Egyesületi
közlemények
Benkõ Samu záróbeszéde
az EME 1994. március 19-i közgyűlésen
Ha a Párkák szorgalmasabbak
lettek volna, és úgy pörgetik a történelem guzsalyáról azt a rengeteg szöszt,
amit az évtizedek rátekertek, hogy 1956-ban ismét munkához láthatott volna az
Erdélyi Múzeum-Egyesület, akkor nyilvánvalóan egyhangú szavazattal Kelemen
Lajost választjuk elnöknek. Õ akkor
nyolcvanéves volt, de még bírta a munkát, és olyan abszolút tekintélye volt az
erdélyi magyar tudományosságban, hogy nem lett volna kétséges: zászlóként
magunk elé õt állítjuk. Egyebet nem tehettünk, mint emlékkönyvben tisztelegtünk
akkor a nyolcvanéves Kelemen Lajos elõtt.
Tizenkét év múlva, a prágai
tavasz idején, ha ugyancsak szorgalmasabbak a Párkák, és akkor következik be
ama közép-kelet-európai történelmi dominójelenség, természetesen Szabó T.
Attila lesz az EME elnöke. Hogy miért, azt az életművével bizonyította.
1989 decemberében, amikor
betegágyánál felkerestük Jakó Zsigmondot, a kezdeményezõk egyhangú véleményével
õt kértük meg: legyen elnöke az újrainduló Múzeum-Egyesületnek. Hogy miért, azt
a most elmondott elnöki beszédébõl mindnyájan hallhattuk és négyéves munkájából
bõven megtapasztalhattuk.
Éppen
ezért, mivel az Alapszabályunk úgy intézkedik, hogy az EME tiszteleti tagsággal
tünteti ki mindazokat az erdélyi tudósokat, írókat és művészeket, akik
különleges teljesítménnyel gyarapították az erdélyi magyar kultúrát, és mi
mindeddig ennek az elõírásnak még nem tettünk eleget, sõt még ügyrendjét sem
dolgoztuk ki annak, hogy tiszteleti tagságot a szakosztályok alapján közgyűlési
szavazással kell megerõsítenünk – ezért az új választmánynak azt javasolom,
hogy már elsõ értekezletén tűzze napirendre ezt a kérdést, és a következõ közgyűlésünkön
elsõként válasszuk Jakó Zsigmondot az Egyesület tiszteleti tagjává.
Engem — akik ismernek — nem
tartanak túlságosan álszerény embernek, de — bevallom — zavarban vagyok, hogy
az elsorolt jeles elõdök után Önök most
a szavazatukat rám adták. Összehasonlíthatatlanul
kisebb az én tudományos teljesítményem annál, mint amilyent a röviden
jellemzett elõttem járók magukénak mondhatnak.
Egyet tudok, hogy talán a
hűségüket megtanultam, és ebben követni tudom õket.
Még egy kérdésrõl szeretnék ezen
a helyen és ezen alkalommal beszélni. A Múzeum-Egyesületnek, amikor vállalta
hagyományai folytatását, számolnia kellett azzal, hogy csak nagyon nehéz,
hosszadalmas és kemény harc árán szerezheti vissza azt a vagyont, amit
nemzedékeken keresztül gyűjtöttek össze eleink. Mi tapintatból ezt a kérdést
mostanáig nem vittük a nyilvánosság elé. Tökéletesen egyetértek volt
elnökünkkel, amikor — válaszolva bizonyos napisajtóbeli kijelentések,
megnyilatkozások megcáfolását sürgetõ kívánalmakra — azt mondta, hogy levéltári
altisztekkel nem fogunk vitatkozni történelmi kérdésekrõl. De miután a
jelenkori román történelemtudomány egyik legjelentõsebb személyisége, a nemrég
elhunyt David Prodan emlékiratával maga a román tudományosság lépett a
nyilvánosság elé az erdélyi magyar intézmények ügyében, és hogy ezt a könyvet a
kolozsvári akadémiai Történelemtudományi Intézet mai napig funkcióban levõ
igazgatója tette közzé, illetve rendezte sajtó alá, tovább nem hallgathatunk.
Engedjék meg, hogy ebbõl a
tudományos igénnyel írt és a testamentárius által bizonyára megfontoltan most
publikált könyvbõl néhány sort felolvassak, mindenekelõtt azért, mivel
véleményem szerint a most megválasztott vezetõségnek, a romániai magyar
társadalmi szervezetekkel együttműködve, ezzel a problémával mint gyakorlati
jogi kérdéssel és mint tudományos kérdéssel egyidejűleg kell szembenéznie. A
következõket olvashatjuk ebben a kiadványban, David Prodan akadémikus Memorii című könyvében:
„Igen. Elõttünk áll egy nagyszerű
kultúra, híres felsõfokú tanintézetek, teológiák, európai arculatú könyvtárak,
a Nyugat fényeit különösen élvezõ értelmiség.
Igen, az építmények, amelyekre
hivatkoztok, nagyszerűek. De hol könyvelõdik el az az óriási munka, századokig
tartó szenvedés, mely ezeket felemelte? Igen, a gyulafehérvári Batthyány
Könyvtár lenyűgözõ. Csakhogy ez nem a ti kultúrátoknak a műve, az egészet
külföldrõl szereztétek be, és készen hoztátok hajón. Az uradalom pedig, amelyre
felépült az egész püspökség, a környezõ román jobbágyfalvakból állott.
Lenyűgözõ a marosvásárhelyi Teleki Téka is, de ez mindenekelõtt a fõúri Teleki
család nagy uradalmainak a tükre, amely kiterjedt egészen a román Kõvár
uradalmáig. Lenyűgözõ az Erdélyi Múzeum művelõdési építménye is, mikor úgy
tesz, mintha maga testesítené meg az erdélyi kultúrát. De alapjául
mindenekelõtt az erdélyi arisztokrácia dús gazdagsága szolgált. Van ennek egy
rendkívül gazdag történeti levéltára is. De nemcsak ennek az arisztokráciának
az erényeit õrzi, hanem a mi végtelen sok szolgáltatásunkat és munkánkat. Végül
is az a kérdés: Vajon az a kultúra, amellyel büszkélkedtek, csak a ti
hozományotok? Hol számoljuk el a mi századokon keresztül végzett iszonyatos
mennyiségű munkánkat, végeláthatatlan terheinket, amelyekkel mindez felépült?
Jobbágyok révén, akiknek közel háromnegyede román volt.
Ezeknek a kulturális javaknak az államosítása
éppen annyira igazságtalan volt, hogy ti riadót fújjatok? Hogy minket ismét
kizárjatok belõle? Az államosítás nem csausizmus, hanem nagy történelmi
jóvátétel.” (Naþionalizarea nu-i ceauºizm, e o mare reparaþie istoricã.)
Ezeket a szavakat David Prodan, a
kiváló román tudós írta 1990. január közepén, amikor a leghűségesebb
tanítványait Bukarestbe küldte, hogy Iliescu elnököt felvilágosítsák arról,
hogy a román kultúrát milyen veszedelem fenyegeti Erdélyben.
És
fura módon, az itt felsorolt érvek majdnem szóról szóra ismétlik azokat a
szavakat, amelyeket a 40-es évek közepén Daicoviciu professzor mondott Nagy
Gézának, az EME akkori fõtitkárának. Emlékeztetem Önöket, hogy Prodan ebben a könyvében nem éppen a tisztelet
hangján szól Constantin Daicoviciuról, és nem úgy jellemzi, mint a legnagyobb
jellemet.
Nem ez a helye annak, hogy itt
most bírálat tárgyává tegyem mindazt, ami román tudományos oldalról az EME-rõl elhangzott. Csak egy-két megjegyzést
fűznék hozzá:
A kiváló tudós, David Prodan,
biztos, hogy kegyelmi ajándékban részesült: sokat dolgozott, szerette népét,
nem tört hatalomra. Az örökkévalóságban — kiránduló ember lévén — valószínűleg
hét végén találkozik hasonló járókelõ emberekkel, például botjukra támaszkodó,
peregrináló erdélyi magyar diákokkal, és benézhet útizsákjukba; megláthatja
bennük azokat a könyveket, amelyeket azért hoznak, mert elmenetelükkor írásbeli
kötelezvényt adtak iskolájuknak, hogy egy aranyat érõ könyvvel jönnek haza, és
azt majd átadják annak a könyvtárnak, amelyet 1948-ban a román állam elvett. De
találkozhatik égi tájakon egy 90 éven túli férfiúval is, aki az elíziumi
mezõkön botanikusként éppen növényt vagy csigát gyűjt. Holnap lesz halála 100.
évfordulója. Történészként a professzor könnyen felismerheti: Kossuth Lajos a
neve a botanizáló öregúrnak. Az õ révén szabadultak fel az akadémikus õsei
Csorján 1848-ban két évtizeddel hamarabb, mint a Kárpátok koszorúján kívüli
román jobbágyok. Emlékeztetni szeretnénk arra is, hogy a növényt gyűjtõ Kossuth
Lajos elküldte az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek néhány maga gyűjtötte növényét és
néhány tengeri csigáját. S ehhez az ajándékhoz nem tapadt egy csepp verítéke a
csorjai jobbágyoknak. De égi kirándulásán találkozhatik a román tudós más
természet- és kultúraszeretõ személyiségekkel is: például két püspökkel:
Batthyány Ignáccal és Majláth Gusztávval, akik Erdélyen kívüli, dunántúli
vagyonukat építették be azokba az erdélyi intézményekbe, amelyeket
Batthyaneumnak vagy Majláth Gimnáziumnak neveztek. Mind a kettõbõl román állami
vagyon lett a „történelmi reparáció” rendjén.
A romániai magyarság nemzeti
jellegű közvagyona hiteles, jogszerű eredetét elvitató megállapításokkal
szemben nekünk igenis nagyon tárgyilagosan, higgadtan, de most már a tudomány
eszközeivel, érveink hűvös felsorakoztatásával kell vitába szállnunk, és nem
lehet nyugtunk addig, amíg az egyházakkal és a többi magyar művelõdési
intézménnyel együtt, törvényes úton nem vesszük ismét birtokunkba azokat az
intézményeket, amelyeket sajátunknak tekintünk, és amelyekrõl soha le nem
mondunk. Álláspontunk az, hogy
visszaszerzendõ intézményeinkbõl senkit kirekeszteni nem akarunk. Mi az erdélyi
románokkal, megmaradt szászokkal, azzal a néhány zsidóval, örménnyel, akik még
vállalták az erdélyi sorsot, együtt élünk, igenis együtt akarjuk használni
örökségeinket, csak tisztázni akarjuk a tulajdonjogot, mert a tulajdonviszonyok
rendezése alapkérdése minden demokratikusan berendezkedõ társadalomnak.
Errõl ennyit szerettem volna
mondani.
Ami további munkánkat illeti, én
azt hiszem, hogy semmi programmódosításra az új vezetõségnek nincs szüksége. Az
a programbeszéd, amely négy esztendõvel ezelõtt Jakó Zsigmond professzor
szájából elhangzott ezen a helyen, ma is érvényes. Az a mérleg pedig, amelyet
ma itt ismertetett, és amelyet Önök
jóváhagyólag tudomásul vettek, ugyancsak hiteles és érvényes. Ki van jelölve a
tér, ahol munkálkodhatunk. Én nagyon
bízom abban, hogy a mostanában tanulmányaikat végzõ fiatalok, azok, akik most
írják elsõ dolgozataikat, elõbb-utóbb elérkeznek hozzánk. Természetesen mi is
meg kell hogy tegyük a lépéseket feléjük: nyitott szívvel, sajnos, üres zsebbel
megyünk eléjük. Tõlünk telhetõen támogatjuk õket új utakat keresõ kísérletezõ
kedvükben. Bízunk benne, hogy az erdélyi magyar írásbeliség legjobb
hagyományait vállalva, fiataljaink nyomába lépnek azoknak, akiknek munkája
meghatározó jellegű volt az erdélyi magyar kultúrában.
Ezeket a kérdéseket szerettem
volna Önök elé tárni, jelezvén, hogy
ebben az új szakaszban most már eljött az ideje annak, hogy bátorítva önmagunkat
is, emelt fõvel merjük vállalni múltunkat, jelenünket, jövõnket.
Megköszönve jelenlétüket, az új
vezetõségbe vetett bizalmukat, ez évi rendes közgyűlésünket berekesztem.