Gündisch, Konrad G.: Das Patriziat siebenbürgischer Städte im Mittelalter. (Studia Transylvanica, Band 18.)
Köln-Weimar-Wien-Bühlau 1993. 165 lap

A Mohács elõtti Magyarországon Budán, a Felvidéken, a Dunántúl nyugati részén és Erdélyben fejlõdött ki legjobban a városi polgárság elitje, a patríciusság. 1993 végén tette az olvasó asztalára a most Németországban élõ erdélyi szász kutató, Konrad G. Gündisch az erdélyi szász városok és Kolozsvár patríciusságáról írt alapvetõ művét, amely egyben a tübingeni egyetem doktori értekezéseket magában foglaló sorozatának egyik kötete.

A szerzõ a szász történetírás nesztorának, a szebeni Szász Levéltár egykori fõigazgatójának, Gustav Gündischnek a fia, és kezdõ éveit a kolozsvári Történelmi Intézetben töltötte. A már Kolozsvárott megkezdett doktori értekezését 1984-ben bekövetkezett kivándorlása után Franz Zimmermann, szintén erdélyi származású tübingeni professzornál védte meg.

A.L. Schlözer óta az erdélyi városok polgárságával minden szász történész foglalkozott, de napjainkig uralkodik a Georg Daniel Teutsch evangélikus püspök és szintén püspök-fia, Friedrich Teutsch romantikus felfogása, miszerint az erdélyi szászság egy parasztokból és polgárokból álló olyan német népcsoport volt, amelyben társadalmi béke honolt. A differenciáltabb s a meglévõ szociális különbségeket is jelzõ felfogás csak lassan, Richard Schuller és Georg Eduard Müller tanulmányai nyomán kezdett kibontakozni. A nagy változást az 1945 utáni marxista történetírás hozta, amely azonban mindenütt, így a városok vonatkozásában is az osztályharcokat vetítette elõtérbe. Az 1960-as évektõl a romániai szász történetírás is fellendült, s ekkor Gustav Gündisch Szeben, Maja Philippi Brassó és a fiatal Konrad G. Gündisch Beszterce és Kolozsvár patríciusságával kezdett foglalkozni. E kutatások szintézisét adja most K. Gündisch, aki a magyar történetírás periodizálását fogadja el, s 1526-tal zárja kutatását. (Ismeretes, hogy a román történetírás a „harmadik román ország”, azaz Erdély önállósulásával, a szász historiográfia pedig a reformáció lutheri változatának 1547. évi elfogadásával zárja a középkort.)

A patrícius fogalmát a középkori ember a rómaiaktól veszi át. Régebben a vezetõ városi polgári nemzetségek neve egyszerűen generationes vagy veri cives; a civium patriciorum kifejezés elõször a kolozsvári új polgárok 1587-ben kezdett jegyzékében bukkan fel. A szerzõ kutatásának alapját jórészt a kiadott oklevelek képezik (elsõsorban az Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen im Siebenbürgen, melynek összeállításában Gustav Gündisch és fia, Konrad is részt vett), de sikerrel használta fõleg a Kiss András jegyzékei alapján hozzáférhetõ kolozsvári és besztercei levéltári anyagot is. A besztercei városi levéltár Albert Berger által elkészített regesztáinak kiadása még nincs befejezve.

A fent jelzett bevezetõ után Konrad Gündisch az erdélyi városok kialakulását vizsgálja, s eredményei összecsengenek a háromkötetes Erdély története megállapításaival. A népvándorlás korának pusztításai miatt, mutat rá, nem lehet szó a Dacia római korából (106-271) származó urbánus élet folytonosságáról, hiszen a 10. századig azokból csak romok maradtak meg. A középkori városok azonban jól kihasználták a hajdani római municípiumok kedvezõ fekvését, és sok esetben a római úthálózat is részben használható volt. A mai Gyulafehérvár helyén épült római Apulum helyén a 4. században csak falusi település mutatható ki, s itt a 6. században a romok felhasználásával épül fel a szlávok által Belgrádnak nevezett vár (a Maros-völgyi románság máig Bãlgradnak nevezi Gyulafehérvárt); a város mai neve Szent István nagyapjától, Gyulától származik. Az erdélyi püspökök székhelye Szent László idejétõl egyértelműleg Gyulafehérvár, de itt semmiképpen sem lehet azt állítani, hogy egy régi római város püspöki civitas-szá alakult volna. A város maga a középkorban a szász városokhoz képest alárendelt szerepet játszott, s maga a román kori bazilika sem a város, hanem a püspökség műve.

K. Gündisch Kolozsvár esetében is szóvá teszi a római építészeti alapozás hiányát. Noha a római Napoca nevű municípium az Óvár helyén állt, a 9-13. századból Kolozsmonostor területén egy földvár alapjait ásták ki. A 10. századtól kezdve az Óvár területén magyar várnépek (iobagiones castri) laktak, akiket egy várnagy vezetett. A város neve (castrum Clus) a gyepűkaput jelentõ clusából származhatott. Az 1241. évi tatárjárás itt egy magyar települést pusztított el. 1241 után IV. Béla új várpolitikája jegyében a vármegyei vár Létára költözött, s a tatárok után fõképp német telepesek építették fel azt az új, Piactér-központú várost, melynek elsõ kiváltságlevele V. István (1270-1272) korából származik. Gündisch külön hangsúlyozta V. István - 1241 után csak iunior rex - szerepét az erdélyi városok és bányavárosok alapításában, ami eddig elkerülte a kutatók figyelmét. Kolozsvár esetében szintén a kézműves és kereskedõ szász lakosság betelepedése segítette elõ az addigi vár várossá fejlõdését.

Szemben Gyulafehérvárral és Kolozsvárral, ahol a városiasodás a középkori magyar várakból indult ki, Beszterce és Nagyszeben két jellegzetes növekvõ város (gewachsene Stadt), amelyek a szász alapítású falvakból a 13. század folyamán fejlõdtek ki. A városok kialakulásáról írt fejezet összefoglalásában K.Gündisch kiemeli, hogy itt az antik városok nem élték túl a népvándorlások korát, s noha az õshonos és magyar lakosság urbánus szerepe nem vethetõ teljesen el, a nem-agrár foglalkozású németség megtelepedése vitt el a középkori városok kialakulásához.

Jogi szempontból a városok a magyar Anjouk uralkodása alatt érték el önállóságukat a városi önigazgatás kiépítése által. A városok és a céhek megizmosodása felgyorsult a román vajdaságok megalakulása óta, mivel ezután sokkal biztonságosabbak lettek a Levantét Nyugattal összekötõ országutak. A városok gazdasági megerõsödésével megszilárdult a patríciusi réteg, s a források már cives et hospites (polgárok és vendégek) közösségérõl beszélnek. A gerébbõl (késõbb bíró), esküdt polgárokból és „község”-bõl álló városi közösség elsõ említése Radnabánya 1268-ban (gref, 12 gesworen, dy gemeyn). Az erdélyi Királyföldön megalakuló városokban a legfõbb bíró a fõhatalmat képviselõ királybíró. A 14. századtól kezdve a bírákat és gerébeket (ezek eleinte öröklõdõ tisztségek voltak), fokozatosan felváltja a választott belsõ, majd külsõ tanács. Az utóbbi szervezet tagjai a centumpáterek, tehát a százak bizottságának tagjai. Az erdélyi szász városokban a helyi vezetõség a következõ elemekbõl tevõdött össze:

1) A város élén rendszerint duumvirátus állott: a jogi vezetõ a bíró, fõbíró vagy (Szeben és Segesvár esetében) a polgármester. A gazdasági vezetõ neve villicus (Stadthann, magyarul folnagy, románul funogiu).

2) A rendszerint 12 tagból álló városi tanács tagjai az esküdt polgárok (Geschworene oder Bürger, románul pârgar). Közülük választották a bírákat, õk döntöttek a város sorsáról, többek között õk hagyták jóvá a házak adás-vételét is.

3) A városi jegyzõ vagy nótárius, egyetemi végzettségű értelmiségi, vezette a városi jegyzõkönyvet s hol a budai királyi udvarban, hol a román vajdák székhelyén gyakran a város képviselõje volt.

Konrad G. Gündisch könyvének három legfontosabb fejezete a háromféle patríciusréteg bemutatása. Ezek a gerébpatríciusok, a külföldi tõkére alapozó vállalkozók és a helyi új patríciusság.

a) A gerébpatríciusság a telepítõ lokátorból kialakuló helyi szász nemesség városi változata. A szász romantikus történelem-felfogással szemben már Victor Werner kimondta, hogy a bevándorlók között a parasztok mellett német és vallon kisnemesek is voltak, akik a magyar királyságban a várjobbágyok rendjébe illeszkedtek. A gerébek német neve Gräf, latinul comes, románul greav. Az erdélyi vallon nemesek (mint például Johannes Latinus) bizonyára kapcsolatban voltak Esztergom és Székesfehérvár vallon-olasz városlakóival.

A szerzõ fõleg Radnabánya, Beszterce, Kolozsvár és Szeben esetében - genealógiai és birtoktörténeti módszerrel - részletes esettanulmányokat végez s bebizonyítja, hogy a szász gerébpatríciusság második vagy harmadik nemzedéke legtöbb esetben beolvadt a magyar nemességbe. Kolozsvárt a 14. századot a Stark és Székely patrícius-dinasztiák küzdelme jellemezte.

A szász városi patríciusság terjeszkedését behatárolta a környezõ területek birtokviszonya. A szabad királyi területen fekvõ Szeben vagy Brassó patríciussága aránylag szabadon terjeszthette ki fennhatóságát a kerületre vagy székre, Kolozsvár esetében azonban a gazdag magyar birtokosok (elsõsorban a szamosfalvi Mikolák és a kolozsmonostori apátság) megakadályoztak egy kolozsvári városi kerület megalakulását.

b) A gerébpatríciusság meggyengülésével, illetve a nemességbe való beolvadásával a 14. században új kereskedõ-patríciusság jelenik meg, s ez némelykor már a névrõl is leolvasható (l. a szebeni Niclas Pfeffersak nevű polgármestert). A kutatókat bizonyára a szerzõ azon eredményei lepik majd meg, melyekben bebizonyítja, hogy a magyar Anjouk idejében a firenzei bankárok erõteljesen behatolnak az erdélyi szász városokba is. Itt elsõsorban Matthäus Baldi családtagjairól van szó, akik eleinte a sóaknákat bérelték, majd házat vásároltak Szebenben, Abrudbányán, Kolozsvárott, s fõleg a pénzverés, a pénzforgalom és a kereskedelem felvirágzásában szereztek érdemeket. Luxemburgi Zsigmond azonban az olaszok helyett a délnémet tõke képviselõit részesíti elõnyben, így kerülnek a nürnbergi Amberger, a frankföldi Trautenberger, a bambergi Lemmel vagy a danckai Hecht család tagjai Szebenbe, Nagybányára vagy Kolozsvárra.

c) Brassóban, Besztercén és Segesvárt fõleg a helyi gyökerű kereskedõ és kézműves patríciusság veszi át az illetõ városok vezetését. Besztercén még a 15-16. században is fontos jövedelmi forrás volt a radnabányai arany- és ezüstbányák bérlete. Kolozsvárt a Bulkescher és Mün (Münnich, magyarul Barát) család az 1437. évi eseményekben is szerepelt.

Az erdélyi fejedelemség önállósulása idején az erdélyi szász városok patríciussága harmadik renddé szervezõdött. A magyar nemesek, székely fõrendűek mellett a szász városok polgársága az erdélyi alkotmány harmadik tartópillére. A szebeni polgármester átvette a hajdani szebeni ispánok (comesek) hivatalát, s ezzel az Universitas Saxonum jellegére nézve egy városi szövetséggé alakult. Habár Hunyadi János idejében megpróbálták a Királyföld egységét megbontani, Mátyás király véglegesen megerõsítette a Szász Egyetem autonómiáját, ami - Közép-Európában egyedi esetként - városi polgárok kezébe tette le Erdély legfejlettebb részének igazgatását.

Konrad G. Gündisch alapvetõ munkát végzett. Sikerült nyomon követnie az erdélyi városok szociális fejlõdését és a patríciusság több rétegének kialakulását. Hiányosság, hogy nem vizsgálta meg Medgyes, Torda, Nagyenyed és Dés polgárosodását, s elnagyolt a bányavárosok fejlõdésének és patríciusságának feltárása is. Sajnos, õ is, mint elõdei, összetévesztette a középkori Abrudbányát a késõbb feltörekvõ Zalatnával, s ezzel elmulasztotta az ottani bányászpolgárság bemutatását is. Erdély középkori négy bányavárosában (4 Bergstet), vagyis Abrudbányán, Aranyosbányán, Körösbányán és Kisbányán élénk gazdasági tevékenység folyt; itt is kialakult egy helyi polgárság, s a szebeni vagy kolozsvári patríciusoknak ezekben a városokban több háza és bányája volt.

Binder Pál