Két könyv két régi könyvtárról
1. Boros István: A Kalocsai
Fõegyházmegyei Könyvtár. Balassi Kiadó. Bp. 1994. 79 lap + 15 színes tábla. 2.
György Lajos: A Kolozsvári Római Katolikus Lyceum-könyvtár története 1579-1948.
Argumentum. Bp. 1994. 204 lap
Az a több mint embernyomnyi idõ,
amelyet könyvszeretõ emberként könyvtárak polcai között tölthettem el, arra is
rádöbbentett, miszerint az unos-untalan idézett szállóigét sokkal tágabb
értelemben kell értelmezni; nemcsak a könyveknek és azok íróinak, hanem az õket
õrzõ könyvesházaknak is megvan a maguk sorsa. Pályakezdésemet híres nagyváradi
könyvtárak pusztulása árnyékolta be; ezeket úgy hordták szét a szemem láttára,
hogy gyakorlatilag semmit sem tehettem a megmentésükre. Éveket dolgoztam Nagyenyeden a Bethlen Dokumentációs Könyvtárban,
amelyet 1944 vészterhes napjaiban a szó szoros értelmében egyetlen könyvszeretõ
ember, nevezetesen dr. Musnai László rektor-professzor bátor kiállása mentett
meg az 1849. január 9-én bekövetkezett pusztításnál is végzetesebb fordulattól.
Mindezt azért kellett elõrebocsátanom, hogy némiképp megindokoljam, miért
kerültem annyira az önmagukban is lebilincselõ két könyvtártörténetet átszövõ
személyes reminiszcenciák hatása alá.
1. A Kalocsai Fõegyházmegyei
Könyvtárról szóló példamutatóan tömör ismertetés tulajdonképpen két nagy
fejezetbõl áll csupán: az egyik a Könyvtár története (9-45. lap), a másik a
Könyvtár jelenlegi állományának az ismertetése (47-76). Jóllehet a Duna menti
Kalocsa térben viszonylag távolabb esik tõlünk, a gyűjtemény hányatott sorsa és
állománya mégis sok szállal kapcsolódik a mi tájegységünkhöz.
A középkori könyvtár magvát a
Szent István-alapítású Székeskáptalan gyűjteménye alkotta. Ez a gazdag könyvtár,
amely a XVI. század küszöbén már 300-400 kötetet számlált, a mohácsi vészt
követõ évtizedekben annyira szétszóródott, hogy mindmáig csak két õsnyomtatvány
került vissza eredeti helyére belõle. Ennek dacára a különbözõ oklevelekbõl,
valamint jelentõsebb európai könyvtárakba került kalocsai eredetű kódexekben
olvasható possessor-bejegyzésekbõl fogalmat alkothatunk az alapítása óta
virágzó egyházi és művelõdési központ lüktetõ szellemi életérõl a nyugati és a
keleti - bizánci - kultúra találkozási vonalán. Egyébiránt ezek az adatok
nézetem szerint közvetett támpontot kínálnak Gellért püspök egykori marosvári
iskolájának jellegére vonatkozóan is, amely iránt újabban a román
művelõdéstörténet nem minden célzattól mentes érdeklõdést tanúsít.
Hasonlóképpen rendkívül tanulságos mindaz, amit Boros István a kalocsai
kanonokok és érsekek könyvszeretetérõl (bibliofilia) érvként felsorol. Többek
között azt is megemlíti, hogy a szegény családból származó Váradi Péter, aki
Vitéz János támogatásával komoly humanista műveltséget szerzett és huszonegy
évig volt Kalocsa érseke, hatalmas könyvtárat hordott össze, s ennek egyik
kötete, Nicolaus de Lyra 1481-ben Nürnbergben kiadott bibliamagyarázata
jelenleg a Román Akadémia kolozsvári Könyvtárának a birtokában van (14. l. és
Jakó Zsigmond: MKvSz. 1958. 345-350).
A Könyvtár újabbkori történetében
elhatároló jelentõségű mozzanatot jelentett, hogy br. Patachich Ádám - aki 1776-ban foglalta el Kalocsán az
érseki széket -, miután az új érseki palota kifejezetten könyvtári célokra
épített keleti szárnyában 1780-ban elhelyezte az eredetileg Nagyváradról
elköltöztetett magánkönyvtárát, ezt 1784. június 18-án kelt ajándékozó
levelében egyesítette a már meglévõ Kalocsai Káptalani Könyvtárral. A régi
erdélyi könyvesházak történetének megismerése szempontjából külön nyereség,
hogy Boros István az ismertetõ szűkre szabott keretéhez viszonyítva tág teret
szentel az ún. Bibliotheca Patachichiana-nak. Nagy elõdje alapvetését a szintén
Nagyváradról jött Kollonitz László tetézte be. Az õ elévülhetetlen érdeme az,
hogy a II. József által megszüntetett szerzetesrendek könyvtáraiból jelentõs
mennyiséget mentett meg, úgy hogy a possessorbejegyzések "segítenek
körvonalazni a XVIII. századi szerzetesrendek könyvtárának állományát" (34).
Patachich Ádám és Kollonitz László
tervszerű gyűjtõtevékenysége (ez utóbbinak a tudós Katona István történész is a
segítségére volt) döntõ mód meghatározta a Kalocsai Fõszékesegyházi Könyvtár
enciklopédikus jellegét és a gyűjtemény mindmáig maradandónak bizonyult
dokumentáris értékét.
A XIX. század küszöbétõl fogva ez
a Könyvtár is osztozott a közép-európai fõpapi könyvtárak sorsában, amelyek
állományuk dinamikus fejlesztésében már nem képesek lépést tartani a világi
(akadémiai, egyetemi stb.) közgyűjtemények gyarapodási ütemével. E
tagadhatatlan lépéshátrány ellenére könyvtárosai áldozatos kitartása és nagyralátó
érsekeinek gondoskodása folytán a könyvtár továbbra is elevenen ható
kultúrtényezõ maradt. Werner Vencel könyvtáros (†1824) négy évtizeden át
gondozta (ti. egy személyben könyvkötõ is volt) és szakszerűen katalogizálta a
könyveket. Az õ példáját követte - hogy legalább még egy nevet említsünk meg -
a XX. században Winkler Pál tudós könyvtáros, aki a Nemzeti Múzeum osztályozási
tervezete alapján az addigiaknál modernebb szempontú szakkatalógust fektetett
fel. A könyvtárlátogató azt is megnyugvással veszi tudomásul, hogy 1990-tõl
állami költségvetési támogatás segíti a könyvtár rendeltetés szerinti
működését.
A könyvtártörténet e bármennyire
is felületes ismertetésébõl sem maradhat ki a szaktudósként is számottevõ
Haynald Lajos érsek szerepének a méltatása, aki némi római kerülõvel került
Erdély püspöki székébõl Kalocsára, ti. az õáltala kezdeményezett
könyvtárrendezésnek köszönhetõen "a könyvtár állománya egységesebbé és
áttekinthetõbbé vált", s csupán a pénzhiány akadályozta meg abban, hogy a
hagyatékokból való spontán gyarapodást egy tudományosan átgondolt
szakfejlesztési program váltsa fel (38).
Az állomány ismertetése címet viselõ fejezet már jellegénél fogva
is csak a tájékoztatás igényével készülhetett. A felsorolt kézirati ritkaságok
között a mi szempontunkból hasznos lett volna az utóbbi évtizedekben ismételten
vitatott szerzõségű Kalocsai román
nyelvtant is megemlíteni, viszont csak hálásak lehetünk azért, hogy Boros
István külön kitér az Erdély történetére vonatkozó kéziratokra, valamint az
érdekes szatmárnémeti vonatkozású iskolatörténeti adalékokra (Csausz István
jegyzetei, 1810-es évekbõl származó vizsgatételek stb.).
A nyomtatványokról szóló
információk között szemelgetve a mi számunkra fõként az alábbiakat érdemes számon
tartani: Patachich Ádám és Kollonitz
László érsek sok szerzetesi könyvtárból származó õsnyomtatványt vásárolt össze;
a Fõszékesegyházi Könyvtár birtokában harmincat meghaladó nyelven nyomtatott
Biblia van, s bizonyára akad közöttük néhány érdekes possessor-beírású román
kiadás is; a 722 kötetbõl álló térképgyűjtemény legrégibb darabja a zsebatlasz,
amelyet Johannes Honterus 1558-ban adott ki Zürichben; a
schematizmus-gyűjtemény 4000 kötetbõl áll;
a mi közgyűjteményeinkben bosszantóan foghíjas 18-20. századi
naptárgyűjteményük pedig 237 sorozatot számlál. Az utóbbi két gyűjtemény
izgatóan érdekes helytörténeti adatokat rejtegethet számunkra is.
2. György Lajos posztumusz
könyvtártörténeti munkája már borítólapjával megdobogtatja a mai könyvszeretõ
ember szívét, hisz az elmúlt közel félszázad leforgása alatt hány és hány
magyar egyetemi hallgató, hazai vagy külföldi tudományos kutató töltekezhetett
tudással abban a meghitt környezetben, amelyet az 1889-90-es években Csatt
Sándor asztalosmester párját ritkító szakértelme és Zachér János könyvtárõr
önzetlen ügyszeretete teremtett a II. emeletrõl akkortájt leköltöztetett Római
Katolikus lyceumi könyvtár, majd pedig 1929-tõl Lyceum-könyvtár, végül pedig az
I. számú Akadémiai Fiókkönyvtár nagy olvasótermében. György Lajos e könyvtárnak
nemcsak tudós kutatója, hanem kerek két évtizeden keresztül "harcos" õrzõje
volt. Rendkívüli rendszerezõ erejével még a könyvállománynak a Román Akadémia
Kolozsvári Könyvtárába történt 1975 utáni beolvasztása után is könnyen nyomon
követhetõ módon rajta hagyta keze nyomát a gyűjteményen.
Könyvtártörténetének megejtõ
hitelességéhez azonban az a körülmény is hozzájárult, hogy dr. Sándor István
(1907-1994) - a kiváló Jókai-kutató, irodalomtörténész és néprajztudós, aki a
monográfiának ezt a végleges változatát is sajtó alá rendezte - egy emberöltõn
keresztül féltõ szeretettel gondozta sógorának ezt a kéziratát is. A budapesti
Egyetemi Könyvtárban letétbe helyezett gépirati bevezetõjében elmondja, hogy
György Lajos éveken keresztül magánlevelekben küldözgette el neki az egyes fejezettöredékeket,
s õ a magyar fõváros ostromát követõ válságos hónapokban mintegy üdülésképp
rakta össze e töredékekbõl a kötetet abban a reményben, hogy így sikerülni fog
megmentenie az elkallódástól. Feltehetõleg György Lajos is készített munkája
véglegesítése elõtt egy effajta "mozaikváltozatot", amely akár a kézirati
hagyatéka java részével került be a Gyulafehérvári Fõegyházmegye Levéltárába,
akár a férje kiadatlan kéziratait féltõ szeretettel õrzõ Margit néni
személyesen adott volt át megõrzésre Jakó Zsigmondnak. Innen adódnak azok a
szövegkihagyások, ill. apró változtatások is, amelyeket a Művelõdéstörténeti tanulmányok II. kötetében (Buk. 1980) közölt
fejezettöredékekben dr. Sándor István sérelmezett.
Nos, a monográfia végleges formája
a könyvtártörténet megírásának parancsoló szükségességét megindokló és az erre
irányuló addigi szórványos próbálkozásokat áttekintõ Bevezetést követõen két nagy fejezetet tartalmaz: Jezsuita korszak (1579-1773), Piarista
korszak (1776-1948). A szerzõ természetesen mind a két részben világosan
rendszerezett alfejezetekre osztotta mondanivalóját.
Rögtön az elsõ alfejezet fontos
adalékokkal szolgál, amennyiben a manapság már zömben hozzáférhetetlenné vált
dokumentációval támasztja alá Jakó Klára Az
elsõ kolozsvári egyetemi könyvtár története és állományának rekonstrukciója
1579-1604 (Szeged 1991) című kiadványát. Mindkettõjük dicséretére legyen
mondva, feldolgozásuk olyannyira kiegészíti egymást, hogy a könyvtárnak ezzel a
már-már végpusztulásba torkollott fejlõdési szakaszával kapcsolatosan
legfeljebb csak részletpontosításokat remélhetünk a jövõben. Alapvetõ voltára
jellemzõ, hogy György Lajos meggyõzõ érvekkel vonja kétségbe dr. Baráth Bélának
azt a feltételezését, miszerint a kolozsvári Református Kollégium Könyvtárában
õrzött Catalogus Bibliotecae
Universitatis a Collegio Societ. Jesu Servatus... című kéziratot a
kolozsvári elsõ jezsuita egyetem könyvtárának lajstromával lehetne azonosítani.
Jóllehet a szerzõ már 1941-ben megjelent tanulmányában megfogalmazta
fenntartásait, a Román Akadémia Kolozsvári Könyvtárának egyik túlbuzgó
munkatársa egy nemzetközi kongresszuson bizonygatta a kérdéses katalógus
hitelességét. A meddõ vita végére Jakó Klára tett végképp pontot (vö. i.m. 32. és köv.).
Egyébiránt a három alfejezet
adatbõségét lehetetlen matrózvizit módjára vázolni. Ha mégsem válik átrághatatlan
kásaheggyé az egész, az kizárólag annak köszönhetõ, hogy György Lajos
lépten-nyomon be tudja vonni olvasóját a könyvtárosi munka rejtett szépségeibe.
Példának okáért midõn a kolozsmonostori jezsuita könyvtár (1604-1693) állagának
eredetét igyekszik a könyvtáblákba ragasztott ex librisek alapján tisztázni, a
régi possessorok megnevezéséhez a következõ megjegyzést fűzi: "Nehéz valamennyi
ex librist felsorolni, de annak sejtetésére, hogy egy-egy ilyen régi
gyűjteményben mi minden verõdött össze kiszámíthatatlan helyekrõl, részletezés
nélkül megemlítjük..." (51-52) Az effajta elejtett megjegyzések önkéntelenül
Anatole France-i reminiszcenciákat keltenek bennünk, s arról gyõznek meg, hogy
az íróként világhírűvé vált francia antikvárius György Lajosnál az európai műveltség
veszélyeztetettségét mélységesen átélõ kortársainak életérzése volt az elmúlt
száz esztendõben.
Az elsõ olvasásra talán
pozitivista tudós szenvtelenséggel egymás alá rótt sorok mögül lankadatlan
kutatói elhivatottság heve csap felénk: az évek során a polcok sűrűjébõl
kereken 95 õsnyomtatványt sikerült egy záros szekrénybe összehordania;
irányítása alatt egyetemista munkatársaival 132 darab régi magyar könyvet (1711
elõtti kiadást) azonosított és java részüket szakszerűen restauráltatta; ezek
közül 10 darab unicum, 14 pedig egyetlen teljes példány.
Hasonlóképpen az õ fáradhatatlan
könyvtárrendezõi munkájának köszönhetõen válhatott ennyire okadatolttá a Piarista korszak című rész is, amely
idõszak alatt a volt kolozsvári jezsuita Akadémia könyvtárának ismét eléggé
hányatott sors jutott osztályrészül, már csak azért is, mivel némelykor
egyszerre több gazdája is volt. 1940. július 26-i évi jelentésében írta: "Rendezés
közben nem rég az egyik szekrény alján egy halom latin és német nyelvű iratra
bukkantam [...] a lyceumi könyvtár múltjára és működésére vonatkozó fontos régi
ügyiratok, melyek a bécsi udvari kancellária, az erdélyi kir. fõkormányszék, a
cs. kir. közoktatásügyi minisztérium, az erdélyi cs. kir. helytartóság és az
erdélyi püspök egykorú intézkedéseit tartalmazzák 1775-tõl 1870-ig" (148-149).
(Az 1850-es évekbõl származó püspöki rendelkezések a bécsi hatóságokkal szemben
intranzigens Haynald Lajos könyvtártudományi szakszerűségét dicsérik - a mi
megjegyzésünk.) Ezek szerint némileg módosításra szorul Jakó Zsigmondnak a
könyvtártörténet forrásaira vonatkozó jegyzete, s ugyanakkor jogos szorongással
vetõdik fel a kérdés, vajon ez az immár a maga nemében nélkülözhetetlen
okmányköteg az államosítás után bekerült-e a Román Akadémia Kolozsvári
Fiókjának Történeti Levéltárába?
Szemelgessünk néhány kevésbé
ismert mozzanatot ebbõl a fejezetbõl is. A könyvtár idõnként privilegizált
helyzetet élvezett, ugyanis 1828-tól egyike lett a birodalom kötelespéldányok
gyűjtésére kijelölt könyvtárainak. Tanulságos tény, hogy a nyomdák akadozó
beszolgáltatási kötelezettségének a gyarapodási naplók tanúsága szerint a
balázsfalvi görög katolikus, illetve a nagyszebeni görögkeleti érseki nyomdák
évtizedekig hűségesen eleget tettek. Ez a magyarázata annak, hogy miért van ma
is viszonylag olyan sok román nyomtatvány a XIX. század közepérõl a könyvtár
birtokában. Beszédes tény az is, hogy az 1860 és 1880 közötti években - amikor
átmenetileg az ún. "könyvtárszolga (famulus)" szerepét jó tanulmányi elõmenetelű,
de szegény sorsú gimnáziumi diákokkal töltötték be - a teljes tanulmányi
ösztöndíjjal felérõ javadalmazást biztosító tisztet felváltva viselték magyar
és román fiúk.
Az 1827-ben a Lyceum-könyvtár
megõrzésére bízott, de az idõk folyamán nyoma veszett Erdélyi Magyar
Nyelvmívelõ Társaság irományai utáni sikeres nyomozás is intõ példa arra
vonatkozóan, hogy mennyire szigorúan tiszteletben kell tartani a könyvtárak
mindenkori belsõ szabályzatát.
Szívszorító végigolvasni a Lyceum-könyvtár (1929-1948) című
kötetzáró alfejezetet, hisz világosan kirajzolódik belõle, miszerint az 1948.
augusztus 3-án az államosítás egy széles ívű modern tudományos könyvtár, az
erdélyi művelõdés mindenkor könnyen hozzáférhetõ kincsesházának kiteljesítési
munkálatait törte derékba. Éppen ezért
az 1949. január 15. és április 3. között véglegesített monográfiára aligha
lehet anélkül ráhajtani a fedelet, hogy az annyi emberi korlátoltságot és
hivatali packázást átvészelt könyvgyűjtemény további sorsát illetõen az akkor
már halálos beteg György Lajos szellemében az olvasó ne a zsoltáros évezredek
mélyérõl átcsengõ üzenetébõl próbálna vigaszt meríteni: "Mit dicsekedsz
gazságoddal,/ te hatalom embere?/ ... Ezért megsemmisít és örökre eltaszít az
Isten./ ... Én azonban, mint zöldellõ
olajfa,/ olyan vagyok Istenem hajlékában, / s mindig reménykedem Isten
irgalmában." (Zsolt. 52(51) 3, 7, 10.)
Köllõ Károly