának éveibõl gazdag irodalmi hagyatéka maradt hátra.[6]
Fiókja tele volt versekkel, novellákkal, tanulmányokkal; romantikusaink és
Széchenyi példája lelkesítette. Csak az 1840-es években kezdett pedagógiai
tanulmányokkal foglalkozni; ez készítette elõ számára a nagyenyedi tanítóképzõ
igazgatói székét. Ekkoriban még romantikus írói láz hevítette, különbözõ
irodalmi próbálkozásokkal foglalkozott.
A kötet legnagyobb részben
verseket tartalmaz, csak Gáspár Jánostól (Csongor) és Vízi Istvántól közöl
egy-egy novellát, Zorándtól pedig Gondolat-szikrákat.
A versekben egyetlen eredeti, önálló költõi tehetség sem tűnik fel. Csak
magának a verselésnek biztonsága, sokszor könnyedsége és a vers eleven, friss
színei emelik a könyv hangját az eddigi hasonló kiadványok fölé. Az elõzõ évi Virágkosárhoz képest lényeges a haladás.
Még észrevehetõbb a stílusváltozás, ha a Virágkosárt
a néhány évvel azelõtt Kolozsvárt megjelent Aglájához
hasonlítjuk. A klasszikus hatás most már egészen megszűnt, és e helyett a
romantikus áramlat ragadta magával az ifjúságot. Az alig néhány év múlva
megjelenõ Remény című zsebkönyvhöz
viszonyítva azonban még csak ifjúsági kísérletezés ez a zsebkönyv; ezért nem is
kelthetett feltűnést.
A Virágkosár verseiben végigkísérhetjük a XIX. század elsõ
évtizedeinek stílusváltozásait. Ez azt jelenti, hogy a Bethlen-kollégiumi
ifjúság már fölszabadult klasszikus tanulmányainak nyomása alól, hozzáfogott az
önálló olvasáshoz és tájékozódott a kor irodalmi törekvéseiben. Az erdélyi fiatalság
most érik hozzá a magyar irodalom fejlõdéséhez; így válik hamarosan jelentõs
olvasó és alkotó réteggé.
A szentimentális stílus
legjellegzetesebb képviselõje Föllegi. E stílus jegyeit, Bajza hatását ezen
kívül helyenként fölismerhetjük Gerlefi, Sajdár és Virányi verseiben is.
Föllegi búsan eped, „örömtelenül, komoran” jár a „rideg éj komor árnyaiban”, a
homályban bolyong, „hõ könnyeket önt”, a magára maradt árva panaszait mondja
el, az elmúlt tavaszt siratja és végül azt akarja, hogy a „szende hold” gyászoljon,
„mert minden ébred, csak honom nem!”
A szerelmi sóhajtozásokba,
nyögdécselésekbe helyenként belevegyül a haza gondja és bánata is. A lágy,
szentimentális stílus így megy át egy-egy versben a mélyebb, kavargóbb,
fájdalmasabb hangba, a romantikus stílusba. Egy-egy költeményben Kisfaludy
Károly és Vörösmarty nyelvének, képeinek hatását érezzük, máskor pedig a
történelmi tárgy, a költõk hazafias aggodalma, a nemzeti haladás dicsérete
emlékeztet a romantikusokra. Virányinak Cselepataka
című verse a testvérharcoktól feldúlt haza képét idézi fel. A romantikus természetszemlélet
zordon, borzalmas képeket lát meg, és hogy a hatást fokozza, az éj
„hollószárnyát” lebegteti a völgy és a mezõ „csöndessége” fölött. A
legromantikusabb költõi egyéniség Gáspár János, ki Hábor álnéven egy Vérmenyegzõrõl ír. Hat jelenetben pereg
le elõttünk egy gyilkosság, majd fia meggyilkoltatása után az õsz após nõül
veszi menyét, végül pedig a gyilkos haramja bosszúja mindkettõjüket börtönbe
juttatja. Az érzések festése és a belsõ indokolás hiányos, de a költeményben
van valami feszült, villamossággal telített drámai levegõ, ami tehetséges íróra
mutat. Ugyancsak Gáspár János írta A
honért című költeményt is (Csongor álnéven). A hazafiasság „szent érzelmei”
szólalnak itt meg, amikor a külföldrõl hazatért költõ nemzete haladásában
gyönyörködik. Itt találkozik legtisztábban romantikus költõinknek és
Széchenyinek a hatása. Ez az utóbbi hatás még egészen friss, de a meginduló
nemzeti munka már lelkesíti az ifjúságot és a szebb nemzeti jövõt látja maga
elõtt. „Az õsz Dunán le gõzös hasít, / Iparforrások fakadnak itt” – írja
Gáspár. És az új eszmék, célkitűzések?
Az egység, a szorgalom, a béke; ezek együttesen viszik a nemzetet a boldogság
felé.
Gáspár János Széchenyinek egyik
legszorgalmasabb tanítványa lehetett, versének hangulata érdekesen jellemzi az
egész társaság törekvéseit. A demokratikus követelések még távol állanak ettõl
az ifjúságtól. A társadalom életét Gáspár még nem ismeri, csak rendes szorgalommal
készül a jövendõ nemzeti munkára. A nemzeti élet, az alkotmány megértése vagy
eltiprása ugyan természetesen föllobbantja a szabadság érzését is, de azt még
nem próbálja a nép életével kapcsolatba hozni. A népi élet kérdéseit még nem
veszi észre.
Pedig a közvetlenebb, frissebben
lejtõ népies hang már gyakran belopózik költészetükbe, igaz ugyan, hogy
többnyire csak valami finomkodó, szelíd biedermeier árnyalattal. A szentimentalizmusból
legkönnyebb ebbe a hangba átmenni, és ifjaink valóban szívesen írnak gyöngéd,
kecses szerelmi dalokat, néha-néha már népies formában. A tavaszi természetet,
a virágos rétet, az ibolyát kedvelik, ringató habok között egy sajkán
találkoznak a lánnyal és a „csalogány szelíd lantját” hallgatják. A habok
között fürdõ és a keblére virágot tűzõ lányka e stílus kedves képe. Életfelfogásukra jellemzõ, hogy egy lánykával
elvonulva, a boldogságot a völgyben, a „zárt vidéken” szalmafödél alatt és
durva öltönybe öltözve akarják megtalálni. Ez a biedermeier életforma tehát a harcokat
kerülve, a magány békéjében, az egyszerű, igénytelen életben és a csendes
családi együttlétben keresi a boldogságot.
Az egyszerű élet vágya a
borzalmas képektõl természetszerűleg a közvetlenebb hanghoz és a valósághoz
közeledõ életlátáshoz visz. Ez a természetszemlélet, habár még kényesen válogat,
de azért sokszor finom érzékkel látja meg és érzi a mezõ színeit, illatát, a
patak csobogását, a nap sugárzását és az este hangulatát. Az érzések már
határozottabbak: frissen, természetesen találnak egymásra és a verseket
pattogóbbá, elevenebbé teszi a magyaros ritmus.
A népiesség szele már
megérintette a Bethlen-kollégiumi diákokat is. Ez elsõsorban az egyszerűbb
nyelvezetben és a magyaros formára való törekvésben tűnik ki.
A népiesség hatása több ifjú költõ
verseiben feltűnik, és így bátran mondhatjuk, hogy már az egész ifjúság
irodalmi törekvéseibe behatolt a népies stílus és a falusi élet felé való
fordulás. Ez a faluszemlélet most még idillikus, de hamarosan mégis meglesznek
az eredményei. Hiszen egynéhány év múlva, németországi útja után, Gáspár János
népdalokat és tájszókat gyűjt, egy egész gyűjteményt irat össze diáktársaival.
Népies dalokkal azonban már jóval elõbb próbálkozott, s így nem csodálkozhatunk
azon, ha a Népfi név alatt õ rejtõzik. Mellette még fõképpen Sz. Ödön és
Und dalaiban érezzük a népies jellegű, könnyed és közvetlenebb kifejezésformát.
Gáspár János továbbmegy náluk. Négy dalból egy kis népdalsorozatot állít
össze. Ezekben a falusi legény hangján akar megszólalni, de verseibõl hiányzik
az az ösztönös közvetlenség, amelyben valóban népies ízt érezhetnénk. A
dalokban elképzelt helyzetek elég egyszerűek, de a dalok nyelvezete sokszor
zsúfolt, nehézkes és a versszakok összeillesztésében van valami mesterkéltség.
Az igazi dalszerűség is hiányzik Gáspár verseibõl; legtöbbször valami kiagyaltság
érzik ki belõlük.
Az egyik dalban kedvese szépségét a tavasz rózsáival kapcsolja össze. „Olly
igézõ szép termeted – mondja –, Hogy halni is mennék veled.” Az aratásra vár:
„Hogy már egyszer a fársánggal / Paphoz menjek a rózsával.” A második még
inkább műdalszerű. A természet változásainak és érzéseinek összekapcsolása
nagyon kiszámítottan hat. A harmadik egységesebben van megszerkesztve. A legény
a viharban is átvágtat „szép Julcsá”-jához, az „hõ csókjaival” fölmelegíti. Reggel el kell válni: „De semmi az! haza
megyek./ Dolgozom, hogy övé legyek” – így kiált fel a munkásember öntudatával. Az
utolsó dal hangulata már egy kissé szentimentális. A „hold ragyog a kék egen”,
amikor együtt ül a lánykával. Végül pedig „A hajnal hűs biborán / Andalg egy
kis szög leány.”
Mindez még elég távol áll a
népdal hangjától és nyelvezetétõl, verseiben ezért inkább csak az igyekezetet
dicsérhetjük, mintsem költõi tehetségét. A diákság körében ez az elsõ
határozott lépés a szentimentalizmusból való kiemelkedés és a népiesség felé.
Néhány elég ügyesen, csípõsen
megszerkesztett epigramma mellett még meg kell említenünk a kötet novelláit.
Csongornak Helvila című novellája
romantikus borzalmakkal van tele, a Vízi Istváné (V.I.) valamivel egyszerűbb,
természetesebb hangú. Végül egynéhány jellemzõ gondolatot találunk még Zoránd Gondolat-szikrái között. Kigúnyolja „az
érdem nélküli uracsokat”, a haszonlesõ tisztviselõket, az elõítéletekhez való
ragaszkodást, a „hatalmasok pártfogását”, az önzést; szemérmes magatartásra
tanítja az ifjúságot és az érdem felragyogó fényével biztat. Milyen közel
érezhetjük magunkat Wesselényi gondolatvilágához!
A Virágkosár nem adott igazi tehetségeket irodalmunknak, és még a
kortársak sem méltatták figyelemre. Az idézetten kívül egyetlen kritikát,
ismertetést sem olvashattunk róla. Mégis megvan a jelentõsége mint ifjúsági,
irodalmi próbálkozásnak. Azt mutatja, hogy a nemzeti irodalom szeretete
erõsödött a Bethlen Kollégium ifjúságában, ízlése fejlõdött és megérezte az új,
népies stílus terjedését. Ezt az ifjúságot már Széchenyi eszméi nevelik, komoly
szorgalommal készül a nemzeti kötelesség vállalására és mestereit követve
szembe akar szállni a társadalmi elõítéletekkel, a kényelmes, pöffeszkedõ,
nagyképű életmóddal. Most szólal meg elõször a munkás élet dicsérete és ezzel
egy új életfelfogás van kialakulóban.