Az értékváltás kérdései irodalmunkban
Érték
és értékrend az egyetemes magyar irodalomban. Az 1992-es kolozsvári konferencia
elõadásai. Szerkesztette Cseke Péter. Hungarológia. Tudományos,
oktatásmódszertani és tájékoztató füzetek 5. A Nemzetközi Hungarológiai Központ
kiadása. Bp. 1994. 216 lap
1992. szeptember 24-26. között a
kolozsvári egyetem Magyar Filológiai Tanszékének szervezésében irodalomtudományi
konferencia zajlott le, 27 hazai és határokon túli magyar elõadó és nagyszámú
érdeklõdõ közönség részvételével. Az eseményrõl annak idején röviden a sajtó is
hírt adott, de most, hogy az ott elhangzott elõadások szövege egybegyűjtve,
kötetben is megjelent, jó alkalom kínálkozik arra, hogy visszatérjünk néhány
felvetett kérdésre, amelyek ma sem vesztettek idõszerűségükbõl.
"A magyar irodalomtörténet-írás
értékszemléletének revíziója elkerülhetetlen" - fogalmazza meg a kötet
egybeszerkesztõje elõszavában. Lépten-nyomon szemben találjuk magunkat ezzel az
igazsággal, s a konferencián felvetõdött kérdéseket talán azért is
idõszerűeknek érezzük, mert az elmúlt két év óta nem sok történt ezen a téren;
legföljebb középiskolás magyar irodalom tankönyveink berkeiben mozdult valami.
Melyek voltak azok a kérdések,
amelyekre a konferencia elõadói és hozzászólói a feleletet keresték? "Melyek a
huszadik századi magyar irodalom értékelésének felülvizsgálatra szoruló
problémái?" "Hogyan viszonyul a magyar irodalom sajátos értékrendje az európai
irodalom értékeihez?" Milyen problémák merülnek fel az anyaországon kívüli
magyar irodalmak értékeinek eddigi megítélésében? Hol a magyar irodalom helye a
világirodalomban? Egység és/vagy pluralizmus van-e jelen az értékek
szemléletében? "Milyen a kritikai nyelvezet színvonala?"
Az irodalmi értékváltás
jelenségkörét tehát a konferencia meglehetõsen átfogóan és sokrétűen ragadta
meg. A plenáris üléseken elhangzott két (pontosabban három + kettõ) elõadás (Az értéksematizmustól az értékpluralizmusig
- elõadók Veres András, Schulcz Katalin és Varga László - és Érték
és értékrend - elõadók Kibédi Varga Áron
és Tamás Attila), valamint a három szekcióban (Kritikai értéktudat, Irodalomértelmezési horizontok: XIX. század,
Irodalomértelmezési horizontok: XX. század) elhangzott huszonkettõ s az
õket követõ viták egy színvonalas, igényes tudományos konferencia légkörét
nyújtották. A megújuló magyar tanszéknek minden esélye megvan arra, hogy
fórummá nõje ki magát tudományos életünkben.
Bár az irodalmi értékváltás
kérdéseirõl erre minálunk csak a 89-es változás óta lehet ilyen konferenciákat
tartani, sõt egyáltalán beszélni is, maga a folyamat (méghozzá a mai
problémákat is felvetõ formában) irodalmunkban is jó egy évtizedes. A kritika
ugyan nem (vagy csak áttételesen) beszélhetett róla (erre - megrovó éllel -
céloz is Cs. Gyímesi Éva a konferencia
anyaga elõtt közölt Értéktudat és önreflexió c. írásában), de
nyilvánosság elé került egy olyan irodalom, amelynek - sajátos dolog! -
olvasótábora is toborzódott, pedig maga ez az irodalom jórészt túllépett az író
és olvasó közötti hagyományos kommunikációs kapcsolat keretein, sõt olykor
kimondottan tagadta az ilyenfajta kapcsolatot, mintegy az alkotás
szuverenitását féltve akármilyenfajta közönségigény tudomásulvételétõl. Amikor
tehát ma egy irodalomtörténész-konferencia tűzi napirendjére az értékváltás
jelenségkomplexusának vizsgálatát, ezt külön is idõszerűnek érezzük:
kritikánknak fel kell zárkóznia ehhez az irodalomhoz, kulcsot kell szolgáltatnia
megértéséhez, lehetõvé kell tennie, hogy meghatározhatók legyenek ennek az
irodalomnak az értékei, leírható legyen saját értékrendje, elválasztható legyen
benne a maradandó érték a divathóborttól vagy az akarnok sarlatánságtól.
Az értékrend változásának másik -
és nem kevésbé fontos - terepe a közelebbi vagy a távolabbi irodalmi múlt.
Tulajdonképpen minden korszakban végbemegy a meg-elõzõ korszak irodalmi
hagyatékának újraolvasása, újraértékelése, minden korszak leméri a maga
értékrendjét az elõdökén, babérkoszorúkat tépázva meg, "igazságot szolgáltatva"
elsüllyedt értékeknek. A mi esetünkben azonban nem csak errõl van szó, hanem
egy olyan - a kommunista irodalomirányítás által hol durva és primitív, hol
kifinomultabb vagy egyenesen rafinált eszközökkel érvényesített - értékrenddel
való szembefordulásról, amelynek meghatározó vonása az irodalmonkívüliség volt. "Európának ebben a részében - mutatott rá
elõadásában Kibédi Varga Áron - sokan -
jogosan - azt várják el az irodalom szakembereitõl, hogy az eddigi hamis történelemszemléletet
helyettesítsék egy igaz
történelemszemlélettel, írják át sürgõsen a magyar irodalom történetét úgy,
hogy minden irányzat és író az õt valóban
megilletõ (magas vagy alacsony)
helyre kerüljön" (51).
A távolabbi irodalmi múlttal
tulajdonképpen nincs is nagyobb baj, s ezt a jelen kötet is bizonyítja,
Kölcsey, Kármán, Erdélyi János, Arany, Petelei, Gárdonyi képe nyilván gazdagabb
lesz Gyapay László, Szilágyi Márton, Korompay H. János, Dávidházi Péter, Kozma
Dezsõ, Nagy Sándor elhangzott elõadásai nyomán. Ugyanez mondható el a XX.
századi "irodalomértelmezési horizont" területén: még Kántor Lajos Székely
János-tanulmánya is (amelyben a Mórokat
szembesíti Szabédi László életének és művének egyes vonatkozásaival) inkább az
értékváltás jelenségén kívül támaszthat vitát. Ez utóbbi elõadás-tömb kapcsán
azonban máris jeleznénk egy olyan hiányérzetünket, amely nemcsak (sõt nem is
elsõsorban) ezzel a konferenciával, hanem mai kritikai életünk egészével
kapcsolatos: a közelmúlt romániai magyar irodalmi értékrendjének mind ez ideig
lényegesen el nem kezdõdött érdemi megmérettetését.
Hangsúlyoznunk kell: a romániai magyar irodalomról beszélünk,
mert épp ezen a konferencián hangzott el és ebben a kötetben most megjelenik az
a három elõadás, amelyeknek szerzõi - egybehangolt kutatómunka eredményeként -
végigkísérik az irodalomértékelés kritériumainak változásait a második
világháború utáni évtizedek magyarországi irodalmában. Igaz, itt csupán a
magyar kritikatörténet egy szeletérõl van szó, hiszen Veres András, Schulcz
Katalin és Varga László "mindössze" az 1945 utáni magyar novellairodalom
"értékorientációs műelemzését" végzik el, megállapításaik azonban a vizsgált korszak
egész értékváltozási folyamatára (mechanizmusára) érvényesek. A szerzõk három
szakaszra bontva vizsgálják kiválasztott novellamintáikat, s e vizsgálat
eredményeként határozzák meg az 1945-1948-as éveket mint az irodalom politikai
irányításának elõjátékát, az
1948-1962-es idõszakot mint politikai irányításának offenzív szakaszát (ezen belül az 1948-1952-es periódust "egy
világosan tagolt és szilárdnak képzelt külsõ
normarendszer euforikus elfogadásának és interiorizálásának uralkodóvá
válása"-ként; az 1953-1956-os éveket "a sematikus szemlélettel való leszámolás"
elsõ kísérleteként; az 1957-1962-es éveket pedig ismét a korábbi offenzív
irodalomirányítás megnyilvánulásaként), míg a továbbiakban az 1963-1968 közötti
szakaszt az irodalom politikai irányítása szinttartó
szakaszának nevezik (amelyben - mondják - "a rendszerrel nem ellenséges egyéb
irányzatok is szóhoz juthatnak, természetesen marxista használati utasítással.
A kísérletezés joga hatályba lép, korlátait a késõbbi három T - a tiltás,
tűrés, támogatás - informálisan kitapasztalható működése szabja meg."), végül
pedig az 1968-cal kezdõdõ harmadik szakaszt, az irodalom politikai
irányításának defenzív szakaszát
(amelyben "a meglévõ adminisztratív rendszabályozási reflexek ellenére is egyre
inkább érezhetõvé válik a hatalom 'vitaminhiánya'“).
A romániai magyar irodalomban a
második világháborút követõ több mint négy évtizedben az egyes szakaszok
hatásai nyilván más dátumokra (is) esnek, különösen eltérõ jellegű az utolsó
szakasz, amikor nálunk az irodalom politikai irányításának "szinttartó" és új
"offenzív" szakaszai váltogatják egymást. A három elõadó által bevezetett
fogalmakkal és szemlélettel azonban legközelebbi irodalmi múltunk
értékrevíziójának munkájában a mi esetünkben is termékenyen lehetne dolgozni.
Az értékkonferencia résztvevõje
és most e tanulmánykötet olvasója örömmel állapíthatta meg, hogy az elõadók
között fiatal hazai kutatók egész csapata van jelen. (Szeretnõk remélni, hogy
az "öregek" nem szemléleti okok miatt maradtak szinte teljesen távol!) Nem csak
a kolozsvári magyar tanszékrõl vagy szerkesztõségekbõl ismert nevekkel
találkozunk itt (Józsa T. István, Kereskényi Sándor, Berszán István, Kiss
Mihály), hanem vidékiekkel is: a kézdivásárhelyi Borcsa Jánossal, a Szatmár
megyei Börvelyben tanító Végh Balázzsal. (Kántor Lajos és Cseke Péter révén a
"középnemzedék" van jelen, akárcsak az egész konferencia összehozójával, Cs.
Gyímesi Évával.)
Viszont épp azért szembetűnõ,
hogy a romániai magyar irodalom értékváltás-problémáinak tárgyalása milyen nagy
mértékben érzelmi megközelítésű.
Holott - Veres András, Schulcz Katalin és Varga László tanulmánya a bizonyság
rá - ezt a közelmúltat, annak jelenségeit csak az irodalmi tények alapos
ismeretébõl és vizsgálatából kiindulva lehet hitelesen megközelíteni.
Utaltunk már rá elõbb, hogy a
60-as évek végétõl a romániai magyar irodalom képe más, mint a magyarországi.
Itt a "leszámolás" (vagy inkább a leszámolás lehetõségében való reménykedés)
igen rövid szakasza után az író igen hamar rájött, hogy õ szorul defenzívába a
hatalom "szinttartást" hirdetõ jelszavai mögött kibontakozó új "offenzív"
irodalomirányítási gyakorlattal szemben (még ha ez az "offenzíva" a legfelsõbb
szinttõl távolodva és fõleg a hetvenes évek végéig, hajlamos volt - a látszatok
megõrzésének feltétele mellett - bizonyos toleranciára is). Viszonylag hamar
elkülönült a hatalom céljait felvállalók vagy érdekbõl-gyávaságból kiszolgálók
(a valóban "udvari költõk" vagy inkább irodalompolitikusok) kis tábora attól a
nagyobb írótábortól, amely az olvasókhoz szólás lehetõségéért vállalt ugyan
bizonyos kompromisszumokat, de az irodalom politikai irányításának éberségét
kijátszva - olykor bizonyos irányítók "cinkos" összekacsintásától kísérve - kereste
és nemegyszer meg is találta a szinten maradás, sõt a továbblépés lehetõségét.
Mindebbõl legalábbis két dolog
következett: egyik felõl az, hogy az olvasóközönség szemében az irányítás éberségét
kijátszó részekbe húzódott meg az érték, hiszen az alkotásként szerves
egészében másságot képviselõ művek már el sem jutottak a nyilvánosság elé (vagy
nem itthon). Másik felõl az, hogy miközben a "direktben" közösségi mondanivalót
közvetítõ művekre az irodalom politikai irányításának tiltása nehezedett, a hatalom
megtűrte (tudjuk, csak átmenetileg) azt a kortárs európai irodalomhoz
felzárkózott irodalmi közlésmódot, amely egy modernebb írói eszköztárral,
sokszorosan áttételesebben lényegében ugyancsak közösségi
gondokat-életérzéseket fejezett ki. Általánosító
sarkítások helyett, mint például, hogy "'köreinkben' a kisebbségi intézményekre
láthatatlan nyomást gyakorló 'magánzók' is cerberkedtek - hol egy pofa sör
mellett, hol intézményi folyosók nem éppen atyafiságos légkörében"; hogy ha
"valaki a szubjektum, az individuum önmegvalósításának korlátait kezdte
feszegetni (s nem átallotta erkölcsileg-esztétikailag elõtérbe helyezni az
egyén önmagához való viszonyát), akkor az már a 'kisebbségi közmegegyezés'
tiltó gesztusával találkozhatott" - érdemes lenne tárgyszerűen megvizsgálni,
hogyan is működött a gyakorlatban az
a mechanizmus, amelynek résein például a Kereskényi Sándor által elemzett Egyed
Péter nemcsak költõként, prózaíróként vagy esszéíróként lehetett jelen, de
egyik - az utóbbi idõben már többszörösen inkriminált - intézményünkben, annak
közvetítésével "az individuum önmegvalósításának korlátait" feszegetõ költõk,
próza- és esszéírók egész sorát juttatta kötet-nyilvánossághoz. Csak fel kell
lapozni a konferencia anyagát közzétevõ kötetben Borcsa János elõadását, s ott
a beszédes névsor: Méliusz Józseftõl, Páskándi Gézától és Szilágyi Domokostól
Szõcs Gézáig, Markó Béláig, Visky Andrásig és Kovács András Ferencig.
Teljesen elhibázott - mert a
hetvenes-nyolcvanas évek romániai magyar irodalmának a tényeivel ellenkezõ - a beállítás, amely szerint ebben az
irodalomban a "képviselet- és szolgálat-ideológia" jegyében egyfajta belsõ
homogenizációs törekvés működött volna. Különben azt Borcsa János is megállapítja,
hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján "egy 'közösségközpontú' és
szolgálatelvű, illetve sematikus [!] irodalomképrõl (költészeteszményrõl és
gyakorlatról) egy személyiség- és 'szabadság-központú' (Cs. Gyímesi Éva kifejezése mindkettõ), illetve
létértelmezõ irodalomra történik meg az átváltás..." (79). Hogy is állunk akkor
a "védekezõ kollektivitás"-nak azzal a bizonyos "görcsé"-vel, amelynek
következtében "a különvélemény már-már közösségellenes bűnnek minõsült" (Cs.
Gyímesi Éva)?
Senki sem tagadja, hogy a
diktatúra utolsó évtizedeiben - tulajdonképpen errõl a korszakról van szó -
kritikai életünkben nem igazán nyílt tér a különbözõ értékkategóriákra építõ
kritikusi nézetek nyilvános konfrontációjára. Sõt a "tisztes középszer" sem
került a maga helyére, hanem ilyen-amolyan meggondolásokból megkapta a dicséretet
is, nemcsak a jóindulatú mellébeszélést. Mindez azonban annak volt a
következménye, hogy miközben a hatalom "offenzívája" különös gonddal irányult
arra, hogy visszaszorítsa, majd végképp felszámolja a romániai magyar
szellemiségnek irodalmában testet öltõ másságát, miközben irodalmunk számára
nemzetiségünk léte vagy nemléte volt a tét, másodlagossá vált az, hogy maga a
mű, esztétikumában milyen értéket képvisel. A mű, mint esztétikai univerzum
által közvetíthetõ érték keretében (igaz, olykor az esztétikum ellenében is)
felértékelõdött az a "rejtõzködve védekezõ belteljes és cinkos nyelvhasználat"
(Cs. Gyímesi Éva), amely író és
közönsége (e közönség bizonyos, a hagyományos irodalmi kommunikációkhoz
kötöttebb része) számára az író idõszerű mondanivalóját közvetítette. Csakhogy
a homogenizáció elsõdleges célpontjává lett kisebbségi magyar irodalom ebben a
helyzetben nem fenntartója volt "a
kultúrát átjáró ideológiai ködnek", hanem áldozata.
Ideje lenne végre
leegyszerűsített ellen-mítoszoktól mentesen és a tényekbõl kiindulva
(bármennyire is kényelmetlen ez azoknak, akik hivalkodva állítják szembe a
tényismeretet az értelmezéssel) hozzáfogni egy olyan értékrendszer
kimunkálásához és alkalmazásához, amely egyszerre alkalmas arra, hogy napjaink
irodalmának termésében eligazítsa az olvasót, s ugyanakkor arra is, hogy
hiteles értékszempontok alapján eleget tegyen a Kibédi Varga Árontól fentebb már idézett elvárásnak.
Dávid Gyula