Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1995/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 57. kötet, 1995. 1-2.füzet

Egy széphistória szöveghagyománya

Enyedi György: Historia elegantissima. A szöveget gondozta, a tanulmányt és jegyzeteket írta Káldos János.
Balassi Kiadó. Budapest 1994. 121 lap

A mai olvasó számára a históriás ének már szinte ismeretlen műfaj, nyelvileg-tartalmilag idegenné vált forma, amelyhez olykor az irodalomkutató is úgy nyúl vissza, mint egy elmúlt kor kövületéhez. Pedig az irodalmi mű, legyen az bármilyen régmúlt kor alkotása, nem pusztán relikvia, hanem üzenet is a mindenkori olvasó számára. Bármely műalkotás csak holt betűk sorozata a papírlapon, amíg a felé forduló, õt megérteni kívánó olvasó kérdéseket nem intéz hozzá, hogy életre keltse. A műalkotás megszólít, hogy párbeszédet kezdeményezzünk vele, s kérdéseink által megszólaltassuk. A megértés és megértetés révén nemcsak az olvasó gazdagodik, hanem a hagyomány is az olvasó megértése által. A műalkotás egy nyelvileg teremtett világ, amely többé-kevésbé közvetlen utalásokat tartalmaz arra a külsõ világra nézve, amelyben szerzõje megalkotta. S amikor a XX. század végének magyar olvasója Enyedi György széphistóriáját veszi kézbe, nemcsak egy elmúlt kor alkotását, hanem az azt körülvevõ világot is visszahozza a századok homályából.

A Káldos János gondozásában megjelent szöveg a XVI. századi érzés- és gondolatvilágba nyújt betekintést. A bevezetõ tanulmányban Káldos rámutat arra, hogy három kritikai kiadás után miért tartotta szükségesnek a széphistória szövegtörténetével kapcsolatos ismeretek összegezését. Egyrészt maga a történet, mint az egyik legnépszerűbb magyar széphistória, másrészt a szerzõ személye iránti érdeklõdés indokolja ezt az újabb kiadást.

Enyedi György (1555–1597) az egyik legnagyobb XVI. századi életművet hagyta ránk, s két alkotása, a Gismunda-történet fordítása és az Explicationes locorum Veteris et Novi Testamenti... nemcsak magyar földön, hanem Európa-szerte ismert volt. Nagyenyeden született, nemesi család sarja volt. Enyeden kezdte iskolai tanulmányait, itt tanította többek között Hunyadi Demeter, a késõbbi unitárius püspök. Kolozsvárott tanult tovább.

1574-ben valószínűleg Bécsben tartózkodott, erre utal széphistóriájának akrosztichonja és kolofonja. Bécsbõl hazatérve iskolamesteri tisztséget töltött be a Sopron megyei Csepregben. Feltételezhetõen tanítói tevékenysége idején adta ki saját pénzén Molnár Gergely Elementa grammaticae Latinae... című híres munkáját, nem tudni pontosan, hol. Molnár grammatikájának ez volt a harmadik kiadása, a kolozsvári (1556) és a krakkói (1570-es évek elsõ fele) kiadás után.

A kolozsvári tanács és az erdélyi unitárius egyház támogatásával három és fél évig külföldön tanult, valószínűleg 1583 és 1586 vége vagy 1587 eleje között. Több mint másfél évig tanult Genfben, egy évig Padovában, majd egy évig Olaszország, Németország és Franciaország különbözõ városaiban.

Hazatérve a kolozsvári Unitárius Kollégium rektorává nevezték ki. Teológiát, dialektikát és feltehetõen klasszikus nyelveket tanított. Rektori működése alatt megerõsödött a Kollégium helyzete, a városi tanács és fõúri támogatók segítették anyagilag, s a tanárhiány gondja is megoldódott az 1590-es évek elejére.

Hunyadi Demeter halála (1592) után Enyedit választották az unitárius egyház szuperintendensévé. Neki köszönhetõen visszaállt az unitárius egyházban a szervezeti egység, amely Dávid Ferenc halálával bomlott föl, amikor is az "adorandista" (Jézust imádó és segítségül hívó) és a "nonadorandista" irányzat közötti ellentét megosztotta az erdélyi unitárius egyházat, s az alföldi, a bánsági és a dunántúli területek elszakadtak az erdélyi egyháztól. Fontos szerepet játszott Enyedi a megerõsödõ ellenreformációval szemben vívott harcban is. Ezt bizonyítja több mint 200 prédikációja, valamint két, kéziratban is megmaradt vitairata (egyik a katolikus Cserényi Mihállyal, másik az unitáriusból reformátussá, majd katolikussá vált Szilvási Jánossal folytatott vita).

Életének fõműve az Explicationes locorum Veteris et Novi Testamenti, ex quibus trinitatis dogma stabiliri solet. Ebben azokat a bibliai helyeket igyekezett megcáfolni, amelyekre ellenfelei a Szentháromság tanát alapozzák. Műve 1598-ban jelent meg Kolozsvárott, Heltai nyomdájában, Toroczkai Máté unitárius püspök gondozásában. Ez a mű vált Európa-szerte az erdélyi unitarizmus legismertebb kritikai bibliamagyarázatává. Rövid idõn belül Nyugaton is elterjedt és terjedelmes vitairodalom megszületését eredményezte. Toroczkai Máté fordításában magyarul is megjelent 1619-ben Kolozsvárott.

Enyedi György másik legismertebb munkája Gismunda és Gisquardus története, amely eredetileg Boccaccio Dekameronjának egyik novellája (a 4. nap elsõ története). E novella Enyedi korában egész Európában ismert volt, s elterjedésében fontos szerepet játszottak a különféle humanista fordítások. Elsõ ízben Leonardo Bruni fordította latinra 1438-ban. Legnagyobb hatása a Philippus Beroaldus verses latin átültetésének volt, ezt használta forrásként Enyedi György is. Beroaldus fordítását többször kiadták a XV. és XVI. században.

Enyedi széphistóriává dolgozta át a történetet. A műfaj megválasztása nem véletlen, hiszen a XVI. század legkedveltebb műfaja a históriás ének, amely magába foglalja a történeti énekeket, a széphistóriákat és a vallásos históriákat. A széphistória szórakoztató jellegű novellisztikus verses műfaj, tárgyköre profán és témája a szerelem. A szónak abban a korban még nem volt műszói értelme, a "szép" csak jelzõként szerepelt, amellyel a szerzõ ajánlotta históriáját, s késõbb terjedt el a "széphistória" műszóként.

A históriás ének az írásbeliség terméke, de nem csak írásban, hanem szóbeli közvetítéssel is terjedt. Kezdetben dallam kísérte, majd írásban, illetve nyomtatásban terjesztett olvasmányszövegként elszakadt a dallamtól, s egyre nagyobb hangsúlyt kapott a műfaj nyelvi és formai szépségének gazdagítása. Az irodalmi nyelv pallérozása mellett az európai irodalom magyar nyelvű közvetítésében is nagyon fontos szerepe volt a históriás éneknek, ugyanis e műfaj kétharmad része idegen prózai, drámai és lírai alkotásokból való átdolgozás.

Az 1570-es évekig a bibliai és történeti énekek dominálták e műfajt, majd a XVI. század utolsó harmadában a széphistória vált uralkodóvá. Boccaccio novellái közül négyet alakítottak át széphistóriává magyar földön: Voltér és Grizeldisz történetét Istvánfi Pál (1539), Titus és Gisippus esetét Szegedi Veres Gáspár (1577), Gismunda és Gisquardus históriáját Enyedi György (1574) és a Vitéz Franciscóról szóló novellát valószínűleg Ráskai Gáspár (1552) fordította magyarra.

A XVI. század végi és a XVII. század eleji magyar szerelmi témájú irodalom szoros kapcsolatban állt a korabeli európai irodalommal, de a hasonlóságok ellenére sok, attól eltérõ vonást is mutatott. Az eltérés legfõbb okai egyrészt a magyar hagyományban, másrészt a reformáció hatásában keresendõk. Az európai irodalomtól eltérõen a magyar irodalomban még az érett reneszánsz idején is tovább él a "vitéz" eszménye, amely a középkori lovageszménnyel rokonítható. Abban is eltérés figyelhetõ meg, hogy magyar földön a reformáció háttérbe szorította a világi témát, még mielõtt kialakulhatott volna egy anyanyelvű, humanista világi költészet. S ugyancsak a reformáció hatására a világi tematikában a szórakoztató szándék ellenére rendkívül hangsúlyosak az erkölcsi kérdések.

Az egyház többször panaszt emelt a novellisztikus és mesés tárgyú széphistóriák ellen, mivel a világi szerzõk egyre profánabb területekrõl választották témáikat. Ennek ellenére a históriás ének, mint műfaj, termékeny hatást gyakorolt a prédikátor-szerzõkre is, akik ennek mintájára szedték versbe a bibliai történeteket. A prédikátor-szerzõknél a történet többnyire csak ürügy az erkölcsnemesítõ tanítások kifejtésére. Humanista műveltségüknél fogva ezek a szerzõk is feldolgoztak profánabb témákat, de náluk a hangsúly mindig a moralizáló, oktató célon volt.

A XVI. század hetvenes-nyolcvanas éveinek széphistóriáiban kétféle szerelem-kép jelenik meg: a művek egy csoportja az érzés születését, virágzását és általában tragikus végét ábrázolja. A szerelem leírása ezekben rendkívül igényes, de az érzést magát pusztító voltában mutatja meg a szerzõ, s elítéli. A kor divatjának megfelelõen antik-mitológiai motívumok épülnek be a művekbe, például Páris és Heléna története, de Heléna a magyar széphistóriákban elveszti antik-mitikus vonásait, s a házasságtörõ asszony megtestesítõjévé válik. A széphistóriáknak egy másik csoportja a szerelmet az Istennek tetszõ házasság szemszögébõl ábrázolja. Itt már nem a szerelem leírása a lényeges, hanem az erkölcsi kérdések. A szerzõk a szülõk felelõsségét hangsúlyozzák a gyermekek Istennek tetszõ házasságra való irányításában, s a humanista felfogásnak megfelelõen könyörtelenül ostorozzák az érdekházasságot. A XVI. és a XVII. század fordulóján egyre több olyan széphistória születik, amelyben az erényes, önmegtartóztató, állhatatos és testiséget nélkülözõ szerelem eszménye jelenik meg. A kor valláserkölcse az ilyen szerelmet tartotta a jó házasság alapjának.

Enyedi széphistóriája a második csoportba sorolható. A történet röviden arról szól, hogy Tancredus olasz király egyetlen lányát, a szép Gismundát férjhez adja Ardea ifjú uralkodójához, és mivel a férj nemsokára meghal, Gismunda visszatér atyja udvarába és örök özvegységet fogad. A szerzõ humanista felfogását igazolja a következõ, ízes magyar nyelven megfogalmazott gondolat: "Ilyen esküvését atyja jovalla, / Ifjúságnak lángját meg nem gondolja, / Hogy férfitõl asszonyember búcsúja, / Éh farkasnak mint báránytól elállta." Ezzel elõrevetíti, ami bekövetkezik: Gismunda és Gisquardus, atyjának jó erkölcsű, szegény származású fõkancellárja egymásba szeretnek. Tancredus, fölfedezve a fiatalok kapcsolatát, Gisquardust elfogatja és megöleti, s szívét elküldi lányának, aki fájdalmában megmérgezi magát. Tancredus, megbánva tettét, egy koporsóban temeti el a szerelmeseket.

Enyedi műve humanista gondolatvilágával kiemelkedik ama korabeli széphistóriák közül, amelyekben a szerelem célja az Istennek tetszõ házasság. Elismeri a szerelem jogosságát, gyönyörködtetõnek ábrázolja, és antik-mitológiai példákkal igazolja az érzés szépségét, felemelõ voltát. A szerelem nála is végzetes, romlásba döntõ hatalom, de nem vak erõ, amely az emberek szándéka ellenére érvényesül. A szerelem vágya emberi mivoltunk természetes hozzátartozója, amely csak akkor válik pusztítóvá, ha természetellenes akadályokba ütközik, mint amilyen az özvegyi fogadalom vagy a rangkülönbség. A titkos viszony Enyedinél is bűn, de a széphistória erkölcsi rendjében az apa kapzsisága és gõgössége a legnagyobb vétek. Tancredus tehát vétkezik, amikor nem számol az emberi természettel, s emiatt a szerelmesek kénytelenek titokban találkozni, s újra vétkezik, amikor a származás szerinti nemességet minden egyéni tulajdonságnál fontosabbnak tartja, s Gisquardust meggyűlöli, mihelyt fölmerül annak a lehetõsége, hogy az trónörökösévé válhat.

Tancredus elsõ vétkével kapcsolatban Enyedi így inti az apákat: "Ifjak közt ha látod az szeretetet, / Féneképpen, kérlek, ne rettentsed, / Szeretetnek dühi mert nagyot tétet, / Isten szerént házasságra sõt intsed." A származás szerinti nemesség felmagasztalásáról így szól: "Bolondságnak mondom azzal kérkedni, / Eleinknek jelével dücsökedni, / Jó erkölccsel semmit bizonyítani, / Nemességnek nyomdokit nem követni." Az egyéni érdemeket, a tudást és a jó erkölcsöt mindennél fontosabb értéknek tartja, s ez a felfogás egybecseng prédikációinak ama vonulatával, amelyben elítéli a vagyonért, címekért való felekezeti áttérést. Hiszen a vagyon mulandó, csak az erkölcsi és szellemi gazdagság biztosíthat múlhatatlan nemességet az embernek.

Káldos János számba veszi a széphistória 6 kéziratát és 15 nyomtatott kiadását, s ezek között kívánja megtalálni azt a szöveget, amely a szerzõ eredetijét leginkább megközelíti. Az alapszöveg megtalálása nem könnyű feladat, mivel olyan műrõl van szó, amelynek nincs a szerzõtõl származó autográf példánya. Heinrich Arnold és Dézsi Lajos egyértelműen a Kolozsvárott 1582-ben megjelent nyomtatott kiadást tekintette alapszövegnek. Fölmerült ugyan egy ezt megelõzõ kiadás lehetõsége is, de ez nem bizonyított. Bod Péter említi, hogy a széphistória 1577-ben Debrecenben megjelent. Dézsi Lajos feltételez egy ennél is korábbi kolozsvári kiadást. Végül Varjas Béla 1938-ban megtalálta a széphistória 1577-es debreceni kiadását a Teleki Tékában, s ennek a címlapján szerepel a "nunc primum" felirat. Varjas filológiailag megvizsgálta a debreceni és a kolozsvári kiadás szövegét, s megállapította, hogy az utóbbi átdolgozás, amelynek szerzõje nem Enyedi.

Káldos valamennyi variáns figyelembevételével megkísérli rekonstruálni a szöveg történetét. Anélkül, hogy bemutatnánk az általa végzett összehasonlító mikrofilológiai vizsgálatot, amely a szakember számára rendkívül tanulságos, legfontosabb következtetéseit szeretnénk ismertetni. A széphistória két fõ változatát különbözteti meg, amelyek között elsõsorban terjedelmi, de szöveg-, stílus- és szemléletbeli eltérés is mutatkozik. Az elsõ, rövidebb változat szövegei a széphistória legkorábbi ismert variánsai. Ezek szövege erõsen romlott, ezért nem tekinthetõk alapszövegnek. Bebizonyítja, hogy létezett a széphistóriának egy hosszabb változata 1576 elõtt, amelyrõl nincsenek pontos adataink, de feltételezhetõ, hogy a második változat valamelyik õse volt.

A második változat szövegeit két csoportra lehet osztani: az egyikbõl hiányzik az argumentum, de két részre van osztva a vers, akárcsak a második szövegcsoportban. Az elsõ csoport szövegeit a "Második rész" cím osztja kétfelé, a második csoportéit, ugyanazon a helyen, egy prózai betét. Az elsõ csoport szövegei bizonyíthatóan a második csoportból származnak.

Jelenlegi ismereteink szerint csak két variáns, a Széll Farkas-kódexbeli kézirat (1630-as évek) és a Kolozsvárott 1582-ben nyomtatásban megjelent változat õrzi az argumentumot, ezért az alapszöveget e kettõ közül kell kiválasztanunk. Mivel az elõbbi tele van hibával, az utóbbit tekinthetjük a széphistória alapszövegének.

A rendelkezésünkre álló szövegek egymáshoz való viszonyának fölvázolása után Káldos arra a következtetésre jut, hogy ma nem lehet kizárni egy, a debrecenit megelõzõ kolozsvári kiadást, amelynek fölkutatása a jövõ feladata.

Íme tehát egy széphistória, amely megszólítja a mai magyar olvasót, s olyan kérdéseket intéz hozzá, amelyeknek egy részét már megválaszolták több mint négy évszázad befogadói, más része pedig további kutatást, mélyebb megértést igényel. S a művel folytatott párbeszéd egy hatástörténeti folyamat része, amelyben a szöveg kimeríthetetlen jelentésgazdagsága lépésrõl lépésre mutatkozik meg, s csakis azáltal marad élõ, hogy minden kor olvasója fölfedez benne valami újat, neki szólót, ha valóban nyíltan, a megértés szándékával fordul hozzá.

Bodrogi Enikõ

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék