A
középkori erdélyi városok patríciussága
Gündisch, Konrad G.: Das
Patriziat siebenbürgischer Städte im Mittelalter. (Studia Transylvanica, Band
18.)
Köln-Weimar-Wien-Bühlau 1993. 165 lap
A Mohács elõtti Magyarországon
Budán, a Felvidéken, a Dunántúl nyugati részén és Erdélyben fejlõdött ki legjobban
a városi polgárság elitje, a patríciusság. 1993 végén tette az olvasó asztalára
a most Németországban élõ erdélyi szász kutató, Konrad G. Gündisch az erdélyi
szász városok és Kolozsvár patríciusságáról írt alapvetõ művét, amely egyben a
tübingeni egyetem doktori értekezéseket magában foglaló sorozatának egyik
kötete.
A szerzõ a szász történetírás
nesztorának, a szebeni Szász Levéltár egykori fõigazgatójának, Gustav
Gündischnek a fia, és kezdõ éveit a kolozsvári Történelmi Intézetben töltötte.
A már Kolozsvárott megkezdett doktori értekezését 1984-ben bekövetkezett
kivándorlása után Franz Zimmermann, szintén erdélyi származású tübingeni
professzornál védte meg.
A.L. Schlözer óta az erdélyi
városok polgárságával minden szász történész foglalkozott, de napjainkig uralkodik
a Georg Daniel Teutsch evangélikus püspök és szintén püspök-fia, Friedrich
Teutsch romantikus felfogása, miszerint az erdélyi szászság egy parasztokból és
polgárokból álló olyan német népcsoport volt, amelyben társadalmi béke honolt.
A differenciáltabb s a meglévõ szociális különbségeket is jelzõ felfogás csak
lassan, Richard Schuller és Georg Eduard Müller tanulmányai nyomán kezdett
kibontakozni. A nagy változást az 1945 utáni marxista történetírás hozta, amely
azonban mindenütt, így a városok vonatkozásában is az osztályharcokat vetítette
elõtérbe. Az 1960-as évektõl a romániai szász történetírás is fellendült, s
ekkor Gustav Gündisch Szeben, Maja Philippi Brassó és a fiatal Konrad G.
Gündisch Beszterce és Kolozsvár patríciusságával kezdett foglalkozni. E
kutatások szintézisét adja most K. Gündisch, aki a magyar történetírás
periodizálását fogadja el, s 1526-tal zárja kutatását. (Ismeretes, hogy a román
történetírás a „harmadik román ország”, azaz Erdély önállósulásával, a szász
historiográfia pedig a reformáció lutheri változatának 1547. évi elfogadásával
zárja a középkort.)
A patrícius fogalmát a középkori
ember a rómaiaktól veszi át. Régebben a vezetõ városi polgári nemzetségek neve
egyszerűen generationes vagy veri cives; a civium patriciorum kifejezés elõször a kolozsvári új polgárok
1587-ben kezdett jegyzékében bukkan fel. A szerzõ kutatásának alapját jórészt a
kiadott oklevelek képezik (elsõsorban az Urkundenbuch
zur Geschichte der Deutschen im Siebenbürgen, melynek összeállításában
Gustav Gündisch és fia, Konrad is részt vett), de sikerrel használta fõleg a
Kiss András jegyzékei alapján hozzáférhetõ kolozsvári és besztercei levéltári
anyagot is. A besztercei városi levéltár Albert Berger által elkészített
regesztáinak kiadása még nincs befejezve.
A fent jelzett bevezetõ után
Konrad Gündisch az erdélyi városok kialakulását vizsgálja, s eredményei
összecsengenek a háromkötetes Erdély
története megállapításaival. A népvándorlás korának pusztításai miatt,
mutat rá, nem lehet szó a Dacia római korából (106-271) származó urbánus élet
folytonosságáról, hiszen a 10. századig azokból csak romok maradtak meg. A
középkori városok azonban jól kihasználták a hajdani római municípiumok kedvezõ
fekvését, és sok esetben a római úthálózat is részben használható volt. A mai
Gyulafehérvár helyén épült római Apulum helyén a 4. században csak falusi
település mutatható ki, s itt a 6. században a romok felhasználásával épül fel
a szlávok által Belgrádnak nevezett vár (a Maros-völgyi románság máig
Bãlgradnak nevezi Gyulafehérvárt); a város mai neve Szent István nagyapjától,
Gyulától származik. Az erdélyi püspökök székhelye Szent László idejétõl
egyértelműleg Gyulafehérvár, de itt semmiképpen sem lehet azt állítani, hogy
egy régi római város püspöki civitas-szá alakult volna. A város maga a
középkorban a szász városokhoz képest alárendelt szerepet játszott, s maga a
román kori bazilika sem a város, hanem a püspökség műve.
K. Gündisch Kolozsvár esetében is
szóvá teszi a római építészeti alapozás hiányát. Noha a római Napoca nevű
municípium az Óvár helyén állt, a 9-13.
századból Kolozsmonostor területén egy földvár alapjait ásták ki. A 10.
századtól kezdve az Óvár területén
magyar várnépek (iobagiones castri)
laktak, akiket egy várnagy vezetett. A város neve (castrum Clus) a gyepűkaput jelentõ clusából származhatott. Az 1241. évi tatárjárás itt egy magyar
települést pusztított el. 1241 után IV. Béla új várpolitikája jegyében a
vármegyei vár Létára költözött, s a tatárok után fõképp német telepesek
építették fel azt az új, Piactér-központú várost, melynek elsõ kiváltságlevele
V. István (1270-1272) korából származik. Gündisch külön hangsúlyozta V. István
- 1241 után csak iunior rex - szerepét az erdélyi városok és bányavárosok
alapításában, ami eddig elkerülte a kutatók figyelmét. Kolozsvár esetében
szintén a kézműves és kereskedõ szász lakosság betelepedése segítette elõ az
addigi vár várossá fejlõdését.
Szemben Gyulafehérvárral és
Kolozsvárral, ahol a városiasodás a középkori magyar várakból indult ki, Beszterce
és Nagyszeben két jellegzetes növekvõ város (gewachsene Stadt), amelyek a szász alapítású falvakból a 13. század
folyamán fejlõdtek ki. A városok kialakulásáról írt fejezet összefoglalásában
K.Gündisch kiemeli, hogy itt az antik városok nem élték túl a népvándorlások
korát, s noha az õshonos és magyar lakosság urbánus szerepe nem vethetõ
teljesen el, a nem-agrár foglalkozású németség megtelepedése vitt el a
középkori városok kialakulásához.
Jogi szempontból a városok a
magyar Anjouk uralkodása alatt érték el önállóságukat a városi önigazgatás
kiépítése által. A városok és a céhek megizmosodása felgyorsult a román
vajdaságok megalakulása óta, mivel ezután sokkal biztonságosabbak lettek a
Levantét Nyugattal összekötõ országutak. A városok gazdasági megerõsödésével
megszilárdult a patríciusi réteg, s a források már cives et hospites (polgárok és vendégek) közösségérõl beszélnek. A
gerébbõl (késõbb bíró), esküdt polgárokból és „község”-bõl álló városi közösség
elsõ említése Radnabánya 1268-ban (gref,
12 gesworen, dy gemeyn). Az erdélyi Királyföldön megalakuló városokban a legfõbb
bíró a fõhatalmat képviselõ királybíró. A 14. századtól kezdve a bírákat és
gerébeket (ezek eleinte öröklõdõ tisztségek voltak), fokozatosan felváltja a
választott belsõ, majd külsõ tanács. Az utóbbi szervezet tagjai a
centumpáterek, tehát a százak bizottságának tagjai. Az erdélyi szász városokban
a helyi vezetõség a következõ elemekbõl tevõdött össze:
1) A város élén rendszerint duumvirátus állott: a jogi vezetõ a
bíró, fõbíró vagy (Szeben és Segesvár esetében) a polgármester. A gazdasági
vezetõ neve villicus (Stadthann, magyarul folnagy, románul funogiu).
2) A rendszerint 12 tagból álló
városi tanács tagjai az esküdt polgárok (Geschworene
oder Bürger, románul pârgar).
Közülük választották a bírákat, õk döntöttek a város sorsáról, többek között õk
hagyták jóvá a házak adás-vételét is.
3) A városi jegyzõ vagy nótárius,
egyetemi végzettségű értelmiségi, vezette a városi jegyzõkönyvet s hol a budai
királyi udvarban, hol a román vajdák székhelyén gyakran a város képviselõje
volt.
Konrad G. Gündisch könyvének
három legfontosabb fejezete a háromféle patríciusréteg bemutatása. Ezek a
gerébpatríciusok, a külföldi tõkére alapozó vállalkozók és a helyi új
patríciusság.
a) A gerébpatríciusság a telepítõ
lokátorból kialakuló helyi szász nemesség városi változata. A szász romantikus
történelem-felfogással szemben már Victor Werner kimondta, hogy a bevándorlók
között a parasztok mellett német és vallon kisnemesek is voltak, akik a magyar
királyságban a várjobbágyok rendjébe illeszkedtek. A gerébek német neve Gräf, latinul comes, románul greav. Az
erdélyi vallon nemesek (mint például Johannes Latinus) bizonyára kapcsolatban
voltak Esztergom és Székesfehérvár vallon-olasz városlakóival.
A szerzõ fõleg Radnabánya,
Beszterce, Kolozsvár és Szeben esetében - genealógiai és birtoktörténeti módszerrel
- részletes esettanulmányokat végez s bebizonyítja, hogy a szász
gerébpatríciusság második vagy harmadik nemzedéke legtöbb esetben beolvadt a
magyar nemességbe. Kolozsvárt a 14. századot a Stark és Székely
patrícius-dinasztiák küzdelme jellemezte.
A szász városi patríciusság
terjeszkedését behatárolta a környezõ területek birtokviszonya. A szabad
királyi területen fekvõ Szeben vagy Brassó patríciussága aránylag szabadon
terjeszthette ki fennhatóságát a kerületre vagy székre, Kolozsvár esetében
azonban a gazdag magyar birtokosok (elsõsorban a szamosfalvi Mikolák és a
kolozsmonostori apátság) megakadályoztak egy kolozsvári városi kerület
megalakulását.
b) A gerébpatríciusság
meggyengülésével, illetve a nemességbe való beolvadásával a 14. században új
kereskedõ-patríciusság jelenik meg, s ez némelykor már a névrõl is leolvasható
(l. a szebeni Niclas Pfeffersak nevű polgármestert). A kutatókat bizonyára a
szerzõ azon eredményei lepik majd meg, melyekben bebizonyítja, hogy a magyar
Anjouk idejében a firenzei bankárok erõteljesen behatolnak az erdélyi szász
városokba is. Itt elsõsorban Matthäus Baldi családtagjairól van szó, akik
eleinte a sóaknákat bérelték, majd házat vásároltak Szebenben, Abrudbányán,
Kolozsvárott, s fõleg a pénzverés, a pénzforgalom és a kereskedelem
felvirágzásában szereztek érdemeket. Luxemburgi Zsigmond azonban az olaszok
helyett a délnémet tõke képviselõit részesíti elõnyben, így kerülnek a
nürnbergi Amberger, a frankföldi Trautenberger, a bambergi Lemmel vagy a
danckai Hecht család tagjai Szebenbe, Nagybányára vagy Kolozsvárra.
c) Brassóban, Besztercén és
Segesvárt fõleg a helyi gyökerű kereskedõ és kézműves patríciusság veszi át az
illetõ városok vezetését. Besztercén még a 15-16. században is fontos jövedelmi
forrás volt a radnabányai arany- és ezüstbányák bérlete. Kolozsvárt a
Bulkescher és Mün (Münnich, magyarul Barát) család az 1437. évi eseményekben is
szerepelt.
Az erdélyi fejedelemség
önállósulása idején az erdélyi szász városok patríciussága harmadik renddé
szervezõdött. A magyar nemesek, székely fõrendűek mellett a szász városok
polgársága az erdélyi alkotmány harmadik tartópillére. A szebeni polgármester
átvette a hajdani szebeni ispánok (comesek) hivatalát, s ezzel az Universitas Saxonum jellegére nézve egy
városi szövetséggé alakult. Habár Hunyadi János idejében megpróbálták a
Királyföld egységét megbontani, Mátyás király véglegesen megerõsítette a Szász
Egyetem autonómiáját, ami - Közép-Európában egyedi esetként - városi polgárok
kezébe tette le Erdély legfejlettebb részének igazgatását.
Konrad G. Gündisch alapvetõ
munkát végzett. Sikerült nyomon követnie az erdélyi városok szociális
fejlõdését és a patríciusság több rétegének kialakulását. Hiányosság, hogy nem
vizsgálta meg Medgyes, Torda, Nagyenyed és Dés polgárosodását, s elnagyolt a
bányavárosok fejlõdésének és patríciusságának feltárása is. Sajnos, õ is, mint
elõdei, összetévesztette a középkori Abrudbányát a késõbb feltörekvõ
Zalatnával, s ezzel elmulasztotta az ottani bányászpolgárság bemutatását is.
Erdély középkori négy bányavárosában (4
Bergstet), vagyis Abrudbányán, Aranyosbányán, Körösbányán és Kisbányán
élénk gazdasági tevékenység folyt; itt is kialakult egy helyi polgárság, s a
szebeni vagy kolozsvári patríciusoknak ezekben a városokban több háza és
bányája volt.
Binder Pál