Hajós József

A magyar filozófia múltjából.
Jegyzetek Hanák Tibor szintéziséhez

Minden filozófusnak kritikusnak kell lenni.

Sárvári Pál (1801)

...szép tudni, hogyan és mi úton-módon lett a mi nemzetünknek az európai állapotokhoz való édesedése, mi volt ízletes neki abból, amit bölcsészetnek nevez a tudós világ...

Erdélyi János (1865)

Nagyon szomorú tünet az, hogy a Kalocsán, 1929-ben született, régóta Bécsben élõ Hanák Tibor tizenegy kötetébõl csak a Die Entwicklung der marxistischen Philosophie (Basel–Stuttgart 1976) van meg Kolozsvár közkönyvtáraiban. Ez a tény az egyik oka annak, hogy Hanák legutóbbi, immár négyéves, a müncheni Studia Hungarica 36. köteteként, Dr. dr. Rudolf Trofenik kiadásában megjelent, Geschichte der Philosophie in Ungarn című művéhez csak most készülnek nálunk – többé-kevésbé marginális – jegyzetek. Hanáknak ez a műve a magyar, illetve magyarországi filozófia történetérõl szóló két legnagyobb német nyelvű opus közül a második (1990-ben jelent meg), de átfogóbb, ugyanis Larry Steindler idevágó alkotása, az Ungarische Philosophie im Spiegel ihrer Geschichtsschreibung (Freiburg–München 1988) szűkebb témájú, noha terjedelmesebb.

Ha nem veszi rossz néven Hanák Tibor, parafrazálom Tomory Sz. Sándor másfélszáz esztendõs, cirkalmasan udvarias fogalmazását: „Szabadjon H. iránti figyelmes tiszteletem némi bizonyítására [...] néhány részletes észrevételt idesorolnom.” Megjegyzéseim túlnyomóan erdélyi mozzanatokra vonatkoznak, ezek kapcsán is – kiegészítések mellett – többnyire apró pontatlanságokra. A mikrofilológiától, úgymond, csak ugrásnyira van a „makrofilozófia”. Ennél fontosabb, hogy Hanák könyvének az áttanulmányozása után a kétkedõbbek is félretolhatják az ekképp szóló „ultradialektikus” kérdést: „Ha van, nemcsak vagyogat magyar filozófia, miért eleve lehetetlen?” Egy filozófia magyarságának a mibenlétérõl elmélkedõnek jó szem elõtt tartania az 1951-ben elhunyt Tavaszy Sándor szavait: „A tudomány eredményeiben internacionális, de az eredményekig vivõ út az etikai értelemben vett nemzeti lelken keresztül vezet”. (EM. 1930. 219.).

Könyve elõszavában Hanák elmondja, hogy – megszakításokkal – az ötvenes évektõl foglalkozik a témával. Munkájában sok személy és intézmény segítette, így azt kollektív műnek tekinti. (Nyilván nem kért „segítség” folytán hullt le nevérõl az ékezet a címlapon, az elõszó végén és az utolsó, 258. lapon, valamint az Enciclopedia Filosoficában. Ez az ékezet került a zseniális Bolyai o-jára?)

A bevezetõben szerzõnk többek közt megmagyarázza, hogy azért nem választotta A magyar filozófia története címet, mert nem akart nemzeti filozófiát sugalmazni, és mert nem minden magyarországi egyben magyar. Könyvcíme tehát tágabb átkarolást jelent, egyúttal kizárja az utódállamokbeli magyar gondolkodókat, bár Tavaszynak mégis helyet ad. A Geschichte der Philosophie in Ungarn és a Geschichte der ungarischen Philosophie között persze nagyobb a különbség, mint Erdélyi János egyik könyvének a címe – A hazai bölcsészet jelene – és ennek Die heimische Philosophie der Gegenwarttal való fordítása (84. lap) között.

A bevezetés és a függelék közti „anyagot” szerzõnk tíz részre osztja. Az alábbiakban fejezeteknek nevezzük õket.

1. A Középkor című, A 15. századig alcímű fejezet egyebek között figyelmeztet, hogy Boëtius de Dacia nem volt magyar, ugyanis a középkorban Dacia Dániát jelentett, nem Erdélyt. (A Dania név mélyén valószínűleg egy 'fenyõ' jelentésű germán szó rejlik, a mi Daciánk mélyén viszont a 'farkas'-t jelentõ daosz, a kettõ tehát olyan távol van egymástól, mint az „O Tannenbaum” és a „lupus in fabula”.) Temesvári Pelbárthoz ellenben kétségtelenül van közünk – nemcsak „földrajzilag”. Õ egyébként nem a prédikációiban, hanem az Aureum rosarium theologiaeben (1503) ad filozofikumokat is, például közeledik az Occam-féle nominalizmushoz.

2. A kötet legrövidebb, alig három lapnyi fejezete a humanizmusról és reneszánszról tárgyal. Szóba kerül itt Váradi Péter és a kolozsvári születésű Nicolaus de Mirabilibus, akinek Erdélyi János szerint volt „egy hadászati munkája de machinis bellicis” (nem bellis).

3. A Reformáció című, a 16. századnak szentelt fejezetben olvassuk Johannes Sommerrõl, hogy erdélyi szász volt. Valójában, ahogy ezt Pirnát Antal is jelzi, a szászországi Pirnában született, föltehetõen 1542-ben. Írt biográfiát is, de nem bibliográfiát, az utóbbira való cálzás tehát nyilván sajtóhiba, akárcsak a Laskai Csókás Péter 1585-ös filozófiai munkájának a címébe becsúszó patribus (partibus helyett). Decsi Csimor arisztotelizáló Synopsis philosophiaejének csak az 1595-ös kiadását ismerjük, jóllehet néhol 1591-est emlegetnek.

4. A 17. századról szóló fejezet az Ellenreformáció címet viseli. Ez nem éppen találó Erdélyre vonatkozóan, hiszen itt ekkor a kartezianizmus a legfontosabb. Szerzõnk másfél lapot szán a Nagyváradon született, Kolozsvárt is tanult Pázmánynak (aki „a barokk világnézetet példátlan energiával hirdette”) és két lapot Apáczainak, aki egyesítette magában „mind az enciklopedizmust és puritanizmust, mind kora barokk gondolatkincsét és racionalizmusát”. Az anyanyelvű tudományért síkra szálló nézeteit Apáczai – olvassuk a 30. lapon – „harminc évvel korább képviselte” és alkalmazta, „mint Christian Thomasius (1655–1728), aki 1687-ben Lipcsében az elsõk közt tartott felolvasásokat német nyelven német földön”. Riedl Szende Philosophie in Ungarn című, 1858-beli cikke szerint Thomasius 1688-ban törte meg a jeget. Néhány évvel Riedl után írja Erdélyi János: „Thomasius (szül. 1655) világon sem volt még vagy az elsõ pólában, mikor a Magyar Encyclopaedia már nyomatott.” Ami az elsõ pólyát illeti: Thomasius 1655 elsõ napján jött világra. Mellesleg: Kolozsvárt megvan Thomasius elsõ német könyve, vagyis a Von denen Mängeln der aristotelischen Ethik (1688), az elsõ német logikájának elsõ, 1691-es kiadása, nemkülönben a plágiumról írt, 1692-es műve. Nevetséges volna azzal vádolni õt, hogy az anyanyelvűség egyetemi fontosságának eszméjét Apáczaitól plagizálta. Apáczai hozzá viszonyított elsõbbségének a – Kazinczy Ferenc óta dívó – hangoztatása eltekint Thomasius német írásainak tartalmi-formai erényeitõl és attól, hogy Nyugaton már a 16. században készültek anyanyelvű filozófiai munkák, például logikák. Apáczai elsõbbségének ilyen túlbecsülése mellett Hanák átveszi azt a túl szigorú megítélést is, miszerint Apáczai a logikát „skolasztikus módon, ti. Amesius és Petrus Ramus alapján” tárgyalta. – Habár Fábián Ernõ 1975-ös Apáczai-könyve szerint is gondolkodónk „Amesius és Ramus spekulatív, a skolasztika jegyeit magán viselõ logikáját ültette át magyar nyelvre”, 140 lappal arrébb, a 175. lapon ez áll – helyesen – Tolnai Dali Jánosról: „A skolasztikus logika helyett elõbb Bisterfeld kis ramista logikáját, [...] majd félretéve az óvatosságot, Ramus könyvét kezdte tanítani.” Túlzó jelzõk furakodtak be Fábiánnál a 38. lapon ebbe a mondatba: „Apáczai logikai kompendiuma materialista tendenciája is kimutatható dialektikus logikai elemei ellenére a 17. század gondolkodásának követelményei mögött maradt.” Idézetünk két túlzó jelzõje alighanem Szigeti József 1977-ben publikált Apáczai-tanulmánya 32. lapjához kapcsolható, ahol egy ramusi, Fogarasi Béla idézte, de Apáczainál nem létezõ tétel – az „Ars dialectica est imago naturalis dialecticae” – ilyen értelmezést kap: „Korszerűen kifejezve azt mondhatnók: Ramus tanítása szerint a szubjektív dialektika, vagyis a gondolkozás tudománya az objektív dialektika visszatükrözése. Ezzel Ramus a materialista dialektika elõfutárává vált.” Megjegyzendõ: a ramusi naturalis dialectica nem a külsõ, anyagi természet dialektikája, hanem gondolkodásunk belsõ, veleszületett természete, az öntudatosulástól független módja, logikuma.

Ha már szóba jött Ramus, jelezzük: õ az egyedüli forrása az Apáczai-féle Enciklopédia mértani részének, amelynek neve Hanáknál nyilvánvalóan csak elírásból „Geologie”. Apáczai az elõszóban nevezi meg ezt a forrást – némi kommentárral. Ugyanott említi a demokrata Althusiust, akinek keresztneve nem Johann, hanem egy szótaggal hosszabb: Johannes. Egy teljes szóval – a „wahren”-nel – hosszabb az 1990-ben németül adott változatnál Apáczai fõművének az elõszó utáni alcíme, ez tehát pontosabban így hangzik németül: Eine schöne Systematisierung der bisher aufgefundenen wahren und nützlichen Weisheiten und deren Veröffentlichung in ungarischer Sprache. Apáczai kisebb írásainak – mondja Hanák – mindenekelõtt nyelvi és didaktikai értéke van. Nos, Apáczai kolozsvári beköszöntõje, amelynek kifelejtése itt érthetetlen, fõleg roppant bátor társadalombírálata által emlékezetes.

A Tordai Zádornál (MFSzle 1962, 69) elõforduló „Regeni Pál”nevet Hanák „Régeni Pál Mihály”-ra javítja, de a Descartes-tól és Claubergtõl befolyásolt Verestói György nála is „Verestõi” a 35. lapon, csak a névmutatóban teszi hozzá zárójelben: Verestói. A pályáját kolozsvári unitárius tanárként befejezõ Régeni karteziánus szellemben támadta Lipcsében Christian Thomasius többszörösen megtévesztõ című, nagyrészt logikai jellegű Introductio ad philosophiam aulicamját. E mű elsõ, 1688-as kiadásának U 69347 jelzetű példányát 1689-ben vette meg Lipcsében Johannes Zabanius – a Zabarella atomizmusából is átvevõ, Szebenbe menekült Isaac Zabanius fia. Szabad gondolatai miatt Thomasiusnak is menekülnie kellett szülõvárosából. Érdemei közé tartozik, hogy toleranciát hirdetett (a reformátusok érdekében is), elítélte a boszorkánypereket, a kínvallatást. A felvilágosodás eklektikus elõfutára volt.

5. Barokk és felvilágosodás címmel fogja át Hanák a 18. századot. A janzenizmusról és pietizmusról írt alfejezetben mondja, hogy Köleséri Sámuel „mindenekelõtt a gazdag könyvtára által jutott hírnévhez”. Ebben a könyvtárban olyan filozófusok kaptak helyet, mint Grotius, Gassendi, Descartes, Hobbes, Spinoza (összes addig kiadott művével), Tschirnhaus, Malebranche, Leibniz, Locke, továbbá a kevébé ismert s ezért még 1955-ben is elírt nevű Gorlaeus és Johannes de Raei („Ráczi”), a magyarok közül Apáczai (a Polyhistores rovatban) és Szathmárnémeti Sámuel. Köleséri Sámuel születési éve 1663, nem 1634.

Az Eklekticizmus és a skolasztika bírálata című alfejezetbõl megtudni, hogy a piarista Koppi Károly, aki az emberi jogokért kardoskodott, Kolozsváron is tanított, a vele egy évben, 1801-ben elhunyt, ferencrendi Sartori Bernát pedig Nagyváradon, Aradon és Egerben. „Sartori rendszeres filozófiája száztizenkilenc évvel Apáczai könyveinek a megjelenése (1653) után képviseli a második magyar filozófiai művet” – írja szerzõnk a nevére ékezetet soha nem tevõ Szontagh Pál 1855-ös kötetére utalva. A tényen lényegesen nem szépít az, hogy Apáczai Enciklopédiája 1655-ben jött ki. Leverõ tény továbbá az, hogy Sartori nem is tudott Apáczai úttörésérõl, és munkája tartalmilag erõsen „tory”-s, azaz maradi, anyanyelvűsége meg nehézkes, híján van a könnyedén liberális vagy magyarosan „whig” szellemnek. Ami a jezsuita eklekticizmushoz tartozó Szerdahelyi György Alajos esztétikai fõművének a „magyarra fordítását” illeti, megjegyzendõ: tartalmilag hű, de csak kivonatos tolmácsolásról van szó, amelyet – a Szerdahelytõl állítólag három napra levõ – Szombathelyen készített „a széptudományok ifjabbik tanítója”, az igen stílszerű, nem „ominózus nóment” viselõ Szép János. Hanák jelzi Szerdahelyirõl, hogy a skolasztikusok mellett figyelembe vette Johann Georg Sulzer lélektani művészetelméletét is. Nos, a Szép-féle kivonat megjelenése évében, 1794-ben elhunyt Sófalvi József Sulzer-fordítása Szerdahelyi Aestheticájával egyazon évben, 1778-ban hagyta el a kolozsvári Református Kollégium nyomdáját A természet szépségérõl való beszélgetések címmel. Ugyanakkor jutalmazta a Berlini Tudományos Akadémia Fogarasi Pap Józsefnek az erõk fundamentumáról értekezõ, leibniziánus pályaművét. Fogarasi volt, írja Hanák, az elsõ protestáns, akit II. József császár professzornak hívott meg a pesti egyetemre. Pontosabban: a) II. József elõtt egyetlen protestáns se kapott ilyen meghívást; b) Fogarasi csak a reformátusok közül volt az elsõ meghívott, ugyanis alig három hónappal elõtte hívták meg a szebeni születésű, evangélikus Michael Hissmannt, aki – valamint Fogarasi – röviddel a tanszék elfoglalása elõtt szállt sírba.

A Megújulás és radikalizálodás című alfejezetbe kívánkozik az, hogy a Göttingenben sok újdonsággal megismerkedõ Körmöczi János még a századforduló elõtt magyarul kivonatolta Thomas Paine The rights of man című híres könyvének német verzióját.

6. Vormärz a tömör címe a 19. század elsõ felével foglalkozó fejezetnek (51–78). Alfejezetei: A Kant-vita; Schelling követõi; A harmóniabölcselet; A Hegel körüli vita; Filozófia és politika. Leghosszabb az elsõ alfejezet. Ennek elején toppan elénk a kötet egyik legmeglepõbb mondata: „Kiss Mihály (1771–1837) lefordította ugyan Claude Adrien Helvetius francia materialistának az írásait, ám visszahõkölt a közléstõl.” Ehhez két megjegyzéssort fűzünk: A) A Kiss Mihály születése évében elhunyt Helvetius művei korán eljutottak hozzánk (a posztumusz  De l'homme 1785-ös német fordítása Kiss kedvenc tanárának, Körmöczinek is megvolt), de Kiss „természetesen” – jobban mondva: az akkori súlyos, restaurációs helyzetben természetesen merész, nem „szerény” elhatározással – „csak” a Le vrai Sens du Système de la Nature című, 1774-es, Helvetius nevével megjelent munkát ültette át magyarra. Ha – mint egyesek vélik – nem is Helvétius a szerzõ, nincs benne semmi, amit õ ne írhatott volna alá. A munka gondos és világos kivonata d'Holbach 1770-es fõművének, amely az akkori ontológiai-gnoszeológiai anyagelvűség és etikai realizmus legmagasabb szintjén álló szintézis, annyira bátor alkotás, hogy az angol és francia szabadgondolkodásból ihletõdõ Hissmann is jobbnak látta nem idézni. Kiss Mihály Helvetius‑ vagy Pszeudo-Helvetius-fordításában viszont az 1774-es szöveg kiegészül jó 40, rövidebb-hosszabb passzussal, s ezek éppen d'Holbach legfõbb művébõl kerülnek ide. Ilyetén forrásukat többször jelzi a Kiss-textus 1953-as  kiadása, s ezt a tényt illett volna nem agyonhallgatnia annak a pesti, igencsak sztálinizáló konjunktúralovagnak, akirõl joggal írja Hanák, hogy 1982-béli önéletrajzában a jobb- és baloldali szélsõségnek ellenálló harcossá stilizálta magát. B) Ami Kiss Mihálynak a közléstõl való „visszahõkölését” illeti, nyilvánvaló, hogy esze ágában se lehetett fordítása kiadását remélni. Maga a puszta fordítás is elég kellemetlenséget okozott neki és rektorának, Körmöczi Jánosnak. A szörnyülködõk talán még Georg Paul Bindert is megdorgálták volna, ha kiderül, hogy tõle tanult meg Kiss 1803 nyarán annyira franciául, hogy viszonylag kevés hibával magyarítsa a d'Holbach-kivonatot. Kiss föltehetõen még arra se számított, hogy fordítása évtizedekig – másolatok útján – amolyan ínyenclektűrként szolgál majd az unalmasságig betokosodott olvasmányoktól viszolygó elméknek. Márpedig ez történt. Máig 12 másolata került elõ, közülük nyolcat Kolozsvárt, ketõtt Marosvásárhelyen, kettõt Budapesten õriznek. (Az Oct. Hung. 20 jelzetű példányt alkalmasint az 1816 januárjában meghalt Korodi László készítette Csicsókeresztúron.) Szövegüknek – nem feltétlenül keletkezésük idejének – az õspéldányhoz való közelségét jelzi például a „Mirabeau(d)” név gyakorisága. (D'Holbach Mirabaud-nak, a Francia Akadémia elhunyt titkárának a nevén adta ki fõművét.) Legtöbbször az U 589 jelzetű kolozsvári példányban van meg ez a név. Ennek a példánynak a fõcsoportjába tartozik – bár egyszer se fordul elõ benne „Mirabeau(d)” – az Unitárius Püspökség levéltárában levõ változat, melynek elõszavát Körmöczi másolta, bizonyára 1805 után, hogy teljes példánya legyen a „corpus delicti” rangjára emelt szövegbõl. Kiemelendõ: a Kiss-féle magyar, „magyarító holbachizálás” nem elszigetelt törekvés; olyan exponensekkel bír, mint Bessenyei és Csokonai.

S itt engedtessék meg egy újabb kitérõ. Bruckner János ugyanis valamikor fölfedezett egy Bessenyeitõl leírt, Système de la Nature című magyar szöveget, melyrõl Gálos Rezsõnek azt mondta, hogy – saját egybevetése szerint – nem d'Holbach fõművébõl való. Amit Gálos 1951-ben közhírré is tett, utalva Brucknerre. De amikor Brucknerék belátták, hogy a szöveg mégis d'Holbachtól ered, valaki sürgõsen kioktatta Gálost: idegen számára a textus, „melyrõl elsõ látásra megállapítható, hogy Holbach Système-jének egy igen ismert, híres fejezete” (voltaképpen csak mintegy huszada a II. rész 10. fejezetének). Az illetõ, magas beosztású „valaki” hasonlóan leckéztette meg – ám csak 1954-ben! – Gulyás Józsefet, amiért 1939-ben Csokonai művének vélt egy olyan, tõle felfedezett kéziratot, „mely szóról szóra való fordítása a Système egy döntõ fejezetének” (helyesen: nagyjából hű átültetése a zárófejezet elsõ nyolckilencedének).

Csokonai Erdélyben, Piskolton világra jött biográfusáról írja Hanák (egy pontosvesszõ után, amely aligha céloz pontosítások megvesszõzendõségére): „Sárvári Pál (1765–1846) debreceni professzor 1793-ban kezdte követni a fizikában, valamint a filozófiában is Kant tanait, amelyeket Göttingenben ismert meg.” A híres itteni egyetemre 1792 novemberében beiratkozó, Göttingenben három évig maradó Sárvári az „ifjú” – nála egy évvel ifjabb – Bouterwektõl hallgatott „Kantiana philosophiát”. Doktori értekezésének pontos címe: Commentatio de summis cognitionis humanae principiis (Gött. 1795; R 128654-es jelzetű az a példány, amelyet „szeretete és tisztelete jeléül” ajándékozott 1795 karácsonyán a kolozsvári Református Kollégium közkönyvtárának). Ebben a műben tizenhétszer utal Kant Kritik der reinen Vernunftjára. Más forrásai: Platón, Epikurosz, Lucretius, Maimon, Lichtenberg, Fülleborn, Eberhard, Feder, Reinhold, Locke, Leibniz, Hume, Meiners, Berkeley és Flögel (akinek a Geschichte der menschlichen Vernunftja Kolozsvárt, 1795-ben jelent meg magyarul Csernátoni Vajda Sámuelnek, a jórészt Leibnizre támaszkodó Philosophicum tentamen szerzõjének a tollából, számos kiegészítéssel). Sárvári 1802-es Morális filozófiája egészen biztosan Pesten jelent meg, a két évvel késõbbi Filozófusi etikája pedig biztosan nem Debrecenben, hanem Nagyváradon, miképp ez a két kötet címlapjáról kiderül. Az elsõ kötetben szerepel például „Göttingai volt professzor Hissmann's Anleitung zur Kenntniss der auserlesenen Literatur in allen Theilen der Philosophie” (1778), Montaigne-tõl az Essais („nótákkal kiadta Coste à Paris 1725”), kétlapnyi francia idézet Rousseau-tól Montaigne ellen, háromlapnyi Kant-szöveg magyarul. (A színjátszás károsságát bizonygató Rousseau-val persze nem értett egyet Sárvári. A színésznek készülõ Arany Jánost így biztatta: „Csak Sekszpírt! Sekszpírt, domine!”) Etikája második kötetében említi Sárvári Pál Horváth Ádám Pszichológiáját, a „nagy fényű” Fogarasi Pap József egyik díjnyertes pályaművét, Knigge, Locke, Hufeland és Flögel egy-egy könyvének magyar fordítását. (Locke pedagógiai művét Székely Ádám fordította 1769-ben, Coste francia verziója nyomán, „Nemzetéhez és hazájához való szeretetébõl”. Fordítása két év múlva jelent meg Kolozsváron.)

A Sárváriénál alaposabb – Bolyai Jánosra is hatott – a kantiánus Köteles Sámuel ugyancsak kétkötetes etikája, Az erkölcsi filozófiának eleji (1817), amely szerint Helvetius „a maga gondolatjaiban egyezik a Montaigne és Mandeville godolatjaival” (I, 49). A filozófia enciklopédiájában Köteles így zárja a jelentõsebb materialisták sorát: „c) Mirabeaud vagy mások szerint B. Hollbach azon munkában, melynek címje: System de la nature. Londres.1757. [A 163, lapon helyesbít: 1770.] d) Helvetius francia filozófus az Emberrõl írt munkájában, és 2-dik Fridrik Király.” Hanák Péter jegyzi meg Kötelesrõl: „A szegények pártját fogta, és bírálta a feudalizmust, az arisztokráciát, valamint – behatóan – a kolonializmust.” Az utóbbiakról az 1969-es Köteles-kötetben a 113. lapon van szó. (Mellesleg: a 111. lapon nincs szó szintetizmusról. A „111” esetleg római 3-as akar lenni, a 85. lapon ui. „C) A Synthetismus” áll, márpedig a C az ábécének a 3. betűje. Az 53. lapon valóban olvasható, hogy Köteles a filozófiai tárgyakat fokozatosan kezdte magyarul tanítani, de ez még nem jelenti, hogy „lényegesen gazdagította a magyar filozófiai nyelvet”. Filozófiai szakszókincsünk kialakulásának alapos bemutatása még várat magára.) Köteles a legkimagaslóbb erdélyi kantiánus volt, s ezért is méltán nevezték ki – nem „választották” – a Magyar Tudományos Akadémia tagjává, nem csak azért, hogy a 13 vidéki tag között legyen egy erdélyi is. A vele egyazon évben elhunyt Márton István – „Kant legjelentõsebb és leghatásosabb magyarországi követõje” – persze nem Köteles kedvéért maradt ki „az MTA filozófiai szakosztályának 1830-ban való megalapításakor”, hiszen az igazgatóság Kötelest „a törvénytudomány osztályába nevezte ki mint annak is tanítóját” (Döbrentei).

Köteles után tárgyalja Hanák Tibor Rozgonyi Józsefet, aki még elsõ kantiánusainak fellépése elõtt bírálta a königsbergi óriást. Rozgonyi késõbb filozófiatörténetet, természetjogi és – Hanáktól mellõzött – lélektani aforizmákat is közölt. (Itt elárulhatjuk: 1993-ban, egy sajnálatosan aforizmaszegény vidéken, a Rozgonyi-féléknél idõszerűbb aforizmák ígérésével hiába pályázott valaki ösztöndíjra.)

Rozgonyiból nem lehetett akadémikus, õ ugyanis már 1823-ban meghalt. Viszont a „törvénytudományi” osztály vidéki tagja lett Ercsei Dániel. Családneve erdélyi õsökre vall. Ükapja, Szõke János Téglásról jött a Nagynyulas és Körtekapu között fekvõ Nagyercsére. A kolozsvári kollégiumban tanuló dédapja vette fel – születése helyérõl – az Ercsei nevet, amelyhez egyesek „téglási” elõnevet biggyesztettek. Ercsei Dániel egyik nagybátyjának az unokája volt Arany János felesége. Ercsei Dániel minden könyve Debrecenben hagyta el a sajtót. A Philosophia históriája című „rész szerint a spinozismus, rész szerint a dynamicum systema” szintézisének mondja Schelling bölcseletét, Hegelt pedig – 1825-ben! – Schelling követõjének tekinti (193). Compendium psychologiae empiricae et logica című tankönyve nem “ungedruckt”, hiszen megjelent 1833-ban. Jellemzõ pszichologizáló beállítottságára, hogy 92 paragrafusából a 30–71. képviseli a logikát. A mű R 118879 jelzetű kolozsvári példányát „Professor Péterfi Károly úrnak” dedikálta.

Ercsei Dániel Compendiumával egyazon évben jelent meg Kibédi Péterfi Károly jó 500 lapnyi művének a Filozófusok és filozófia históriájának az elsõ (kéziratban maradt a 2. és 3., hetvenhét ívet kitevõ) része. A „tudós és népszerűleg író” Krug a fõforrása ennek a műnek, akárcsak Péterfi Alapfilozófiájának (Nagyenyed 1841). Idézünk az utóbbinak a leginkább lényegbevágó tételeibõl: „Valamiképpen anyagi tekintetben a Filozófiának csak három fõ alkotmányai, úgymint dologiság (realismus), észképiség (idealizmus) és öszvetétel (synthetismus), így alaki tekintetben is csak három fõ módszerei vannak, úgymint: tudáskórság (dogmatismus), kétségkórság (scepticismus) és bírálat vagy bírálati módszer (criticismus)” (225). A kriticizmust „úgy nézhetni, mind filozófiai szabad közpolgáriságot (republicanismus philosophicus). [...] Minden filozofálás egyéneknél, nemzeteknél, mint a Filozófia históriája bizonyítja, legelébb tudáskórságú, azután kétségkórságú, késõbbre bírálati” (231). Péterfi kéziratai közül az Esztétika 1940-ben jelent meg, 120 évvel tanári székfoglalója után. Az utóbbinak a 18–20. lapján olvasni a filozófusról: „Vizsgálódásaiban ne az érzést, hanem az okosságot tégye magának vezérül, hogy miszticizmusban ne essék. [...] A filozófusnak tehát soha sem kell elveszíteni hideg megfontolását, hogy magát az üres képzelõdések által elragadtatni engedje [...]. Õrizkedni kell ezért a filozófusnak a szõrszálhasógató szkepticizmustól.” Péterfi Köteles Sámuel tanítványa volt, majd utódja a marosvásárhelyi tanszéken, akárcsak a tanszéket Péterfitõl átvevõ Ercsei János (akinek – s ez persze nem filozofikum – Ercsei Dániellel közös volt a dédapja).

Nem árt tudni, hogy Ercsei János elõbb – miként Hanák írja – „Hochschullehrer der Theologie in Oderhellen” volt, ti. Székelyudvarhelyen, nem egy hellén Odera-Frankfurtban. Értekezõdés a vallásról című, 1833-ban elhangzott „közoktatói” székfoglalója nem Marosvásárhelyt, 1833-ban, hanem Kolozsvárt, 1835-ben került ki a nyomdából. A 48–49. és a 64–65. lapjáról másolunk ide néhány sort: „A Mirabeaud [d'Holbach], Helvetius, Voltaire és Enciklopédisták oskoláját követõ s tanítóikkal együtt a dolgok külsõ bõrezetjén belõl nézni nem akaró, [...] magokat természet bölcselkedõinek nevezõk közül sokan [...] a vallást kegyetlen zsarnokok s azok kegyelmét vadászó ravasz papok által faragott és a gyengébb eszű népek kezébe adott mankónak [...] állították lenni, hogy a megvakított kábák azon sántikáljanak, míg õk szabadabb szellemmel repülnek, s mint górlábú madarak a zavarosba halásznak.” „[...] mi a dolgokat a valóságban nem csak valamely merevény, holt, mozgás és minden munkásság nélkülieknek, hanem munkásság[gal], élet[tel] és mozgással kisebb-nagyobb mértékben áthatoltaknak lenni tapasztaljuk. És már ezen munkásságot okozó elemet nevezhetni Tétnek a tenni igétõl [...]. A munkás tét a merevény Lét szolgaságából a kõ merevény kristályába s az atyafias elemek testalkotó mozgásába már látható lépéseken kezdve, grádicsonként kifejti magát a szabad gondolatig és akaratig, az angyalig és Istenig.” Idézünk Ercsei János 1840-es Gondolkodástana utolsó bekezdésébõl is: „Kánt volt az, ki az újabb idõben valamint az egész filozófiára, úgy a gondolkodástanra nézve is a kritika fáklyáját meggyújtotta, mellyel az értelemnek sok eddig homályban lévõ vidékeit megvilágosítván, a Logikából sok idegen nemű vizsgálódásokat kiküszöbölt, annak körét élesebben meghatározta. [...] A magyarok közül Ercsei Dániel, Fejér György, Imre János, Köteles Sámuel s közelebbrõl Székely Mózes nemzeti nyelvünkön kiadott gondolkodástanokért megemlítendõk.”

Ugorjunk most át a Schelling-követõinknek szentelt, Aranka Györgyöt is említõ paragrafuson, valamint a magyar harmonisták bemutatásán, amely – lapalji jegyzetben – a „szabadság és nemzet összeszövõdésére jellemzõ” ténynek mondja Körmöczi János fölöttébb bátor és korai, gondolatszabadságot követelõ Fichte-fordítását, azaz egy olyan teljesítményt, amelyért Körmöczit be kellett volna venni a névmutatóba. Eljutunk így a magyar Hegel-vita felvázolásához. Egy rövid vázlatba persze nem fér be minden, még kevésbé a ráérõsen csemegézõ idézgetés. Mi viszont jónak látjuk idézni unitárius félhegeliánusunknak, Székely Mózesnek mindhárom Kolozsváron kiadott művét, elõször is A keresztyén vallás kifejlõdése históriája c., 1834-es beszédét: „[...] az európai vallásos felekezetek közül csak a míveletlenebb nemzeteknek, mint a Portugallusok', Spanyolok' és Muszkáknak, vagyon még úgynevezett Státusi Vallások; másoknál, kevés kivétellel, a vallásosság egy szívvallásá formálodott ki. [...] Okossággal ellenkezõ volna azért most akármelyiket is a fennálló Vallások között a Státusban uralkodóvá tenni akarni, amidõn tudjuk, hogy egyik sincsen minden babonaság nélkül; amidõn tudjuk, hogy minden Anyaszentegyház a Hierarchiai Despotizmusnak elõítéleteibõl még sokat rejteget kebelében” (22–23).

Miként már a fenti sorok sugallják, nem véletlenül utal Székely Mózes kétszer is Köteles Sámuelre, aki szerint „a szoros dogmaticizmus valósággal filozófiai despotizmus; ebbõl származik a filozófiai kevélység, fennhéjazás, logikai önkórság, az ellentmondás lelke, másoknak megvetése, semminek állítása, gorombaság azok ellen, akik ellenkezõképpen vélekednek” (A filozófia enciklopédiája, 72). – 1840-es Gondolkodástana „Ajánlat”-ában sorolja fel Székely „Mózses” a tõle „vezérül” tartott szerzõket: „Köteles Sámuel, Imre János, Fries, kiváltképp pedig Dänzinger” (pontosabban: a Liège-ben, majd Würzburgban oktató Ignaz Denzinger utolsó, pszichologizáló kézikönyve: Die Logik als Wissenschaft der Denkkunst, Bamberg 1836). Székely azokhoz húz, akik a „goldolkodástannak tudományos kiképzésére a gondolkodás tételeit alanyilag az értelmi tehetségbõl tudományosan kifejtve alapították meg”. „A magyarok közül – olvassuk a 11. lapon – Ercsei Dániel, Fejér György, Imre János, Köteles Sámuel tárgyos szempontból anyanyelvünkön közrebocsátott munkáiért dicsérettel említendõk.” 1843-ban közzétett Észtanában Székely, miután kijelenti, hogy „a német remek bölcsészek, mint Fries és Hegel bölcselkedések módja közt némi középálláspontat” igyekezett tartani, leszögezi: „Ami saját észtani irodalmunkat illeti: szintén [szinte] pirulva kell megvallanunk, kiváltképp nekünk erdélyiekül, hogy mi e tekintetben egy nevezetes írót sem tudunk felmutatni (mert ide nem számítom most, hogy némely fõoskoláink ügyesebb tanárai, így p. o. a derék Köteles Sámuel észtana s még másoké kéziratba maradva a magyar irodalmi közönség bõvebb isméretére nem juthattak el)” (7–8). Köteles Sámuel kriticista antidogmatizmusával egyetértõen kifogásolja Székely, hogy szellemünk állományát „De la Metrie, Helvetius, Rousseau, Voltaire, Holbach s követõik az idegrendszer következményének, ideglélnek, életerõnek sat. állíták” (63. vö. MFSzle 1979. 3–4. sz. 275).

Jóllehet Hanák könyve fõszövegében csak Pázmány, Apáczai és Hetényi kapcsán van (másodlagos) irodalom, mi itt a Székely-féle Észtan Tomory Sz. Sándor adta recenziójából is csipegetünk: „[...] észtannak kirekesztõleg – Hegel szellemében – a metafizikát nevezi. [...] fölosztja az észtant – Hegel modorában – természeti és szellemi bölcseletre. [...] A jelenkori német filozófia két, mind tanmód-, mind tanmenetszerűleg egymástól lényegesen eltérõ fõvezérei, ti. Hegel és Fries iskoláik tanait egy rendszerbe társítani valóban óriási föladat vala”; „...a dolgozat elein és színezetén inkább Hegelt, a végin (fõkint a filozófiai vallástannak a dísztannal [esztétikával] ily módú összekapcsolásában) különösebben Friest találom.” (Prot. Egyh. és Isk. Lap 1844, 568., 590–591. hasáb.) Mivel túlságosan feledésbe merült, illik jeleznünk, hogy a Lázáriban született, Máramarosszigeten is tanító Tomory (1802–1853) 1841-ben egy épkézláb Logikát adott ki. Ennek a végérõl idézünk: „Campanella, Gassendi, Ramus (Pierre de la Ramée), Baco és Melanchthon [...] a Logikának újant és célirányosabban alakítói valának. Descartes és Malebranche a Logikát a Metafizikával összezavarták, így újabban Feder, Jacob, Plattner, Snell és legújabban Hegel s követõi. – A Logika saját körébeni kifejtése által érdemet szereztek magoknak: Locke, Leibnitz, Wolf, Tschirnhausen, Thomasius [...], Condillac, Kant, legújabban Kiesewetter [...] és Dänzinger. Honunkban latin nyelven Logikát írtak: Fuchs, Carlowsky, Szentgyörgyi, Rozgonyi, Imre, Ercsey D., Verner és Nyíri; magyarul: Apáczai, Ercsey D., Imre, Fejér, Köteles, Ercsey János és Székely Mózses” (84).

Tomory Logikájának az U 57676 jelzetű kolozsvári példánya a Bölöni Farkas Sándoré volt. S ha már szóba jött ez a jeles demokrata, tegyük hozzá: õ és Wesselényi Miklós is, sõt Szász Károly is jogosult arra, hogy szerepeljen a Filozófia és politika című paragrafusban Széchenyi, Szalay László, Táncsics Mihály és Horárik János mellett.

7. A Hanák-kötetben külön fejezetet kapó korszakok közül a legrövidebb 1849-tõl 1867-ig terjed. A róla szóló, A szabadságharctól a kiegyezésig című fejezet 19 lapból áll. Említõdik itt egyebek közt „a legjelentõsebb irodalmi 'Kisfaludy Társagág'“, vagyis az akkori legjelentõsebb irodalmi intézmény: a Kisfaludy Társaság; továbbá Az ember tragédiája és Sas Andor Madách és Hegel című tanulmánya. A fejezet paragrafuscímei: Eötvös József; Erdélyi János; A késõhegeliánusok; A lélektan elõnyomulása.  Közbevetõleg szólva: Eötvös kiváló, németre is lefordított művének címe A XIX. század eszméinek befolyása az álladalomra, nem „az államra”, noha az állam fõnév mai jelentéssel már 1845-ben elõfordul. A Meltzl és Brassai szerkesztette híres – filozofikumban sem szűkölködõ – komparativista folyóiratának a címében pedig „Irodalomtörténelmi” olvasható, nem „Irodalomtörténeti”. Fontosabb az, hogy Eötvösnek A nemzetiségi kérdés c. munkáját Sever Bocu 1906-ban románra fordította és kiadta mint „leggazdagabb és legklasszikusabb érvforrást”. Klasszikusságban méltán vetekszik Eötvössel Erdélyi János, akit már csak vezetékneve miatt is közel érez magához az erdélyi ember. Erdélyi – írja Hanák a 85. lapon – Hegel filozófiája felé tájékozódott, szembeszállt azokkal a magyar kortársaival, „akik a történelmet és a valóságot a kiegyezés mezejének tekintették”, „dinamikusan és progresszíven hatott a hegelianizmusával”.

Késõhegeliánusaink sorának az élére állítja Hanák Horváth Cyrillt, aki szintetizmusnak vagy konkretizmusnak nevezte álláspontját. (Apropó konkrétum: Horváth 1836-ban, nem 1837-ben lett az MTA tagja. Az ilyen adatok sokszor mellékesek, de ha utalunk rájuk, tegyük hibátlanul.) Pauer Imre idézi Horváth Mi sajátképpen a konkretizmus c. kéziratából: „Oly filozófiai rendszer, melynek lényege az ellentétek kiegyenlítésében áll [...]. Az ellentétek elõhatását és kiegyenlítését a dialektikai módszer eszközli. E módszer is oly egész, mely ellentétet foglal magában. Alkatrészei: az analyt. és synth. módszerek.” [...] „Minden ismeretnek föltéte az ellentét.” A konkretizmus „Három irányt érvényesít. I. Az elsõ a léti igazságnak ád túlnyomóságot a gondolkodási igazság fölött. A reál-idealizmus [ez], melyhez szítottak: 1. Anaxagoras. 2. Pythagoras. 3. Aristoteles. 4. Abällard Péter. 5. Spinoza. II. A másik a gondolkodási igazságnak ad túlnyomóságot a lét fölött. A ideál-realizmushoz szítottak: 1. Fichte. 2. Schelling. 3. Hegel. III. A harmadik az elõbbi két igazságot összhangzásba hozza. A concretizmus concretushoz szítottak: 1. Fichte az ifj. 2. Ulrici. 3. Wirth. 4. Weisse”. (Pauer: Emlékbeszéd [...] 1885, 18–20.). Horváth három irányt „érvényesítõ” álláspontja eszünkbe juttatja Ernst Reinholdot, aki – mint Purgstaller írja – „a rendszerek összességéhez csatlakozott”, s egyúttal „az eszmelétvéd – idealrealizmus” híve volt.

Horváth Cyrill két évvel fiatalabb volt, mint Purgstaller, de korábban kezdett publikálni (azonban csak mint költõ, s ilyenként említi õt Purgstaller 1843-ban). Műveinek zöme a szabadságharc után készült, s ezért indokolt Purgstaller után tárgyalni õt. Másrészt a lélektan elõretörésérõl szóló, Brassai Sámuelt, Vandrák Andrást és Purgstallert bemutató fejezetnek a második fele helyénvalóbb az elõzõ fejezetben, Vandrák és Purgstaller ugyanis 1848 elõtt tette közzé legfõbb munkáit.

Vandrák András (1807–1884) Fries híve lett Jénában. Eperjesen 1831-tõl tanított, elõbb magyar irodalmat, 1833-tól filozófiát, ezen belül esztétikát is – a Bouterwekbõl merítõ, 1826-os Compendium aestheticaet ránk hagyó Greguss Mihály utódaként. Jól írja Hanák: tankönyvei egész Magyarországon el voltak terjedve, hozzásegítették az akadémiai levelezõ tagsághoz (NB: beválasztás, nem kinevezés útján). Elsõ művének teljes címe : Lelkileges embertan, vagyis psychicai anthropologia – Enchiridion anthropologiae psychicae (Eperjes 1841; a magyar cím a latin elõtt van – végig a baloldalon, a páros számú lapokon helyezkedik el a magyar szöveg). E mű elsõ mottója Baconbõl való, s ez jó alkalom annak megemlítésére, hogy az eperjesi Bacon-pártiság Bayer János 1663-ban kiadott Filum labyrinthijéig megy vissza. Vandrák második mottója értelmében minden filozófiában annyi a remény, amennyit megragad a lélektan gyarapodásából. Idézünk az elõszóból: „Ha nem mint erdeti szerzõ – valami tudományos s magyar újnak szerzõje – , de mint szerkesztõ s egyrészrõl fordító lép fel az író, azt neki, reménylem, vétkül senki sem tulajdonítandja, ki elõtt nem csak az igazság felfedezése, hanem felfogása s terjesztése is bír némi beccsel. – 'Új filozófiák' s divatok után kapkodni sem természetem, sem szándékom nem volt soha [...]. Mesterem: Friesnek (a nálunk, de honn is még kevéssé méltányoltnak) szelleme; anyagnyújtóm ismét Fries s a tapasztalás; közelebb tanácsadóim Schulze G.E., Schmidt H., Scheidler, Fischer F., Köteles, Szontagh G.” A 12. lap szerint „Báco józan tapasztalási módjától [...] materializmusra (anyagos(d)iságra) tértek el Hobbes, Hartley, Priestley” az angoloknál, a franciáknál meg Condillac, Diderot, La Mettrie, Holbach, Helvetius. Két lappal tovább a „legjelesb” munkák közé sorolódik Fries Handbuch der psychischen Anthropologieja (2. kiad. 1837–39) és Köteles posztumus Filozófiai antropológiája. Itt említi szerzõnk Benekét, aki – tegyük hozzá – fõ forrása a Nagyenyeden tanító, 1865-ös Lélektanáért akadémikussá lett Mihályi Károlynak. Lélektanának második, 1842-es (nem 1847-es!) kiadásában Vandrák elhagyja a latin szöveget. Ad itt „javításokat s bõvítéseket”, például utal Purgstaller 1846-ban megjelent Lélektanára is, az 50. lapon pedig megjegyzi: „A jeles emlékezõ s egyszersmind ítélõ tehetségű férfiak példái: Cyrus, Mithridates, Leibnicz, Hugo Grotius, Kant, Fries ( – Mandeli, Párizsban lakott magyar! ...).” Az 1863-as, pesti (nem eperjesi), „újonnan szerkesztett és javított” kiadás elõszavában Vandrák kiemeli: „Aminek kifejtésére különös gondot fordítok, az a kedélyek (õsvágyak, ösztönök, érzelmek, érdekleteknek) megyéje, melynek mint a lelki élet legbensõbb s legközvetlenebb részének fontossága már magában is tagadhatatlan.” A kedélyrõl szól az 51–79. lap, vagyis a könyv jó egyötöde.

Vandrák, aki 1841-ben még célszerűnek tartotta a kétnyelvűség értelmében „ikeralakú kézikönyvvel állani elõ [...] itt, a felföldön”, már egy év múlva áttér az egynyelvűségre. Teszi ezt A filozófia elemei című, „vezérfonalul” szerkesztett munkájában, melybõl Bölöni Farkas Sándor is szerzett magának példányt (U 58356). Figyelemre méltó – persze nemcsak az iker szó miatt – az, amit így szögez le a kimagasló eperjesi tanár: „A dolgok léte- s érvényének (Seyn u. Werth) felfogása, ez a filozófiában megoldandó ikerfeladás” (3). Az etikát adó szerzõk tõle nyújtott sorában szerepel Platón, Seneca, Spinoza, Wolff, Kant, Fichte. (A nagy hollandus említésébõl nem következik, hogy a Vandrák név holland-trák vagy holland-román.) Alig bõvül ez a sor Vandrák etikájának második, „átdolgozott”, Bölcseleti erkölcstan című kiadásában (Eperjes 1865). Váratlan, hogy Herbart neve még itt is, fölösen h-val végzõdik, akárcsak Vandrák jó húsz évvel korábbi Logikájában. (A magyar Herbart-recepció részletes, alapos bemutatása még hátravan. Elõkelõ hely illeti itt meg az iskoláit Nagyváradon elkezdõ Bihari Pétert.)

Sajnálatos dolog elfeledkezni Vandrák logikai tankönyvének elsõ, 1844-es kiadásáról, már csak azért is, mert ez már utal Bolzanóra, akinek az akkor még csak hétéves, úttörõen antipszichologista Wissenschaftslehreje a husserli fenomenológia sürgette „tiszta logika” felé mutat. Igaz: szerzõnk gondolkodástani vezérfonala csak a második, 1861-es és a harmadik, 1866-os kiadásban viseli a Tiszta logika címet, addig Elemi logika a neve. A fontosabb magyarországi logikákból megemlíti a Fuchsét (Lõcse 1800), a Carlovszkyét (Kassa 1815; Purgstaller Kant tisztelõjének mondja ezt a két evangélikus tanárt), a Fejérét (Közhasznú logika, 1810), a Vernerét (Logica seu dianoeologia, 2. kiad. 1833; ebben 3–3 utalás van Friesre és Fejérre, 9 Krugra). Magyarul közölt logikát „Köteles Sámuelen kívül Tomori Szabó Sándor” – olvassuk a 6. lapon. Ugyanitt említõdik „I.Fr. Friest Syst. der Logik. 3dik kiad. Heidelb. 1837, melyhez mi is ragaszkodunk”. A valószínűség nemei kapcsán megjegyzésre méltó „Friesnek legújabb munkája: Versuch einer Kritik der Principien der Wahrscheinlichkeitsrechnung”. Fries az 1864-ben forgalomba került Bölcseleti jogtan (Észjog) elején is elõfordul: „Minden kitűnõ bölcsész részt vett az észjogtan gyarapításában is, így Kant s tanítványai (Fichte, Krug, Fries ...), [...] Hegel”. Hegel nevének az aláhúzását nem kell túlértékelni. Emlékbeszéde 10. lapján mondja Vécsey Tamás – idézõjelben – Vandrákról: „Hegel dialektikai s Herbarth [sic] matematikai pókhálóin a filozófiában járni nem tudott.” Idefűzhetõ Purgstaller 1843-as filozófiatörténetébõl például ez: „Hegel észtana és módszere az elvont gondolkodást a való megismerésével fölcseréli. [...] Hegel általánosában ráismerünk Spinoza állományára azon különbséggel, hogy Spinoza végtelen állománya meddõ és holt, Schellingnél él és mozog, Hegelnél e mozgalom maga az Isten. Rendszere számos tisztelõvel dicsekedett, kik azonban már felekezetekre szakadtak és lassanként hüledeznek.”

A hüledeztetés legkisebb szándéka nélkül mondhatjuk: Purgstaller Józsefet (1806–1867) sok szál fűzte Erdélyhez. Kolozsvárott „a bölcsészetet oly sikerrel hallgatta, hogy 1827-ben a pesti tudományegyetem bölcsészeti kara által tudori oklevéllel tiszteltetett meg” (Magyarország és a Nagyvilág, 1867. 17). 1848-ban, amikor a Palotai családnevet vette föl (ez tehát nem elõneve), olyan haladó szelleműen nyilvánult meg, hogy késõbb börtönben is ült, majd három évig tanított Temesvárt (amely város neve németül inkább Temeswar, mint Temeschburg). A bölcsészet elemei című kompendiumának mind a hat része már 1843-ban megjelent, és nem indokolt ezeknek csak egy-egy kesõbbi kiadását említeni. Az elsõ kiadás mintegy 680 lap terjedelmű. Fõ részei: lélektan, gondolkodástan, ismeretelmélet (140 lap), erkölcstan, szépműtan és filozófiatörténet (170 lap). Az 1846-os kiadásban a 2. és 3. fõrész közös címe: Észtan. (A 43-as logika zárómondata: „Némely újabbak, nevezetesen Schelling, Bardili, Hegel [...] a gondolkodástant az ismerettannal eggyé olvasztották.”) Az ismerettan „a tapasztalati ismereteknek alapjait, a létezõnek sarktulajdonságait [...] vizsgálja, milyen sarktulajdonok az okság, közösülés [egyoldaló és kölcsönös hatás], tér, idõ”. Az ismerettan tehát egyrészt ismerõtehetségünk bírálata, másrészt lénytan. A lélektani módszerre – olvassuk az Ismerettan végén – Kant adott útmutatást, „de Fries és Reinhold Ernest szigorúbban használták”. Ami az elõbbit érinti: „Kár, hogy Fries az alanyiság egyoldalú szempontjánál maradt, és nem sejtette azon igazságot, hogy annak, mi az emberi ismeretben egyetemileg érvényes, a létezõk körében egyetemes és szükséges tulajdonságok felelnek meg” (A bölcsészet történetének vázlata, 140). Ami mármost a reinholdi, „idealrealista” alapállást illeti, fõműve elõszavában Purgstaller kijelenti: „Útmutatásul fõleg Reinhold Ernest jénai oktató szolgált” neki.

Kétségtelenül volt bizonyos kölcsönhatás Purgstaller és az erdélyi gondolkodók között. Eszméinek erdélyi jelenlétét mutatja műveinek itteni masszív megléte. (E sorok írójának 1843-as példánya 1845-ben a Balás Antalé volt, 1942-ben a Makkai Ernõé, akit korai halála akadályozott meg, hogy kiteljesítse igen sokat ígérõen indult magyar filozófiatörténeti kutatásait.) Az erdélyi alkotók sorából – az író Jósika Miklóson és a „föstész” Barabás Miklóson kívül – szóba kerül Purgstallernél Apáczai, „ki Descartes rendszerét követvén, magyar nyelven írt enciklopédiát 1653-ban és logikát 1656-ban” (recte: 1654-ben), Csernátoni Pál, a fichteánus Sipos, a schellingiánus Aranka, a kantiánus Köteles (logikája, filozófiai enciklopédiája és – kétszer – filozófiai antropológiája), valamint Ercsei János és Székely Mózses Gondolkodástana.

Purgstaller politikai progresszizmusára vonatkozóan idézzük Pólya József nyilatkozatát Hanák János magatartásáról: „...1844-ben a váci [piarista] rendgyűlésen mint a szigeti ház képviselõje a rend mostani kormányzójának, Palotay Józsefnek vezérlete alatt, több rokonérzelmű társával sürgette a reformot, de fájdalom! a szabadelvű férfiak buzgó törekvésén gyõzött a gonosz ármány és önzés ördöge” (Hanák János: Az állattan története és irodalma Magyarországban. Pest 1849, XI–XII.). Idézzünk Hanák Máramarosszigeten készült, A természetrajz elemei (Pest 1845) című tankönyve bevezetésébõl is: „...csak a természeti lények bõvebb vizsgálása által szerezhetünk minmagunkról, anyagi és szellemi tulajdonságainkról magunknak tökéletes isméretet. Ennek virágzásától várhatjuk a babona és varázslás kiirtását, az emberi nem felvilágosodását és valódi műveltségét” (6–7). Pólya József kapcsán kiemeljük, hogy õ 1856-ban (nem 1956-ban, de nagy túlerõvel, az elsöpörni kész laikussággal is szembeszállva) olvasta fel az Akadémián A szellemtani fiziológiából – Az idegrendszer szellemi tevelléseinek [működéseinek] alapjai című dolgozatát. Erre célozva feltételezte Mentovich az 1863-ban elkobzott és – talán csak két példány kivételével – megsemmisített fõművében (ennek 1974-es kiadásában ez a 215–6. lapon van), hogy Brassai „azért lett oly engesztelhetetlen ellene az újabb materializmusnak, mert a történet úgy hozta magával, hogy dr. Pólya a materializmus mellett emeljen szót az akadémiában, s nagyon hihetõ, miszerint ha ezen jeles tudósunk a materializmus ellen nyilatkozott volna: tisztelt ellenfelünk bombái az idealizmus ellen volnának intézve”. Mentovich fent jelzett föltevése nem volt alaptalan. Brassaira korán hatottak realista nézetek, például Locke asszociációtana és a környezet fajalakító erejének a tézise. 1836-ban kiadott Lindley-átdolgozása elõszavában – végsõ fokon a leibnizi folytonosságelv szellemében – ír Brassai „a teremtmények nagy láncá”-ról, „a növényi alakok lépcsõnkénti kifejlésű sorai”-ról, arról, hogy „a természetnek (melyben minden egymással szoros kapcsolatban van s egy jelenség is a többitõl elszigetelve teljesen meg nem érthetõ) titkaiba egy mély tekintetet vethetünk s ebbõl tökéletesb mívére, az emberre s viszonyaira nézve is fontos vagy világító következéseket húzhatunk”. Mindez megindokolhatja fenti Mentovich-idézetünket. Ennek révén egyébként simán áttérhetnénk Hanák Tibor könyvének 8. fejezetére, de mivel a hanákok „szenvedélyes muzsikusok és táncosok” (Pallas lexikon), egy oldalsó tánclépést kapcsolunk a bájos, delejes, merengetõ muzikalitású dermengés szóhoz, amelyet szerephez juttat Hanák Mihály 1832-es könyvcíme: Öszves dermengés s önképen kifejlett álomjárás története. Ezt a – latinul és németül is kiadott, inkább kata-, mint katóleptikumos – munkát Purgstaller nem nevezi meg, de rá céloz Lélektanának egyik mondata: „Beteg álombolygó kispapról írt Hanák egri orvos.”

8. A kiegyezéstõl a századfordulóig menõ fejezet alfejezetei: Viták a materializmus körül; Az elsõ pozitivisták; Bölcselettörténet és történelembölcselet; Böhm filozófiai rendszere.

A természettudományok növekvõ befolyásával összefüggésben – írja Hanák Tibor (101) – terjedt a materializmus és a pozitivizmus. Jól látja szerzõnk: a materialista eszmék elterjedését elõsegítette Magyarországon az, hogy az itteni értelmiségiek nagy rokonszenvvel viseltettek az 1848 után elnyomott minden kezdeményezés iránt. „Ide tartoztak Németországban a materialisták művei, Büchner, Moleschott és Vogt. Az utóbbi kettõ 1848 után többé nem tarthatott felolvasásokat Németországban.” Hanák szerint azonban „Magyarországon a materializmus Mentovich Ferencen kívül aligha talált jelentõsebb képviselõre”. Ez az erdélyi nevelõ, költõ, természettudós és filozófus egy „gyújtó, magával ragadó materializmust” (einen „zündenden, mitreissenden Materialismus”) hirdetett – olvassuk a 102. lapon, az idézõjelbe tett három német szó kapcsán pedig a 13., ezúttal szerencsétlen számú jegyzet az 1974-es kolozsvári Mentovich-bemutatás 59. lapjára utal. Csakhogy itt nincs megfelelõje a „zündenden” jelzõnek. Viszont van itt – az idézett szavakat megelõzõ bekezdésben – ilyesmi: „... a kelet- és délkelet-európai mostoha körülmények folytán megkésve fölzárkózó népeknek nem voltak olyan klasszikus bölcselõi, mint Bruno, Bacon és Babeuf, avagy Hobbes, Holbach és Hegel. A maga módján és körében mindazonáltal klasszikus – hogy ismét csak alliterálva sorjázzunk – a délszláv atomista Bošcoviæ, az utópista szocialista (nemcsak a matematikus) Bolyai János, nemkülönben a forradalmi demokratizmust ragyogóan megtestesítõ Bãlcescu, Belinszkij és Botev. A maga nemében, kimagasló és példaadó voltával igenis klasszikus, tudniillik elsõ osztályú, fõrangú szószólója az erdélyi (általában a hazai, illetõleg a magyar) haladó filozofálásnak Mentovich Ferenc.” Mentovich civilizált hangnemét érzékelteti fõműve elõszavának ez a körmondata: „Nincs egyéb célunk, mint alkalmat szolgáltatni az érdemesolvasónak, hogy tudomást szerezhessen arról: mit állít, mit sürget, mit követel az 'újabb materializmus', mely máris oly ijesztõ kísértet alakjában van a magyar olvasóközönség elõtt bemutatva, mely ellen nagyérdemű tudósunk, Brassai – mint Vulkán az Olymp tetején – az Erdélyi Múzeum-Egylet gyűlésein, évkönyveiben mennyköveket kovácsol; köztiszteletben álló költõnk és publicistánk, Gyulai Pál, az elbeszélõ költészet virágos kertébõl haragos darázsként mérges fullánkot öltöget, s melynek káros befolyásától a költészetre s általában a művészet- és erkölcsre jeles ítészünk, Greguss Ágost, annyira meg van ijedve” (id. kiadás, 72–73.). Világos e sorokból, hogy Mentovich pusztán ellenfelet, nem ellenséget látott Gregussékban. Politikailag nem sokban különböztek. A szabadságharc idején Mentovich fáradtságot nem kímélve állított elõ gyutacsot Nagyváradon, ahol Irinyi János, az ólomszuperoxidos foszforgyufa feltalálója, Kossuth megbízásából irányította az ágyú- és muníciógyártást, Greguss Ágost pedig történetesen ugyanott szenvedett várfogságot forradalmi tevékenységéért (vö. Hajós József: Greguss útja a váradi börtönig. Helikon [Kolozsvár] 1993. 3. sz.)

Greguss „a materializmus legjelentõsebb kritikusa és ellenzõje a 19. század második felében”, mondja Hanák, kiemelve a materializmus hatásairól 1859-ben értekezõ akadémiai székfoglalóját. Greguss kesõbb – egyebek közt és nem a saját materializmus-képe mentén – „a torzképrõl” is elmélkedett. Nála, állapítja meg Hanák, nem a materializmus helyessége vagy helytelensége áll elõtérben, tehát nem is, mint Brassainál, annak („deren”!) elméleti cáfolása, hanem társadalmi és lélektani hatása. Hitte, hogy a determinizmus aláássa az erkölcsöt, és következetlenségnek vélte, ha az „mégis a szabadságot és a demokráciát írja zászlójára”. Négyesy László hangsúlyozza, hogy „a sarkalatosság [polaritás] elvét alkalmazta módszerül”, ami azonban „dialektikai formalizmusra csábította”. Mindenben pozitív és negatív elem együttesét látta, de késõi közeledését a pozitivizmushoz (legalábbis a pszichologizáló esztétikában) nyilván mentesnek tartotta bármely negativizmustól. Szerinte mind az anyagi erõk, mind a szerves fejlõdés és a leszármazástan Istenhez vezet.

Talán itt szánhatunk néhány sort Sámi Lászlónak, aki a szabadságharc idején Kossuth mellett is dolgozott, és az elsõ republikánus cikket írta a Március Tizenötödikébe 1864-ben, egy tanári értekezleten kijelentette, hogy a fejlõdéselmélet terén „még tovább megy azon határvonalnál, hol Mentovich megállapodott”. Ezzel alighanem az emberi társadalom szükségszerű fejlõdésére célzott. A következõ, 1866-béli erdélyi református tanári értekezleten mondotta: „... a világegyetem mindig érvényes törvénye: hogy a teremtés megszakítás nélkül és folyamatosan fejlõdve folyik. Ismerem az ellenvetést: 'ez a hirdetett törvény csak csalódás, csak a materializmus alaptalan tana'. A tagadókat utasítom az egyetemes történelemre.” Sámi a teremtõ, vagyis az új minõségeket létrehozó evolúció egyetemességét vallotta. A két fenti megnyilatkozása a politikailag is „dualizmust” hozó kiegyezés elõtt történt, de õ 1867 után sem engedett a 48-ból. Íme az 1878. március 15-i beszédének egyik tétele: „A 48-ban felavatott új szellem az, melynek ápolása és nevelése által Magyarországon az eszmék és emberek nõhetnek.” Egy 1880-as eszmefuttatásának pedig ez a konklúziója: „Tehát a fejlõdés törvénye ha törvénye az egésznek, törvénye a szolidaritásnál fogva a résznek is. Aki evidenciája miatt ezt földünk történetében meg nem tagadhatja, hogyan tagadhatná az emberiség történetében?”

Az Erdélyi Protestáns Közlöny 1871-es évfolyamában kérte Sámi ettõl a folyóirattól: „ismertesse meg olvasóival, hogy a szupranaturalizmust mennyire kevesbítették már”. Mintha épp erre a kérdésre közölte volna a szerkesztõség a következõ évben Sámi tanártársának, Parádi Kálmánnak (1841–1902) A descendenz-theoria fejlõdésének története című írását. Tájékozatlanság szülte idétlen vádnak bélyegzi itt Parádi azt, „melyet Darwin ellen mint az emberi méltóság lealázója ellen emelnek”. A darwinizmus által – hangoztatja szerzõnk cikke vége felé – újabb lendületet kapott „azon természetes világnézet is, mely szerint minden jelenet a természeten belül működõ erõkbõl értelmezendõ”. Haeckel Anthropogeniejének bõ és késedelem nélküli ismertetésében Parádi kiemeli a monizmust, „mely szerint az emberi lélek [...] csupán a központi idegrendszer működése”; a szellem és a lélek „csupán magasabb hatványai annak a műkõdésnek, melyet átlag véve erõnek mondunk; ezen erõ általános működése az összes anyagnak” (EM. 1875. 28). A test és a lélek egymáshoz való viszonyának kérdése hajdan és most című tanulmányában írja Parádi: „... a lelkiállapotok mindig valami idegállapottal állanak összeköttetésben, amire nézve a legegyszerűbb típus a reflexmozgásban keresendõ” (Magyar Filozófiai Szemle, 1890. 423).

Lechner Károly, a reflexológusként is jelentõs kolozsvári orvosprofesszor, így zárja A psyche materiális alapja című írását: „... az anyag és szellem között éppoly kevéssé létezik principiális különbség, mint ahogy a szerves és szervetlen testek között ilyen nincsen”. (Orvosi Hetilap, 1892). A tudatosság ténye szellemi életünk eseményeiben c. tanulmánya leszögezi, hogy „az egyszerű reflexkör ... képezi szellemi működésünknek alapfeltételét” (Athenaeum, 1892/2). A nevelésnek egyszerű reflexkörök bonyolultabbakká tevéseként való definiálása nem akadályozta Lechnert, hogy így nyilatkozzék: „Az etikus, esztétikus és szociális, egyszóval az altruisztikus érzelmek virágzása nélkül a társadalomnak pangania, ha nem süllyednie kell” (Lechner Károly. Buk. 1956. 238).

Lechner kezdettõl fogva munkatársa volt a Böhm Károly indította Magyar Filozófiai Szemlének, s e tény sima áttérésül szolgálhat a Böhmnek szentelt paragrafusra. De ne ugorjuk át a Filozófiatörténet és történelemfilozófia című paragrafust. Már csak azért se, mert maga Hanák említi Domanovszki Endre néhány munkáját, köztük a négykötetes, a reneszánszig – bezárólag – menõ, impozáns fõművét. Domanovszki (NB: nevét i-vel írta) 1876-tól, tizenegy évig, nyugdíjazásáig tanított a szebeni jogakadémián. Itteni tantárgyai közé tartozott az etika, a „spekulatív logika”, a lélektan, a szépészet, „az állam és egyház viszonya egymáshoz”, az ó- és újkori bölcselet története, „a materializmus történelmi kifejlése”, Arisztotelész politikája, Schopenhauer rendszere. Apropó Schopenhauer: „bölcselmi elõdeirõl” Meltzl Hugó publikált egy könyvet Kolozsváron, 1873-ban. Történetesen egy év múlva – nem 1875-ben – tért át a nagykárolyi születésű, az elsõ magyar történelembölcseletet kigondoló Bodnár Zsigmond az unitarizmusra, s innen, úgy látszik, már könnyebb volt eljutnia egy monizmushoz, melynek értelmében a világon minden „természeti törvények szerint módosul”. Az elmélete egyik sarokkövévé tett eszmeerõ-fogalma a Fouillée-féle idée-force átvétele. Ezért dedikálta magyar irodalomtörténete elsõ kötetét Fouillée nevelt fia és híve, Guyau emlékezetének, a másodikat pedig magának Fouillée-nak. A szellemi áramlatok történelmi váltakozásáról vallott nézete talán hatott Böhm kolozsvári beköszöntõjére.

A barokk el tudja viselni, hogy két fejezetben kerüljön szóba, és még Temesvári Pelbárt is azt, hogy a „Bis zum 15. Jahrhundert” alcímű fejezetet zárja, noha a 16. század elején is működött; de egy olyan erõteljes személyiségű in-dividuumot, mint Böhm Károly, nem jó kettéválasztani századforduló elõttire és utánira. Így látja ezt Hanák Tibor is. Mivel szerinte „az elsõ önálló filozófiai rendszer”(ünk) a századfordulónk elõtt keletkezett, könyve 8. fejezetében tárgyalja. Pedig Böhm fõművének hat kötetébõl csak kettõ született 1900 elõtt, és a legértékesebb – nyilván a szerzõjének is legkedvesebb – az 1906-ban, Kolozsvárt (nem Budapesten) kiadott Axiológia.

Hanák bevallja: Böhm művei alapján nem tudta megállapítani, hogy õ egy ideig „meggyõzõdéses materialista volt” (119). Az idézett szavak kapcsán Hanák Ladányiné Boldog Erzsébetnek A magyar filozófia és darwinizmus XIX. századi történetébõl c., rendkívül adatgazdag könyvére utal. Itt azonban nincs szó errõl. Bartók György viszont  röviddel Böhm halála után közli róla: „Amint õ maga e sorok írója elõtt sokszor hangsúlyozta, a pietizmus szélsõségébõl egyenesen a másik szélsõségbe: a materializmusba esett” (Athenaeum 1912/1. 3). 1866. szeptemberi naplójegyzeteiben õ maga elismeri, hogy hatott rá d'Holbach Système de la natureje, „ámbár nem irányítólag, mert ez az egész nézet dermesztõen fagyos és képtelen”, és a belõle leszűrt eredmény csak ennyi: a lélek és az anyag között lényeges különbség nincsen (uo. 13). 1867 elsõ felében Feuerbach tana volt döntõ hatással Böhm metafizikai felfogására. A Wesen des Christentums megadta az utolsó döfést amúgy is gyenge és gyanús ortodoxiájának – írja Bartók (uo.16).

Amennyire biztos, hogy Böhmnek volt egy rövid materialista szakasza, szinte annyira vitatható axiológiája forrásvidékének a körvonala. Olyannyira, hogy Hanák e téren egy kis önellentmondásba is gabalyodik. Könyve 120. lapja szerint Böhm „a neokantiánus törekvésétõl függetlenül, inkább a tanárára, Rudolf Lotzéra visszagondolva jutott az értékfilozófia gondolatára”, két lappal tovább viszont kifogástalanul nem tisztázható kérdés gyanánt szerepel az, hogy Böhmöt Lotze értékbölcselete, avagy az újkantianizmus „délnyugatnémet iskolája” (Rickert, Windelband) befolyásolta-e. A lotzei és a „badeni” befolyás lehetõsége persze nem zárja ki egymást. Ellenben ki van zárva (mai slendriánsággal szólva: „kizárt”) az, hogy a kifogástalan megállapíthatóság tagadása logikailag jól megférjen a Rickertéktõl való függetlenség kategorikus állításával.  Itt – ismételjük – egy kis önellentmondás áll fenn. Ez nem éppen akkora, mint amekkora Böhm szerint feszül a tudattól független ismerettárgy fogalmában. Amely feszülést Böhm A realizmus alapellenmondása című dolgozatában pellengérez ki – itt is, mint mindenütt, „ellenmondás”-t írva, t nélkül, ami nem hiba, tehát nem „korrigálandó”. Az sem igazán hiba, de hiányosság és téves föltevést sugallhat, ha ennek az 1882-es dolgozatnak csak az 1913-as kiadását említjük, meghozzá úgy, mintha ekkor önállóan jelent volna meg, nem az Összegyűjtött művei című kötetben. Az olvasó azt hiheti ilyenformán, hogy Böhmnek egy késõi, talán éppenséggel utolsó megnyilvánulásáról van szó. Amiképp maga Hanák úgy véli Böhm Mi a filozófia c. Alexander Bernáttól kért írásáról, hogy „egyike az utolsó állásfoglalásainak”, mert 1915-ben jelent meg (az akkor Alexandertõl szerkesztett Athenaeumban). Datálását, post quam non-ját nem dönti el, de érdekes az, hogy milyen munkára hivatkozik. Például Paulsen Einleitung in die Philosophiejának az 1896-os kiadására utal ama tétel hangoztatásakor, miszerint „a filozófia és a tudomány (episztémé) terjedelmileg teljesen egyeznek”; Spencer First. Princ.-jére, mikor kijelenti, hogy „a filozófia maga a tudomány legmagasabb formájában”. Bírálja Döringet (1889) és Windelbandot, amiért az értékek vizsgálatát tűzik ki a filozófia feladatául. A filozófia bõséges tartalmának a rendszeres tagolását „vezérlõ alapgondolat” kapcsán írja, hogy ez „hozza létre a fogalmak jegecedõ elhelyezkedését a filozófia egészében, melyrõl Köteles Sámuel igen helyesen nyilatkozik (A philosophia encyclopaediája. N-Enyed. 1829. § 1.), hogy olyan természetű, 'mint a mathematicusoknál az Ichnographia, mely szerint egy nagy kiterjedésű vidéknek képe kicsinyben levétetik és nézhetõleg elénkbe terjesztetik'“. Mivel Kötelest Szontaghék harmonizmusának az elõfutáraként szokás beállítani, nem lep meg, ha a harmonizmusról szólva (a 69. lapon) jelzi Hanák Böhmnek a filozófiai irányok megegyeztetésének a lehetõségérõl elmélkedõ tanulmányát (1902), pontosabban ennek 1909-ben kiadott német fordítását. Tankó Béla készítette a fordítást, aki Böhm két másik dolgozatát is átültette német nyelvre. Az értékelmélet feladata s alapproblémája címűt és A megértés mint a megismerés központi mozzanata címűt 1915-ben hozta az Archiv für systematische Philosophie. Tankónál is többet tett Böhm hagyatékának az ismertetéséért Bartók György. Gondolunk itt elsõsorban Böhm fõműve utolsó három kötetének sajtó alá rendezésére. Gondolunk továbbá a Böhmnek szentelt Bartók-írásokra, köztük a Die Philosophie Karl Böhms címűre, amelyet a Zeitschrift für Philosophie und philosophische Kritik 165. kötete hozott 1918-ban. Ebben a német prezentálásban egyáltalán nem közönséges, banális megjegyzés és nem a (germán eredetű) banális melléknévnek a görög banauszia 'kézi (eredetileg: kemencefűtõ) munka, közönségesség' szóval való, fiktív rokonságát hirdeti Bartóknak ez a tézise: „... Böhm Károly volt az összes filozófusok közt az elsõ, aki – Kant filozófiáján állván – elmélyítette Fichte tanát, s így elsõként írja meg az általános értéktant, s ezáltal minden értékdiszciplínának szilárd filozófiai alapot biztosít filiszterség [Banausie, közönségesség] nélkül és misztika nélkül.” (Id.köt. 172)

9. Hanák könyvének szinte a fele foglalkozik a 20. századdal, éspedig jó 50 lap ennek elsõ felével, valamivel kevesebb a másodikkal. A 20. század elsõ fele c. fejezet paragrafusai: Az irányzatok; Filozófiai diszciplínák (ezen belül a társadalom-, művelõdés- és vallásbölcseletrõl 14 lap; Tavaszyról 1); Filozófiai rendszerek (Pauler, Brandenstein); Rendszerkísérletek és összefoglalások (Alexander Bernát, Palágyi Menyhért, Zalai Béla, Halasy-Nagy József, Varga Béla, Szilasi Vilmos, Schütz Antal, Trikál József). Pauler Ákosnak 4 lap jut, Brandenstein Bélának negyedfél, amelybõl – a kötetben kirívó módon – bõ féloldalt foglal el műveinek a felsorolása.

10. A 20. század második fele című, A marxista filozófia alcímű fejezet alfejezetei: Történeti áttekintés; A marxista filozófusok. Az utóbbiban csak 4 lapnyi a Lukács György című paragrafus, de a fejezetben ilyen paragrafuscímek is vannak: Lukács György koramarxizmusa, A Lukács-vita, Az Anti-Lukács kampány, A Lukács-kör, Lukács kortársai. A névmutató szerint Lukács neve – még a Kantét is túlszárnyalva – 52 lapon fordul elõ fõszövegben. Hozzátehetjük: néhányszor a válogatott könyvészetben is. A könyvészetbe különben be lehetett volna venni Mitrovics Gyula 1912-es összefoglalását is, továbbá a Bartóktól – részint Kolozsvárt – szerkesztett Szellem és Élet-et, valamint az idõszaki kiadványok évszámait, de még azt is, hogy a Bölcseleti Folyóirat eleinte Temesvárt jelent meg. Az érthetõ, hogy Mátrai Ernõ (akinek A kolozsvári egyetem mint kultúrai szükséglet c., igen alapos röpirata ma sajnos ismét nagyon idõszerű) csak a könyvészetben van jelen, viszont ide is jó lett volna bevenni Mitrovicsnak a magyar  esztétikai irodalomról szóló művét.

11. Hanák Tibor 1990-es, több szempontból – fõként adatbõsége, lényeglátása és világossága révén – kiváló könyve is figyelmeztet: még nagyon sok teendõ van a magyar filozófia múltjának össznemzeti átkarolású fetárása terén. Számos új részletkutatásra van szükség, idõnként pedig egy-egy korszerű szintézisre, amelyet nehezebb jól kidolgozni, ha magyarul nem olvasóknak készül. Hanák Tibor bátran és megfontoltan vállalta ezt a nehezebb feladatot. Köszönet érte. Köszönet Tomory Sz. Sándor szavaival is: „Örömömre leend, ha oly egyedül a tárgy iránti érdekkel veendi sz. õszinte észrevételeimet, miként azokat adám s adni tartoztam; mert mi, nyilvános oktatók fõként örvendhetünk, ha ki elõttünk jégtörõ dolgozatával utat készít vagy könnyít.”