Egy széphistória szöveghagyománya
Enyedi György: Historia
elegantissima. A szöveget gondozta, a tanulmányt és jegyzeteket írta Káldos
János.
Balassi Kiadó. Budapest 1994. 121 lap
A mai olvasó számára a históriás
ének már szinte ismeretlen műfaj, nyelvileg-tartalmilag idegenné vált forma,
amelyhez olykor az irodalomkutató is úgy nyúl vissza, mint egy elmúlt kor
kövületéhez. Pedig az irodalmi mű, legyen az bármilyen régmúlt kor alkotása,
nem pusztán relikvia, hanem üzenet is a mindenkori olvasó számára. Bármely
műalkotás csak holt betűk sorozata a papírlapon, amíg a felé forduló, õt
megérteni kívánó olvasó kérdéseket nem intéz hozzá, hogy életre keltse. A
műalkotás megszólít, hogy párbeszédet kezdeményezzünk vele, s kérdéseink által
megszólaltassuk. A megértés és megértetés révén nemcsak az olvasó gazdagodik,
hanem a hagyomány is az olvasó megértése által. A műalkotás egy nyelvileg teremtett
világ, amely többé-kevésbé közvetlen utalásokat tartalmaz arra a külsõ világra
nézve, amelyben szerzõje megalkotta. S amikor a XX. század végének magyar
olvasója Enyedi György széphistóriáját veszi kézbe, nemcsak egy elmúlt kor
alkotását, hanem az azt körülvevõ világot is visszahozza a századok homályából.
A Káldos János gondozásában
megjelent szöveg a XVI. századi érzés- és gondolatvilágba nyújt betekintést. A
bevezetõ tanulmányban Káldos rámutat arra, hogy három kritikai kiadás után
miért tartotta szükségesnek a széphistória szövegtörténetével kapcsolatos
ismeretek összegezését. Egyrészt maga a történet, mint az egyik legnépszerűbb
magyar széphistória, másrészt a szerzõ személye iránti érdeklõdés indokolja ezt
az újabb kiadást.
Enyedi György (1555–1597) az
egyik legnagyobb XVI. századi életművet hagyta ránk, s két alkotása, a
Gismunda-történet fordítása és az Explicationes
locorum Veteris et Novi Testamenti... nemcsak magyar földön, hanem Európa-szerte
ismert volt. Nagyenyeden született, nemesi család sarja volt. Enyeden kezdte
iskolai tanulmányait, itt tanította többek között Hunyadi Demeter, a késõbbi
unitárius püspök. Kolozsvárott tanult tovább.
1574-ben valószínűleg Bécsben
tartózkodott, erre utal széphistóriájának akrosztichonja és kolofonja. Bécsbõl
hazatérve iskolamesteri tisztséget töltött be a Sopron megyei Csepregben.
Feltételezhetõen tanítói tevékenysége idején adta ki saját pénzén Molnár
Gergely Elementa grammaticae Latinae...
című híres munkáját, nem tudni pontosan, hol. Molnár grammatikájának ez volt a
harmadik kiadása, a kolozsvári (1556) és a krakkói (1570-es évek elsõ fele)
kiadás után.
A kolozsvári tanács és az erdélyi
unitárius egyház támogatásával három és fél évig külföldön tanult, valószínűleg
1583 és 1586 vége vagy 1587 eleje között. Több mint másfél évig tanult Genfben,
egy évig Padovában, majd egy évig Olaszország, Németország és Franciaország
különbözõ városaiban.
Hazatérve a kolozsvári Unitárius
Kollégium rektorává nevezték ki. Teológiát, dialektikát és feltehetõen klasszikus
nyelveket tanított. Rektori működése alatt megerõsödött a Kollégium helyzete, a
városi tanács és fõúri támogatók segítették anyagilag, s a tanárhiány gondja is
megoldódott az 1590-es évek elejére.
Hunyadi Demeter halála (1592)
után Enyedit választották az unitárius egyház szuperintendensévé. Neki köszönhetõen
visszaállt az unitárius egyházban a szervezeti egység, amely Dávid Ferenc
halálával bomlott föl, amikor is az "adorandista" (Jézust imádó és segítségül
hívó) és a "nonadorandista" irányzat közötti ellentét megosztotta az erdélyi
unitárius egyházat, s az alföldi, a bánsági és a dunántúli területek
elszakadtak az erdélyi egyháztól. Fontos szerepet játszott Enyedi a megerõsödõ
ellenreformációval szemben vívott harcban is. Ezt bizonyítja több mint 200
prédikációja, valamint két, kéziratban is megmaradt vitairata (egyik a
katolikus Cserényi Mihállyal, másik az unitáriusból reformátussá, majd
katolikussá vált Szilvási Jánossal folytatott vita).
Életének
fõműve az Explicationes locorum Veteris
et Novi Testamenti, ex quibus trinitatis dogma stabiliri solet. Ebben
azokat a bibliai helyeket igyekezett megcáfolni, amelyekre ellenfelei a Szentháromság
tanát alapozzák. Műve 1598-ban jelent meg Kolozsvárott, Heltai nyomdájában,
Toroczkai Máté unitárius püspök gondozásában. Ez a mű vált Európa-szerte az
erdélyi unitarizmus legismertebb kritikai bibliamagyarázatává. Rövid idõn belül
Nyugaton is elterjedt és terjedelmes vitairodalom megszületését eredményezte.
Toroczkai Máté fordításában magyarul is megjelent 1619-ben Kolozsvárott.
Enyedi György másik legismertebb
munkája Gismunda és Gisquardus története, amely eredetileg Boccaccio Dekameronjának egyik novellája (a 4. nap
elsõ története). E novella Enyedi korában egész Európában ismert volt, s
elterjedésében fontos szerepet játszottak a különféle humanista fordítások.
Elsõ ízben Leonardo Bruni fordította latinra 1438-ban. Legnagyobb hatása a Philippus
Beroaldus verses latin átültetésének volt, ezt használta forrásként Enyedi
György is. Beroaldus fordítását többször kiadták a XV. és XVI. században.
Enyedi széphistóriává dolgozta át
a történetet. A műfaj megválasztása nem véletlen, hiszen a XVI. század legkedveltebb
műfaja a históriás ének, amely magába foglalja a történeti énekeket, a
széphistóriákat és a vallásos históriákat. A széphistória szórakoztató jellegű
novellisztikus verses műfaj, tárgyköre profán és témája a szerelem. A szónak
abban a korban még nem volt műszói értelme, a "szép" csak jelzõként szerepelt,
amellyel a szerzõ ajánlotta históriáját, s késõbb terjedt el a "széphistória"
műszóként.
A históriás ének az írásbeliség
terméke, de nem csak írásban, hanem szóbeli közvetítéssel is terjedt. Kezdetben
dallam kísérte, majd írásban, illetve nyomtatásban terjesztett
olvasmányszövegként elszakadt a dallamtól, s egyre nagyobb hangsúlyt kapott a
műfaj nyelvi és formai szépségének gazdagítása. Az irodalmi nyelv pallérozása
mellett az európai irodalom magyar nyelvű közvetítésében is nagyon fontos
szerepe volt a históriás éneknek, ugyanis e műfaj kétharmad része idegen
prózai, drámai és lírai alkotásokból való átdolgozás.
Az 1570-es évekig a bibliai és
történeti énekek dominálták e műfajt, majd a XVI. század utolsó harmadában a
széphistória vált uralkodóvá. Boccaccio novellái közül négyet alakítottak át
széphistóriává magyar földön: Voltér és Grizeldisz történetét Istvánfi Pál
(1539), Titus és Gisippus esetét Szegedi Veres Gáspár (1577), Gismunda és Gisquardus
históriáját Enyedi György (1574) és a Vitéz Franciscóról szóló novellát
valószínűleg Ráskai Gáspár (1552) fordította magyarra.
A XVI. század végi és a XVII.
század eleji magyar szerelmi témájú irodalom szoros kapcsolatban állt a
korabeli európai irodalommal, de a hasonlóságok ellenére sok, attól eltérõ
vonást is mutatott. Az eltérés legfõbb okai egyrészt a magyar hagyományban,
másrészt a reformáció hatásában keresendõk. Az európai irodalomtól eltérõen a
magyar irodalomban még az érett reneszánsz idején is tovább él a "vitéz"
eszménye, amely a középkori lovageszménnyel rokonítható. Abban is eltérés
figyelhetõ meg, hogy magyar földön a reformáció háttérbe szorította a világi
témát, még mielõtt kialakulhatott volna egy anyanyelvű, humanista világi költészet.
S ugyancsak a reformáció hatására a világi tematikában a szórakoztató szándék
ellenére rendkívül hangsúlyosak az erkölcsi kérdések.
Az egyház többször panaszt emelt
a novellisztikus és mesés tárgyú széphistóriák ellen, mivel a világi szerzõk
egyre profánabb területekrõl választották témáikat. Ennek ellenére a históriás
ének, mint műfaj, termékeny hatást gyakorolt a prédikátor-szerzõkre is, akik
ennek mintájára szedték versbe a bibliai történeteket. A prédikátor-szerzõknél
a történet többnyire csak ürügy az erkölcsnemesítõ tanítások kifejtésére.
Humanista műveltségüknél fogva ezek a szerzõk is feldolgoztak profánabb
témákat, de náluk a hangsúly mindig a moralizáló, oktató célon volt.
A XVI. század hetvenes-nyolcvanas
éveinek széphistóriáiban kétféle szerelem-kép jelenik meg: a művek egy
csoportja az érzés születését, virágzását és általában tragikus végét
ábrázolja. A szerelem leírása ezekben rendkívül igényes, de az érzést magát
pusztító voltában mutatja meg a szerzõ, s elítéli. A kor divatjának megfelelõen
antik-mitológiai motívumok épülnek be a művekbe, például Páris és Heléna
története, de Heléna a magyar széphistóriákban elveszti antik-mitikus vonásait,
s a házasságtörõ asszony megtestesítõjévé válik. A széphistóriáknak egy másik
csoportja a szerelmet az Istennek tetszõ házasság szemszögébõl ábrázolja. Itt
már nem a szerelem leírása a lényeges, hanem az erkölcsi kérdések. A szerzõk a
szülõk felelõsségét hangsúlyozzák a gyermekek Istennek tetszõ házasságra való
irányításában, s a humanista felfogásnak megfelelõen könyörtelenül ostorozzák
az érdekházasságot. A XVI. és a XVII. század fordulóján egyre több olyan
széphistória születik, amelyben az erényes, önmegtartóztató, állhatatos és
testiséget nélkülözõ szerelem eszménye jelenik meg. A kor valláserkölcse az
ilyen szerelmet tartotta a jó házasság alapjának.
Enyedi széphistóriája a második
csoportba sorolható. A történet röviden arról szól, hogy Tancredus olasz király
egyetlen lányát, a szép Gismundát férjhez adja Ardea ifjú uralkodójához, és
mivel a férj nemsokára meghal, Gismunda visszatér atyja udvarába és örök
özvegységet fogad. A szerzõ humanista felfogását igazolja a következõ, ízes
magyar nyelven megfogalmazott gondolat: "Ilyen esküvését atyja jovalla, /
Ifjúságnak lángját meg nem gondolja, / Hogy férfitõl asszonyember búcsúja, / Éh farkasnak mint báránytól elállta." Ezzel
elõrevetíti, ami bekövetkezik: Gismunda és Gisquardus, atyjának jó erkölcsű,
szegény származású fõkancellárja egymásba szeretnek. Tancredus, fölfedezve a
fiatalok kapcsolatát, Gisquardust elfogatja és megöleti, s szívét elküldi
lányának, aki fájdalmában megmérgezi magát. Tancredus, megbánva tettét, egy
koporsóban temeti el a szerelmeseket.
Enyedi műve humanista
gondolatvilágával kiemelkedik ama korabeli széphistóriák közül, amelyekben a
szerelem célja az Istennek tetszõ házasság. Elismeri a szerelem jogosságát,
gyönyörködtetõnek ábrázolja, és antik-mitológiai példákkal igazolja az érzés
szépségét, felemelõ voltát. A szerelem nála is végzetes, romlásba döntõ
hatalom, de nem vak erõ, amely az emberek szándéka ellenére érvényesül. A
szerelem vágya emberi mivoltunk természetes hozzátartozója, amely csak akkor
válik pusztítóvá, ha természetellenes akadályokba ütközik, mint amilyen az
özvegyi fogadalom vagy a rangkülönbség. A titkos viszony Enyedinél is bűn, de a
széphistória erkölcsi rendjében az apa kapzsisága és gõgössége a legnagyobb
vétek. Tancredus tehát vétkezik, amikor nem számol az emberi természettel, s
emiatt a szerelmesek kénytelenek titokban találkozni, s újra vétkezik, amikor a
származás szerinti nemességet minden egyéni tulajdonságnál fontosabbnak tartja,
s Gisquardust meggyűlöli, mihelyt fölmerül annak a lehetõsége, hogy az
trónörökösévé válhat.
Tancredus elsõ vétkével
kapcsolatban Enyedi így inti az apákat: "Ifjak közt ha látod az szeretetet, /
Féneképpen, kérlek, ne rettentsed, / Szeretetnek dühi mert nagyot tétet, /
Isten szerént házasságra sõt intsed." A származás szerinti nemesség
felmagasztalásáról így szól: "Bolondságnak mondom azzal kérkedni, / Eleinknek
jelével dücsökedni, / Jó erkölccsel semmit bizonyítani, / Nemességnek nyomdokit
nem követni." Az egyéni érdemeket, a tudást és a jó erkölcsöt mindennél
fontosabb értéknek tartja, s ez a felfogás egybecseng prédikációinak ama
vonulatával, amelyben elítéli a vagyonért, címekért való felekezeti áttérést.
Hiszen a vagyon mulandó, csak az erkölcsi és szellemi gazdagság biztosíthat
múlhatatlan nemességet az embernek.
Káldos János számba veszi a
széphistória 6 kéziratát és 15 nyomtatott kiadását, s ezek között kívánja
megtalálni azt a szöveget, amely a szerzõ eredetijét leginkább megközelíti. Az
alapszöveg megtalálása nem könnyű feladat, mivel olyan műrõl van szó, amelynek
nincs a szerzõtõl származó autográf példánya. Heinrich Arnold és Dézsi Lajos
egyértelműen a Kolozsvárott 1582-ben megjelent nyomtatott kiadást tekintette
alapszövegnek. Fölmerült ugyan egy ezt megelõzõ kiadás lehetõsége is, de ez nem
bizonyított. Bod Péter említi, hogy a széphistória 1577-ben Debrecenben
megjelent. Dézsi Lajos feltételez egy ennél is korábbi kolozsvári kiadást. Végül
Varjas Béla 1938-ban megtalálta a széphistória 1577-es debreceni kiadását a
Teleki Tékában, s ennek a címlapján szerepel a "nunc primum" felirat. Varjas
filológiailag megvizsgálta a debreceni és a kolozsvári kiadás szövegét, s
megállapította, hogy az utóbbi átdolgozás, amelynek szerzõje nem Enyedi.
Káldos valamennyi variáns
figyelembevételével megkísérli rekonstruálni a szöveg történetét. Anélkül, hogy
bemutatnánk az általa végzett összehasonlító mikrofilológiai vizsgálatot, amely
a szakember számára rendkívül tanulságos, legfontosabb következtetéseit
szeretnénk ismertetni. A széphistória két fõ változatát különbözteti meg,
amelyek között elsõsorban terjedelmi, de szöveg-, stílus- és szemléletbeli
eltérés is mutatkozik. Az elsõ, rövidebb változat szövegei a széphistória
legkorábbi ismert variánsai. Ezek szövege erõsen romlott, ezért nem tekinthetõk
alapszövegnek. Bebizonyítja, hogy létezett a széphistóriának egy hosszabb
változata 1576 elõtt, amelyrõl nincsenek pontos adataink, de feltételezhetõ,
hogy a második változat valamelyik õse volt.
A második változat szövegeit két
csoportra lehet osztani: az egyikbõl hiányzik az argumentum, de két részre van
osztva a vers, akárcsak a második szövegcsoportban. Az elsõ csoport szövegeit a
"Második rész" cím osztja kétfelé, a második csoportéit, ugyanazon a helyen,
egy prózai betét. Az elsõ csoport szövegei bizonyíthatóan a második csoportból
származnak.
Jelenlegi ismereteink szerint
csak két variáns, a Széll Farkas-kódexbeli kézirat (1630-as évek) és a
Kolozsvárott 1582-ben nyomtatásban megjelent változat õrzi az argumentumot,
ezért az alapszöveget e kettõ közül kell kiválasztanunk. Mivel az elõbbi tele
van hibával, az utóbbit tekinthetjük a széphistória alapszövegének.
A rendelkezésünkre álló szövegek
egymáshoz való viszonyának fölvázolása után Káldos arra a következtetésre jut,
hogy ma nem lehet kizárni egy, a debrecenit megelõzõ kolozsvári kiadást,
amelynek fölkutatása a jövõ feladata.
Íme
tehát egy széphistória, amely megszólítja a mai magyar olvasót, s olyan
kérdéseket intéz hozzá, amelyeknek egy részét már megválaszolták több mint négy
évszázad befogadói, más része pedig további kutatást, mélyebb megértést
igényel. S a művel folytatott párbeszéd egy hatástörténeti folyamat része,
amelyben a szöveg kimeríthetetlen jelentésgazdagsága lépésrõl lépésre
mutatkozik meg, s csakis azáltal marad élõ, hogy minden kor olvasója fölfedez
benne valami újat, neki szólót, ha valóban nyíltan, a megértés szándékával
fordul hozzá.
Bodrogi Enikõ