Genersich Antal, a romániai magyar orvoslás
példaképe
Genersich Antal Emlékkönyv
születésének 150. évfordulója alkalmából - Adatok a romániai magyar orvosok és
gyógyszerészek munkásságáról. Szerkesztette Tankó Attila, Péter Mihály.
Genersich Alapítvány, Budapest - az EME Orvostudományi Szakosztálya,
Marosvásárhely 1994. 208 lap
Ami évekkel ezelõtt még
elképzelhetetlennek tűnt, mára megvalósult: most már könyvalakot ölthetnek az
egykor fiókban õrzött gondolatok és adatok, valamint az eddigi írott vagy
íratlan tiltással szemben õszintén kimondhatjuk azt, ami a szívünkbe és az agyunkba
mélyen beitatódott: mi, erdélyi magyarok (is) az egységes és oszthatatlan
magyar nyelv, irodalom, kultúra, történelem ... orvostörténelem szellemében
érzünk és gondolkodunk.
Tartalmas, alaposan
megszerkesztett, ízig-vérig dokumentumhű és -értékű orvostörténeti könyv jelent
meg nemrég a Genersich Alapítvány,
Budapest és az Erdélyi
Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya, Marosvásárhely gondozásában.
Feltétlen elismerés a tanulmánykötet szerkesztõinek, dr. Tankó Attila alapítványi titkárnak, aki az összmagyar szellemet
megtestesítõ orvosprofesszor Genersich Antal dédunokája, valamint dr. Péter Mihály marosvásárhelyi
egyetemi tanárnak, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alelnökének. De ide kívánkozik a
kiadást gondozó szerkesztõk és a lektorok neve is, akik szintén minden
részletre kiterjedõ, pontos munkát végeztek. Péter H. Mária, Péterné Mailath
Fleur, Kálmán Jenõ, Takács Zsuzsanna, valamint Filep Antal és Kapronczay
Károly.
A hiányt pótló orvostörténeti
kiadvány két önálló részre oszlik, amint ezt kettõs címe is tanúsítja. A
szerkesztõk jelképes beköszöntõ szövegnek szánták a Magyar Egészségügyi
Társaság bemutatását, mint amely 1993 májusa óta az országhatárokon innen és
túl dolgozó magyar orvosok szakmai munkáját igyekszik összefogni.
A tanulmánykötet két gyökérbõl
táplálkozik, de törzsük közös. Egyrészt
Budapesten az évekkel ezelõtt megalakult Genersich Antal Alapítványból,
amelynek kuratóriuma 1991 óta díjazza az arra érdemesülteket, másrészt egyes
erdélyi orvosok már a diktatúra éveiben kutatómunkát folytattak, mert
hivatásuknak érezték, hogy minél több adatot összegyűjtsenek a romániai magyar
orvosképzésrõl, a szakmai
önszervezõdésrõl és az
egészségügyi könyvki-adásról, hogy mindez megmaradjon az utókornak.
1992-ben a magyarországi,
erdélyi, felvidéki orvosok és nem-orvosok szabadon megemlékezhettek a százötven
éve Nagyszombaton született dr. Genersich Antal kórboncnokról, aki a Kolozsvári
Tudományegyetem orvoskarának egyik alapító professzora, a modern emberorvoslást
szolgáló patológia egyik magyarországi megalapítója, a Magyar Tudományos
Akadémia tagja, kora Magyarországának nemzetközi hírű tudósa volt. A kolozsvári
Házsongárdi temetõben februárban ünnepélyes koszorúzásra került sor, majd egy
március végi délelõtt a budapesti orvosi egyetem épületében átadták a jubileumi
Genersich-díjakat és emlékplaketteket. A díjazottak között több erdélyi orvos
nevére bukkanhatunk, mint dr. Szabó István, dr. Jung János és dr. Fazekas
András, valamint emlékplakettet kapott az EME Orvostudományi Szakosztálya.
Elõadást tartott dr. Szabó László és dr. Puskás György.
Dr. Genersich Antal magyar orvos
volt. Az 1990-ben újjáalakított EME orvos és gyógyszerész tagjai az 1859-ben
létrehozott Erdélyi Múzeum-Egyesület késõbb önállósult Orvos-Természettudományi
Szakosztályának az elsõ elnökét tisztelhetjük személyében. Az éleslátású
gyakorló orvos, a boncolási eredményeket alaposan kielemzõ kórboncnok, a
kedélyes szigorral oktató tanár és a metszeteibe órákon át belemerülõ tudós
mindannyiunk példaképévé válhat. Mindezek igazolására magát Genersich Antalt
idézhetjük: "A jó doktor folytonosan törõdik, együtt van betegével. Gyógyítja,
vigasztalja, tanácsokat ad neki. Ha pedig szükséges, klistélyt (beöntést) ad
neki. Biztatja, eteti, itatja, injekcióval látja el és nem feledi el megigazítani
a párnáját sem. No, és ha a beteg mégis meghal - akkor boncolja, búsulja."
A tanulmánykötet elsõ része tehát
Genersich Antal (1842-1918) munkásságának állít emléket. Bemutatja kolozsvári,
majd budapesti egyetemi tanári munkáját, felsorakoztatja a törvényszéki
orvostanhoz és annak határterületeihez kapcsolódó tudományos eredményeit,
megeleveníti a rendkívüli szakmai tapasztalattal rendelkezõ orvostanár emberi
jellemvonásait. A bemutatás sokrétű, gazdag forrásanyagra támaszkodik: a
jubileumi emlékülés elõadásaira; kortársainak és tanítványainak méltatására; a
korábbi megemlékezésekre, sõt még olyan irodalmi művek részletei sem
hiányoznak, amelyek felidézik a legendás tudós alakját. Ezen kívül a 150.
évforduló alkalmából a magyarországi és a romániai magyar nyelvű sajtóban
megjelent tudósítások, a Genersich Emlékbizottság tagjainak, a díjazottaknak és
az emlékkönyv szerkesztõinek rövid életrajza, Genersich családfája és jól
megválogatott képanyag teszi változatossá, olvasmányossá az elsõ részt.
Genersich az ott töltött majdnem
negyedszázad alatt annyira megszerette Kolozsvárt, hogy végrendeletében meghagyta,
hogy a kincses városban temessék el.
A kötet második részében szereplõ
tanulmányok többnyire az 1919-1990 közötti magyar orvoslást mutatják be, nem feledkezve
meg múlt századi vagy akár több száz éves gyökerekrõl sem. "Genersich ekkor már
halott (1918. június 4-én helyezték örök nyugalomra), de az itt bemutatott
orvosok és gyógyszerészek közvetlenül vagy képletesen tanítványai. Olyan
tanítványok, akik a legnehezebb idõkben is hűségesek maradtak a tanítókhoz és
választott hivatásukhoz" - vallják az elõszóban a szerkesztõk.
Tudományos alaposság, megbízható
adatok, tárgyilagos elemzés, lelkiismeretes adatgyűjtés, mindenre kiterjedõ
figyelem, sok-sok háttérmunka jellemzi a kiadvány második részét. Méltán
elmondható, hogy az írások szerzõi, szerkesztõi kutató munkájuk eredményeként
valódi orvostörténeti dokumentumot hoztak létre az utókor számára, miközben
igazi bibliográfusi és történészi erényeikrõl tettek tanúbizonyságot.
A Péter házaspár (dr. Péter
Mihály és Dr. Péter H. Mária) sokéves álma valósult meg 1994 nyarán, amikor ez
a tanulmánykötet a nyomdából az olvasók, a múltat õrzõ és megtartani akaró
erdélyi magyar orvosok, gyógyszerészek és érdeklõdõk könyvespolcára került. A
második rész megírása csapatmunka volt a javából. Fiuk, dr. Péter Zoltán,
valamint a szerzõtársak (dr. Brassai Zoltán, dr. Bocskay István, dr. Rácz
Gábor, Dr. Mózes Magda, dr. Cucu Viorica) hozzájárulásán kívül, ki tudja hány
"névtelen segítõtársnak" köszönhetõ, hogy az álom megvalósult. Hiszen a
magánkönyvtárak és -gyűjtemények állományai, a barátoknál-ismerõsöknél
fellelhetõ írott vagy akár szóbeli adatok a minálunk igencsak mostoha bibliográfusi
munka hasznos kiegészítéséül szolgáltak.
"Az erdélyi magyarság múltjának
és jelenének feltárása, az összegyűjtött adatok közlése, különös tekintettel
jelenlegi nemzetiségi helyzetünkre, itteni értelmiségünk egyik feladata, mi
több, kötelessége" - vallja a második fejezet elõszavában dr. Puskás György
akadémikus, aki újjáalakulásától négy éven át az EME Orvostudományi Szakosztálya
elnöki tisztét töltötte be. Majd így fejezi be: "... a szerzõk feltáró és
gyűjtõ tevékenysége ösztönzést jelent a tekintetben, hogy tennünk kell, amit
lehet, támogatnunk kell a jövõben is szakíróinkat, hogy ki-ki a maga tehetsége
szerint a gyakorlati munkája mellett szakírói tevékenységet is fejtsen ki. E
tekintetben is példamutató a szerzõk munkája."
E második rész elsõ írásai az
erdélyi magyar nyelvű orvos-, fogorvos- és gyógyszerészképzés történeti
vonatkozásait és jelenlegi gondjait taglalják. Különös figyelmet fordítanak a
Bolyai Tudományegyetem megalakulási körülményeire, a Marosvásárhelyi Orvosi és
Gyógyszerészeti Intézet létrejöttére, az elsõ tizenöt év (1948-1962)
eredményeire, majd a magyar nyelvű oktatás fokozatos elsorvasztására irányuló
törekvésekre.
A szövegben, valamint külön
névjegyzékben is felsorakoznak az évtizedek során az orvosi egyetemen magyarul
oktató tanárok nevei; feltűnõ, hogy közülük milyen sokan külföldre távoztak.
Beszédes adatokat szolgáltat a magyar nemzetiségű hallgatók százalékos
aránycsökkenésének a követése is az évek folyamán. A rendkívül siralmas
1988-89-es tanév már-már a magyar nyelvű oktatás felszámolását jelezte:
megszűnt a gyógyszerészeti kar, a magyar fogászhallgatók nem érték el a
szükséges hetes létszámot, az orvosi karon csak 16 magyar diákkal kezdõdött meg
az oktatás. A változás tehát jókor jött, de nem váltotta be a reményeket.
Külön írás foglalkozik a
marosvásárhelyi orvosi egyetem tanárainak tudományos munkásságával; eredményeiket
elsõsorban az Orvosi Szemlében, illetve a Revista Medicalã-ban tették közre.
Az 1919-1990 között megjelent
romániai magyar nyelvű orvosi és határterületi szakirodalom, orvosi ismeretterjesztõ
irodalom és gyógyszerészeti irodalom kiadványairól: könyvekrõl és füzetekrõl
referálnak a következõ tanulmányok, majd az orvosi és gyógyszerészeti
folyóiratok kerülnek bemutatásra. Megtudhatjuk, hogy az elsõ erdélyi magyar
nyelvű szakfolyóirat az 1920-ban Kolozsváron indított Erdélyi Orvosi Lap; ezen
kívül más kolozsvári, temesvári, nagyváradi, marosvásárhelyi, sõt
gyergyószentmiklósi és petrozsényi hosszabb-rövidebb ideig megjelenõ lap
adatait, rovatait is megismerhetjük. A szerzõk részletesen méltatják a teljes
nevén Értesítõ az Erdélyi
Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályából köteteit, különös tekintettel
az EME újjáalakulása után évente megjelenõ Orvostudományi Értesítõ számaira. Összesen 20 magyar nyelvű vagy részben magyar nyelvű
egészség-ügyi folyóirat kerül bemutatásra, közülük 17-et a két világháború
alatt adtak ki. Jó néhánynak a fénymásolt lapja is megtekinthetõ a kötetben.
A kiadvány következõ írásai a
kisebbségi orvosegyesületeket sorakoztatják fel, külön figyelmet szentelve az
EME Orvostudományi Szakosztályának a működésére, a vándorgyűlések és
orvoskongresszusok bemutatására. Ezt követi egy 723 címet tartalmazó jegyzék,
amely egyrészt 1919-1990 között Romániában megjelent magyar nyelvű orvosi,
egészségügyi és határterületi önálló kiadványokat, másrészt 23 orvos-író
Romániában megjelent, magyar nyelven írt szépirodalmi munkáit tartalmazza. A
Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű jegyzetei külön
jegyzékben sorakoznak.
A kötet utolsó tanulmánya egy
rövid összegezés; ebbõl megtudhatjuk, hogy az országunkban megjelent hétszáznál
több orvosi, egészségügyi, gyógyszerészeti és határterületi önálló munka
túlnyomó többségét - mintegy háromnegyedét - ismeretterjesztõ és
egészségvédelmet szolgáló könyvek és füzetek alkotják. Ez a szám tiszteletre
méltó ugyan, viszont alacsony a különösen 1945 óta megjelent orvosi és
gyógyszerészeti szakkönyvek száma.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület
Orvostudományi Szakosztályának tagjai, a romániai magyar orvosok és gyógyszerészek,
kivándorolt vagy máshol élõ társaik, de bárki más számára is hasznos adatokat
tartalmaz ez az orvostörténeti tanulmánykötet. Bár az erdélyi magyar
orvostársadalom nem nyújtotta, nem nyújtja mindig az itthonmaradás és a
becsületes helytállás követendõ példáját, ez a könyv mégiscsak arról
tanúskodik, hogy a romániai magyar orvosok és gyógyszerészek igyekeztek kiállni
az elmúlt évtizedek próbáját.
Ábrám
Zoltán