Jakó Zsigmond

Ezerszáz esztendõ*

Manapság könnyûszerrel osztogatják az eseményekre a történelmi jelzõt. Pedig az esetleg csak századok távlatából dönthetõ el teljes bizonyossággal, hogy egy nép vagy ország életében melyek az ilyeneknek tekinthetõ történések. Ami azonban a magyar honfoglalást illeti, attól ezt a jelzõt azok sem vitathatják el, akik magát az eseményt talán egyenesen istencsapásnak vélik. A honfoglalásról ugyanis ma már évezredes távlatból nézve állítható, hogy napjainkban is ható erejû, valódi fordulópontot jelentett nem csupán a magyar nép és a Kárpát-medence, hanem az egész közép-európai térség további sorsa szempontjából.

A honfoglalás millenniumát száz évvel ezelõtt csak Magyarországon ünnepelték meg. A millecentenáriumról ma már sok országban, mindegyik földrészen megemlékeznek olyan magyarok, akiknek a feje felõl a történelem elfújta államuk védpajzsát, illetve olyanok, akik nem találva helyüket és boldogulásukat az összeszûkült hazában, szülõföldjükrõl szétfutottak a nagyvilág idegenségébe. Az ezredév ünneplésekor nagyapáink és apáink nemzeti önérzettõl duzzadva tekintettek vissza a honfoglalás óta megtett útra és újabb évezred távlatait látták maguk elõtt. Ma szinte szégyenlõsen ünnepel a hivatalosság. Ma a nemzet különbözõ részei, eltérõ életkörülményeiknek megfelelõen, többféle látószögbõl értékelhetik az eltelt 1100 esztendõt. A hazában maradottak és a szétszóródottak körében bizonyára egyaránt akad majd felszínes, külsõséges, protokolláris, esetleg kissé kelletlen ünneplés, mégis bizonyos vagyok benne, hogy legtöbb helyen a száz év elõttinél elmélyültebb lesz a megemlékezés, és a gondolkodó magyarok a millecentenárium ünneplését nemzetünk ködös jövendõjének fürkészésére fogják használni. Így kell tennünk nekünk, erdélyi magyaroknak is.

A közelmúlt évtizedei a magyarság helyzetében korábban elképzelhetetlen, gyökeres változásokat hoztak. Ebben az idõszakban ugyanis a magyarság államalkotó, többségi nemzetbõl tipikusan kisebbségi-szórvány-néppé vált, melynek harmada védtelenül kiszolgáltatott tudatosan romboló politikai szándékoknak és az idegen környezet természetes beolvasztó erejének. Amin a magyar nemzet az utóbbi 75 esztendõben átment, egyedül csak azzal az életformaváltozással mérhetõ össze, amit a keleti, nomád mûvelõdési körbõl a keresztyén Európába való átváltás jelentett. A honfoglalást követõen a társadalom és a gazdaság addigi szerkezete, a régi életszemlélet, mentalitás viszonylag rövid idõ alatt érvényét veszítette. Napjainkban az államnemzet széthullása után teljesen új nemzettudatra kell mindnyájunknak, otthon maradottaknak és idegenbe szakadtaknak egyaránt átváltanunk. Egyes nemzetrészeknek, több százezres tömegeknek, megmaradásukhoz a kisebbségi életforma keserves iskoláját is ki kell járniuk. Ennek a mostani átváltásnak is a megmaradás vagy a pusztulás a tétje – akárcsak Géza fejedelem és fia idejében.

Talán még azt a sejtést is megkockáztathatom, hogy az ezredforduló évtizedeinek sorsdöntõ jelentõségét a kisebbségi létre kárhoztatott nemzetrészekhez tartozók – egyébként helyzetük természetes következményeként – jobban érzékelik, mint a szerencsésebb sorsú magyarok.

A magyar honfoglalás körül a maga idején Európa-szerte nagy volt a hangzavar, és ez olykor azóta is megismétlõdik, de már csak a szomszédságunkban. Európában feltûnésükkor a tehetetlenül rémüldözõ nyugatiak gondolkozás nélkül ráhúzták eleinkre mindazokat a negatív irodalmi kliséket, amelyek a hunoktól és az avaroktól kezdve kijártak minden keleti lovasnépnek éppen úgy, mint az araboknak vagy a vikingeknek. Mindenkinek kijártak ezek, aki a keresztyén Európát kívülrõl fenyegette. Tehát, hogy rút ábrázatú vadak, valóságos szörnyetegek, akik nyereg alatt puhított nyershúson élnek, embervért isznak, csak rabláson és gyilkoláson jár az eszük. Bizony évezredes múltja van annak a gyûlölködõ ábrázolásnak, amely kútmérgezõ szándékkal bizonyos megnyilatkozásokban ma is felbukkan népünkkel kapcsolatosan, mintha a tudomány ezer esztendõ alatt semmit sem tisztázott volna ebben a tekintetben.

Önmagunkhoz, millecentenáris megemlékezésünkhöz és az Erdélyi Múzeum-Egyesület ünneplõ közgyûléséhez egyaránt méltatlannak tartanám vitatkozni a fentiekrõl vagy a magyarság évezredes európai útjának egyes kérdéseirõl. Döntsék el mások maguk között az olyasféle vitás kérdéseiket, hogy Szent István szlovák volt-e vagy román; hogy a Duna és a Tisza köze, valamint a Tisza-vidék a honfoglaláskor morva vagy román államalakulathoz tartozott-e, és a jövevényekénél a szlovák vagy a román õslakosság szervezettsége és mûveltsége volt-e magasabb fokú. Szokványos történelemleckét sem kívánok tartani senkinek sem. Nem is magáról a honfoglalásról vagy a honfoglalókról fogok szólni, hanem az esemény történeti következményeirõl, arról, ami ebbõl a jövendõnkre nézve is következik, mégpedig kötelezõ erõvel.

A történelmi folyamatokat, a fejlõdést ugyanis leghitelesebben maga a valóság, a végeredmény minõsíti. A magyarság 1100 esztendejét, történeti szerepét és teljesítményeit is végsõ soron csak a közép-európai mai valósággal összevetve lehet elfogulatlanul értékelni. Egy évezred fejlõdésének tényei és a jelenlegi közép-európai viszonyok pedig egyértelmûen azt bizonyítják, hogy a honfoglalás legnagyobb horderejû, valóban európai jelentõségû történelmi következményének a magyar államiság létrejötte tekinthetõ. Ezzel ugyanis megszûnt a Kárpát-medencében a politikai és gazdasági instabilitás, és helyébe a kontinens egészével együttmûködõ szilárd és kiszámítható államhatalom lépett. A következõkben ennek jelentõségét kívánom érzékeltetni néhány mozzanatra való emlékeztetéssel.

A Kárpátok övezte táj a római birodalom kiszorulásától, tehát a III. század végétõl kezdõdõen a magyarok honfoglalásáig, tehát a IX. évszázad végéig több mint félezer évre az Európát rohamozó keleti vándornépek különbözõ hullámainak átmeneti szálláshelye lett. Egyben kiszámíthatatlan, állandó veszedelmek forrása a keresztyén Európa számára. Különbözõ germán és török törzsek, gótok, gepidák, vandálok, szarmaták, hunok, longobárdok, avarok, bolgár-törökök, szláv népcsoportok, szlovénok, morvák kísérleteztek államalapítással ezen a területen, de ezeket az ingatag képzõdményeket hosszabb-rövidebb idõ alatt felõrölték a történelem fordulatai. Mi lehet hát a titka a magyarok sikeres államalapításának? Hiszen létszámuk jóval kisebb volt a felsorolt népekénél, és azoknál primitívebbeknek is mondják õket. Vagy a véletlen szerencse játékával állunk szemben, amint egyesek sugalmazzák?

A történelem azonban nem ismer ilyen véletleneket. Akkor pedig fel kell tételeznünk, hogy a honfoglalók törzsszövetsége a fejlõdésnek jóval magasabb szintjén állhatott, mint ahogy ezt korábban hitték. Nagyállat-tenyésztõ, pogány pásztornép voltak, de már ismerték a földmûvelés alapelemeit és a keresztyénség bizánci ágát. A hódítók és a meghódítottak civilizációjának általános színvonala között aligha lehetett minõségi különbség. Ha pedig volt ilyen, az az életforma eltérésébõl adódhatott. Csak így válik érthetõvé a Kárpát-medence új és régi népességének meglepõen gyors és teljes egybeolvadása a magyarok életformaváltását követõen. A döntõ tényezõ tehát az lehetett, hogy a lovas-nomádok katonai-politikai szervezettsége messze hatékonyabb volt, mint az itt talált népeké.

A fenti magyarázatot az is alátámasztja, hogy noha a szlávok a IX. században, tehát a honfoglalóknál egy évszázaddal korábban lettek keresztyének, egyházi és állami szervezetük kiépítésekor a magyarok már lépést tartottak velük. A magyar királyság és keresztyén egyház nem csupán egyidejû képzõdmény a csehekével és a lengyelekével, hanem szilárdság és függetlenség tekintetében felül is múlta azokat. Ez utóbbiak ugyanis jó ideig sem egyházukat, sem államukat nem tudták kivonni a német függõség alól. Sõt a cseh királyság a XII. század végétõl fogva egyenesen betagolódott a Német-római Birodalomba, és a cseh egyháznak is csak 1344-ben, a prágai érsekség felállításával sikerült kiszabadulnia a mainzi érsekség kötelékébõl. A magyar államot elsõ királyának politikai elõrelátása megóvta a hasonló veszedelmektõl, és ereje is megvolt ahhoz, hogy ilyen próbálkozásokkal szemben megvédje magát. István király 1001. január 1-én a II. Szilveszter pápától kért koronával avattatta magát keresztyén királlyá. Ezzel nyilvánította ki népének a latin Európa melletti elkötelezését.

A magyar királyság létrejöttével, tehát az elsõ évezred fordulójára megszûnt a hatalmi bizonytalanság a bizánci és a német-római császárságnak ezen az ütközõ területén, stabilizálódtak a gazdasági és politikai viszonyok, és végleg eldõlt, hogy a Kárpát-medence a nyugati keresztyén mûvelõdésnek lesz a része. A magyar törzsek beilleszkedése lehetõvé tette, hogy a Baltikumtól az Adriáig terjedõ térségben létrejöhessen egy új fejlõdési egység, Közép-Európa, mely keleti és északi irányban jelentõsen kiterjesztette a latin keresztyénség korábbi határait, a nyugati modellhez igazodó fejlõdés területét. Ez avatja a magyar honfoglalást európai jelentõségû történelmi eseménnyé.

Közismert, régi megállapítása a tudománynak, hogy a bizánci és általában a keleti (iszlám) kultúrkör államainak a kezdetektõl fogva fõ jellegzetessége a központosított, uniformis, despotikus hatalomszervezés, melyet semmilyen világi vagy egyházi törvény, testület vagy társadalmi erõ ténylegesen nem korlátoz, mert az állam és az egyház vezetése egyazon személy kezében egyesül. Ezzel szemben a nyugati állammodell fokozatosan teret engedett a közügyek intézésében a fejlõdés során jelentkezõ társadalmi erõknek, ismerte a városi, területi és etnikai önkormányzatokat, már a középkorban módot adott a rendi gyûlések korlátozó szerepének kiépítésére, ami késõbb a polgári parlamentarizmus bölcsõjévé válhatott.

A magyarok ideérkezése elõtt úgy látszott, hogy a Kárpát-medence fejlõdése a keleti modellt fogja követni, hiszen Bizánc misszionáriusai, Cirill és Metód a IX. század közepén már a morvák között térítettek, és a magyar keresztyén egyház szervezését szintén görög papok kezdték el. E terület sorsát Géza fejedelem döntötte el azzal, hogy 972-ben Nagy Ottó német-római császártól nyugati térítõ papokat kért és a szervezés nyugati mintáját választotta. Ennek a kétségtelenül politikai döntésnek a Kárpát-medence egész népessége haszonélvezõje lett, de különösképpen a nem magyar népcsoportok, mert az autonómiák védelme alatt egészen a polgári állam létrejöttéig eredményesen õrizhették önazonosságukat. Ezzel kapcsolatosan emlékeztethetünk István királynak a fiához intézett Intelmeiben kifejtett kormányzati elvekre, de utalhatunk az erdélyi szászok késõbbi Universitasára, a székelyek, kunok, jászok autonómiájára vagy a városok német és szlovák lakosainak önkormányzataira, de a románok középkori kiváltságos kerületeire is.

Az egykori magyar államszervezet szilárdságát és fejlõdésképességét térségünk mai ingatag viszonyaiból visszatekintve értékelhetjük kellõképpen. Például a frank comitatus mintájára kialakított megyerendszer, fokozatos korszerûsítésekkel, szinte ezer éven át változatlan területi kiterjedésben mûködött, még a török hódoltság idején is, egészen a polgári államiság végéig. Lehet, hogy ez az államiság több terhet rótt a lakosságra, mint a lazább kelet-európai–balkáni kormányzatok. De az kétségtelen, hogy emezeknél nagyobb biztonságot, jogrendet, magasabb életszínvonalat és a fokozatos korszerûsödés lehetõségét nyújtotta cserébe mindenkinek. Biztosította a feltételeket az európai fejlõdés újabb vívmányainak befogadására, lépcsõfokainak végigjárására, a közép-európai régióval való együtt haladásra. Differenciált feudális társadalom, városfejlõdés, iparosodás és polgárosodás mind-mind ehhez az államisághoz kötõdött. Végül az intézményrendszer azonos alapjai képesítették a magyar királyságot arra is, hogy Mohács után beilleszkedhessék a Habsburgok vezetése alatt kialakult közép-európai integrációba, és ezáltal megvédhesse önmagát és népeit a török hódítás nyomában terjeszkedõ orientális-balkáni politikai fejlõdés következményeitõl. De hogy idõben közelebb esõ példára is emlékeztessek – ugyanennek a szervezettségnek köszönhetik mai használói a Kárpát-medence infrastruktúrájának, út- és vasúthálózatának, árvízvédelmének, távközlésének stb. megalapozását és nagyrészt kiépítését is.

Mindezeket az eredményeket hiba lenne egyedül a magyarság javára kisajátítani, mert része van ezekben a Kárpát-medence minden népének. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy mindezek mögött a mozgató és irányító erõ a magyar államiság volt. Sem az államalapító elsõ királynak, sem utódainak nem sikerült teljesen megvalósítani a politikai, társadalmi és gazdasági szervezés terén a kontinens nyugatához való felzárkózást. Ehhez 1100 esztendõ is kevésnek bizonyult. De a tatárjárás és a török uralom utáni újrakezdés bizonyítja, hogy a magyar államhatalom erre törekedett és tántorítatlanul kitartott a honfoglaláskor választott úton. Területén az iszlám sem hódíthatott úgy, miként a Balkánon, mint például Boszniában. Ha minden tekintetben nyugati állami életet, kormányzatot nem is, de olyan szabású viszonyokat teremtett a Kárpát-medence népei számára, melyek nem maradtak el a régióbeli szomszédokéitól, és ezért a mainál több tárgyilagosságot és elismerést érdemelnének legalább a múlt kutatói részérõl. A magyar opció egy évezredre eldöntötte a nyugati egyház és az általa képviselt politikai hatalom, mûvelõdés, gazdaság, mentalitás dominanciáját tájainkon. Ezen az elsõ réseket a török uralom 150 esztendeje ütötte azzal, hogy ismét utat nyitott az iszlám és a bizánci egyház terjeszkedésére a térségben. Az iszlámnak végül nem sikerült itt tartósan gyökeret eresztenie, de a görögkeleti ortodoxia térnyerése a Kárpát-medence egyes peremterületein azóta is szakadatlanul tart, nagy lendületet vett 1918 után, és napjainkra meghatározó erõvé vált a térség déli határvidékén.

A X. század folyamán alakult új államokban a királyság és az egyház szervezése egymást kölcsönösen támogatva párhuzamosan haladt. Ma is haszonélvezõi vagyunk annak az egykori körülménynek, hogy a pogány magyarságot végül is a római egyház vezette át a keresztyénségbe, annak szervezeti és mûvelõdési struktúrájába. Ezáltal ugyanis egyszeriben hozzáférhetõvé váltak számára is mindazok az értékek, amelyeket a kontinens nyugata addig kitermelt. A latin egyház évszázados nevelõmunkáját dicséri, hogy ezekbõl a magyarság meglepõen gyorsan oly sokat átvett mûvelõdésébe, életszemléletébe, értékrendjébe. Innen keltezhetõ, egyebek mellett, a Nyugattal való lépéstartás igénye és képessége. A római egyház útján léptünk be Európába, ennek következményeként kötõdtünk és kötõdünk ma is protestánsokként is számtalan finom kötelékkel egy nagy közösséghez, melynek javai évszázadokon át egyházi csatornákon keresztül jutottak el népünkhöz és mûvelõdésünkbe. Valójában egy évezreddel korábbra nyúlnak vissza annak a mûvelõdésnek és mentalitásnak a gyökerei, amelynek magyar népünk és önmagunk is hordozói vagyunk ebben a régióban.

Legyen szabad néhány adattal érzékeltetnem, hogy mit köszönhet a Kárpát-medence minden népe az államalapító magyarok Nyugathoz csatlakozásának. Kiragadott példaként a szerzetesség mûvelõdésközvetítõ szerepére hivatkozom. A nyugati szerzetesrendek házai a vallási kegyességen kívül a tudományoknak, az írásos mûvelõdésnek, sõt a gazdasági haladásnak is otthonai voltak. Pannonhalma bencés monostora ebben az esztendõben ünnepli fennállásának ezredik esztendejét, annak bizonyságaként, hogy a középkori magyar egyház kezdetétõl fogva végigjárta a szerzetesi mozgalom minden állomását és részesült annak összes mûvelõdési hozadékából. Például Pannonhalmán létesült a Kárpát-medence legelsõ könyvtára, melynek 1093 körül készült leltárában 80 kódexbe másolva kb. 250 mû szerepelt. A bencés monostorok elterjedése az itáliai kapcsolatok úttörõ szerepét jelzi; a ciszterciták és a premontreiek térhódítása a XII. századtól kezdõdõen a francia hatások erõsödését hozta magával; a ferencesek és a domonkosok a kolduló rendek társadalmi érzékenységét plántálták át a magyarországi vallásosságba és közgondolkozásba; végül a teljes beilleszkedés bizonyságaként a XIII. század elején magyar szerzetesrend is alakult: a pálosoké. Ezek után természetes, hogy a magyarországi katolikus mûvelõdés újkori alakításából nem maradt ki a spanyol kapcsolatokat képviselõ jezsuita és piarista rend sem.

Másik példaként érintsük az oktatás ügyét. Teljes joggal büszkék lehetünk arra is, hogy iskolázásunk ezeréves múltra tekinthet vissza. Pannonhalma vagy Csanád példája bizonyítja, hogy az egyházszervezés részeként már elsõ királyunk idején elkezdõdött az iskolák létesítése mind a rendházakban, mind pedig a káptalanok mellett – a római egyház gyakorlatának megfelelõen. Ennek köszönhetõ az ország társadalmának elindítása a szóbeliségbõl az írásbeliségbe, az íráshasználat fokozatos kiterjesztése és az, hogy a magyarországi iskolák neveltjei a XII. század óta megállhatták helyüket a Nyugat tanintézményeiben. A középkorban az egyházi elit kiképzésére korán szokásba jött az oktatásügy nemzetközi központjainak látogatása. Ez a gyakorlat a reformáció után a német, holland és angol egyetemekkel kiépült protestáns kapcsolatokban érte el csúcspontját.

Az oktatásügy a reformáció után is egyházi feladat maradt, de azzal a különbséggel, hogy a XVI. századtól fogva mindegyik felekezet hívei külön-külön építették ki nagy áldozatokkal saját iskolahálózatukat. Ekkor vált az iskola a társadalom tudatos önépítésének az illetõ közösség számára legfontosabb intézményévé. Ennek a felekezeti iskolahálózatnak a megteremtése és mûködtetése  a nacionál-kommunista kisajátításig a magyarországi társadalom mindmáig legjelentõsebb öntevékeny közösségi teljesítménye, melyhez érthetõ módon ma is változatlanul ragaszkodik, hiszen több száz éves áldozatvállalásának eredménye.

A reformációtól kezdve megsokszorosodtak és még színesebbek lettek a Nyugathoz kötõ mûvelõdési szálak. Ettõl fogva egyidejûleg több csatornán áramlottak Magyarországra az európai mûvelõdés változatos mûhelyeibõl a tudományos, irodalmi és mûvészeti indíttatások. Ezekbõl a Kárpát-medence minden etnikuma gazdagodhatott iskolái útján. A fentebb említett korai felzárkózás a nyugati egyházi-kolostori-iskolai haladáshoz készítette elõ a magyarországi mûvelõdést a humanizmus, a reneszánsz és a reformáció befogadására. Ez pedig biztosította, hogy az újkori, világi mûvelõdés kialakulása során is tovább éljen az Európához igazodó gyakorlat. A régi összeköttetéseket a reformáció újakkal bõvítette. Ennek eredménye – egyebek között – a polgári fejlõdésben élen járó Hollandiával és Angliával való szellemi kapcsolatok elõtérbe kerülése a XVII. században, az anyanyelvi írásbeliség és irodalom kibontakoztatása, a laikus értelmiség és a világi-polgári mûvelõdés kialakítása. Tehát hagyományos és új utakon érkeztek el a Kárpát-medencébe az újkori mûvelõdést formáló eszmeáramlatok, társadalmi és politikai elméletek az angol puritanizmustól és presbiterianizmustól a német pietizmusig, a racionalizmustól a felvilágosodásig, a romantikától a nemzeti liberalizmusig vagy a polgári demokráciától a szocializmusig. A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy a magyar királyság betagolódása a Habsburgok közép-európai birodalmába a XVII. századtól fogva szintén fontos, párhuzamos alakítója lett a magyarországi fejlõdésnek. Mert Bécsbõl nemcsak az ellenreformáció érkezett, hanem a vallási tolerancia és a felvilágosult abszolutizmus is. És a bécsi hatások egyoldalúságaival szemben a magyarországi mûvelõdés sokszínûségét éppen a korábbi eleven kapcsolatok fenntartásával sikerült megõrizni.

A gazdasági civilizáció  vagy a mûvészetek fejlõdésének vonalán vizsgálódva  szintén hasonló eredményre jutunk. Az elõbbi kapcsán a városiasodás, az ipar, a kereskedelem vagy a kommunikáció alakulására gondolok. Mindez még messzebbre visszamenõen bizonyítható a mûvészetek esetében. A romanika XI. századtól kezdõdõen fennmaradt építészeti emlékei nyitják meg a sort. Ezeket követik a gótika korának különféle mûvészeti alkotásai. A reneszánsz stílus pedig nálunk olyan erõs gyökeret eresztett elsõként Közép-Európában, hogy népies változataiban, fõként a XVIII. századi Erdélyben még akkor is tovább élt, amikor már a Bécsbõl importált barokk vagy a klasszicista mûvészet számított korszerûnek. A mûvészeti emlékek is arról tanúskodnak tehát, hogy az egykori magyar királyság területe kelet és délkelet felé határozottan elkülönülõ történeti fejlõdési egységet alkotott.

Szükségtelennek látom tovább sorolni az adatokat annak bizonyítására, hogy a Kárpát-medence népei számára a kontinensünk fejlettebb részeivel való együtt haladást a honfoglalástól kezdve 1918-ig a magyar államiság biztosította. Ez a hatalom jelentette mindenkinek az egyetlen reális lehetõséget a fejlõdésre és a megmaradásra, mert fennállásának egész ideje alatt  tényleges hatalmi tényezõ volt a térségben, nem pedig  történészek által utólag kiagyalt fantom-alakulat. Például a makacs és hatékony magyar katonai ellenállás nélkül a román fejedelemségek, a szerbekhez hasonlóan, már a XIV. század végén török fennhatóság alá kerültek volna, ennek minden szomorú politikai és mûvelõdési következményével együtt. Vagy ki mondhatná meg, hogy miként alakult volna a román mûvelõdés útja, ha nyugatias elemekkel állandóan gazdagodó erdélyi tartalékai nem fejlõdhetnek viszonylagos biztonságban.

Jó lett volna, ha a magyar honfoglalás millecentenáriumáról azokkal együtt emlékezhetnénk, akikkel ezt az 1100 esztendõt jórészt közösen éltük át. Ettõl azonban még nagyon messze vagyunk. A magyar államiság ugyan már a múlté, de egykori élete szomszédainknál még sokáig nem lehet egyszerûen tudományos téma. Történetének valóságai ugyanis lépten-nyomon cáfolják  az egykori területén osztozó örökösöknek saját nemzeti államuk elõzményeirõl megálmodott elképzeléseit. Innen származik Magyarország történeti szerepének tagadása vagy legalább minimalizálása. Pedig dõreség feudális királyságokon a polgári állam viszonyait számon kérni. A középkori magyar állam sem volt jobb térségbeli társainál, de bizonyosan rosszabb sem. Errõl a mostani új államok Kárpátokon belüli és kívüli részei között napjainkig észlelhetõ színvonalbeli különbségek tanúskodnak.

Ez a mai torzító történelemszemlélet elsõsorban szomszédaink tudományát akadályozza a fejlõdésben, korrekciója is reájuk tartozik, de bennünket nem akadályozhat abban, hogy legalább mi magunk kimondjuk azt is, amire múltunkból büszkék lehetünk. Mert amint elõbb láthattuk, nem vagyunk ilyenekben szegényebbek másoknál. Egyébként ezt kívánja tõlünk a tudomány érdeke és nemzetünk lelki egészségének helyreállítása. Nem utolsósorban nemzeti méltóságunk is. Századunk nemzeti tragédiái és sorozatos kudarcai, a belsõ megrontás bomlasztása napjainkra megengedhetetlenül aláaknázták egészséges önbecsülésünket, öntudatunkat. Európa legpesszimistább népévé lettünk, mely önmaga és múltja feladásával jövendõjét is veszélyezteti. Sok bajunk között ez a belsõ válság a legrombolóbb nyomorúságunk. Ha ezzel nem sikerül leszámolnunk, ha nem tudjuk nemzetként újraépíteni önmagunkat, akkor kevés esélyünk marad arra, hogy a XXI. században sikerül megismételnünk eleink ezer esztendõvel ezelõtti bravúrját.

Történelmünk ugyanis megismételte önmagát. Ma is a teljes tudatváltás kényszerével esik egybe a megváltozott Európába való újbóli beilleszkedésünk. Ezeresztendõs állami lét után kell népünknek olyan nemzettudatot kialakítania, mely egyben tarthatja a különbözõ államokba szakadt, külön-külön életképtelen nemzetrészeket. Semmivel sem kisebb feladat ez, mint amit a pogányságból a keresztyénségbe való átváltás jelentett egykoron. S mindez megtetézve szemléleti-gazdasági-szervezeti beilleszkedéssel egy olyan Európába, melynek hagyományos közös értékeit, korábban sem erõs szolidaritását az amerikanizálódás máris alaposan kikezdte. Ráadásul mindkét feladatot a kommunizmus félszázados tudat- és értékrombolásának terhei alatt nyögõ nemzedékeknek kell megoldaniuk veszedelmesen bizonytalan világpolitikai kilátások között.

Akár tetszik nekünk, akár nem, ez napjaink történelmi feladata a mai magyarság számára. Akárcsak ezer évvel korábban, ez elõl sincsen módunk kitérni – ha nemzetként akarunk megmaradni. Ehhez azonban a mainál több hit, önbizalom, élni akarás, nemzeti önismeret és politikai felelõsségtudat szükséges. Mert másoktól, attól a világtól, melyhez elsõ királyunk sorsunkat hozzákötötte, ma sem számíthatunk több és önzetlenebb segítségre, mint amit a török veszedelem idején megtapasztalhattunk. Ezzel éppen úgy tisztában kell lennünk, mint azzal, hogy máshonnan még ennyi szolidaritást sem várhatunk. A jövõ építésekor a nyomunkba lépõknek is ismerniük kell a fentebb érintett összefüggéseket, számolniuk kell velük, de  súlyos tévedés lenne részükrõl túlértékelni azokat.

Legyen tehát millecentenáris megemlékezésünk tanulsága a határokon innen és túlra, a vezetõk és a vezetettek számára egyaránt a következõ: Az 1100 esztendõ az egész mai magyarságot kötelezi, akár a hazában, akár idegenben éljen, hogy vállalja sorsát, és történelmi szerepének tudatában bátran nézzen szembe mindazzal, ami új  helyzetébõl következik, alakítson ki magának ehhez igazodó megtartó új nemzettudatot, és akkor bízhat abban, hogy a második évezred bravúrja szintén sikerülni fog.