Metamorphosis Transylvaniae

Hitel. Erdélyi Szemle. Csíkszereda 1994. 1 (január-február), 2 (március-április), 3-4 (május-augusztus)

A címet meggondoltan választottam; semmiképpen sem politikai értelmezés szerint, mert akkor könnyen társítható lehetne Apor Péter egykori programhirdetõ könyvcímével. Koszta Nagy István "laptulajdonos és szerkesztõ" Csíkszeredában megjelenõ Hitelérõl van szó. Õ munkatársaival kisebbfajta metamorphosisra vállalkozik: a honi társadalomkutatásba akar olyan nóvumot bevinni, amely nélkül nemzeti (nemzetiségi) önismeret nem lehetséges, s a politikai cselekvésnek is eligazítója lehet.

Eddig mindössze négy száma jelent meg, de az ezekben közölt írások és a dokumentumok máris feljogosítanak a véleménymondásra. A szándékról az elsõ számban az olvasókhoz címzett sorok is elárulják, hogy "az akkori és mindenkori erdélyi fiatal magyarság és Széchenyi István nemzetépítõ cselekvésre ösztökélõ hitével indítjuk újra az 1936-ban útjára bocsátott új Hitelt. Gondolatnyit sem változtatva annak programadó szándékain." Ha jól értem, az új Hitel a réginek hagyományait igyekszik folytatni: a helyzetfeltáró önismereti munkát eszköznek tekinti a társadalomépítõ program részkérdéseinek kidolgozásához. De nem szándékoznak megelégedni a pusztán tudományos vizsgálódásokkal, hanem mozgalmat is kívánnak indítani, önismereti munkatáborokat, módszertani nyári táborokat szervezni, ahol fiataljaink elsajátíthatják a társadalomismereti kutatások módszereit, a felvevõ számbavétel munkáját tanulva, dolgozva elvégezhetik.

A négy elsõ számot figyelmesen végigolvasva reménnyel tekinthetünk az új Hitel jövõje felé. Nemcsak azért, mert napjank szűkös világában minden valamennyire ígéretes próbálkozásnak - legyen folyóirat, könyv, társaság - örvendezni kell. Ez a minimum. Ha csak ennyi volna az érdem, nem kellene róla írni. Viszont a Hitel, ha így szerkesztik és írják a munkájába bekapcsolódó szerzõk, új színe lesz az erdélyi társadalomkutatásnak és rajta keresztül nemzetiségi kultúránknak. Ez nem megalapozatlan lelkesedés, melyet az alkalom emel ünnepélyes hangulatúvá, hanem a helyzet tárgyilagos számbavétele.

Eddig is volt mifelénk társadalomkutatás, de jórészt alkalomszerű, innen-onnan összeszedett szövegrészekkel, idézetekkel, hivatkozásokkal "korszerűsítve"; csak ritka esetben alapozódott a modern szociológiai kutatások módszereinek alkalmazására, a társadalmi folyamatokra. Ennek a kívánalomnak a Korunk sem tudott megfelelni.

Sok szó hangzott el a nemzetiségi önismeretrõl, de azok jórészt a spekulációk alkalmazásával kerekedtek tabuszerű intelmekké.

Egész erdélyi nemzetiségi kultúránkból hiányzik az önismeret mélysége, mert e testrõl - a nemzetiség helyzetérõl - nincsenek megbízható tudományos ismereteink. Elsõrendűen a jelent vizsgáló társadalomkutatásokra gondolok, márpedig a test helyzetének ismerete nélkül az önismeret sem lehet megalapozott, s a cselekvés - a politikát is ide értve - szintén elkerülhetetlenül nem mindig helyes irányú ösvényekre csángálhat. A nemzetiségi politikát bárhol a világon - ez nincs égtájakhoz kötve - mindig fenyegeti a hűbelebalázskodás és a donquijoteizmus szélmalomharca. Ebben az összefüggésben a Hitel vállalkozása, ha programját maradéktalanul és következetesen teljesíti, erdélyi nemzetiségi kultúránk hasznára lehet.

A Hitel elsõ száma tartalmas kerekasztal-beszélgetést közöl a romániai magyar társadalomkutatás mai helyzetérõl. Részletes ismertetése nem lehet feladatunk, csupán Biró A. Zoltán egy félmondatát ragadom ki: "Tulajdonképpen egy úgynevezett romániai magyar tudománypolitikára volna szükség." Az EME keretében a legjobb kutatók bevonásával a szükséges tudománypolitika alapelveit és irányát a társadalomtudományokra is ki lehetne dolgozni.

A Hitel ésszerűen tagolódik: a Metamorphosis Transylvaniae-rovat jórészt a politikai írásokat hozza, igaz, ezek - legalábbis eddig - inkább reflexiók, mint tudományos értekezések. Európai gondolatként Lengyel László esszéje (Kelet-európai lélek európai mérlegen) a legjobb írás, a politikai rovatban. A Hitel törzsanyagát alkotó tanulmányok a legértékesebbek, ezekben érzem az említett új hangot és tájékozódást. Dicséret illeti a szerkesztõk azon szándékát is, hogy mindenik számban dokumentumokat is közölnek (melyek különben az érdeklõdõknek hozzáférhetetlenek lennének), így az olvasó helyzetünkrõl árnyaltabb és egységesebb képet tud kialakítani.

Az elsõ szám a romániai magyar egyházak küzdelmérõl közöl dokumentumot. Bemutatja a vallásügyi törvénytervezetet is, hogy az olvasók tudomást szerezzenek a romániai felekezetek által közös egyetértésben elkészített elõterjesztésrõl. A második szám a Szabadelvű Kör dokumentumait közli, a harmadik-negyedik pedig Vincze Gábor összeállítását és tanulmányát a romániai földreformokról.

Természetesen terjedelmi okokból e rövidre fogott írásban nem térhetek ki mindenik tanulmány elemzésére, csak azokra, melyeket fontosabbnak tekintek és van róluk mondandóm.

Mindjárt az elsõ szám tanulmányai közül Feischmidt Margit cikkét emelem ki (Szimbólumok - avagy Mátyás király és Matei Corvin - harca). Erre is mondom, hogy ilyen tudományos megközelítésű elemzésre olyan szükségünk van, mint a vízre. A tanulmány a reprezentáció két módját: a nyilvános beszédet és a rítust vizsgálja a szimbólumok harcában. A szerzõ bemutatja - meggyõzõen - az esszencialista-nacionalista és epokalista diszkurzust, úgyszintén a demokrata diszkurzust is, amely "a román törvények és a nemzetközi szervezetek által elõírt, a védett műemlékekre és a szerzõi jogra vonatkozó normákat tartalmazza, valamint ezek szellemében a szobron végrehajtott változtatások elítélése". Nem akarom a vitát hullámoztatni, csak annyit mondhatok, hogy demokrata diszkurzus csak akkor létezne a fenti értelemben, ha Románia jogállam volna, a törvényeket alkalmaznák, és nem a jogi kétszínűség, a képmutatás uralkodna. Ennek hiányában legfeljebb csak in abstracto létezhet a demokrata diszkurzus. Az ilyen és ehhez hasonló kérdések tudományos tisztázásáért kellene a politikai írásokat a társadalomtudományiak színvonalára emelni.

A Hitel második számában olvasható A Kis-Homoród menti falvak gazdálkodása felmérésének tapasztalatai címet viselõ összefoglaló írás. A kutatócsoport több faluban (Homoródalmás, Lövéte, Szentegyháza és a déli falvakban) vizsgálta a családok szerkezetét, a gazdálkodás tárgyi és alanyi feltételeit, a föld tulajdonát és használatát, a népesség jövedelmét, fogyasztását és a gazdálkodás módját, eszközökkel való ellátottságát. A következtetések, megállapítások érdekesek, elgondolkoztatóak. A módszerrõl azonban lenne megjegyzésem. A kutatócsoport részvevõi közlésüket jórészt a lakossággal való beszélgetésekre alapozták. Érdekfeszítõ, ahogy a frappáns vélemények egymás mellé kerülnek, csakhogy ilyenszerű elrendezésben nem mindig érik el a céljukat. A szociográfia műveléséhez kiforrottabb íráskészség kell, erre nem jó a csoportmunka. Így - az egyébként érdekes és értékes - írás a vélemények egymás mellé rakásával szétesik. Ha a Hitel a magyar szociográfiát hagyományaink szerint vállalja, akkor az ilyen műfajú írásokkal írástudókat bízzon meg, ha nem, akkor a tényfeltáró módszernél kell maradnia.

A másik érdekesnek ígérkezõ tanulmány (Németh Zsolt: Adatok a marosvásárhelyi OGYE Orvosi Karának magyar tagozatáról az utóbbi évek tükrében) olyan írás, amelybõl megállapíthatjuk, hogy mi van, de nem tudjuk, hogy miért. A Történelemírás és identitástudat (Edith Szegedi) címéhez képest szintén kielégítetlenül hagyja az érdeklõdõt.

Elismeréssel kell szólnom Molnár Jenõ tanulmányáról:  A Székelyföld gazdasági körzetfelosztásáról, mely Nagy Gyulának jó évszázaddal ezelõtt készített körzetfelosztását aktualizálja, a mai viszonyokra is gondolva. Meggyõzõdésem, hogy a racionális régiókénti gazdaságfejlesztés, ha valaha ilyenre sor kerül, e körzeteket nem hagyhatja figyelmen kívül, enélkül nincs organikus gazdasági élet. Az írás az RMDSZ gazdaságpolitikájához is eligazítást adhat.

Nem hagyhatom szó nélkül Vécsei Károly 1991 július-augusztusi marosvásárhelyi hangulatkép című tanulmányát. Az írás a maga módján módszeresen felépített és sok érdekes dolgot is megtudhatunk belõle, de nem tudom kikerülni a magyar-román viszony kutatására vonatkozóan az olyan dolgokat, amelyeknek fontossága nyilvánvaló. Nem jó a Marosvásárhelyre vonatkozó népességi adatok bemutatása: tetszik, nem tetszik a század elején és a két háború között a város népességének több mint kilencven százalékát a magyarok alkották, a románokat tömegesen az iparosítás (lényegében a belsõ gyarmatosítás) hozta a városba uralkodni. Ezért a város román népességét a kikérdezés, az interjúkészítés során két csoportra kellett volna osztani: jövevényekre és az "õslakosokra". A jövevény, mert a hely nem otthona, mindig agresszívebb, az ún. "õslakó" megértõbb, mert megszokta az együttélést. Enélkül nem lehet tárgyilagos, a valóságot megközelítõ képet alkotni az etnikai viszonyokról és konfliktusokról. Hasonló mondható az RMDSZ-re vonatkozóan feltett kérdésekkel kapcsolatban is (értékelés és igénylés). Csak magyarokat kérdezgettek; hol maradt a románok véleménye, akiknek többsége egyáltalán nem rokonszenvezik az "etnikai párttal", ezért õk "elementáris szervezési problémák megoldására" nem is gondolhatnak.

E néhány kritikai megjegyzés nem akarja homályosítani a Hitel újszerű vállalkozását. Az elismerés hangvételével olyan kitűnõ tanulmányokat említhetek, mint A mezõgazdasági tulajdonviszonyok változásának csapdajellege Romániában (Vincze Mária), A magyar kisebbség New Deal-ja (Koszta N. István), Élet a Nyugati-Kárpátokban (Ion Aluaº-Traian Rotariu-Mezei Elemér) és másokat.

Fábián Ernõ