Az ausztriai magyarokról
Szépfalusi István: Lássátok,
halljátok egymást! Mai magyarok Ausztriában. Magvetõ Könyvkiadó.
Budapest [1992]. 468 lap
Szépfalusi István könyvérõl nem
tudunk úgy írni, hogy ne emlékeztessem önmagamat és az olvasót írójának ama missziós
munkájára, melyet a Nyugatra szakadt magyarok között teljesít. De ezzel sem
pontos a mondandóm, mert õ és az általa igazgatott bécsi Bornemisza Péter
Társaság a szó veretes értelmében nemzetragasztó: a nyugati, erdélyi és
magyarországi magyarság igazi összetartója, s feladatát a legnehezebb idõben is
el tudta végezni. Aligha van olyan erdélyi, aki Nyugaton járva-kelve ne talált
volna Szépfalusiék házában otthonra.
Mindez dicséretes, de most a
könyvérõl kell írnom; arról az alkotásról, melynek a maga nemében nemigen van
párja: az ausztriai magyarság szociográfiája.
Műhelymunka, mégpedig nem
megszokott értelemben, mert olyan hely, ahol dolgoznak, sok van mindenfele, de
nem Németh László-i értelemben, mert nincs olyan sors, helyzet, melyet a
kísérletezéshez szokott elme ne tudna műhellyé emelni. Szépfalusi István
azonban nem gályapadból, hanem hivatása teljesítésébõl csinált laboratóriumot.
Még 1969 õszén fogalmazódott meg,
hogy az alkalomszerű lelkészi családlátogatások során országos felmérést
kellene végezni az ausztriai magyar hívek körében; ez nemcsak a jobb
tájékozódást segítheti, hanem az Ausztriába szakadt magyar nemzettest
helyzetének jobb megismerését is, mert ahogy Bornemisza Péter mondotta - Szépfalusi
is idézi -: a bennünk levõ romlásunkban "ez több szörnyűségek között, hogy nem
tudjuk, mi elég s mi nem az ételben is, az italban is, mint egyéb dolgainkban
is, házunk, ruhánk csináltatásában, pénzgyűjtésben". A könyvben Szépfalusi
István a 709 ausztriai magyar család életét nem pusztán az empirikus
adatgyűjtés és statisztikai összegezés eszközeivel vizsgálta, hanem azokat
kiegészítette a klasszikus magyar hagyomány szociográfiai leírásával.
A könyvben lényegében két
hagyományt - mondhatom úgy is, hogy kutatási módszert - ötvöz egybe: az
empirikus adatelemzést a szépirodalmi szociográfiával. Ez több, mint tudomány:
már-már ars. Mindenik fejezet két
részre tagolódik: az elsõ a családokhoz való bekopogtatások utáni beszélgetések
szépirodalmi megjelenítése, a második a gyűjtött adatok statisztikai összefoglalása.
Ezzel sikerült a szerzõnek elérnie, hogy az olvasó a lebilincselõen érdekes
beszélgetések, némelykor viták után, a tapasztalatokról a példaszerűen
összeállított statisztikai összefoglalókból is meggyõzõdjön az ausztriai magyar
nemzettest helyzetérõl. Ehhez hasonló, a szépirodalmi szociográfiát és az
empíria egzaktságát ötvözõ vállalkozásra nemigen van példa.
Mennyi magyar élhet Ausztriában?
Feltételesen írom, mert a nemzetiségi statisztikában még az olyan demokratikus
és toleráns országban is, mint Ausztria - nem lehetünk biztosak. A lélekszám
nagyságrendjére ezúttal a "köznyelv" alapján következtethetünk. Ez
természetesen nem nyújthat megbízható adatokat, mert könnyűszerrel manipulálható.
Elég arra hivatkozni, hogy például sok menekült vagy vendégmunkás az osztrák
állampolgárság elnyerése után kizárólag a németet választja "köznyelvnek".
Az 1981. évi ausztriai
népszámlálás adatai szerint a magyar "köznyelvűek" száma tíz esztendõ alatt 19
117-rõl (1971) 15 875-re csökkent. Ugyanakkor ebben az idõszakban 7003 magyar
kért menedékjogot, s ezek közül 3448 vándorolt más országba. Õszintén szólva ilyen kusza népszámlálási
kritériumoktól akadályoztatva e kitűnõ könyv adatai ellenére sem tudom, hogy
hányan vagyunk Ausztriában.
Pedig Ausztria az egykori Monarchia
utódterületei közül a legalkalmasabb az adatszerzésre: ott teljesen ismeretlen
a nemzeti kisebbségek felszámolásáért működtetett állandó terror, amely a román
vagy a szlávok politizálását megérdemelten oly hírhedtté teszi. Az ausztriai
magyarság két jól elhatárolható részre osztható: burgenlandi õslakókra (akiket
elvitt Trianon) és a bevándorlókra. Az öregebbek között olyanok is vannak,
akiket az egykori hivatalszolgálat vagy a megélhetés szólított a trón örökös
tartományaiba. Szépfalusi István helyzetrajza a toleráns, demokratikus
viszonyok között élõ magyar nemzetrész monográfiája. Éppen ezért, ha elkészülne mindenik kiszakított nemzetrészrõl a
hasonló szociográfia, a Lássátok,
halljátok egymást! jó viszonyítási alapot szolgáltatna a kutatóknak és érdeklõdõknek.
Milyen az ausztriai magyar?
Mennyire ragaszkodik nemzetiségi hovatartozásához? A könyv beszélgetéseibõl és
adataiból kirajzolódó kép nem egyértelműen biztató, de nem is elkeserítõ.
Szépfalusi István - érdeméül legyen mondva - kellõ távolságtartással nem
definiálja a magyart; a régi szabadelvű eljárás szerint az egyénre bízza, hogy
ki-ki maga döntse el hovatartozását, lelkiségének és érzéseinek milyenségét.
Ezt a követelményt töretlenül õrizte kutatómunkájában.
Kérdésünkre a feleletet nem
annyira a statisztikai adatokból próbálom kihámozni, hanem a sokkal életszerűbb
szociográfiai részbõl, melyet egyébként a számadatok is megerõsítenek.
Még a toleráns demokratikus
környezetben sem vállalja mindenki magyarságát. Voltak, akik a kopogtatások
során félreérthetetlenül kijelentették, nem éppen goethei németséggel: nem
tartozunk a magyarokhoz; magyarok voltunk ugyan, de osztrákok lettünk. Mások
meg arra hivatkoztak, hogy az osztrák állampolgárság megszerzése révén a
magyarsággal minden kapcsolatot elvágtak. Az olyan szentencia is gyakorta
elhangzott, hogy aki osztrák állampolgár, beszéljen németül, pedig a józanabbak
szerint, akik önmagukat nem részegítik fikciókkal, az állampolgárság nem a
lélekcserére jó, hanem arra, hogy megszerzõik öröklakást vásároljanak,
külföldre szabadon utazgassanak és más ilyen egyszerű elõnyökre.
Szinte meglepõ, hogy némelykor
azok a régi németek ragaszkodnak a magyarsághoz, az óhazához, akiket az országból
a kommunista rendszer kiűzött, de ezek között természetesen olyanok is akadnak
- s ez érthetõ -, akik tartózkodnak néhai honfitársaiktól.
Az ausztriai magyarság többségét
a kétszínű alkalmazkodás jellemzi: kifele osztrák szeretne lenni, hogy különféle
akadályok ne álljanak érvényesülésének útjában; befelé, ha családjának teljesen
nem is, de legalább önmagának megõrizze magyarságát. E kétszínűség miatt -
bizonyos értelemben ez az egész kisebbségi létre kiterjeszthetõ - nem lehet a
kisebbségi lét erkölcsileg teljes értékű emberi élet. Természetesen a
kétszínűség demokratikus társadalomban önként vállalt, nem a külsõ kényszerűség
erõlteti az emberre. Ez nagy különbség, de a lényegen semmit nem változtat: nem
lehet hiteles élet.
Nem lennénk tárgyilagosak, ha
tagadnók a társadalmi, politikai környezet befolyásoló, olykor meghatározó
erejét a különféle nemzetiségekre, miként Szépfalusi szociográfiájából is
kiderül. Nem mindenütt gondolkodnak és viselkednek úgy, mint az a családapa,
aki vegyesházasságában olyan jól megtanult magyarul, hogy õ tanítja gyermekeit
anyanyelvükre. Pedig az osztrák-magyar vegyesházasságban élõk között a
tapasztalatok szerint leginkább a nyelvi különbségbõl adódnak a nézeteltérések.
Ez a szokások és az életmód nagyfokú azonosságából is következik, ezért a nyelv
okozza a viszálykodást.
Természetesen nem hiányoznak a
dolgok természetes rendjétõl eltérõ nyelvi viselkedési formák sem. Így a családban kizárólag németül beszélnek,
a szülõk anyanyelve a gyermekek elõtti titkolódzás tolvajnyelvévé vált. A
statisztikai adatok szerint, ha mindkét szülõ magyar, a gyermekeknek több mint
kétharmada beszél magyarul, de ezek közül is feltűnõen kevesen olvasnak és
írnak anyanyelvükön. A burgenlandiak közül sokan szégyellik magyar
nyelvtudásukat. Szépfalusi egy bírósági tárgyalást említ: a tanú olyan rosszul
beszélt németül, hogy a bíró kénytelen volt felfüggeszteni a tárgyalást és a
tanú miatt tolmácsot hívatni a következõ tárgyalásra. Általában a városi gyermekek közül többen beszélnek magyarul. "Összegezésül megállapíthatjuk, hogy az
ausztriai tiszta magyar, ill. vegyes magyar szülõk gyermekeibõl 40% beszél vagy
ért magyarul, 60% pedig nem beszél vagy alig ért magyarul. Ahol mindkét szülõ
magyar, vagy a nem magyar fél megtanult magyarul, ott gyermekeik átlag 85%-a
beszél, 15%-a pedig nem beszél vagy alig ért magyarul."
A gyermekek az iskolában is
tanulhatnának magyarul, csakhogy errõl nem akarnak tudni, pedig az osztrák törvények
szerint a szabadon választott második idegen nyelvként a világon bármely ma beszélt
és az osztrák egyetemeken tanított nyelvbõl lehet érettségizni.
A helyes névírás (vezeték és
utónév) az identitás vállalásának egyik legkifejezõbb formája. Az ausztriai
magyarok között nagyon gyakori különösen az utónevek németes használata, fõleg
a kereskedelmi alkalmazottak és tisztviselõk között. A burgenlandi magyar
õslakók majdnem teljesen felhagytak utónevük eredeti írásmódjával.
A magyarok nagyon jól
beilleszkednek az osztrák társadalomba. Ennek alapvetõ oka valószínűleg az
egyéni és családi célkitűzések kielégítõ megvalósulása. A magyarok ritka,
jelentéktelen bűnözésének oka, hogy az osztrák társadalom aránylag hamar teljes
jogú tagként fogadja be õket; a szokásokban amúgy sincsenek lényeges eltérések.
A családi és baráti kapcsolatok is gyorsan létrejönnek. A házasfelek között a
válások száma viszonylag alacsony.
Szépfalusi István könyvébõl
kiolvasható egy alig érintett, de nagyon fontos tanulság. A bécsi kancellária
népcsoporttörvénye csak a burgenlandi magyarokra vonatkozik; ezzel nolens-volens
megakadályozza az ausztriai összmagyarság képviseleti rendszerének
létrehozását, miáltal a közösségi jogok elõnytelen helyzete alakul ki. Az ilyen
képviseletre még egy olyan demokratikus politikai rendszerben is szüksége van
egy népközösségnek, amilyen az osztrák demokrácia és államrend.
Fábián Ernõ