Erudíció és értelmiségi felelõsségtudat
Gáll Ernõ: A nacionalizmus
színeváltozásai. Literátor Könyvkiadó. Nagyvárad 1994. 216 lap
Az írástudók árulása című, 1928-ban közölt kiváló esszéjében Babits
Mihály Julien Bendának a Szellem újkori eltévelyedését, nemtelen ügyek mellé
szegõdését ostorozó nevezetes munkájához fűzvén aggodalmas-tűnõdõ megjegyzéseket,
egyebek között megállapította, hogy a bölcsek már régen rájöttek: a világ sorsa
nem az õ vállaikon nyugszik. A nemzetek jövõje és a tömegek megélhetése - így
fogalmazott a költõ - a Cselekedet embereinek - értsd: a politikusoknak - a
kezébe tétetett le, a Cselekedet emberei pedig az Igazság ethoszával és az
Erkölcs parancsaival nem sokat törõdnek. Babits rezignált szavainak a papírra
vetése óta mintha mást se akart volna bizonyítani a történelem, mint azt, hogy
mily mélységesen igaza volt a nagy poeta doctusnak. Noha a társadalomtudósok
egy része - õrizvén a XVIII. század szép illúzióit - még mindig nemigen akarja
belátni, az elfogulatlan szemlélet számára immáron nyilvánvaló, hogy az emberek
és embercsoportok életét, valamint a közöttük fennálló kapcsolatokat nem
annyira a felvilágosult értelem, mint inkább a lelkek mélyrétegeibõl
fölsistergõ irracionalitás, illetve az elvakult érdek igazgatja. "A költõ hiába
vonít" - jajdult föl a józanság világméretű omladozása közepette Radnóti
Miklós, mintegy félszázaddal ezelõtt, s hogy fájdalmasan igazat szólott, annak
sárgacsillagos megaláztatása és az abdai agyonlövetése lett a
legkézzelfoghatóbb bizonyítéka.
Nagyon keserves dolog tudni azt,
hogy az ideológiai-politikai hevületek ellenére kilátástalan az értelem minden
jószándékú erõfeszítése, de még keservesebb dolog lenne az, ha kudarcra
kárhoztatottsága miatt a ráció föladná az önmagába vetett hitet. Bármennyire tisztában
legyen is azzal, hogy a hatalom hullámlovasait és a tömegindulatok
konkvisztádorait nem érdekli se a moralitás, se az intellektualitás szava, a
maga eredendõ hivatásához hű írástudónak kötelessége újra meg újra kiállani a
porondra s riadoztatni a bajban. Vállalnia, ezerszer, ha muszáj, a heroikus
pesszimizmus - igenis, van ilyen! - attitűdjét.
A nacionalizmus fúriái ellen
folytatott küzdelemben - amely, íme, századunk alkonyán Közép-Kelet-Európában
ismét elháríthatatlan kötelességévé lett az igaz értelmiségnek - kiváltképpen
szükség van arra a szellemi-lelki krédóra, amely a tisztánlátás szkepszisét
szilárd helytállássá, a sziszüphoszi sziklagörgetés gyötrelmét az állandó
újrakezdés konokságává képes változtatni. Az 1989-es politikai földindulást
követõen, részint az addig is garázdálkodó pártállami nacionalizmusok
folytatásaképpen csaknem egész Kelet-Európát maguk alá gyűrték az etnikai
ellenségeskedések. Manapság a Lajtától keletre, különösen a Balkánon és a
Kárpátok térségében, mindenfelé ordas nemzeti indulatok villogtatják a dühüket.
A józan értelem, mint kivert kutya, riadtan cselleng az együttélõ népek
egymásra találását hirdetõ ökumenikus ideológiák romjai között.
A politikai paroxizmus
tombolásával az elméleti vizsgálódás hideg-szép nyugalmát, a társadalmi égbolt
elborulásával az erkölcs imperatívuszait szembesarkító értelmiségi
felelõsségtudat megnyilvánulását véljük fölfedezni Gáll Ernõ nemrégen megjelent
új könyvében. A nagyváradi Literátor Kiadó gondozásában közrebocsátott munka a
szerzõnek a nemzetelmélet, a kisebbségszociológia és az eszmetörténet
határterületén folytatott, mintegy negyedszázaddal ezelõtt elkezdett
kutatásaiba nyújt újabb betekintést. Egyszersmind arról a nagy kihívásról is
tanúskodik, amellyel a sovinizmus buzgárainak hirtelen-váratlan felszínre
törése folytán 1989 után Közép-Kelet-Európában nemcsak a szó szűkebb értelmében
vett társadalomtudomány, hanem általában az intellektuális tisztesség is
szembekerült.
Gáll Ernõ lényegében a mostani
kötetével is azon az úton halad, amelyre a Tegnapi
és mai önismeret (1975) című könyvével lépett, s amelynek horhosoktól
szabdalt kaptatóján eleddig a Kelet-európai
írástudók és a nemzeti-nemzetiségi törekvések című, 1987-es tanulmánygyűjteményével
jutott a legmagasabbra. A tematikai tájékozódása tehát immár tiszteletre
méltóan hosszú idõ óta nem változott, de jórészt koncepcionális tekintetben és
módszertani téren is az iménti munkái révén kijelölt csapást járja. Akárcsak
azokra, e mostani munkájára is alapvetõen az a megközelítésmód jellemzõ,
amelyet a rosszindulat alkalmasint az "egyfelõl...másfelõl" hol ide, hol oda
sikló "dialektikájaként" jellemezne, mi azonban inkább a körültekintõ
intellektuális komolyság, a kollíziós viszonyokra rendkívül érzékeny, a
dolgokat színükrõl és visszájukról egyként látni akaró analitikus szellem kifejezõdéseképpen
értékeljük. A nacionalizmus színeváltozásai esetén még a vele kapcsolatban
fölróható legfõbb hibát, sõt még azt a körülményt is, hogy a hiba - tudniillik
a szakirodalmat vizsgáló erudíció nagymérvű túltengése a gondolkodást
nekilendítõ reveláció kárára - egyszersmind becses erényként is fölfogható,
maradéktalanul megtaláljuk Gáll Ernõ korábbi munkáiban. Ebben is, miként
azokban, a tisztességes számtartó kötelességérzetével vesz a szerzõ leltárba csaknem
mindent, amit az utóbbi években-évtizedekben minálunk vagy máshol, túl az
óperencián a nemzetiségi problematikára és a nacionalizmusra vonatkozólag
írtak. Korántsem válogatás nélkül ugyan, de már-már ömlesztve zúdítja az olvasó
elé a honi és idegen, a jelentõs és kevésbé jelentõs, a kelet-európai etnikai
bonyodalmakat tökéletesen értõ és az azokra teljesen botfülű szerzõk
ilyen-olyan alkotásait, ám a maga álláspontját a legtöbbször csak a lajstromba
vett szakmunkák egyik vagy másik következtetéséhez fűzött megjegyzései révén
jelzi.
A Gáll Ernõ korábbi munkáival
való tartalmi, szemléletbeli és módszertani összecsengése ellenére azonban, A nacionalizmus színeváltozásai legalább
két vonatkozásban számottevõen újat hoz, s ez, nézetünk szerint, bõven elég
ahhoz, hogy a kötetet a hazai magyar tudományosság jelentõs megvalósításai közé
soroljuk. Mindenekelõtt az a kusza politikai közeg, kétségekkel és
várakozásokkal csordultig telt történelmi helyzet és feszültségektõl terhes
társadalompszichológiai állapot kölcsönöz a kötetnek újszerűséget, amelyben az
megszületett. Manapság egy ilyen munkát - elméleti hozadékainak fölbecsülésén
túlmenõen - közügyi állásfoglalásként is minõsíteni lehet. A sovinizmus
jelenkori döbbenetes fölgerjedése, a nemzeti intolerancia mai nagy
fölsárgállása közepette, Gáll Ernõnek a nacionalizmus természetrajzát,
társadalmi-történelmi gyökérzetét, szerkezeti bonyolultságát és funkcionális
többarcúságát illetõ elemzései még akkor is sajátos nyomatékot kapnak, amikor
esetleg általánosan ismert dolgokról szólnak, s az eszmefuttatásai még akkor is
újszerűen hatnak, amikor untig ismételt társadalomelméleti fölismerések körül
forognak.
"Értelmemmel
pesszimista, akaratommal optimista vagyok" - mondotta egykoron egy olyan
közéleti férfiú és politikai gondolkodó, akit pályájának egyik korábbi szakaszában,
nem is olyan régen - a neomarxizmus szellemi árterületén idõzvén - Gáll Ernõ
példaképének tekintett: Antonio Gramsci. Ha A
nacionalizmus színeváltozásait közügyi állásfoglalásként vesszük szemügyre,
kétségkívül hasonló magatartásbeli dichotomiát olvashatunk ki belõle. Egyként
ott van Gáll Ernõ kötetében az az ember, aki ma már sejti - s meglehet, szomorú
is miatta -, hogy a világ megválthatatlan, s ott van az az értelmiségi, aki
mindazonáltal nem hajlandó föladni a jövõbe vetett bizodalmát: a megválthatóság
reményét. Tudja, mert tudnia kell, hisz élete primér tapasztalatai tanították
meg rá, s tanítják ma is folytonosan, hogy a nacionalizmust se magasröptű bölcseleti
fejtegetésekkel, se tárgyszerű tudományos analízisekkel meglakályosítani nem
lehet. Ám azt is tudja, hogy a
Szellemnek a tények elõtt, ha ez utóbbiak csalárd módon pártot ütnek ellene,
meghajolnia nem szabad.
Igaztalanok lennénk Gáll Ernõvel
szemben, ha úgy vélekednénk a mostani munkájáról, hogy újszerű tartalmait
kizárólag csak kívülrõl, napjaink áldatlan társadalmi és történelmi
feltételeitõl kapja. A kontextuális újszerűségénél nem kevésbé fontos a
méltatott munka belsõ becse sem. Bár a kötet egymástól független, a lábukon önmagukban
is szilárdan megálló tanulmányokból tevõdik össze, egy szintetikus jellegű
tudományos mű körvonalai sejlenek elõ belõle. Annak az összefoglaló, a nemzet
és a nacionalizmus kérdéskörét sokrétűen megvilágító elméleti kompendiumnak az
ígérete ölt itt fölöttébb határozott formát, amelynek megalkotását már évek óta
várja Gáll Ernõtõl a szakmai közvélemény. Meggyõzõdésünk szerint ez az elméleti
kompendium, ha majd elkészül, annál jelentõsebb lesz, minél sikeresebben fogja
revelációvá változtatni a bele épített szerzõi erudíciót.
Nagy György