Katolikus misszionáriusok jelentései
Relationes missionariorum de
Hungaria et Transilvania (1627-1707). Edidit: István György Tóth. Roma-Budapest
1994. 459. lap. Bibliotheca Hungariae in Roma. Fontes 1.
Tóth István György jól ismert név
a magyar értelmiségi és egyháztörténeti kutatások területérõl. Az MTA Történettudományi
Intézetének munkatársaként Benda Kálmán, Jászay Gabriella és Kenéz Gyõzõ
társaságában összegyűjtötte és sajtó alá rendezte a Moldvai csángó-magyar okmánytár (1467-1706) két vaskos kötetét. A
mostani könyve elé írt emléksorok ("Verba docent, exempla trahunt. In memoriam
Colomani Benda") jelzik, hogy mesterének példája mélyen gyökeret vert lelkében,
a história, a tudomány iránti elkötelezettség jegyében.
Bevezetõjének tanúsága szerint
Benda Kálmán hívta fel figyelmét a Hitterjesztés Szent Kongregációja (Sacra Congregatio de Propaganda Fide)
levéltári anyagaira, ugyanakkor egész munkája során élvezte a Rómában dolgozó
magyar és nem-magyar levéltárosok-kutatók támogatását. Forráskiadványa sem jelenhetett
volna meg az olasz kormány és az Alexander von Humboldt (Bonn) ösztöndíj
nélkül. A dolgok természetébõl adódik, hogy - a Római Magyar Akadémia és a
Ráday Gyűjtemény mellett - az MTA Történettudományi Intézete biztosította a
megjelenést, de patrónusai közt szerepel a "Kulturális és történelmi emlékek
feltárása, nyilvántartása és kiadása" program is.
Mindenesetre értelmes célra és
érdemes kutatóra fordult a támogatás: ezt a gondolatot ébreszti bennünk, ha
tanulmányozzuk Tóth István György újabb könyvét. Úgy
érezzük, hogy jól megtanulta mesterétõl "a forráskiadás szabályait".
Benyomásunk megalapozottságát igazolja az a kötetbe foglalt 27 magyarországi és
39 erdélyi jelentés a XVII. századból, amelyet római katolikus misszionáriusok
készítettek.
Indulásképpen idézzük a szerzõt:
"A misszionárius a 20. században elsõsorban távolból érkezett papot jelent, aki
négerek vagy indiánok között terjeszti a katolikus hitet. A 17. században
azonban a katolikus egyház nemcsak távoli földrészeken tartott fent missziókat,
hanem Európa számos országában is térítettek misszionáriusok: a protestáns
Angliában és Hollandiában éppúgy működtek, mint a török birodalomban vagy akár
Itáliában, az ott élõ albánok és görögök között. A 17. században Magyarország
is elsõrendű missziós területnek számított." (A helytálló megállapításban
csupán a "misszionárius" fogalom jelenkori leszűkítését kifogásolhatjuk, hiszen
századunkban nem-katolikus hittérítõk is dolgoznak, így például a református
Babos Sándor Mandzsúriában, de sokan mások is.)
A mű forrásanyagával betekintést
nyújt a reformációtól és ellenreformációtól visszhangzó 17. század katolikus
misszionáriusainak munkájába, s így szervesen illeszkedik történelmünk és
egyháztörténelmünk folyamatába. Abból mi itt elsõsorban az erdélyi vonatkozásokat
érintjük.
Kétségtelen, hogy akkoriban, a
reformáció nyomában, a lutheránus, református és unitárius vallás
elterjedésével a katolikus egyház pozíciói erõsen meggyengültek Erdélyben.
Ahogyan az erdélyi piarista professzor, Biró Vencel írta: "Kevés volt a pásztor,
szerteszéledt a nyáj..." A katolikus egyház javait szekularizálták, püspöksége
megszűnt, templomainak java részét elvették, a jezsuitákat ismételten
elüldözték, alig voltak iskoláik, erõsen leszűkült a papképzés, a kiadási
lehetõségek összeomlottak, a katolikusság száma erõsen összezsugorodott, a
hívek sokhelyütt nem bérmáltak, nem gyóntak, nem volt, aki a gyermekeket
keresztelje, sok templom nem volt felszentelve. Sok bajt okozott, hogy az
egyházszervezet kereteinek gyengülésével az egyháziak erkölcsei is erõsen
megromlottak: többen botrányos életet folytattak, elhatalmasodott az
iszákosság, kocsmatartás, anyagiaskodás, egyházi javak eltulajdonítása, terjedt
a papi nõtlenség semmibevétele. Ilyen körülmények között nem volt meglepõ, hogy
a világiak között eluralkodott a válás és újraházasodás, s ha ezzel az egyházi
vezetõk szembefordultak, a megtévedtek más hitre tértek át.
Noha valamennyire
stabilizálódott, a katolikus egyház helyzete a XVII. század közepén sem volt
rózsás Erdélyben. Ügyeit Bethlen Gábor
óta vikárius, püspöki helynök vezette, templomai egy részét visszakapta,
iskoláinak száma lassan növekedett, a papok mellett szerzetesek is dolgoztak a
térítésen-visszatérítésen, de még nagyon sok volt a gond. A helyzet
megváltoztatásában fontos szerepe volt a XV. Gergely által alapított
Hitterjesztés Szent Kongregációjának. Irányításával misszionáriusok érkeztek
Magyarországra és Erdélybe, és mentették, ami még menthetõ volt.
Elsõrendű fontosságú feladatuknak
az egyházszervezõi munkát tekintették. Ennek rendjén az érkezõk "õrségeket"
alakítottak, számba vették a híveket, és kolostorokat alapítottak. A ferencesek
a régebbi csíksomlyói mellett Mikházán, Szárhegyen, Tövisen és Fehéregyházán
létesítettek kolostort, míg a jezsuiták Kolozsmonostoron újjászervezték
rendházukat, s valamennyien azon voltak, hogy orvosolják a plébániák paphiányát
és erõsítsék a hívek lelki gondozását. Erre annál nagyobb szükség volt, mert
Erdélyben olyan katolikusokat is találtak, akik 70-80 éves koruk ellenére
sohasem gyóntak és sok volt a meg nem keresztelt gyermek, sõt felnõtt is. A
hagyományos katolikus vidékek (Csík, Gyergyó, Kászon) még jobban megszilárdultak,
másutt erõsödött egyházuk befolyása (Udvarhelyszék, Kolozs vármegye stb.).
Történt ez annak ellenére, hogy az ide küldött bosnyák, olasz és dalmát
ferencesek - mint az csángó földön is történt - komoly villongásokba keveredtek
erdélyi magyar társaikkal. Az idegenbõl érkezett misszionáriusok szerepe nem
volt jelentéktelen a katolikus egyház életében, de számos hátránnyal járt: nem
ismerték az itteni viszonyokat, a nép nyelvét és szokásait, ami munkájukat
nagyon hátráltatta. Azért meggondolkoztató, amit Lippay György esztergomi érsek
1665-ben az idegen hittérítõk erdélyi kártevésérõl ír. Noha õ már csak
hatásköri okokból sem lelkesedett a Kongregáció által küldött
misszionáriusokért, jelentésében vitathatatlanul munkájuk számos
fogyatékosságára világított rá. Nagyon jó gondolat volt a Függelékben (Appendix) lévõ kérdõpontok közlése:
azért, hogy a szerzetesek jelentései minél konkrétebbek legyenek, a Kongregáció
90 kérdõpontra adandó válaszra kötelezte õket.
De nemcsak egyháztörténeti
szempontból jelentõs a kiadvány: számos művelõdéstörténeti adatot is
szolgáltat, különösen az iskolázás területérõl. A katolicizmus erdélyi hanyatlása
idején különösen fontos volt, hogy a jezsuiták újjáépítették és szervezték
hagyományos iskoláikat, így például a kolozsmonostorit. A ferencesek régebbi és
újonnan alapított iskoláiban szintén folyt oktatómunka, éppúgy, mint a
plébániai iskolákban. Érdekes a
ferences Francesco Leone de Modica számbavétele az erdélyi katolikus
iskolákról. Szerinte 1638-ban Kolozsmonostoron 140, Gyulafehérváron és
Karánsebesen kb. 50-50, Kisfenesen pedig 20 diák tanult, de minden fõúri
udvarban és székelyföldi plébánián működött alsófokú iskola 15-20 tanulóval. A
tanulók létszáma a 17. századi Erdélyben növekedõben lehetett, mert Modesto a
Róma olasz ferences 1651-1652 körül három kolozsvári katolikus iskolamester
keze alatt 50-60 diákról beszél, Gyulafehérváron közel 100-ról, Csíksomlyón
80-ról, Mikházán pedig 40 tanulóról. Ha nem is olyan sokan, mint a protestánsok
esetében, de az erdélyi katolikusok közül is mentek diákok külföldi
peregrinációra. Az egyházi központok mellett kisebb-nagyobb könyvtárak
működtek. Figyelemreméltó az idegen szerzetesek megfigyelése a latin nyelv
erdélyi elterjedésérõl: eszerint a latint nemcsak a papok, szerzetesek,
értelmiségiek ismerték, hanem a nemesek és katonák is érintkezési eszközként
használták.
A katolikus vallás Erdélyben
recepta religio volt ugyan, de a protestáns fejedelmi abszolutizmus rendszere
eléggé mellõzte, adott esetben elnyomta azt. Az erdélyi katolikus püspök nem
volt ugyan az országban, de Bethlen Gábor kora óta működõ vikárius igyekezett
az egyházszervezetet vezetni és összetartani. Egyébként a forrásokból
kitetszõen az erdélyi fejedelmek a XVII. században néha türelemmel, máskor
türelmetlenséggel viseltettek a katolikusság iránt.
A hozzánk érkezett
misszionáriusok számba vették a rájuk bízott nyájat, a hívek számát, máskor a
provincia általános leírását is nyújtják, egyes vidékekrõl-városokról közölnek
adatokat. Számbavételükkel számunkra fontos sztatisztikai, demográfiai adatokat
szolgáltatnak, így mikor Damokos Kázmér ferences 1657-ben azt írja, hogy Erdély
lakosságának egyharmada szász, egyharmada román és egyharmada magyar (a
székelyekrõl külön nem beszél). A katolikusok arányát az egész magyar népesség
negyedére teszi, Csíkban pedig 20 000 katolikust emleget. Megjegyzendõ azonban,
hogy mindez becslés és nem összeírás eredménye. Igen fontos, hogy 1668-ból és
1670-bõl a székely székek plébániáiban élõ hívekrõl pontos adatokat közölnek. A
jelentések alapján Tóth István György bevezetõjében összesítõ táblázatokban
számol be a székely székek vizsgálatának eredményeirõl, a katolikusok számának
alakulásáról. Táblázatai nemcsak egyháztörténeti szempontból fontosak, hanem
általános történeti szempontból is, mert még egyszer érzékeltetik az 1658-1662
közötti idegen dúlások áldatlan demográfiai következményeit, a székelyföldi katolikusság
számának visszaesését, amibõl következtetni lehet a magyar lakosság súlyos
pusztulására.
De a jól informált szerzõ nemcsak
a számok világában, hanem egész bevezetõjében kitűnõen eligazít Erdély
változatos vallási világában. Minden lényeges kérdést felvet és tárgyal, egyben
értékel, és segít, hogy forrásai beépüljenek az általános és sajátos
fejlõdésvonalakba. Művének használhatóságát növeli, hogy a latin és olasz
nyelvű jelentéseket magyar és német tartalmi összefoglaló elõzi meg és bõséges
jegyzetanyag kíséri. Hátul Index
(hely-, név- és tárgymutató) található (ami egyébként helynevek tekintetében
még bõvíthetõ volna). Van bõséges bibliográfiája és helynévazonosítója (Concordantia nominum locorum).
Nemzetközi kitekintését biztosítja, hogy a könyvet nemcsak magyar, hanem német
és olasz tartalomjegyzék zárja.
Mindent összevéve: Tóth István
György forráskiadványa a történettudomány nyeresége.
Csetri Elek