A Kájoni-kódex teljes kiadásban

Codex Caioni saeculi XVII. (Musicalia Danubiana 14a, 14b^x, 14b^xx.) Edited by Saviana Diamandi and Ágnes Papp. Uniunea Compozitorilor ºi Muzicologilor din România - Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézet. Bucureºti 1993, Bp. 1994. 548, 396 és 397-900 lap

Tizennegyedik kötetéhez érkezett a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének forráskiadványa, a Musicalia Danubiana. Amint a sorozat címe is jelzi, célja a Duna menti zenekultúrák jelentõsebb forrásainak megjelentetése, közkinccsé tétele. Az elsõ tizenkét kötetben (a tizenharmadik helye kitöltésre vár) a 14. századtól kezdve a 19-ig terjedõ anyaggal találkozunk (Esztergomi Missale, Esztergomi Graduál, Eperjesi Graduál, Vietoris-kódex, Magyar Tántzok, illetõleg Joseph Bengraf, Valentin Deppisch, Georg Druschetzky, Esterházy Pál, Istvánffy Benedek, Andreas Rauch és Zacharias Zarewutius egy-egy kötete). Ezek után került sor a 17. századból származó Kájoni-kódexre - háromkötetnyi terjedelemben.

A szóban forgó Kájoni-kódex a Román Zeneszerzõk és Zenetudósok Szövetségének közreműködésével látott napvilágot. E jelentõs munkára két fiatal tudós vállalkozott: Saviana Diamandi a román, Papp Ágnes a magyar zenetudomány képviseletében. Diamandinak nem tudunk korábbi zenetudományi munkájáról. Papp Ágnes úgyszólván családi örökségként hozta magával Kájoni iránti érdeklõdését és tiszteletét. Édesapja, dr. Papp Géza még csíkszeredai zenetanár korában találkozott a Kájoni-anyaggal, s akkor az Organo Missale tematikus katalógusát jelentette meg (1942). A Musicalia Danubiana fennebb említett Magyar Tántzok (1784-1810) c. kötetében kétszázharmincnál több darabot tett közzé (1986).

Saviana Diamandi a fakszimilé-anyag gondozója, Papp Ágnes a másik két kötetben közölt átírásoké; tanulmányokkal mindketten jelen vannak a kiadásban. A két kiadó-fórumot dr. Octavian Lazãr Cosma és dr. Dobszay László képviseli egy-egy elõszóval. A kötetekben közölt tanulmányokból az olvasó részletes képet alkothat magának a kódex másolóiról (Seregély Mátyás és Kájoni János), a kódex történetérõl, felosztásáról. A gazdag anyagban való tájékozódást gondosan összeállított mutatók könnyítik meg (zenei műfajok, bejegyzések, keltezések, helységek, címek és szerzõk, illetõleg az anyag csoportosítása lejegyzõk szerint). Alapos körültekintésrõl tanúskodik a bibliográfia, mely a kódex anyagából származó régebbi és újabb kiadások mellett számon tartja könyvek és tanulmányok hosszú sorát is.

A bevezetõk és tanulmányok három nyelven: magyarul, románul és angolul (az elsõ kötetben román-magyar-angol sorrendben) olvashatók. Három változatban szerepel a kiadvány címe is: Kájoni-kódex, Codicele Cãianu, Caioni Codex. A névhasználatot illetõleg a forrásokban a Joannes Kajoni, Kajoni P. Frater Janos, másokban Kajoni de Küs Kajon olvasható. A Cãianu-változatot George Simonis használta elõször 1936-ban a zenetudományban, s ezt az anakronisztikus névváltozatot használja e kiadvány is a román nyelvű szövegekben. Hasonlóan anakronisztikus a kiadvány címében a Caioni-változat; ezt Marþian Negrea alkotta 1940-ben. Az elsõ kötet eredetiben, tabulatúrás lejegyzésben való tanulmányozás lehetõségét nyújtja, a második és harmadik a kódex anyagát mai hangjegyírásban teszi hozzáférhetõvé a zenetudomány, illetõleg az elõadóművészet számára. Az átírás módjáról, tudományos szintjérõl a sokoldalú apparátus tanúskodik (általános megjegyzések szakvonatkozásokkal, köztük a tabulatúra-írás is). Külön ki kell emelnünk a Kájoni által szerkesztett repertoár stilisztikai jegyeirõl, valamint a Kájoni szerzette művekrõl (illetõleg a feltételezetten tõle származó darabokról) szóló pontokat.

Igen gazdagon árnyalt kép rajzolódik ki a kódex anyagáról. A lejegyzõk szerinti csoportosításból kiderül, hogy a kódex mintegy harmada származik Seregély Mátyástól, a többi Kájonitól (néhány darab mindkettõjük nevéhez kapcsolódik).

Lényegében két nagy kategóriát különböztetünk meg:

a) Egyházi zenét (motetták, misetételek, illetve teljes misék, litániák, egyházi „koncertek”, valamint ún. uzuális egyházzene rétegei) és

b) világi zenét (önálló, tisztán hangszeres tételek, a barokk szellemében az ún. számozott basszus technikájával rögzítve; közép- és nyugat-európai hangszeres táncdarabok, Kájoni által lejegyzett magyar, román és cigány népdalok, valamint vokális-hangszeres világi dalok).

Hírügynökségi beszámolók, rövid írások értesítették az olvasóközönséget a Kájoni-kódex megjelenésérõl, s arról a bukaresti és budapesti tudományos ülésszakról, melyen bukaresti, budapesti és csíkszeredai kutatók elõadásai hangzottak el.

Az itthoni sajtóvisszhangból a bukaresti Viaþa muzicalã két rövid írását idézhetjük Cristina Sârbu és Oltean ªerban-Pârâu tollából (1994. 103. és 106. sz.). Barabás István A Hét (28.sz.), Ferencz Zsuzsa az Erdélyi Napló (31. sz.) hasábjain szólt az eseményekrõl. Legrészletesebben László Ferenc foglalkozott a kiadvánnyal; dolgozatát Horváth Andor sorai vezették be (Kelet-Nyugat, 7. sz.). A szakirodalom minden bizonnyal tudományos szempontok érvényesítésével elemzi és értékeli majd e nem mindennapi kiadványt.

A zenetudomány és elõadóművészet a kódexbõl eddig elsõsorban azt az anyagot hasznosította, melyet Seprõdi János kolozsvári tanár tett közzé 1909-ben (újra közölve 1974-ben). Ezt gazdagította magyar vonatkozásokkal Szabolcsi Bence. George Simonis fakszimilékkel segített a kódex tartalmi vonatkozásait teljesebbé tenni (1936), Marþian Negrea pedig a román népzenei anyaggal kapcsolatban bõvítette ismereteinket (1940). A kódex hozzáférhetetlen volta miatt a második világháború utáni munkák mindössze a korábbi anyagra alapozhattak (Romeo Ghircoiaºiu, Octavian Lazãr Cosma, Gheorghe Ciobanu, Vasile Mocanu).

Csak ezt az anyagot szólaltathatták meg az elõadók és mindössze ezt gyümölcsöztethették azok a zeneszerzõk is, akik a Kájoni-kódexbõl merítettek zeneműveik számára (Siklós Albert, Farkas Ferenc, Eisikovits Mihály, Bács Lajos, Doru Popovici, Szabó Csaba, Szegõ Péter, Constantin Râpã).

E kiadvány révén most már minden érdeklõdõnek a teljes anyag áll rendelkezésére. Így a megszólaltatható, vagy további összehasonlítást és feldolgozást kínáló darabok száma tizenegyszeresére növekedett.

Hálásak lehetünk Muckenhaupt Erzsébet és János Pál csíkszeredai muzeológusoknak, akik az 1985-ös újrafelfedezéskor az egyetemes kultúra számára megmentették és művelõdési életünkbe visszahozták ezt a felbecsülhetetlen értékű gyűjteményt.

Benkõ András