A magyar népi kultúra táji tagolódása
Magyar Néprajzi Atlasz I-IX.
Szerkesztette Barabás Jenõ. Akadémiai Kiadó. Bp. 1987-1992
Az utóbbi két évtizedben a magyar
néprajztudomány jelentõs összefoglaló
munkát tett a kutatók asztalára, megteremtve ezzel a magasabb szintre
való továbblépés feltételeit. 1977 és 1982 között megjelent a Magyar Néprajzi Lexikon öt kötete,
számos eredeti kutatáson (is) alapuló szócikkel. Folyamatban van az új
szintézis, a nyolckötetes Magyar Néprajz
közreadása. (Az eddig megjelentek közül az V-VII. kötet a folklórt és a népi
vallásosságot, a III. pedig a kézművességet tárgyalja.) A harmadik nagy
jelentõségű kiadvány a Magyar Néprajzi
Atlasz (a továbbiakban: MNA) kilenc kötete, amely 634 térképlapon mutatja
be a magyar népi kultúra különbözõ elemeinek térbeli tagolódását.
A különbözõ anyagi, társadalmi és
szellemi természetű javak, kulturális elemek, jelenségek teljes magyar folklórterületre
vonatkozó feltérképezése, a formaváltozatok elterjedési területeinek
kirajzolása már önmagában is fontos tudományos eredmény, s ennek a jelentõsége
nagymértékben növekszik, mert a szakembert további összefüggések felderítésére
ösztönzi. Felvetõdik pl. a kérdés, hogy mi az oka az egyezéseknek; még inkább,
hogy mivel magyarázhatóak a különbözõségek. Az esetek többségében csak
elmélyült elemzés tud választ adni arra, hogy földrajzi-ökológiai,
társadalomtörténeti, településtörténeti stb. tényezõk, belsõ fejlõdés vagy
kulturális kölcsönhatás, diffúziós vagy migrációs folyamatok állanak‑e a
háttérben. A térképlapok együttes számbavétele fogódzót nyújthat a magyarság
etnikai sajátságainak a megragadásához, továbbá a nagy- és kistájak, etnikai
csoportok kulturális körülhatárolásához. A kartográfiai módszernek a
néprajzkutatásban játszott szerepérõl Barabás Jenõ könyvébõl tájékozódhatik az
érdeklõdõ. (Kartográfiai módszer a néprajzban.
Bp. 1963)
Az MNA, e fontos, egyszerre
forrás- és szintézisjellegű kiadvány több évtizedes erõfeszítés eredménye;
koordinálása a nemrég elhunyt Barabás Jenõ érdeme. A munkálatok megkezdését az
európai tapasztalatok számbavétele elõzte meg. (Vö. tõle: Az európai néprajzi atlaszmunkálatok tanulságai. Ethn.LXVI. 1955.
409-426.)
A múlt század végi, e század
eleji német és francia nyelvatlaszokhoz képest a néprajzi kartográfia számára
komolyabb ösztönzést jelentett a népi kultúrára is kitekintõ olasz és
dél-svájci nyelvatlasz. Az elsõ néprajzi atlaszok Németországban és
Lengyelországban készültek a harmincas években, s hatásukra a munka a legtöbb
európai országban megindult. A magyaroknál Schwarz Elemér kezdeményezte, majd
részletes tervét az ugyancsak nemrég elhunyt Gunda Béla dolgozta ki 1939-ben.
1941-ben 700 helységben 14 kutató végzett gyűjtést. "A kérdõív kis egységeket
vett fel, és azokat igen behatóan elemezte. Az alkérdések a vizsgált jelenség
formai, funkcionális, kultikus és szociális vonatkozásaira tértek ki, és a
történeti szempontokra is figyelemmel voltak" (Barabás, 1955. 419.). A
túlméretezett vállalkozásnak azonban csak nagyon kis része (a teherhordásra
vonatkozó gyűjtés) készült el. A háború miatt aztán az ilyen vállalkozások
Európa-szerte elakadtak. A háború után újra elõtérbe került a néprajzi atlaszok
szerkesztésének igénye, s e tekintetben Svájc és a Szovjetunió törtek az élre,
jelentõs elvi-módszertani tanulságokat kinálva a követõk - csaknem az összes
európai ország - számára. Idõközben felmerült egy közös, egész Európára
kiterjedõ néprajzi atlasz elkészítésének igénye is.
Mindez lehetõvé és egyben
szükségessé tette az MNA elvi-módszertani alapjainak a lerakását, amire a
szerkesztõbizottság (Barabás Jenõ, Diószegi Vilmos, Morvay Judit, Szolnoky
Lajos, Gunda Béla) 1955. augusztusi egyeztetõ tanácskozásán került sor. Ennek
fõbb pontjait ismertetjük a következõkben, Barabás Jenõ nyomán. (A magyar néprajzi atlasz helye és jelentõsége
az európai etnológiai vizsgálatokban. A Magyar Tudományos Akadémia I.
Osztályának Közleményei XXIV. 1967. 117-135.)
Az atlasz sikerét, jelentõségét
elsõsorban az határozza meg, hogy milyen mértékben képes képviselni az illetõ
nép kultúráját. A MNA szerkesztõbizottsága e tekintetben teljességre törekedett
ugyan, azonban különbözõ meggondolásokból válogatásra kényszerült. Egyfelõl a
jelenségek kontinentális elterjedésének tanulmányozhatósága miatt tekintetbe
kell vennie - természetesen a megfelelõ kritikával - az európai atlaszok
tematikáját, kihagyva a másutt fontos, de a magyarságra nézve nem releváns
kérdéseket. Fõleg a szomszéd államok és népek készülõ atlaszainak tematikai
egyeztetését tartották fontosnak; ez lengyel-magyar-jugoszláv vonatkozásban meg
is történt. Másfelõl, gyakorlati okokból, mint amilyen a gyűjtés, továbbá a
térképezés lehetõsége, olyan - tudományos szempontból jelentõs - fejezetek
maradtak ki, mint a gyűjtögetés, halászat, vadászat, kézművesség, népköltészet,
néptánc, díszítõművészet. Az információkat ugyanis teljes mértékben kérdõíves
módszerrel kívánták gyűjteni, szemben pl. az orosz és a szibériai néprajzi
atlasz gyakorlatával, amely nagymértékben hasznosította a szakirodalmi és a
múzeumi anyagot is.
A Szovjetunióban készített
atlaszok azért is támaszkodtak korábban nyert információkra, mert vizsgálatukat
a XVIII. század közepéig terjesztették ki. A történeti beállítottság
tulajdonképpen a magyar atlaszra is jellemzõ (szemben pl. a némettel), de itt a
kutatók az emlékezetben még utolérhetõ századfordulós állapotokat tekintették
kiindulópontnak, igyekezvén megragadni a változás idõpontját, folyamatát,
mibenlétét is.
Míg a svájci, az osztrák, a
lengyel, valamint a most készülõ román néprajzi atlasz az államhatárokon belül
maradt és a nemzetiségek vizsgálatát is célul tűzte ki, addig az MNA, akárcsak
a német, orosz, holland, svéd stb. nyelvterületben és etnikumban gondolkodik.
Egyfelõl a szerkesztõk úgy érezték, hogy nincs meg a kellõ szakismeretük a
nemzetiségek sajátos jegyeinek meghatározásához, enélkül pedig egyoldalú lett
volna a kép, másfelõl a határon túli részek anyanyelvi kultúrája nem
választható le az egész nemzetrõl. A peremvidékeken jól tanulmányozhatók az
interetnikus hatások, az átvételi, befogadási folyamatok.
A gyűjtõpontok számát 423-ban
határozták meg; ebbõl 165 a határokon kívül helyezkedik el. Az egyes kutatópontok
egymáshoz viszonyított távolsága belföldön nem nagyobb, mint 15-20 km.
A külföldi elõzmények egyaránt
kínáltak példát a laikusokkal és a szakemberekkel végzett munkára. Az utóbbi
nyilvánvaló elõnyei miatt az MNA szerkesztõi a szakemberek gyűjtõmunkájára
szavaztak.
A szerkesztõk 1956-1958 között
elkészítették a gyűjtés alapjául szolgáló dokumentációt; ez egy bevezetõ
gyűjtési útmutatóból és négy füzetnyi kérdõívbõl állt, füzetenként 50-50
témával. Az utóbbiak a néprajz fõ témakörei köré szervezõdtek, fontosságuknak,
illetve a szerkesztõk elvárásainak megfelelõen más-más arányban. A földművelés
pl.36, az állattartás 14, az építkezés 15, a lakberendezés 4, a gazdasági
építmények kérdése 11, a szállítás 9, a kendermunka 10, az egyéni és társadalmi
élet szokásai 32, a világkép 16 témát kapott.
Az egyes témák további olyan
kérdéseket tartalmaztak, amelyek gyakran önmagukban is összetettek voltak:
három-négy, sõt több elemre is rákérdeztek. A juhtej feldolgozásának összetett
folyamatát (egy téma) pl. 14, tovább is tagolódó kérdés megválaszolása alapján
kívánták áttekinteni; ezek kitértek a pásztortársadalom hierarchikus rendjére
és munkakörére, a gazdák tejbõl való részesedési elveinek, a tejbemérés
lefolyásának, a feldolgozás technológiájának, eszköztárának, építményének, a
munkafolyamatok megszervezésének kérdéseire, figyelve a termelési év ciklusai
szerinti különbségekre, valamint a történelem folyamán bekövetkezett
változásokra. Egyetlen téma kidolgozásának tehát a munkafolyamatok és
kapcsolódó szokások leírását, megnevezését, azok szociális és kultikus
vonatkozásait, a teljes tárgyi kelléktár rajzait, fényképeit is tartalmaznia
kellett. A szerkesztõk, a válaszok formalizálása érdekében esetenként már a
kérdõívben lehetséges teljes tipológiát kínáltak fel, elõzetes szakismereteik
alapján.
1959-1969 között a 417
településre kiterjedõ gyűjtésben - a IX. kötet végén megjelent tájékoztató
szerint -, összesen 159 kutató vett részt, természetesen nem egyforma
mértékben; gyakran ugyanabban a helységben a kérdõfüzeteket többen megosztották
egymás közt. Úgy tűnik, e tekintetben a
legnagyobb erõfeszítést az alábbi kutatók fejtettek ki (nevük után zárójelben a
kutatott falvak száma): Barabás Jenõ (52), Kisbán Eszter (42), Kósa László
(36), Paládi Kovács Attila (36), Pócs Éva
(33), Csalog Zsolt (29), Morvay Judit (23), Füzes Endre (22), Horváth Terézia
(20), Ecsedy Csaba (19), Diószegi Vilmos (16), Ikvai Nándor (15).
Barabás Jenõ tájékoztatója
szerint egy kutatóponton átlag 8 napra volt szükség az összes kérdés
tisztázásához. Az alapgyűjtésekre csupán 1967-ig több mint 2000 munkanapot
fordítottak, s az eredmény több mint 100 000 jegyzetoldal, 20 000
fénykép és 10 000 rajz. (Barabás Jenõ, 1967.131.) A gyűjtés 1969-ben
zárult le.
A hatalmas anyag feldolgozását
már 1966-ban megkezdték. Az adatokat - a megfelelõ rendszerezési elvek
kidolgozása után - szakaszosan vitték térképre, úgy, hogy már az elsõ menetben,
bár ritkább pontsűrűséggel, az egész nyelvterületre figyelemmel lehessenek. Így már munka közben kétségek merültek fel a
kirívó adatok hitelességét illetõen, ezért ellenõrzõ lapokat szerkesztettek, s
a kérdéses eseteket a helyszínen tisztázták.
A térképek léptéke, a nemzetközi
gyakorlatnak megfelelõen 1:2 000 000. Ugyancsak ehhez a gyakorlathoz igazodtak,
amikor a tájékozódást halvány nyomatú koordináta-rendszerrel, a vízhálózat és
az országhatárok feltüntetésével és természetesen a koordináta-pontokat
magyarázó helynévtár megszerkesztésével tették lehetõvé. A különbözõ néprajzi
jelenségeket a koordináta-rendszerbe szerkesztett geometrikus jelekkel
jelölték; ezek feloldását az egyes térképlapok alján kétnyelvű (magyar és
német) szöveg, illetve rajzos ábra szolgálja.
A térképezés mellett a
szerkesztõk fontos feladatnak tekintették a térképre nem kerülõ adatok, továbbá
a téma kapcsán felmerülõ kérdések kommentárok formájában történõ bemutatását,
megfogalmazását. Noha e tekintetben nem támaszkodhattak külföldi elõmunkálatokra,
egy 1967-ben közölt Mutatványból
(Népr.Ért. XLIX. 5-72.) meggyõzõdhetünk
arról, hogy sikerült kidolgozniuk a kommentárok megfelelõ szempontjait, kereteit.
A kitűzött célok közül ez ideig a
térképek közreadása valósult meg. A kilenc kötetben megjelent 634 térkép a
következõ tematikus megoszlást mutatja: település 5, földművelés 93,
állattartás, szénamunka 92, teherhordás, szállítás 30, építkezés, lakás 61,
textilmunka 20, táplálkozás 122, öltözet 44, társadalom, a közösségi élet
szokásai 131, néphit, kozmogónia 36.
A teljes anyag három nagy részre
osztható. Ebbõl az anyagi javak termelése, a gazdálkodás bõ egyharmadot
(37%-ot), a szükségletek közvetlen kielégítésével kapcsolatos tevékenységek,
jelenségek (lakás, táplálkozás, öltözet) kb. ugyanannyit, a társadalmi és
szellemi élettel kapcsolatosak pedig kb. 26%-ot tesznek ki. Az elõbbiekre
vonatkozó térképek számát nem sokalljuk, az utóbbiakét viszont keveselljük, és
nagyon sajnáljuk a népköltészet meg a népművészet teljes mellõzését. Ugyanakkor
feltűnõ, hogy a néphit-térképek egy részén kevés az erdélyi adat. Vajon nem
azért-e, mert a szakaszos térképezés Diószegi Vilmos tragikusan korai halálával
megszakadt, s az õ munkáját senki sem fejezte be? Térképezetlenül maradt a
mátkálás témája is. Ugyanakkor 25 lap a keresztnévadás szokásait taglalja, de
Erdély és a Felvidék teljes hiányával.
A térképek szerzõi: Paládi Kovács
Attila (90), Morvay Judit (73), Kisbán Eszter (70), Csalog Zsolt (53), Szolnoky
Lajos (53), Diószegi Vilmos (52), Barabás Jenõ (51), Füzes Endre (38), Horváth
Terézia (38), Pócs Éva (20), Györgyi
Erzsébet (17), Hegyi Imre és mások. Néhány lap több szerzõ közös munkája.
A kommentárok - legalábbis
egyelõre - nem jelentek meg. Félõ, hogy csak részben készültek el. Így az olvasó nem tájékozódhatik teljes
részletességgel a begyűlt anyagról, melynek csak bizonyos százaléka
(Szabadfalvi József szerint csak mintegy fele) került a térképlapokra. (Balassa
Iván, Soòa Kovaèevièova, Szabadfalvi József: Három vélemény a Magyar Néprajzi Atlasz I-III. kötetérõl. Ethn.
1989. 453-459.) Így nem szerezhetünk
tudomást a térképek szerzõiben felmerülõ kérdésekrõl.
A megszerkesztett anyag
természetesen így is sok tanulságot kínál.
A népi kultúra táji tagolódása a
különbözõ elemek esetében más és másként valósul meg. Nagyon sok elem fõ típusa
a teljes magyar nyelvterületen megjelenik, esetenként, foltokban vagy
szórványszerűen más típusoktól, altípusoktól, variánsoktól kísérve. Pl. a
kereszttalpas és teknõbölcsõ, a nyitott, apró ráncú szoknya, a füstölt szalonna,
a családszervezet nemzetségként történõ megnevezése, a lövöldözés lakodalomkor,
a péntek mint a kenyérsütésre és mosásra tilos nap, a csillag lehullásának élõ
személy halálára való vonatkoztatása, a szegények etetése a halottak emlékére,
a foggal született gyermek majdani rendkívüli sorsában való hit stb.
összmagyarnak bizonyult.
Több esetben egy jelenség
két-négy típusa él egymás mellett csaknem a teljes nyelvterületen, s ezeknek a
szétválasztásához alig kínálkozik szabályszerűség. Többek közt a népi öltözet
és a népi jogszokások kérdései esnek e kategóriába. Talán, mert elõbbieknél a
táji eltérések hordozói nem annyira az öltözetelemekben, mint azok különbözõ
összefüggéseiben (szabás, szín, díszítmény, viselésmód stb.) megnyilvánuló,
lokálisan szervezõdõ jelfunkciók. Utóbbiaknál (pl. az ingatlan öröklésének vagy
a férjezett nõ névhasználatának kérdésénél) a többféle rendszer párhuzamos
fennmaradását az egyes tájak népességének belsõ rétegzettsége, sokféle
érdekeltsége indokolja.
Milyen helyet foglal el az
erdélyi magyar kultúra az összmagyarban? A térképlapokat áttekintve azt látjuk,
hogy a nagytáji különbségek csak a legritkább esetekben vonatkoznak pontosan
ugyanazokra a földrajzi egységekre. Még szabatosabban fogalmazva: a jelenséghatárok csak a legritkább
esetekben esnek egybe.
Mindamellett megfigyelhetõk
bizonyos szabályszerűségek, törekvések. Mindenekelõtt határozottan elkülönül a
már Györffy István által felfedezett, majd kutatók sorától (Tálasi István,
Hoffmann Tamás, Füzes Endre, Balassa Iván) részleteiben jellemzett két nagy
gabonatermelõ régió: az Alföld és az azt övezõ hegyvidék extenzív/intenzív
gyakorlata a maga szembenálló elemeivel, mint a búza/rozs-termesztés túlsúlya,
tanyás szabadgazdálkodás/műveléskényszer, kaszás/sarlós aratás, vendégoldalas
rövid szekérrel/nyomórudas hosszú szekérrel való hordás, a gabonának szem/kéve
formájában való tárolása, s ennek megfelelõen, az építmény hiánya/csűr megléte,
állati/emberi erõvel történõ szemnyerés, egyfunkciójú nagykapacitású
szemtárolók/többfunkciójú tároló építmények stb.
Nyomon követhetõk a jórészt
ökológiai tényezõkre visszavezethetõ, hasonló két fõ övezetre vonatkozó
eltérések a szénamunkában meg az állattartásban is; a hegyvidéken
szükségszerűvé válnak a tároló építmények és a vonómarha téli-nyári patkolása.
Az építkezésben a nyersanyagok
megléte vagy hiánya alakítja ki a fõ formákat (sárfal/boronafal, szelemenes/szarufás
tetõszerkezet, nádtetõ/kévés zsúptetõ stb.). A kendermunka hasonló regionális
eltéréseit (kévés áztatás/köteges áztatás, különbözõ törõeszközök/tiló) Szolnoky
Lajos hozta összefüggésbe impozáns monográfiájában a kender-, len- és
bõrkultúra hagyományaival.
Bizonyára az sem véletlen, hogy a
hegyvidéken maradt fenn a mártásoknak lakodalmi ételként való fogyasztása. Itt
honos az a hiedelem, hogy a kenyér megakadályozhatja a tűzvész terjedését, vagy
az, hogy a házikígyó megölése a családtagok valamelyikének halálát okozza.
A jelenségek terjedésében határt
szabhatnak a folyók is. Pl. nyugat-keleti irányban a Duna a hajlított/egyenes
szekéroldalak elkülönítõje; az utóbbiak a dél-Dunántúlon is elõfordulnak. A
szõlõprést csak a Tiszától keletre nevezik sajtónak.
A hasított ágú villák is e területen vannak túlsúlyban a toldott ágúakhoz
képest, ami az erdõs környezet alkalmas faanyagával is összefügghet. Mindez a
kulturális javak nyugat-keleti irányú terjedésének fáziskülönbségeivel.
Egyes, Erdélyben honos kulturális
formák azonosak a felvidékiekkel. Pl. mindkét nagytájon gyakoriak a félgömbölyű
takarmányhordó kasok; fõleg e vidékeken nevezik szuszéknak a gabonatartó ládát; kosárnak
a juhászat fedetlen építményét; csűrnek
a szálasgabona és széna tárolására, valamint a szemnyerésre épített gazdasági
építményt. E területeken a legutóbbi idõkig kézi orsóval fontak, s az ötvenes
években már jelenlevõ mechanikus fonóalkalmatosságok közül fõleg az állórokkák
honosodtak meg.
Másfelõl az erdélyi magyar népi
kultúra több elemében a dél-magyarországival rokon. Így közös kultúrelem a balkáni eredetű félkör alakú kerek kapa;
az ujjas nõi bõrkabát, kozsok (és nem
ködmön) megnevezése. E területeken
gyakoribb az egyik oldalán és vállán nyitott, elején zárt bõrmelles, továbbá a
bocskor. Itt készítenek kása nélküli hurkákat (de kásásokat is), itt tesz az
anyós széket a võlegényes házhoz érkezõ menyasszony elé, itt építenek be
áldozati állatot a ház alapjába.
Más kulturális elemek dél-észak
irányban a Középhegységek vonaláig terjednek: a hosszú pendely északi határa
Budapest környéke, az elrejtezés kifejezésé
(arra a tetszhalottszerű állapotra vonatkoztatva, melynek során az emberfeletti
erejű személy lelke a túlvilágon jár) a Dunakanyar vonala.
Néhány erdélyi kulturális elem a
dél-dunántúliakkal rokonítható, valószínűleg azért, mert mindkét vidék archaikus
reliktum-terület. Pl. itt maradt fenn több adat az asszonyok hosszúkás
fejrevaló kendõjérõl; itt tartják teknõben a kenyeret, nem használva
kenyértartó rácsokat.
Más esetekben az egyezés
Nyugat-Dunántúl felé mutat. Mindkét nagytájon majorság a háziszárnyasok neve; az asztalformák közt megjelenik a
talpas asztal; a mosás módja a szapulás;
a lidércet tüzes rúd (és nem csirke) formájában képzelik el; az újszülöttnek
több pár keresztszülõje van.
Végül egyes kulturális
sajátosságok megléte vagy éppen hiánya Erdélynek kulturális nagytájként markáns
arculatot biztosít. E sajátosságok egy része az állattartással kapcsolatos. A
takarmányt csak itt szárítják állványon - igaz, itt sem mindenütt -,
nyilvánvalóan a csapadék nagyobb mennyisége miatt. A ló befogásához használt szügyhám csak itt egészül ki farhámmal, ami a szekér fékezésére
szolgál, tartólánccal kiegészülve. A járombélfa csak itt hajlik be a járomfõ fölé. Csak itt herélik a juhot.
Feltűnõek a juhászatban megmutatkozó sajátosságok is: ezek nagyobbrészt a román
juhpásztorok hatásával magyarázhatók. Csak itt vannak (balkáni eredetű) kézzel
szállítható pásztorkunyhók, ún. kolibák,
esztenák. A juhok összetartására
szolgáló építmények csak itt költöztethetõk minden esetben, s csak itt téglalap
alakúak és többosztatúak. Faldarabjaikat csak itt nevezik lészának. Sajátos a juhászat erdélyi terminológiája is: a nyáj csak
itt sereg vagy turma, a fõjuhász bács, major vagy pakulár, a fiatal segédpásztor monyator
vagy sztrungár. A tejgazdálkodás
fokozott fontosságát jelzi, hogy itt korábban kezdik fejni a juhokat, mint
másutt - már József napján, de legalább Szent György napján -, háromszor fejnek
naponta, és mindannyiszor fel is dolgozzák a juhtejet. A fejõveder itt
alacsonyabb és fejõcsuporral egészül
ki. A sajtnyomás eszköze itt kezdetlegesebb (káva, váska, krinta és kõ), szemben az ékkel, csavarmenettel kiképzett fejlettebb
sajtnyomópadokkal.
A szállítás sajátos eszközei
Erdélyben a légelyhordó kampósbot és
az átalvetõ. Az építkezés
különlegessége az erdõövezet jellegzetes tetõfedõanyaga: a fazsindely és a dránica
használata. A régies kétosztatú házak csak Kelet-Erdélyben maradtak fenn. A
fõzõhely itt a szobában van, a tüzelõeszköz csak itt a kandalló, sarokpihenõ nélkül. E fás nagytájon a trágya, mint
tüzelõanyag, alig jön számításba.
Valószínűleg a gépi cséplés
elterjedésével és a gabona szemként való tárolásával (ez a sokfunkciójú
gabonásokban történik) válhatott a csűr egy részébõl istálló, melynek jászolába
kis tolóablakon (könyöklõ, ablak) lehet a szénát bedobni.
A kenderrost megmunkálásához itt
együtt használják a szegsoros, szegrózsás és néhol még a sörtés rostfésűt, míg
a többi vidéken - egy-két kivételtõl eltekintve - a szegrózsás vált kizárólagos
rostminõsítõ eszközzé.
Az erdélyi magyar népi kultúra az
összmagyarhoz képest sok mindenben archaikusabb. Ilyen régiesebb elem a
rúdguzsaly, a lecsonkolt élõfa-ágas mint edénytartó, az égetéssel és faragással
elõállított magas, álló famozsár, áttört törõvel, melyet az utóbbi idõben az
olajos magvak törésére használtak. Ilyen a tésztasütésre alkalmazott sütõkõ.
Sajátos formájú: csonkakúp alakú az ivóvíztartó fa kártya, félgömb alakú az üst. Német hatásra utal a befenekelt
vízhordó légely megnevezése.
A táplálkozási kultúra is sok
régies elemet mutat. Nagy szerepet játszik a lakosság életében a
kukoricalisztbõl fõzött, sajátosan készített (tört) pép, a puliszka, melyet más területekhez viszonyítva többféle étellel
(káposzta, hagyma, lekvár, mák, tej, túró) fogyasztanak.Téli reggeleken is ezt
eszik, míg másutt ilyenkor a levesfogyasztás jellemzõ. Viszont hiányzik az
erdélyi étrendbõl a húsos köleskása, a kásából liszttel sűrítve fõzött pépes
ételek sora, a lisztes krumplipép, a pirított lisztpép, a tésztakása, a
csíráztatott gabonából készült lepény. Viszont csak Erdélyben fogyasztják a
tejben fõtt kukoricapépet, a bálmost,
továbbá a tejjel édesített, kovásztalan kukoricalepényt, a málét. A kenyérsütés technológiája, amint azt Kisbán Eszter feldolgozta,
itt elmaradottabb. Itt az erjesztõanyag, a sós kovászmag, az alföldi
tartósított párral szemben kevésbé
megbízható: a tészta nehezebben sül át, a héja megég, ezért kell még melegen
leverni.
Erdélyi sajátosság a minden
ünnepi és rituális alkalommal felszolgált kürtõskalács,
viszont itt nem fogyasztanak öntött kelt tésztából sült buktát, sem a lakodalmakon rétest.
Ritka továbbá a lakodalmi étrendben a kása
és a pörkölt. Archaizmus itt a
szalonna egy vagy két darabban való füstölése. Az újdonságok, pl. a
disznófõsajt a magyar nyelvterületnek ezen a részén a legkésõbben, csak 1940
után honosodott meg. Sajátos ízlésre vall a hurkafélék csomborral való
fűszerezése. Érdekes, hogy a heti
étrend csak itt kötetlen a magyarság körében.
A társadalomnéprajzi és a
hiedelemvilággal kapcsolatos tények elemzésében kevesebb szabályszerű eltérés
mutatható ki. Ilyenek a nagyszülõk mámi,
táti megszólítása (román hatás?),
valamint az apatárs kifejezés.
Nem jellemzõ a vénleányok
tuskóhúzással való csúfolása, a pünkösdölés, lucázás, a pásztorok zajkeltése,
alig van adat a kultikus tűzgyújtásról. Gyakrabban felbukkan a leányhalott
zászlós temetésének az emléke, bevett szokás a megrontott tehén tejének
ruhadarabveréssel való visszaszerzése. A hiedelemvilág itteni sajátos képzetei,
hogy a boszorkány fatárgyba fúrt lyukon át nézve ismerhetõ fel, a holdban
kapcát szárító pásztor látható, a nap- és holdfogyatkozást a kereszteletlenül
elhalt gyermek okozza.
Az erdélyi magyar népi kultúra
természetesen önmagában sem egységes. Határozott különbségek mutatkozhatnak a
kelet- és nyugat-erdélyi kulturális elemek között; az utóbbiak a Tiszántúl felé
mutatnak. Íme, néhány különbség a
Székelyföld és a tõle nyugatra esõ kistájak közt: a juhtejet a Székelyföldön a
juhász, nyugatabbra a parasztasszonyok dolgozzák fel, az elõbbiek bárány-, az
utóbbiak sertésgyomrot használnak oltónak. A konyha neve a Székelyföldön eresz, belsõ-Erdélyben pitvar. Keleten nem volt, nyugaton volt
kemence a házban. A szobai tüzelõ füstjét a Székelyföldön kürtõ vitte a padlásra, nyugatabbra konyhai szikrafogó továbbította
a lepadolatlan konyhába. Az építmények az erdõben gazdag vidéken borona-, a
Mezõségen sövényfalúak. Keletebbre keresztvéges és csapolt, nyugatabbra
zsilipelt kiképzésűek a boronaházak. A Székelyföldön a szoknyát rokolyának, a posztókabátot zekének, belsõ-Erdélyben pedig fersingnek, illetve szokmánynak nevezik. A vajat a székelyek verttejbõl köpüléssel, tejverõ dézsában verik, Erdély
többi részén tejfelbõl rázással állítják elõ.
Érdekesen
körvonalazódnak a kistáji sajátosságok is. Pl. Háromszéken, mint eléggé nyitott
és polgárosult peremterületen a népi kultúra elemeinek viszonylag nagyobb mérvű
differenciálódását figyelhetjük meg. Sajátos étel itt a káposztalében fõzött
köleskása.
Az MNA természetesen a magyar
népi kultúra táji tagolódásának az itt vázoltnál jóval átfogóbb és árnyaltabb
képét nyújtja. Ám az atlasz nem végcél,
csak kiindulópont a további munkához, hiszen nemcsak az a fontos, hogy hol mi
van, hanem az is, hogy milyen tényezõk állnak a szabályos (és a szabálytalan)
eltérések hátterében; hogyan hagyományozódik, hogyan és milyen forrásokból újul
meg, terjed, vagy miért veszti el talaját a kultúra egyik-másik eleme. Mi
szerint érzik magukat együvétartozónak az egyes kis- és nagytájak lakói. A
kutató dolga a magyarázat keresése; ehhez a szakirodalom eddigi eredményeit, a
múzeumok gyűjteményeit és a saját tereptapasztalatait is hasznosítania kell.
Kár, hogy a térképlapokat nem
egészítik ki a kommentárok, egyrészt feltárva a begyűlt teljes anyagot,
másrészt megfogalmazva az illetõ kutatók minden bizonnyal tanulságos
gondolatait. A térképezés már eddig is kitűnõ tematikus monográfiák,
tanulmányok létrejöttének volt az egyik - nem kevés tanulságot kínáló -
módszere (Szolnoky, Diószegi, Kisbán Eszter, Füzes Endre), s a felmerülõ
kérdések száma csaknem végtelen. Ha a fiatalok figyelmét nem tereli el teljes
mértékben a szaktudomány jelenlegi válsága, paradigmaváltása, az MNA,
kiegészítve a szak-irodalom, a szakgyűjtemények és a terepmunka tanulságaival,
nagyszámú és nagy fontosságú tudományos elemzés kiindulópontja lehet. De
mindenképpen: az MNA immanens tudományos értékű forrásanyag, amely - Barabás
Jenõ gondolatait idézve - "következetesen és tömören összegezi [...] a magyar
népi kultúra fõ sajátosságait", továbbá nagy tömegű, kettõs rendszerezettségű
anyagot nyújt, amely "a történeti, társadalmi tudományok műveléséhez
nélkülözhetetlen matematikai, statisztikai eljárásmódok alkalmazását is
lehetõvé teszi". Térképlapjai a más népek néprajzi atlaszaival összevetve
megvilágíthatják a magyar népi kultúra Európában elfoglalt helyét. (Barabás,
1967.133.)
Gazda Klára