Ferenczi István

Az erdélyi honfoglalás kérdése a régészeti leletek világánál[1]

Az ügy ma sokkal szerteágazóbb, bonyolultabb, mint akár fél évszázaddal ezelõtt. A honfoglalás ezeréves megünneplésére készülõ történészek, nyelvészek, néprajzkutatók (Nagy Géza,[2] Vámbéry Ármin[3] és mások) korábban figyelemre alig-alig méltatott vagy a késõbbiekben nem méltányolt kutatási eredményei értelmében az õsmagyarság egyes csoportjai már a 7. század második felében a Kárpát-medencébe telepedtek. Ezt a felismerést az üllõi és kiskõrösi avar temetõásatás eredményeit közlõ Horváth Tibor[4] fejlesztette tovább. László Gyula, korábban az Erdélyi Tudományos Intézet, késõbb a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem tanára számos tanulmányban és könyvben vitte tovább a „kettõs honfoglalás” gondolatát,[5] újabban pedig Makkay János mélyítette el ezt a nézetet.[6]

A jelenkori történettudomány számottevõ képviselõi: Németh Gyula, Moravcsik Gyula, Hóman Bálint, Györffy György, Makkai László, Engel Pál, Kristó Gyula, Bóna István viszont az õsmagyarság 895. évi honfoglalása mellett foglaltak állást; ezt fogadja el és ennek a jegyében ünnepli az összmagyarság az 1100. évfordulót. Minthogy az Árpád-féle honfoglalás jelentõs történelmi mozzanatát, tényét a világ tizenöt milliós magyarsága idén ünnepli, ehelyütt lemondok az õsmagyarság 895. év elõtti Kárpát-medencébe költözése körülményeinek és – nagyon hézagosan ismert – történelmének taglalásáról, csupán az Árpád-féle honfoglalás sokrétû kérdéscsoportjának erdélyi vonatkozásaival foglalkozom, a rendelkezésemre álló keretbe illeszkedve.

Az ehhez kapcsolódó kérdések régészeti kutatásának az utóbbi háromnegyed évszázad siralmas történelmi eseményeibõl fakadó fájdalmas hiánya miatt az erdélyi õstörténetírásban hatalmas ûr támadt. Képzett magyar régészcsoport nélkül, magyar személyzetû múzeumi intézményeink szétforgácsoltsága, személyi egyenetlenkedései okán, a közeljövõben nem is igen remélhetõ újraindulás, -indítás reményétõl is megfosztva, a címbe  foglaltak tárgyalására egyedüli lehetõség a Bóna István kitûnõ tanulmányában[7] kifejtetteknek a kisebb-nagyobb eltéréssel való bemutatása. Kedvezõbb lehetõségek megteremtõdtéig, új, akár véletlenül is fölbukkanó, akár az annyira áhított rendszeres, szakszerûen vezetett ásatások eredményeinek megfelelõ szintû közléséig sajnos nem remélhetõ a kérdés továbbvitele.

Az akárcsak alig néhány évtizeddel korábbi fölfogáshoz képest számos kérdést forradalmasító négy-, de legalább háromlépcsõs honfoglalás föltett elsõ két „mozzanatáról” erdélyi régészeti bizonyítékok hiányában egyelõre nincs mit elõadnom. Az 567–568. évi, Báján-khágán avar honfoglalásához fûzhetõn e pillanatban csupán Makkay Jánosnak a mezõségi meg a csángómagyar csoporthoz kapcsolódó, nyelvészek és régészek kutatási eredményeire alapozott, nagyon figyelemre méltó, ám további erõsítésre szoruló nézetére hivatkozhatom. A Mezõségnek a  székely nyelvjárásokétól „nagyon eltérõ magyar nyelve és annak korai jelenléte (már a 10. században ott volt Marosszéktõl nyugatra és feltehetõen Marosszék területén is, a székelyek érkezése elõtt) igen jól egyeztethetõ a Maros és Küküllõ menti avar településtömbbel. [...] Ez a mára már széttöredezett mezõségi nyelvjárás (dél és nyugat felé esõ szórványaival a Maros, Nyárád és Küküllõ mentén) kifejezetten »erdélyi«, a magyarság belsõ zöme felé semmiféle kapcsolata sincs.”[8] Viszont nagyon szoros a rokonsága a csángó és a mezõségi nyelvjárásterületnek. A bizonyítóanyagok régiek, és jelenségei „ilyen alakjukban egyedülállók a magyar nyelv, illetõleg nyelvjárások történetében és jelenében”.[9] Úgy lehet: nem véletlenül hívják Mezõségnek a Szeret és az Aranyos-Beszterce összefolyásának õsi moldvai csángó táját, harminc magyar falut Bákó vidékén. „Mivel a mezõségi csángó nyelvi kapcsolatok legalább a 12. század közepe [inkább a 12. század vége, szerzõ megjegyzése, ezután sz.m.] óta székelyek lakta Székelyföldön át nem jöhettek létre, megadják a csángómagyar települések alapításának a legkésõbbi elképzelhetõ idõszakát is a 11–12. században [helyesebben talán a 12. század végén, sz.m.]. Mi azonban sokkal valószínûbbnek, sõt egyedül lehetségesnek [F.I. kiemelése] azt tartjuk, hogy a történeti csángó lakterület azonos idõre esik a mezõföldi [helyesen mezõségi, sz.m.] archaikus és rokon magyar nyelvterület megalapításával már az avar korban. Gunda Béla [és elõtte már többen mások, sz.m.] szerint[10] a Bákó és Románvásár környéki [legõsibb két csoporthoz tartozó, sz.m.] csángómagyarok a honfoglalás elõtt a Kárpátokon kívül rekedt magyarok utódai. Õk a [melyik? sz.m.] honfoglalás óta megszakítatlanul ott élnek. Ha azonban a mezõségi nyelvjárási térség régiessége, mind a székelytõl, mind a »belsõ magyartól« teljesen elszigetelt helyzete és bizonyos avar kori településterülettel való szabatos egybevágása alapján ítélve avar kori eredetû a maga helyén, akkor az õsmagyar népességnek a Kárpát-medencébe való költözésében – elsõsorban a mezõségi csoport igen korai nyelvjárásiasodása (dialektizálódása) miatt különbözõ rétegeket vagy hullámokat kell feltételeznünk. Az valószínûsíthetõ, hogy a mezõségi csoport már a korai avar korban letelepedett, és ott él azóta is.”[11]

 

Az õsmagyarság honfoglalásának (legalább) három lépcsõjéhez fûzõdõ régészeti leletek szemléjét kell tehát a következõkben megejtenem.

1. Erdély kora avar kori, onogur-bolgár és dunai-bolgár régészeti lelõhelyei az ET. 192. 18. térképvázlata alapján.

Az avarok legkorábbi szállásainak és katonai õrhelyeinek ma már az európai kései népvándorlás korban egyedülálló régészeti bizonyítékaival rendelkezünk (1. rajz). Immár két évtizedet meghaladó idõ óta Belsõ-Ázsiában (nevezetesen Tannu Tuva területén és Mongolföldön) tevékenykedõ régészek 6–7. századi, sajátos avar–korai türk temetkezési szokást mutattak ki.[12] A lovas-harcos réteg tagjait meg a fegyveres nemzetségi vezetõket – a nemzetségi és családtagok temetkezési helyétõl lehetõleg távol – teljes öltözékben és fegyverzettel hantolták el. Lovukat a temetést követõn (esetleg hosszabb idõ múltán) a sírtól nem messze föltorolták, majd a halotti tor máglyára rakott maradványait a fölszerszámozott lóbõrrel sekély gödörbe temették. Ez a temetkezési szokás a Kárpát-medencét megszállt avarok elsõ nemzedékével kapcsolatban még általánosan megfigyelhetõ, a 6–7. század fordulóján túli elhantolások esetében azonban már nem. A belsõ-ázsiai kapcsolatok másik döntõ eleme, hogy a fentebb említett korai avar máglyagödrökbõl belsõ-ázsiai jellegû, hosszú fülû (nyúlt négyszög alakú) vagy hurkos fülû, puha talpú bõr- vagy nemezcsizmához alakított, kerek talpú kengyelek és csikózablák kerültek napvilágra. Az avarok a legkorábbi avar – s egyben európai! – vaskengyeleket készen hozták magukkal. Errõl nemcsak a tárgyalakok tökéletes egyezése, hanem a legkorábbi kengyeleknek a Kárpát-medencében ismeretlen, nikkel tartalmú vasanyaga is világosan beszél. Ezek a máglyás sírok, illetõleg a rájuk utaló égett felületû vaskengyelek (jelenleg mintegy 38–40 lelõhelyrõl) a Dévényi-kaputól a Küküllõk partjáig csalhatatlanul jelzik a korai avarság legkorábbi szálláshelyeit. A legdélkeletibb õrállomás a Barcaságból kivezetõ hágókat-szorosokat vigyázta. I. Chosrau perzsa uralkodó (531–579) érme csakis korai avarokkal juthatott Brassó környékére.

Az 567–568. évi történelmi események mai szintû ismeretében a Maros–Küküllõk tája magától értetõdõn kezdettõl fogva az avar megszállás, majd a korai avar településterület egyik „ütõere” volt. Kis-Küküllõ menti egyik „végállomását” a Dicsõszentmárton határában lelt égett kengyelpár jelzi. A közeli Küküllõvár faluban felásott sírból származik egy, a korai avarokra jellemzõ, összehúzott nyakú, szabad kézzel készült edény. De korai avar leletek ismeretesek a Küküllõ mente Görgényi-hegység közeli, tehát keletibb tájáról (a volt Udvarhely megyei) Korondról is.[13] Ide sorolhatjuk a (volt Maros-Torda megyei) mezõbándi germán (gepida) temetõ szélén kiásott korai avar sírokat.[14] Ezenkívül említenem kell a (Maros megyei) Hariban talált, Roska Mártontól (Árpád-)honfoglalás korinak ítélt korai avar sírt,[15] (az Alsó-Fehér megyei) Tövis közeli Diód leleteit,[16] a Nagyenyed melletti Muzsnaháza avar sírját,[17] a szintén Alsó-Fehér megyei Csákó temetkezéseit,[18] a veceli szórványos avar leletet stb.

A Bónai Istvántól onogur-wángárnak nevezett, azaz a 670-es évektõl 895–896-ig terjedõ két és negyed évszázadnyi idõszakból már számos erdélyi temetõrõl (közvetve tehát szálláshelyrõl) tudunk.[19] Ezek „seregszemléje” elõtt föltétlenül meg kell említenem, hogy csak kevés, a 7. század elsõ felétõl a második „Avar” Birodalom fölbomlásáig folyamatosan használt temetõt ismerünk. Hazai tájainkon talán csak az (egyesült) Küküllõ-torkolattal szemben fekvõ, Ferenczi Sándor föltárta – egyelõre közöletlen – tövisi ilyen. Kései szakaszára öntött bronz szíjvég utal. A szálláshelyek meg a hozzájuk tartozó sírkertek többsége az elsõ Avar Birodalom szétbomlása és a nagy tömegû õsmagyarságot magával sodró onogur-bolgár beköltözés okozta megrázkódtatások hatására a 8. század utolsó negyedében föltehetõn nagyrészt újjáalakult vagy éppen akkor született. E tekintetben az erdélyi Mezõség nyugati szegélye közelében fekvõ Aranyosgyéres – az eddig ismertnél bizonyára jóval terjedelmesebb – sírkertje foglal el elõkelõ helyet. Itt az átalakulás folyamatát hirdetõ lovas temetkezésen kívül a gazdag és változatos mellékletû késõ „avar”, vagyis onogur-bolgár (wángár) sírleletek nagyobb temetõrõl tanúskodnak. Az indadíszes öntött nagy szíjvégek és csatok korábbi tömör és késõbbi „áttört” fajtái, virágindával és oroszlánalakokkal díszített kerek és csüngõs övveretek, különbözõ alakú, lapos talpú kengyelek, többféle kopjahegy és harci fokos csakúgy a teljes késõ „avar” korba illeszkedik, mint a nõk kerek és tojásdad karikájú, gyöngycsüngõs fülbevalói, dinnyemag alakú gyöngyei meg a hajkarikák avar kori fajtái. Más sírkerteket, többek között a Nagy-Küküllõ völgyi Baráthely második temetõjét csak a késõ „avar” korban nyitották.

Az Erdélyi-medence nyugati szegélyövezetében, a Maros és Küküllõk egymásba torkollása táján a késõ „avar” uralkodó réteg lovas-fegyveres sírjai elõzmények nélkül tûnnek föl. A Baráthelyen, Hariban, de még sokkal inkább a Nagyenyed közeli Muzsnaházán és fõként Csákón[20] (azaz az erdélyi Maros-völgy középsõ szakasza eldugott mellékvölgyeiben, a Bedellõi-hegység lábánál) elõkerült temetõk földrajzi helyzete önmagában is az egykorú szállások-temetõk ma tudottnál jóval sûrûbb voltát sugallja! Természetesen a közelmúltbeli, de manapság is folytatódó nagyon kedvezõtlen helyzet következtében egyelõre nem is számolhatok be lényegesen nagyobb számú, egyidejû késõ „avar” lelõhelyrõl. A lovassírok kései kengyelpárokkal, ívelt oldalpálcás zablákkal, öntött szíjdíszekkel és kései lándzsahegy-fajtákkal a 8. századi onogur-bolgár (wángár) harcos réteget képviselik.

A szintén mellékvölgyben fekvõ Magyarlapádon, Gorgány és Vár határrész között a késõbbi, 10. századi, honfoglalás kori sírleletek mellett az „Avar” Birodalom létének utolsó évtizedeire keltezhetõ lovassír bukkant elõ fölfelé ívelt talpú kengyelekkel, nagyméretû, kerek kantárrózsákkal (falerákkal), négykaréjos lószerszámdíszekkel, lándzsaheggyel és harci fokossal. Bóna István észrevétele szerint eddig „ez az egyetlen ilyen temetkezés az Erdélyi-medencében”. A csákai, hari, muzsnaházi, magyarlapádi stb. sírokon-temetõkön kívül – a régészeti leletek tanúsága értelmében – a kései „avarok” a korábban alig megszállt délnyugati Maros-völgyszakasz legeltetésre-állattartásra alkalmas mellékvölgyeibe is behatoltak. Többek között a Hunyad megyei Maros-völgyszorulatban fekvõ lesnyeki sírokból napvilágra jutott virágindás aranyozott, öntött szíjvég, aranyozott bronz szerszámsallang és ezüstboglár, továbbá a Kalán város közeli Sztrigyszentgyörgyvályán felszínre bukkant öntött bronzcsüngõs övdísz bizonyítja a terjeszkedési folyamatot.

A 8. században az erdélyi „avar” meg szláv anyagi mûveltség (mindenekelõtt az edénymûvesség) meglehetõsen összefonódott. Csupán a sírokban-temetõkben megfigyelhetõ elhantolási szokások alapján választhatjuk szét. Az avar mûveltségi hatásokat tükrözõ szláv települések-sírkertek nem bizonyítékai az „avarok” valóságos jelenlétének, csak a kései „avar” fémmûvesség és fazekasság korszakjelzõ termékeinek a gyér átvételét tanúsítják.

Az „avar” kor második fele is csupán településtörténetileg értékelhetõ. A temetõk terjedelme, nagysága, szerkezete, vízszintes rétegezettsége, egyáltalán a rendszeres temetõföltárások ismerete nélkül lehetetlen bármely társadalom szerkezetébe tekinteni. A „lovas, lovas-fegyveres és fegyveres, méltóságjelzõ díszöves temetkezések ugyan az egész Avar Birodalomban egységesen megtalálhatók, de szerepük-rangjuk nagyon különbözõ is lehetett: a területi méltóságok harcos kíséretén [a szlávok „druzsináján”, sz.m.] kezdve a határõrzõ katonai településeken át a falvak és közösségek vezetõiig, a nemzetség- és nagycsaládfõkig.”

Erdélyben egyelõre eldönthetetlen, melyik társadalmi rétegre vagy fajtára kell gondolnunk. A régészeti lelõhelyek térképi ábrázolásából mindössze egyetlen tény szûrhetõ le: „avar” közösségek a 8. század végén valóban Erdély számos vidékén szállásoltak, méghozzá elsõsorban az Erdélyi-medence nyugati tájain, a Maros-völgy középsõ szakaszán, valamint a Küküllõk alsó szakasza mentén. A 8. század elejére azonban településterületük – látszólag – Kisakna, Marosújvár és Torda felszín közeli sótömzseinek környékére szûkült. Ennek ellenére a 8. század második felébõl Dél-Erdélybõl és a Szamos vízgyûjtõ területérõl is ismeretesek „avar” régészeti leletek. Tanúságuk értelmében e kései közösségek hasznosítani kezdték a nyílt lomberdejû tájak dús füvû legelõit is. Noha több nézet megjelent a szakirodalomban, Bóna István szerint a Küküllõk neve az „avar” = onogur-bolgár uralom valószínû emléke, helynévi bizonyítéka és a kökeleg ’kökényes’ szóból származik. A régészeti leletek vallomása értelmében különben a Küküllõk völgye 567–568-tól, az elsõ (azaz az „igazi”) avar honfoglalásról a 9. századig kiemelkedõ szerepûnek látszik az erdélyi avar településfolyamatban. A 6–7. század évtizedeiben egyenesen az erdélyi avarság uralmi központja volt, a 8. században pedig Baráthely II. sírkertjével az Erdélybõl eddig ismert legnagyobb késõ „avar” temetõt nyitották és használták itt.[21]

Míg a 670-es években lezajlott, nagy tömegû onogur-bolgár (wángár) Kárpát-medencei betelepedés mikéntjérõl e pillanatban nincs semmiféle fogódzónk (talán a Keleti-Kárpátok arra alkalmasabb hágóin-szorosain, továbbá a Bodzai-, a Törcsvári-folyosón és esetleg a Vöröstoronyi-szoroson költözhettek az új hazába), addig Árpád honfoglalásával kapcsolatban valamivel mégis szilárdabbnak mutatkozó talajon mozgunk. III. Béla vagy esetleg IV. (Kun) László királyunk ismeretlen nevû Jegyzõje a 12–13. század fordulóján írt Gesta Hungarorumának az újabb kutatások szerint némileg ugyan változtatott állítása értelmében Árpád gyula egy tümenre becsülhetõ sereggel még 895 tavaszán kelt át az Északkeleti-Kárpátok nagyon alacsony hágóin, míg elsõszülött fia, Levente (Liüntika), a bizánci szövetségben, szintén tümennyire becsülhetõ másik seregtesttel gyõzedelmesen hadakozott Szimeon bolgár uralkodóval. A szorult helyzetbe került cár váratlanul szövetkezett az Etelköztõl keletre szállásoló besenyõ törzsszövetség alkotó elemeinek egy részével? A bolgárok újdonsült szövetségesei hirtelen támadtak Kurszán népének szinte védtelenül maradt szállásaira. Ezzel kezdõdött az egyre erõsödõ vélemény szerint[22] a türk népesség általános menekülése: a honfoglalás. Az I. László uralkodásának utolsó éveiben írt – elveszett, de késõbbi krónikák szövege összehasonlításának segítségével többé-kevésbé helyreállítható, kiegészíthetõ – Gesta Hungarorum (a Szent László kori „õsgeszta”) szövege viszont a hajdani valóságos útvonalról értesít. Bóna István fogalmazása szerint: „A felbolygatott [...] szállások [...] népe a Keleti-Kárpátokon valamennyi [akkor járható, sz.m.] szorosán keresztül, három hónapon át tömörülve és tolongva menekült a barmaikat és lovaikat pusztító [inkább elhajtó, sz.m.] »sasok« (besék = besenyõk) elõl az erdõkön és hegyeken túli, védelmet nyújtó Erdélybe. (»Exinde montes descenderunt per tres menses et deveniunt in confinium regni Hungariae, scilicet in Erdelw.«) Itt végre megpihentek, megmaradt állataik is erõre kaptak. (»In Erdelw igitur quieverunt et pecora sua recreaverunt.«) Minden bizonnyal hiteles hagyomány – magának az Árpád-háznak a családi hagyománya – értelmében Álmost Erdélyben megölték, nem mehetett ugyanis Pannoniába. (»Almus in patria Erdelw occisus est, non enim potuit in Pannoniam introire.«) E kazár szokás szerint végrehajtott isteni (szakrális) áldozat a besenyõktõl elszenvedett vereség következménye lehetett.”

Az adott helyzet mérlegelése alapján tehát Árpád népének legkorábbi régészeti hagyatékát Erdélyben, sõt mindenekelõtt annak északi részében kell remélnünk, hisz a régészeti maradványok, történelmi és nyelvészeti bizonyítékok vallomása szerint (2. rajz) bércek koszorúzta szûkebb hazánknak legalább a hajdani Torda vármegye déli peremétõl az Erdélyi-havasok („Déli Kárpátok”) felé esõ nagyobbik része Omurtág bolgár kán seregeinek 827–834 közötti hadjárata óta a dunai bolgár államhoz tartozott.[23]

Levente vert hadai is a Bodzai-, a Vöröstoronyi-szoroson vagy inkább a dunai Vaskapun, továbbá a temesközi Cserna, a „folytatásában” északra nyíló Temes völgyében, tehát az alacsony Domásnyai-hágón (a középkor Porta Orientalisán) át menekülhettek Dél-Erdélybe, vagy talán inkább a Temesköz sárvizektõl mentes hegyalji részein (?), igaz, ott is bolgár földön, de nem a bolgárok törzsterületén üthették föl ideiglenes táborukat. Ez a kérdés – a régészeti kutatások nagyfokú elégtelensége, no meg a történeti adatok fájó hiánya miatt – egyelõre sûrû ködbe burkolódzik.

Bóna szerint – ennek ellenére – „A kevés régészeti lelet is elegendõ annak megítélésére, hogy Erdély különbözõ tájain a 9–10. század fordulójától kezdve egyszerre kezdõdik a honfoglalók [...] különbözõ társadalmi rétegeinek a megtelepülése, temetkezése.”

 

 

2. Erdély (Árpád népe) honfoglalás kori és kora Árpád-kori lelõhelyei az ET. 226. 19. térképvázlata alapján.

 

 

3. 9–10. századi honfoglalás kori szablyás és lovas harcos sírja (balra) és honfoglalás kori lovas harcos korabeli sírfosztogatóktól megbolygatott temetkezése (jobbra) a kolozsvári Zápolya utcából. ET. 204. 11. ábra után.

A ma ismert temetõjének terjedelme alapján vélekedve legkorábbi jelentõs erdélyi szálláshely föltehetõleg a Borsa nemzetség települése[24] az ókori Napoca város romjai közelében, közlekedési és éppen ezért hadászati nevezetességû helyen, a mai Kolozsvár belvárosától keletre esõ ún. Kövespadon alakult ki. Az egykori Zápolya, azután a Kalevala utcában, valamint a Pata utca és Györgyfalvi út találkozása fölött, addig folytatódó Szamos-padnak a peremén föltárt,[25] immár 43 sírú temetõrész – biztos csonkasága ellenére is – csak a legjelentõsebb honfoglaló sírkertekkel, így pl. a magyarországi kenézlõivel vethetõ össze. A Zápolya utcai 1911. és 1942. évi ásatás végeztéig (3. rajz) részben kavicsfejtéssel megsemmisített, háromsoros temetõbõl Kovács István és László Gyula föltárása révén 11, illetõleg 12 temetkezés jutott napvilágra. (Egyik az ásatások kezdete elõtt vált a munkások hozzá nem értése miatt semmivé!) Öt sírból fölszerszámozott, összehajtogatott lóbõrrel, a hatodikból a holttest mellé fektetett, kitömött és fölszerszámozott lóbõrrel elhantolt, szablyás, íjas és tegzes férfiak csontváza került napvilágra. Egyiküknek „átfúrták” (trepanálták) a koponyáját. A sírok közül legalább négyet meghatározhatatlan idõben kifosztottak. Hajdani gazdagságuknak (úgylehet, ez a körülmény is igazolja a Borsa nemzetség 10. századi ide temetkezéséhez fûzõdõ föltevésemet!) csak halvány visszfényei a sírfosztogatóktól értéktelennek ítélt, ezüst hajfonatkarikák, lószerszámok, ezüstszerelésû-ezüstberakásos kengyelek, továbbá bõrtarsolyról árulkodó ezüst tarsolyfüggesztõ fül. Gondolom: alighanem a Borsa nemzetség fejének és népes családjának, valamint szolganépének a sírkertjérõl van szó. A temetõközéptõl (?) kissé távolabb, lószerszám nélkül elhantolt, kifosztásra annak idején érdemtelennek ítélt férfi fegyverzete még mindig szablya, vaspántos tegez és a benne levõ nyilak.

A nagycsalád nõi tagjai, asszonyok, leánygyermekek öltözékét a nyakon és csuklón ezüstlemezek szegélyezték, ezüst mentegombokat és gyûrûket, valamint szõlõfürtcsüngõs ezüst fülbevalót (tömör öntött és szemcsézett üreges változatot együtt!), továbbá díszgombos öltözéket viseltek. Nemcsak öltözékük, fegyverzetük (szablyák, vasveretes tegezekben rombuszos, azután kétágú-villás és átlyukasztott pengéjû, fütyülõ nyílhegyek), az ásatáskor megfigyelt temetkezési szokásaik újak, merõben különböznek minden korábbi korból származó lelettõl, hanem az asszonyok és gyermekek sírjába helyezett élelemtartó fazekak is. A Don-melléki „szaltovói” jellegû fazekaik is új „jövevények” voltak a Kárpát-medencében.[26]

A Kovács István és László Gyula föltárta sírkert-résztõl keletre a MÁV egykori, fölhagyott kavicsfejtõje felé esõ részen, a padperemi (kövespadi) Kalevala utca lejtõs oldalának levágásakor elõbukkant hat-hét, mellékletek nélküli szegény sírt 1948 késõ tavaszán, László Gyula vezetésével tártuk föl. (Gondolom, ezek a temetõ jobb szárnya szélére elhantolt „ínek” vagy éppen [rab]szolgák sírjai lehettek.) Az 1985–1986-ban megásott férfi-, nõi és gyermeksírok (az elõbbi sírkert bal szárnya?) mellékletekben szegényesebbek voltak. Mindössze egyetlen részleges férfi lovassír bukkant fel. Kolozs megye Régészeti Adattárának nagyon szófukar szövege szerint „a mellékletek egy része ázsiai eredetû, mások Európa-szerte közismertek voltak.”

A „Zápolya utcai” sírok több melléklete régies (archaikus) a 9. század végi, honfoglaló emlékanyagban. Közöttük említhetem a keleti hasonmásokkal jellemezhetõ, szív alakú lószerszámcsüngõt, ezt a különös kelet-európai ékítményt, de ilyenek maguk a lószerszámveretek is.[27]

A Farkas utca 23. sz. alatti telken talált nõi sírból elõkerült szép szõlõfürtcsüngõs fülbevaló alapján második, egykorú,[28] talán hasonló (immár megsemmisültnek tekinthetõ) sírkerttel (?) is számolhatunk.

 

4. Két honfoglalás kori nõi sír mellékletei Marosgombásról. Erdélyi Irodalmi Szemle IV (1927). 261. 1. rajza után: 1. égetett agyaggyöngyök; 2 – 2a. bronz boglárok; 3. vas ár, valamennyi 3/4-es kicsinyítésben.

A hajdani Kolozsmonostor környékén, de ma már Kolozsvár város területén a honfoglalás korba keltezhetõ sírok váltak ismeretesekké szintén rombusz alakú nyílhegyekkel, egyrészt a hajdani apátság háromfelõl szinte szédítõen meredek oldalú, könnyen védhetõ padján, másrészt az ún. Cigány-patak árkával lefûzött, az elõbbi padrésztõl nyugatra esõ, ma már tömbházak tömegével beépített padfolytatáson.[29] Utóbbiak az építkezések megindulása elõtti idõszakban kerültek elõ.

De immár távolodjunk el Kolozsvártól.

A fegyverforgató honfoglalás kori „középréteg” lovas-fegyveres sírjai-temetõi a háromszéki eresztevénybeli Zádogos-tetõtõl (innen lándzsás, kengyeles lovassír vált ismeretessé[30]) és Kézdivásárhelytõl (a Sepsiszentgyörgy–Bereck szárnyvonal építésekor lovassírban [?] talált vaszabla és szablya, továbbá díszítetlen, de határozottan honfoglalás kori edények[31]), azaz a Háromszéki-medence északkeleti felébõl kezdõdnek. Sepsiszentgyörgy Epres-tetõnek nevezett, Olt bal parti alacsony padján talált egyik kitömött, lóbõrös sírból vaslándzsa és bronz keresztvasú bizánci kard bukkant elõ.[32] (Sajnos, semmi közelebbit nem tudni a Réty-Telekrõl említett 10. századi településrõl és temetkezésrõl. L. ET. 205.)

A Barcasági-medence, szabatosabban annak északi „öble”, Erdõvidék szélén, Köpecen, a Kõcsukk határrészben már az elsõ világháború elõtt találtak lovassírt, 1927-ben pedig másikra bukkantak.[33]

Erdély elsõ honfoglalás kori temetõjét különben a nagyenyedi Bethlen-kollégium egyik neves tanára, Herepei Károly kezdte föltárni még 1895-ben Marosgombáson, a földjében – éppenséggel nem véletlenül – szkíta és korai avar sírokat is rejtõ, hadászatilag kitûnõ fekvésû, a Maros-völgy Nagylak és Tövis közötti, megtört tengelyû szakaszára nagyszerû kilátást biztosító Zeyk-szõlõ dombján (4–5. rajz). Az 1911–1912-ben Fogarassy Albert és Bodrogi János által folytatott ásatások során jómódú honfoglaló közösség egyetlen sorba (?) hantolt 12 temetkezését tárták föl. A temetõ egyik szárnyán szablyás, harci baltás, tegzes férfiak (7, 5, 3 nyílheggyel), a másik szárnyon a nyakkivágás körül ezüst veretekkel borított, ezüst mentegombos öltözetben, bolgár és magyar fülbevalókat, lemezkarpereceket viselõ nõk sírjai voltak. A különben egyáltalán nem kötelezõ lovas temetkezésnek nem akadtak nyomára. A mai napig közöletlen V–IX. sírból újabb szablya, tegezmaradvány és nyílhegyköteg került elõ, néhány további nõi temetkezés viszont – sajnos – megsemmisült. Lakás tûzhelyét is sikerült itt föltárni, szája elõtt rombuszpengéjû nyílheggyel és lókoponyával.[34]

Az immár a Nagy-Küküllõ vízvidékének egyik „eldugott” mellékvölgyében fekvõ Székelyderzs Új utcájában építkezéskor napvilágra bukkant lókoponya, ló-lábszárcsontok és kengyel jelzik a magányos (?), részleges lovas temetkezést.[35]

Bóna István fölfogása szerint a késõbbi „Székelyföldnek a [...] sírleletekbõl tükrözõdõ gyér katonai megszállását a veszedelmes besenyõ szomszédság magyarázza”. Szerintem éppen ez a helyzet követelte volna a fokozottabb hadászati biztosítást. Magam ezt a föltehetõ, de a régészeti kutatások sajnálatos elégtelensége miatt egyáltalán nem szilárd helyzetet inkább a dél-erdélyi bolgár fennhatóság tényében keresem.[36]

Bodrogi János ugyancsak honfoglalás kori temetõ maradványainak egy részét bontotta ki a közeli, de már mellékvölgyben fekvõ Magyarlapádon, a Gorgány és Vár nevû magaslat közötti vízmosásban. Lovas férfisír, továbbá nõi temetkezések utalnak a „középréteghez” tartozó személyek elhantolására (6–7. rajz).

A Tövis közeli, szintén mellékvölgybe esõ Diódról adományként a nagyenyedi Bethlen-kollégium gyûjteményébe jutott az itteni sírból származó vas lándzsahegy, két kengyel és vaszabla.

Gyulafehérvár immár három – vagy még több – temetõvel is gazdagítja erdélyi honfoglalás kori anyagainkat, noha a harmadik temetõ föltárói – a valóságot szándékosan torzítva – az utóbbit más népesség hagyatékának hirdetik. Az egyik sírkert az ókori Apvlvm egyik polgárvárosának romjaiba „telepedett”. Még az elsõ világháború elõtt 35 temetkezését tárták föl; a másik a mostani várostól nyugatra, a zalatnai út mentén vált ismeretessé,  a korábban kibontott hét sírral. A gyulafehérvári Vár területén a 11. század végi székesegyház emelésekor semmisítettek meg további lovas temetkezést. Mellékletei között a kolozsvári Zápolya utcaihoz hasonló, levél alakú lószerszámdísz is volt.

 

 

5. Díszes viseletben elhantolt, honfoglalás kori, középrétegbeli nõi sír mellékletei Marosgombásról. Erdélyi Irodalmi Szemle IV (1927). 260. 1. rajza után: 1, 3. rossz ezüstbõl készült, de vékony aranylemezzel bevont füles függõk; 2. négyágú csillagra emlékeztetõ kisebb boglár; 4 – 4a. a 10–10a. és 13–13a. szám alatt ábrázolthoz hasonló, átlyukasztatlan dísz (rozetta); 5–8. övdíszként alkalmazott, aranyozott, sarkain átlyukasztott, szívidomos sarkú bronzboglárok. A szívidomok középütt karikataghoz tapadnak; 7–7a. kétrészes, füles csüngõ; 10–10a. 13–13a. két, azonos szívidomú csüngõvel ellátott ékesség; 11–11a. négykaréjú, szívidomú levelet ábrázoló bronzpitykék. Az egyik szárát alkotó szegecsszerû nyúlvány még a sírba tétel elõtt letörött; 12. gömbszelvény alakú, középen benyomott s a fölvarrást megkönnyítõ, kétlyukas bronzpityke; 14. végein átfúrt, nyitott bronzkarperec; 15. vas ár; 16–16a. üvegpépbõl készült gyöngy; 17. összegöngyölt bronzlemez; 18. dinnyére emlékeztetõ háromgerezdes gyöngy; 19. üvegpépbõl készült gyöngyök, egyeseket vonalas máz díszíti, a vonalak négyszöget alkotnak, bennük egy-egy „odacseppentett” lapos pont ül; 20. négyzetes hasáb alakú, fonás díszû gyöngyök; 21–24. átfúrt kauri kagylók; 26. sima gyöngyök; 27. az elõbbiek rokona; 28–30. ólomlemezekbõl hajlított, nyakon és mellen fekvõ, gyöngyként (?) használt ólomlemezek, a 28. számút körrel kerített, bibircsókszerû dísz ékíti; 31. hengeres, egymás fölé helyezett körökkel és felfutó indaszerûen kezelt gyöngyök; 32. felsõ részükön füles, erezett ékû gyöngyök; 33. keskeny, hengeres gyöngyök.

 

6. Lovas férfi sírmellékletei Magyarlapádról. Erdélyi Irodalmi Szemle IV (1927). 262. 1. rajza után. 1, 4. bronzboglárok; 2–3. virágszirmot utánzó bronzpitykék; 5–6, 8. a 10, 12. alattiak édestestvéreiként tekinthetõ bronzpitykék; 9. hiányzó csüngõ tagú rossz ezüstpityke; 10, 12. csüngõs bronzpitykék; 11. gömbszelvény alakú bronzgomb; 13. köpûs vas lándzsacsúcs; 14, 16. vaskengyelek; 15. vas szíjcsat; 17. vasbalta.

Más helyekrõl, így pl. Szászvárosról, azután a Sztrigy-völgy széles torkolatánál fekvõ Piskirõl egyelõre csak 10. századi lovassírokról van tudomásunk. A Maros-völgy e jelentõs közlekedési csomópontjához közel esõ, a branyicskai völgyszorulattól keletre fekvõ Déván fegyveres középrétegbeli, nagycsaládi temetõbõl hét sír mellékleteit mentették meg. A legmagasabb társadalmi rangú férfi mellé, a bal oldalára kétélû Karoling-kardot helyeztek. Ugyanabból vagy más hasonló sírból tegezvasalás, rombuszos pengéjû és kétágú-villáshegyû nyílhegyek kerültek napvilágra. A férfiak ruházatát eredetileg mentegombokkal díszítették. A nõk ékszerei között említhetõk: fülbevalók, sima hajfonatkarikák, gyûrûk, közöttük vésett díszûek is. E közösség esetében is valószínûleg csak a holttestek mellé helyezett lószerszámok (kengyelek, zablák) jelképezték a lovas temetkezést.

A terjedelmes kolozsvári és a még nevezetesebb helyrõl valló gyulafehérvári temetõkhöz fogható, külön figyelemre méltó az Alvinc közeli Maroskarna-szõlõhegyi sírkert. A sajnos, egészében még föl nem tárt maroskarnai „B” temetõ mintegy két km-re fekszik az elõzõ bolgár korszak „A”-val jelzett sírjainak csoportjától.[37] Az elõbbihez tartozó 15 temetkezés alapján nehéz megítélni a sírok együttesét, mivel 11-et ismeretlen korban földúltak és kifosztottak, csakúgy, mint a Zápolya utcai temetõ esetében. A temetkezési szokások bizonyos elemei (pl. a „párnaként” a koponya alá helyezett kõlap), a temetõ szerkezete, sõt leleteinek egy része is élénken emlékeztet a kolozsvári Zápolya utcai temetõre, ám lovas temetkezés még nem bukkant napvilágra. A megmaradt szablya-töredék, tegezvasalások, nyílhegyek, fémgombok, gyöngyök, szõlõfürtcsüngõs ezüst fülbevalópár, de fõként a „Szaltovo”-jellegû temetkezési fazék idõben a Zápolya utcai mellé utalják e Maros menti temetõt.[38]

A fentiekben Árpád honfoglalói – a nagyon kedvezõtlen körülmények ellenére – folyvást szaporodó számú temetõinek a „seregszemléjére” kerítettem sort. Amennyire erre egyáltalán vállalkozhatom, a föltehetõleg itt talált, talán már az onogur-bolgár (wángár) beköltözéskor az Erdélyi-medencébe is telepedett, alávetett õsmagyar népességrõl is illenék írnom. Noha az eddigi kutatások elégtelensége és tökéletlensége miatt – az alább röviden bemutatandó temetõket ugyanis még az elsõ világháború elõtt tárták föl – nem állíthatom bizonyossággal a várfalvi sírkert sírjai döntõ többségének az õsmagyarsághoz tartozását, mégis a jelenlegi helyzetben valószínûsíthetem ezt a lehetõséget mind a várfalvi, mind a vajdahunyadi temetõvel kapcsolatban. Ezek többé-kevésbé szorosan és egyértelmûen kapcsolódni látszanak a kolozsvári Kalevala utcai temetõszárny mellékletek nélküli sírjaihoz, de ugyanakkor a lovas-lószerszámos sírokkal „tarkított” honfoglalás kori „középréteg” temetõihez és egymáshoz is. Ezt a két temetõt (sajnos, egyelõre nemigen tudok egyebütt levõ „testvéreikrõl”) „halotti aprópénzek”, vagyis akkoriban közkézen forgó érmek keltezik. „Az akkori erdélyi kutatás éppen e két temetõ révén maradt [...] a soros temetõkben nem az Árpád-kori Magyarország [õsmagyar, sz.m.] köznépét, hanem a »legyõzött« szlávok hagyatékát látó, ún. »Bjelo Brdo« szemléletnél. Mi több, korunkban éppen ez a két erdélyi temetõ kínált kitûnõ alapot a 10–11. századi Magyarország köznépi rétegének – etnikus szemlélettõl át nem hatott – meghatározásához. A 10–11. századtól ugyanis mi sem állt távolabb a 19–20. század etnikus szemléleténél.”

 

7. Honfoglalás kori nõi sír mellékletei Magyarlapádról. Erdélyi Irodalmi Szemle IV (1927). 263. 1. rajza után: 1. üveggyöngyök; 2. bronzkarperec; 3–6. pitykés bronzcsüngõk; 7–8. rossz ezüstbõl készült fülbevalók; 9. bronz nyakperec.

Az egyik jelentõs kiindulási alap az Erdélyi-Középhegység szívében eredõ Aranyos folyó völgyének a Mezõség szegélyén való kitárulkozása fölött, Várfalván két részletben is föltárt kora Árpád-kori temetõrész: Turdavár népének korai temetõje.[39] Az észak–déli irányú, keskeny sávban megásott temetõ déli felének korai mellékletei: rombusz alakú vas nyílhegy, lóállkapcsok stb. még a „pogány korra” utalnak. A ruhanyakat díszítõ, kéttagú csüngõk, öntött öltözékdíszek és pitykék, ezüst és bronz mentegombok, huzalból csavart bronz nyakperecek, egyéb tárgyak jellegzetes, 10. századi keleti viseletrõl tanúskodnak. A rombuszpengéjû vas nyílhegy, a bajelhárító vagy esetleg közösségi helyzetjelzõként a halott mellé tett nyílvesszõ pedig a 10. század elsõ felében földrészünk tetemes területének lakosságát megrettentõ, nagyon hatásos, jó harcos kezében biztosan célba találó fegyverfajtáról tanúskodik.

A szóban forgó sírkert magasabb, északi felére viszont a már keresztény hitre tértek szájba vagy kézbe helyezett „sírobulusai” jellemzõk. Az ebbe a csoportba tartozó temetkezésekbõl I. István (1000–1038; öt elhantolásból négyben halotti „aprópénz”), Péter és Aba Sámuel (1038–1041, 1041–1044, 1044–1046) idejébõl származó „mag” körül I. Endre (1047–1060) pénzeivel keltezett (hét elhantolásban 9 érem) sírok tömörültek. A várfalvi kora Árpád-kori temetõ alsó részének temetkezéseit I. László (1077–1095) érmével keltezett sír zárta. Jóval késõbb, a mostani unitárius egyháztól közvetlenül délre újabb, ezúttal 12–13. századi sírokat magába foglaló temetõrészben ásattak. Az e területen fölbontott temetkezésekbõl elõkerült – ismétlem – immár 12–13. századi uralkodóink érmei tájékoztatnak az elhantolások idejérõl. A jelölt századok most már európaiasodott rendjébe illeszkedõn elföldelt egyéneire a hanyatt fektetett, kinyújtóztatott test ágyékán összekulcsolt kéz, továbbá a kora Árpád-kor egyszerû ékszerei: S alakban hajtogatott végû bronz hajkarikák, gyûrûk, sima vagy huzalokból sodrott karperecek, vastag, sima bronzhuzalból hajlított, horgos végû nyakperecek, ezzel egyetemben viszont a túlvilági életre szánt élelmet tartalmazó edények teljes hiánya a jellemzõ.

 

8. A Vajdahunyad-„Kincses”-szõlõhegyi Árpád-kori magyar temetõ térképvázlata. Dolg. IV(1913). 168. 2. ábra után

A vajdahunyadi Kincses- szõlõhegyi temetõrészlet (21 szétdúlt és 57 föltárt sír)[40] (8. rajz) a még kutatatlan, legkorábbi Hunyadvár várnépének volt a sírkertje. Ebben már csak halvány emlékei (rombusz pengéjû vas nyílhegy, egy-egy pityke, gyûrû és füles mentegomb, nyakban viselt, átfúrt, vékonyra kalapált bizánci bronzpénz), valamint a „pogány” korban lékelt koponyájú „agyafúrt” ember maradványai bukkantak elõ. A föltárt rész „magjában” I. István pénzei a sírobulusok. E korai részt délrõl a 11. század szegényes ékszereit kínáló I. Endre, északról I. Béla (1060–1063) és Salamon (1063–1074) érmeivel keltezett temetkezések övezték (9. rajz).

Az elõrebocsátottakból is kivehetõ, hogy az Erdélyi-medencében két, idõben részint egymást fedõ, részint egymást követõ társadalmi réteg bontakozik ki. A Bónától korábbinak vélt elsõ, de úgylehet, késõbbi (noha ezeknek egyelõre nem ismerjük föltehetõ elõzményeit), azaz a 10. századi „középréteg” lovas-fegyveres „pogány” temetõit az államhatalom legkésõbb a 11. század elején fölszámolta. A második társadalmi réteg népe – noha ennek, ismétlem, nem ismerjük valószínûleg másutt rejtõzõ elõzményeit – zökkenõtlenül tovább élt szállásain és temetkezett sírkertjeibe (pl. a várfalvi s a vajdahunyadi temetõbe) a megváltozott társadalmi rend idején. Szükség volt rá adózóként, hívõként és termelõ tömegként.

E második, önmagában is „kétlépcsõs” köznépi régészeti mûveltség temetõi Erdély egész területérõl ismeretesek. Korai, még 10. századi, Bóna Istvántól összefoglaló névvel „várfalvinak” nevezett szakasza néhány, véletlenül elõkerült temetõrészlet vagy éppenséggel szórványos lelet segítségével vált ismertté. Ide tartoznak – többek között – Magyarlapád késõbbi sírjai; a Maroscsapón szétdúlt sírból származó sodrott nyakperec, karperec, zabla, edény; Maroskarna késõbbi, „B”-vel jelzett temetõje; a Torda környéki állatfejes karperec; a tordai Tündérhegy 45 síros temetõrészlete; Alvinc-Borberek sírleletei (madáralakkal díszített, vésett bronz fejesgyûrû, fülbe illeszthetõ karika, karperec), továbbá Marosnagylak 15–20 síros, eddig csupán 10. századi temetkezéseket tartalmazó sírkertrészlete és a Hunyad megyei Zeykfalva korai, I. István-érmékkel keltezett sírjai. Hozzájuk csatlakozik a szintén Hunyad megyei, de az immár az Alföldre vezetõ Maros-völgy Erdély felõli szorulatában fekvõ Vecelrõl származó, szórványleletként tekinthetõ (?) 10. századi, líra alakú csat és a „középréteg” elhantolásaiból jól ismert rombuszpengéjû vas nyílhegyek egy része is. „E semmivel össze nem téveszthetõ, gyakran mûvészien vert nyílcsúcsok Erdélyben számos helyen hitelesen feltárt 10–11. századi telepen is elõkerültek: Angyaloson, Sepsiszentgyörgy-Bedeházán és -Eprestetõn, Csernátonban, Dobokán, Malomfalván, Marosgombáson. A lelõhelyes »szórványok«: Csáklya, Hari, Magyardécse, Nyírmezõ, Torda, Vajasd (10. századi edénnyel) vagy településre, vagy temetõre utalnak. Vajdahunyad temetõjének »kortársa« számos, többnyire 11. századi érmekkel keltezett sírkert: Bágyon, Bethlenszentmiklós, Borosbenedek, [...] Dés, Déva (I. Lászlóig), Doboka, Homoródkarácsonfalva, Homoródszentpál, Istvánháza, Kajántó, Kelnek, Kozárvár, Marosvásárhely, Marosszentgyörgy, [...] Máramarossziget, [...] Radnót, Sajósárvásár, Szék stb.” Ebbõl a korszakból és temetõfajtából „nõ” majd ki a háromszéki zabolai és petõfalvi temetõ is. E sírkertek szinte egyenletesen „népesítik be” Erdély területét.

Bóna István szerint „külön megítélés alá esik a 10. századi nemzetségi, törzsfõi és fejedelmi székhelyek továbbélése. A középkori Kolozsvár e téren nem tartozik a kiemelkedõk közé. 10–11. századi köznépi [= õsmagyar, sz.m.] temetõjét egyelõre nem ismerjük, csak a Libucgát utcai szegényes putrik jelzik a település némi folytonosságát.” Az egyelõre közöletlen egyetemi doktori értekezésemben bõvebben taglalt véleményem szerint a Zápolya és Kalevala utcai, valamint a szerintem szervesen ehhez kapcsolódott Pata utca–Györgyfalvi út találkozása fölötti padperemen talált terjedelmes temetõt magam a Borsa nemzetség 10. századi elhantolási helyének tekintem. Szerintem a nevezett honfoglaló közösségnek Kolozs vármegye I. István uralkodása elsõ szakaszához fûzõdõ szervezésekor érvényesült szabály értelmében földjeinek 2/3-át át kellett engednie az újonnan szervezett uralkodói közigazgatási területegységnek, Kolozs vármegyének, a nemzetség összességének pedig át kellett költöznie a Kis-Szamos Gyalu–Apahida közötti völgyszakaszával nagyjában egyközû, nyugat–kelet irányú, máig is a nemzetség nevét viselõ Borsa-völgyébe.

A most vizsgált tekintetben Gyulafehérvár természetesen elõkelõbb Kolozsvárnál, hiszen legkésõbb valószínûleg 932–934 között ide hatolt Bogát (gyula) erõvel vehette el a Dél-Erdélyt birtokoló bolgároktól a nyugat–keleti irányban az Erdélyi-Középhegységtõl a Keleti-Kárpátokig húzódó Torda vármegyétõl délre elterülõ egész dél-erdélyi részt, az eredetileg óriási Fehér vármegyét. A második legnagyobb közjogi méltóságú Bogát gyula, I. István királyunk dédapja az ókori Apvlvm, egyébként a bolgároktól is használt (Gyulafehérvár román neve az 1918. évi fordulatig Bãlgrad!) romosodó erõsségében rendezte be székhelyét. A város régészeti leletei méltóképpen viselik az ókori erõsség meg a köré települt két ókori város romjai kínálta lehetõségek révén kialakult és betöltött szerepet. „Viking” vagy inkább bizánci kardpengét védõ kardtokvég jelzi a három egymást követõ gyula (Bogát, Zsombor és Prokuj) fegyveres kíséretétõl jelzett katonai hatalom jelenlétét. A 10–11. században legalább 4–5 temetõt nyitottak a hajdani római falak körül. Mind ez ideig ugyan egyiket se tárták föl, de az eddig közölt sírok és leletek is kétségtelenül a hely rendkívüli jelentõségérõl vallanak. A késõ középkori vártól délnyugatra, a hajdani római temetõ területén fölfedezett (szláv, hamvasztásos urna és bolgár uralom kori csontvázas sírokat is magába foglaló) temetõ újbóli használatba vételére 10. század végi – 11. század eleji régészeti maradványok utalnak. Lapos pengéjû, rombusz alakú vas nyílhegyekkel teli, vasalt tegez, huzalból sodrott nyakperecek, karperecek és gyûrûk, öntött, állatfejes ékû karperecek, fülbevalók sorolhatók közéjük. II. és III. Béla (1131–1141, 1172–1196) sírobulusként használt érmeinek tanúsága szerint e temetõbe a 13. század elejéig hantoltak halottakat. A belvárosban elõbukkant temetõrészen kívül a harmadik sírkertet a római városok egyikének területétõl északnyugatra, a zalatnai út mentén fedezték föl már régebben. A kutatás korábban azonban mindössze néhány, kengyellel, nyakpereccel, karikával, gyûrûvel, síredénnyel, lékelt koponyával jelzett sírról tudott. Újabban azonban 180 (!) 11–12. századi temetkezést tártak föl jellegzetes fülbevalókkal, hajkarikákkal, övcsatokkal, vas nyílhegyekkel, I. Endre, I. Béla, Salamon és I. László 1047-tõl 1095-ig terjedõ sírobulusaival. A Mamut-hegy alji, negyedik temetõbõl hajkarikák és gyûrûk gazdagítják a Gyulafehérvári Múzeum gyûjteményállagát. Valószínûleg azonos a szakirodalmi utalásokban ötödikként említett temetõvel a vártól délre, a római nekropolisz fölött újabban megmentett, 11. századi, köznépi temetõ. Területén korábbi, 10. századi sírhantok is voltak hajfonatot díszítõ, áttört-mintás bronzkorongokkal (ongonokkal?), szõlõfürtcsüngõs ezüst fülbevalókkal és – egyes adatok szerint – lócsontokkal. „A folyamatosság pillanatra se szakadt meg. A várban, fõleg a székesegyház körül feltárt, földbe mélyített putriházakból származó agyagmûvességi termékek akár a dunántúli [Székes]Fehérváron is elõkerülhettek volna; palackedényei, fazekai, agyagbográcsai alakra és díszítésre miben se különböznek az Árpád-kori Magyarország már területei készítményeitõl és áruitól. A 11–12. században kezdõdik a keresztyén temetkezés a mai székesegyház helyén állt kör alaprajzú kápolna (rotunda), majd a [mait megelõzõ, sz.m.] I. István kori püspöki székesegyház körül. Az utóbbi mellett már korábban Könyves Kálmántól (1095–1116) III. Bélán át II. Endre (1205–1235) koráig terjedõ érmekkel keltezett sírok bukkantak elõ, és újabban is sok 12. századi, ékszermellékletes: fémgömb fejû hajtûket, gyûrûket, kései hajkarikákat tartalmazó sírt ástak meg. A mai székesegyház nyugati homlokzata elõtt 32 m-re pedig nemrég föltárt, 12 m hosszú [minden bizonnyal I. István-kori, ha ugyan nem még elõbbi? sz.m.] templomalap igazi meglepetést hozott. A fõhajót félkörívben lezáró rész (apsis) és hajómaradvány iránya egyezik a [mai székesegyház padlózatával fedett, sz.m.] I. László-kori székesegyházéval. Utóbbi emelésekor azonban már nem állhatott, mivel alapfalait a székesegyházat övezõ temetõ (cinterem)  sírjai átvágták. A legkorábbit éppúgy Kálmán érme keltezi, mint a székesegyház körül elõzõleg talált sírokat. A továbbiak elhantolási idejérõl S végû hajkarikák és II. Géza (1141–1161) obulusa vallanak. A kis templom alatt fölfedezett honfoglaló lovas sír és szív alakú lószerszámcsüngõje legkésõbb a 10–11. század fordulójára keltezi e legkorábbi egyház építtetését.”[41]

Az erdélyi gyulák Bizánc felé tájékozódását ismerve természetszerûleg vetõdik föl a kérdés: ennek az építménynek az emeltetése – a Temesközben „uralkodó” Ajton tevékenységéhez hasonlón[42] – nem kapcsolható­e esetleg (Bogát fia) Zsombor gyula és Sárolt leánya (I. István édesanyja) keleti keresztyénség fölvételéhez fûzõdõ térítõ tevékenységének egyik elsõ állomásához?

 

9. A vajdahunyadi honfoglalás és kora  Árpád-kori magyar temetõ leleteinek egy csoportja. Dolg. IV (1913). 170. 1. 3. ábra után: 1. Ioannész Tzimiszkész (969–976) vagy IX. Kónsztantinosz érmébõl kalapált, átfúrt, nyakékként viselt csüngõdísz a 44. sírból; 2. vége felé vékonyodó, tojásdad metszetû, nyitott bronzkarika a 44. temetkezésbõl; 3. nyitott végû, sima ezüstkarika a 13. sírból; 4. hármas fonású ezüstkarikák a 12, 28, 31–32. temetkezésbõl; 5. vége felé vékonyodó, nyitott végû bronzgyûrû; 6. rossz ezüstbõl készült, összehorpasztott, valamikor hengeres lemezbõl készült tárgy, egyik vége természetesen, pohárszerûen nyitott, másik fele domború, itt átlyukasztották; 7–7a. hármas tagolású, két helyen átlyukasztott, a megtalált kenderfonállal inghez fogott, gömbszeletes ezüstgomb a 41. temetkezésbõl; 8–9. nyitott végû bronzkarikák a 41. sírból; 10. kora Árpád-kori S végû hajkarika a 3, 14, 16, 22, 28, 30, 34, 49. sírból és szórványos lelet; 11. rovátkolt ezüstgyûrû a 43. temetkezésbõl; 12. nyitott végû bronzkarika a 12, 14. sírból; 15. erõsen megevõdött, 44 mm hosszan megmaradt, rombusz alakú honfoglalás kori vas nyílhegy; 16. félkörös metszetû, külsején rovátkákkal díszített, rossz ezüstbõl készült gyûrû a 39. sírból; 17. csigavonalas végzõdésû, fél mm vastag, ezüstsodronyból való hajkarika a 27. temetkezésbõl; 18, 21. hengeres metszetû, 1 mm vastag, horgas bronztárgy, egyik vége látszólag hegybe fut, folytatása végein régi törés nyomai (nyilván hajdanán egyetlen tárgyként viselt egyszerû nyakperecrõl van szó) a 27. sírból; 19. egymásra hajlított végû bronzgyûrû a 43. temetkezésbõl; 20–20b. hengeres gyöngy üvegpépbõl a 6. sírból; 22. kenderszövet-foszlány a 41. sírból; 23. fonást utánzó, félkörös metszetû, ferdén rovátkolt felületû ezüstgyûrû a 39. temetkezésbõl; 24. füles bronzgomb a 44. sírból, valamennyi 1/1 méretben

„A korai, nagyméretû emlékek más, 10–11. századi uralmi székhelyek kialakulását, kiépítését is igazolják. Kolozsvártól csaknem északra, a Kis-Szamosba folydogáló Dobokai (más néven Lónai) patak völgyének egyik, félszigetszerûn északra ugró, meredek oldalai miatt kitûnõen védhetõ, hajdanán fõ közlekedési út völgyét záró, középsõ szintû padjára épített Doboka vára nyilván elsõ ispánjáról, I. István (Csanád nevû) hadvezérének és talán rokonának az apjáról, a korábban a magyarországi Fehér megyében is birtokolt Dobokáról nyerte nevét.”[43] A lenyûgözõ méretû, egyes, de talán megkérdõjelezhetõ vélemény szerint[44] „erdélyi” [helyesebben talán inkább észak-erdélyi, sz.m.] „Árpád-kori védelmi rendszer katonai központjának tekinthetõ” királyi vár mivolta végsõ szakaszában kõbe épített[45] váregyüttes ásatásai során talált s eddig közölt (se nem õskori, se nem 8. századi szláv) leletek nem korábbiak a 10. század végénél, 11. század elejénél: rombuszpengéjû nyílcsúcsok, sima felületû, szögletes átmetszetû karperec, huzalból sodort nyak-, avagy karperec, csikózabla-töredék, csiholóvasak. [...] A [magyarországi] Szolnok-Repülõtér és Szob-Koliba temetõiben a 10. század második felében megjelent félhold alakú csüngõ keltezi a »köznépi« ékszereket és eszközöket. Az erõsség I., alsó rétegében talált agyagmûvességi termékek is, egyebek között a honfoglalókra különösen jellemzõ, bordás nyakú, »szaltovói« palackfazék és belsõ füles égetett agyagüstök is ennek az idõszaknak felelnek meg. »Darufalvi jellegû«, bizánci vagy kijevi mûhelyekben készített díszes ezüstcsüngõk zárják a legalább három, de esetleg négy idõszakon át tovább épített-bõvített ispáni vár életének elsõ szakaszát. Az azonos mûhely(ek)ben készült, ezüstgyöngyöket tartalmazó, lengyel, orosz és bolgár kincsek (26 kincslelet!) vitathatatlanul a 10. század utolsó, a 11. század elsõ évtizedeire keltezik a réteget. Az erõsség életének folytatására (II–IV. réteg és idõszak) 11–12. századi sarkantyúk, szakállas nyílhegy, »majsi jellegû« mellkereszt-töredék, elsõsorban pedig az Árpád-kori Magyarország fazekasságának fejlõdését tükrözõ és követõ edénymûvesség jellemzõ. Minden ellenkezõ állítás ellenére az ásatási eredmények tehát fényesen igazolják a történeti forrásadatokat. Doboka vára a Szent István-i vármegyeszervezet létesítésének a keretében ispáni székhely erõsségeként épült. Még közöletlen nagy temetõi [egyszerre érthetõvé válik a krónika urbs Dobuka – elsõ pillanatra talán – túl »nagyzolónak« ható megnevezése, sz.m.] és templomai körüli temetõinek tanúsága szerint fénykora a 10–11. század volt.”

Az (erdélyi) Maros-völgy közepi, a Nyárád-torkolattal szemben, a Maros jobb partján emelkedõ, középsõ (?) padmagasságra telepített Malomfalva Marosvásárhely közeli, „égett magú” földvára is a 10. század második felének létesítménye.[46] Hozzá fûzõdõ véleményem azonban lényegesen különbözik a Bóna Istvánétól a neki tulajdonított feladat tekintetében. Szablyafogásra alakított, kétélû (nyugati fajtájú) kard, 10. századi, szív alakú bronz pityke és rombuszpengéjû nyílhegyek utalnak itt Árpád honfoglalóinak a megjelenésére és a valamivel utóbb létesült erõsség legkorábbi, még a 10. század második felébe keltezhetõ elõzményeire.

Mint már szót ejtettem róla, Kolozsvárt a Pata utca fölötti temetõrészlet, föltehetõleg a Borsa nemzetség 9–10. századi sírkertje, nem árulkodik idõbeli folytatásról. E látszólag érthetetlen jelenség magyarázatát a kialakulóban levõ hûbéri állam vármegyeszervezési folyamatában keresem. Mint arról Doboka várával kapcsolatban írtam, a nemzetségfõk (= a „bõk”), tehát a Borsa nemzetség feje népének és földjének csak harmada maradt a nemzetség birtokában, Kolozs vármegye szervezése során kétharmadát a kolozsi várispánság földjébe olvasztották. A Borsa nemzetség pedig, akárcsak megmaradt szállásterületeinek Doboka környékétõl északra, nyugatra és keletre szakadt részein,[47] tovább élhetett a Borsa vízgyûjtõ medencéjében, tehát a Kolozsvártól északra, a nevezett víz nyugatról keletre lejtõ völgyében, Válaszútig , valamint a Mezõségen a Radnótnál a Marosba torkolló Lekence-patak völgyének két oldalán, illetõleg valahol Ajton és Torda között.

Bóna István szerint: „A 12. század végi – 13. századi városi élet legkorábbi régészeti nyomai közvetlenül a közel [...] évezrede megsemmisült római város romjai [...] fölött keletkezett televény talajban jelentkeztek.[48] A humuszban elvétve csak jelentéktelen kora középkori telepjelenségek mutatkoztak. Egy 12–13. századi, ám Kolozsvárt eddig legkorábbinak számító templom körüli temetõ (ez ma a Szent Mihály-székesegyház [a nevezett templom nem székesegyház! sz.m.] táján rejtõzõ, korábbi istenházához [a terepen egyelõre rögzítetlen, az Óvár falától délre esett Szent Jakab-kápolnához, sz.m.] kapcsolódik) sírjai is közvetlenül a római réteg felsõ szintjébe voltak ásva.[49] Gyér mellékletei – kései hajkarikák, fémlemez-gömbösfejû hajtûk, ezüst mentegombok, aranyozott ezüstfüles korongcsüngõ, kopott obulus – egytõl egyig késõ 12. – kora 13. századi ékszerek. Napoca pusztulásától a 12–13. század fordulójáig folyamatos régészeti leletek nem utalnak településre.”

Ugyancsak Bóna István véleménye értelmében: „A [Kolozs] megyének nevet adó ispáni vár a mai városközponttól másfél km-re nyugatra [...] Kolozsmonostoron emelkedett. [...] 1341. évi oklevél még világosan errõl beszél: »quod quia monasterium beatae virginis de Kluswar fundatio sancti regis Ladislai exstitit« – vagyis eredetileg a késõbbi monostor dombját nevezték Kolozsvárnak, erre vonatkoznak a 12. századi oklevelek »castrum Clus« említései, ott székelt a »comes Clusiensis«.”

Ha az eddigiek folyamán jórészt híven követtem Bóna Istvánnak az ET-ben közölt szövegét, e kérdésben nem oszthatom nézetét. Az idézett oklevélszöveg alapján ui. távolról sem dönthetõ el egyértelmûen a monostor helyének a legõsibb Kolozsvárral való azonosítása! Másrészt viszont az Óvárban, a domonkosok, utóbb ferencesek kolostorépületével szemben, tõle csupán a szurkozott felületû utcácska szélességével elválasztott, tõle nyugatra esõ ásatási helyen, a jelenlegi felszín alatt nem sokkal, ismétlem: magasan a római réteg fölötti szint alatt föltárt (kunyhó tartozékaként tekinthetõ), tapasztott agyagtûzhelyen I. László királyunk 1091. évi verésû érme bukkant elõ![50] S hogy ez az önmagában még nem túlságosan sokat mondó tény a látszólagosnál mégis sokkal jelentõsebbé válik, annak bizonyítására két, szintén az Óvár területén a közelmúltban észlelt jelenségrõl engedtessék meg röviden beszámolnom. Az eredetileg az õsi Kolozsvár plébániatemplomaként használt, késõbb a domonkosok, még késõbb a ferencesek tulajdonába került óvári egyház 1970-es években folytatott felújítási munkálatai során a hajdani (templom körüli cinterem) sírjaira bukkantak. A kidei templom körüli temetõben észleltekhez hasonlóan itt is megfigyelhettünk helyszûkével magyarázható rátemetkezéseket és késõbbi sírokkal átvágott korábbi elhantolásokat.[51] Noha e keresztyén sírok semmi, keltezésüket lehetõvé tevõ mellékletet nem tartalmaznak, szerintem mindenképpen korábbiak a Fõtér északi oldalán Méri István egykor Kolozsváron mûködött, megrendítõ véget ért kiváló régészünktõl, 1948-ban pedig az N. Gostartól föltárt, illetõleg a korszerû villanyvilágítás fém tartóoszlopainak beállításakor megsemmisített, utóbb nagyvásártérként használt terület 11–12. századi (!) temetkezéseinek koránál.[52] A Szent Mihály-egyház fõkapuja elõtt föltárt sírok szerintem az óvári plébániatemplom hamar szûknek bizonyult cintermének a betelése után, azaz viszonylag nagyon rövid idõszak múltán az Óvár déli falától bizonyos távolságra, a késõbbi Házsongárdi-temetõ felé kezdett és nyújtózkodott sírkerthez tartoztak.

A másik jelenség a Mátyás király szülõházával rézsút átellenben lévõ, a nagy magyar uralkodóról elnevezett utca 3. számú épületének több ízben átalakított pincéjében megfigyeltekhez fûzõdik. A törvénytõl kötelezett, Starmüller Géza vezette szakszerû ásatások rendjén, a félköríves ízléssel emelt, ún. „óvári torony”[53] nyugatra induló falsíkjába illõ falrész mellett a pincében a bolygatatlan talajig hatoló kutatóárok szelvényében elõbukkant, többréteges földtöltésben s az elõtte, ugyanabban az irányban vonuló, idõk folyamán szerves anyagokban gazdagodott, szinte fekete földdel telt (vár?)árokban – úgylehet – az Óvárat a kezdet kezdetén övezõ védõárkot és a vele szorosan együtt létesült töltés maradványát „tisztelhetjük”. Pillanatnyi meggyõzõdésem szerint ez lett volna, ez volt Kluswár elsõ erõssége, nem pedig a Kálvária dombja! Ennyit – ez idõ szerint – az ügy egyik oldaláról.

Másik ellenérvem magának a kolozsi monostornak a létesítéséhez, helyének (földrajzi helyzetének) kiszemeléséhez fûzõdik. Kolozsvár legõsibb erõssége a Fellegvár délrõl közismerten meredek „sarkantyúja” meg a Házsongárdi meredek oldal közötti völgyszorulatban alább hirtelen szélesre táguló völgyben folytatódó, a Kis-Szamos völgye rövid szorulatának elzárására települt, az árvíztõl mentes ún. városi padra. Talán e szorulathoz kapcsolódik az utólag az egész vármegyének is nevet adó claus(ura) >klus>kulus>kolozs? legkorábbi neve. Ennek, a völgy szorulatában, nem pedig a most is nagyon meredek oldalú, városi pad magasságú, monostori tereplépcsõn kialakított korai erõsségnek a létét látszik bizonyítani a valamikor Kajántó határának déli részében, ma Kolozsvár területéhez csatolt, „Tölgyes” nevû magas térszín forrásos helye mellett, a római kori villa suburbana vagy rustica romos épületcsoportját újra használó, I. László 1091. évi veretésû érmével[54] keltezett magyar település születése. Ennek létrejötte is sokkal nehezebben képzelhetõ el a Monostorra helyezett ispáni székhely feltételezésével.[55] Másrészt viszont – az állam és egyház ügyei összefonódásának tudatában – még a kora középkori viszonyok mellett is nehezen képzelhetõ, hogy az 1003. év után létesített ispánsági székhelyet alig hat évtized vagy még rövidebb idõ múltán elhagyatták, és átköltöztették volna az imént említett völgyszorulatba, annak lezárására! Ha a bencések valóban (I.) Béla bihari dux hívására érkeztek Kolozsvár vidékére, aligha lenne hihetõ az ispáni székhely völgymenet néhány km-rel arrébb  költöztetése![56] Hiszen ennek a rövid, de tagadhatatlan völgyszorulatnak a települést teremtõ földrajzi erõi (nevezetesen a már létezett Tordaakna felõl befutó, a hajdani, de még bizonyára jól járható római birodalmi út, a Kolozs várát Doboka várával Kajántón, Borsaújfalun vagy inkább Kolozsgyulán, Csomafáján, Bádokon [vagy Páncélcsehen?] keresztül, a Meszesi-kapun át Szilágysággal, tovább Északkelet-Magyarországgal összekötõ, azután a Nádas mentén Magyarnagyzsomboron–Vaskapun át, szintén a Meszesi-kapun keresztül, megint csak a Zilah-patak – Berettyó irányába kanyargó, végül a Nádas vagy Kapus völgyén, Kalotaszeg felszegén egyenest Bihar várába, illetõleg a késõbbi Nagyváradra vezetõ, sõt a Kis-Szamos völgyén Désnek s tovább, végül a Mezõségen keresztül Marosvécsnek tartó) utak csomója nem a monostori dombnál, hanem a Fellegvár rétegfejének (kuesztájának) leszakadása, végzõdése alatti, árvíztõl mentes városi padon, a mai belváros helyén keletkezett! Aligha hihetõ tehát, hogy az erdélyi gyula, Prokuj 1003. évi legyõzése körül alapított ispáni székhelyet I. Endre uralkodása alatt (1047–1060) a bihari dukátust vezetõ, Magyarország jó harmadán országoló Béla, valószínûleg még „kiskirálysága” idején, keletebbre költöztette, és a kiüríttetett erõsség (?) helyére telepítette volna a bencéseket! Különben is – gondolom – ez a cselekedet nagyon nehezen lett volna egyeztethetõ a Benedek-rend szigorú belsõ szabályzatával (regulájával)! Szerintem nyugodtan elfogadhatjuk Kolozsmonostor „õsfoglaló” jellegét, annak ellenére, hogy az erõsséget – Bóna állításával szemben – csak délrõl és nyugatról védelmezõ földtöltés[57] kétrétegû, gerendavázas, a mai, szinte a bihari földváréhoz hasonló, lenyûgözõ méretû, 10–13 m magas [58] terepalakulata csak részben maradt meg. A déli töltés meg a házak töltés-földjében talált edénytöredékek egyértelmûen 10–11. századiak. Bóna véleménye értelmében közelebbi keltezésre alkalmas honfoglaló, öntött csüngõdísz és belsõ füles korai, égetett agyagüst tanúsága szerint „az elsõ vár a 10–11. század fordulóján épült”,[59] szerinte ezt erõsítené a múlt század végén a várban talált Szent István-dénár is. Igen ám, de mi se bizonyítja mindezeknek a szórványos leleteknek a föltett ispánsági erõsséghez való köthetõségét! E korai (?) vár és település az egyik, tûzvészkor romba dõlt házában lelt három Salamon-érem (1063–1074) bizonysága szerint minden valószínûség értelmében az 1068. évi úz [és nem besenyõ, sz.m.] betöréskor hamvadt el. Az idézett szerzõ szerint: a 10–11. század fordulóján épített erõsség „újjáépítésekor a [faszerkezetû, sz.m.] földtöltést mintegy 3 m-rel magasították, a belsõ települést azonban nem újították meg. Megszüntették, illetve megtiltották a temetkezést az erõsségtõl délre [azt hiszem, a Cigány-patak árkán túli padrészletre gondolt, sz.m.] fekvõ 10–11. századi félpogány temetõben is.”

A továbbiakban Bóna a következõképpen vélekedik: „A csupán várként és ispáni székhelyül szolgáló új sáncok közé I. László bencés szerzeteseket telepített.[60] Õk a 11. század végéig felépítették a boldogságos Szûznek ajánlott háromhajós egyházukat – a somogyvári Szent Egyed-monostor kortársát – és valószínûleg monostorukat is. A váron (?) kívül lakó várnépnek nyitott új templom körüli keresztyén temetõ csatlakozott a kolostorhoz. Ebbõl eddig 159, I. Endre,[61] I. László, II. Béla, II. Géza és III. Béla halotti obulusként sírba tett érmeivel bõségesen keltezett sírt tártak fel. Bár a viseletre utaló sírmellékletek: S végû hajkarikák, gyûrûk, gyöngyök, sajtolt ruhadíszek, kerek csat biztosítótû (fibula) miben se különböznek a 11–12. századi Magyarország más, templom körüli temetõiben találtaktól, gazdagságuk, változatosságuk mégis meglepõ: a sírok több mint harmadában volt ékszer vagy pénz. Ez az erdélyi templom körüli temetõkben megfigyelhetõ gazdagság azonban valójában az elmaradottabb, régiesebb (archaikusabb) gazdasági, társadalmi és egyházi viszonyok tükrözõdése.”

Az elsõ Kolozsvár a mongol hadjáratkor (az elsõ „tatárjáráskor”) semmisült meg. Bóna szerint „az azonban egyelõre nem biztos, hogy az elsõ monostor is megérte volna a tatár pusztítást”. A temetõ bizonysága szerint helyére új monostor épült. Emeltetése valószínûleg már a 12. század végén, III. Béla korában kezdõdött, azt azonban nem tudni, hogy 1241-re készen állott­e.

A 11. századi lebontott (?) monostor alapfalára építettek egy, Karcsa–Kiszsombor–Gerényben felfedezetthez hasonló, hatkaréjos körkápolnát. A körtemplomocska alapfalaiba helyezett 11. század végi–12. század eleji oszlopfõ és dombormûves kettõs oszlopláb bizonysága szerint a körkápolna (rotunda) nem épülhetett a 12. század végénél korábban.

Bóna István szerint „a két Kolozsvár esete ismétlõdik Torda várában is”. Szerintem azonban korántsem éppen azonos a helyzet. Elõször is Kluswar nem az apátság helyén, hanem – mint röviden már utaltam rá – a Kis-Szamos völgyszorulatának elzárására, a többirányú közlekedést már akkor lehetõvé tevõ fõutak találkozásának egyedül lehetséges csomójában alakult ki. Kolozs vármegye sófejtõje Kolozsaknán (ebbõl az Isztambul-jellegû román Cojocna helynév, ma Kolozs) volt. A garamszentbenedeki apátság 1075-ben kelt alapítólevelében, az aranas (Aranyos) folyó mentén említett „castrum quod vocatur turda”[62] a nevezett folyónak az Erdélyi-Középhegységbõl kilépõ völgye jobb oldalán meredeken emelkedõ utolsó, ún. „fellegvári padjára” épült. A vár fennsíkjától délre terül el a mai helység épületeitõl-belsõségeitõl fedett, kora középkori várnép temetkezõ helye. Egy 1394. évi oklevél „Turdawar alias Varfalwa vocata” szövegrészlete kétségtelenül bizonyítja ezt. Turdavár mellett azonban soha nem volt (idõk folyamán megerõsített) apátság. Az egymástól 17 km távolságra fekvõ Kolozsvár–Kolozs(akna) helyzetéhez nagyon hasonlón a Várfalván kialakult vármegyeszékhely–ispánsági központtól 13–14 km-re, a diapír övezet sótömzseinek felszínre bukkanása alatt keletkezett viszont Torda(akna), a mai Torda városa.

A régészek a 100x190 m-es alapterületû várfalvi erõsség körtöltését több helyütt átvágták. A még minden bizonnyal a 1241. évi mongol hadjárat elõtti évtizedekben kõfalassá átépített vár a hadjárat folyamán megsemmisült, többé nem is építették föl. Az aranytermõ vidékre vezetõ út vonzerejénél, úgy látszik, sokkal nagyobb városteremtõ erõt jelentett a Maros völgyén északnak irányuló, Gyulafehérvárt Kolozsvárral összekötõ fõútvonal. Így lett Tordaakna sófejtõk településébõl a mai Torda város közvetlen õse. A Turda várának ásatásaival kapcsolatos eredményeket – sajnos – még nem közölték megkívánható részletességgel. (Eddigelé egyetlen, a töltés szerkezetét, a várfal jellegzetességeit, a kettõ egymássali viszonyát érzékeltetõ metszetet, rajzot, fényképet stb. sem közöltek!) Emiatt sok a megoldatlan, hozzáférhetetlen kérdés!

A Kis-Küküllõ völgyének (nem természeti földrajzi szemlélettel tekintett) alsó szakasza szorulatát elzáró Küküllõvár (castrum cuculiense, 1197) a dél-erdélyi közigazgatási egységek egyik legkorábbikának: Küküllõ vármegyének lett a székhelye. A nevezett folyócska déli partján, széles, vizenyõs ártér fölé emelkedõ, elõreugró, aránylag könnyen védhetõ padon fekszik. Hajdan kerülék (ellipszis) alaprajzú, földtöltés kerítette korai erõsségét részben a ma is álló, késõ középkori várkastélyt legújabb kori építkezésekkel jobbára megsemmisítették. A földerõdítmény területérõl kétségtelenül korai volta ellenére eddig csak késõbbi, középkori leletek ismeretesek.

Az egykoron óriási kiterjedésû Fehér megyébõl kiszakított Hunyad megye székhelye viszont (Vajda)Hunyadon volt. Kolozsvárhoz, Tordavárhoz hasonlón, mind ez ideig kutatatlan, a völgy talpára létesített földvára volt. (A hozzá semmiképpen nem kapcsolható, a Hunyadiak java középkori várkastélya jóval késõbbi létesítmény.) A korábban már említett kora középkori csontvázas temetõ viszont az elõbbi sírkerthez tartozik.[63]

Az (erdélyi) Sajó menti Sárvár méretét tekintve jóval elmarad az eddigiek folyamán érintett (ispáni) várak mögött; Bóna István véleménye szerint alighanem nemzetségfõi vagy talán korai hûbéri magánvár (??) lehetett. A két magasítási szakaszán észlelteket részletesebben szintén nem közölték. Mindenesetre legalább egy ízben megújított földtöltés övezte. A körtöltést mindkét „építési” szakaszában a kora Árpád-korra jellemzõ, a várlétesítésben e korban általánosan használt rekeszes (kazettás) szerkezetû gerenda-„fallal” erõsítették meg. A korai, talán még a 10. század második felében fölhalmozott töltés földjébõl mindennemû agyagmûvességi termék hiányzott,[64] azaz az erõsség elõzménytelen volt! A vár belsejében kései 10., továbbá 11. századi edénytöredékekkel, sõt egész edényekkel, többek között belsõfüles, égetett agyagbográcsokkal keltezett, a Bihar várában, Gyulafehérvárott és Kolozsmonostoron fölfedezettekhez mindenben hasonló, félig földfelszínbe mélyített házmaradványok kerültek napvilágra. A körtöltés meg a település második szakaszát jól keltezhetõ, 11. századi maradványok, továbbá az erõsség hajdani lakosságához csatlakozott, terjedelmes, csak részben megásott temetõbõl származó, 10–11. századi sírleletek (kis és egészen nagy méretû S végû hajkarikák, gyöngyök, gyûrûk) határozzák meg. A sírkert különben az erõsségtõl nyugatra fekvõ, árvíztõl mentes padrészen terül el. Az eddig kibontott 76 sír valamennyije nyugat–keleti tájolású, gödre négyszögletes alaprajzú, kerekített sarkú. A holttetemeket mindössze 40–60 cm mélyre hantolták el; ez a csekély mélység általában jellemzõ a honfoglalás kori temetkezésekre. (E szokás Erdélyben is már a szkíta kortól nyomon követhetõ a keletrõl ide költözött népességek esetében.) A hanyatt, kinyújtóztatva, törzs mellé fektetett karú vázak alatt rétegesen fekvõ faszenes szintet figyelhettek meg. A humuszsavak hatása miatt nagyon vásott csontvázrészekkel szemben a mellékletek: égetett agyagedények, gyûrûk, ezüst és bronz halántékkarikák, különbözõ nagyságú agyag- és üveggyöngyök voltak. Érem is felszínre került, a szerzõk azonban nem közölték meghatározását. A mellékletanyag mégis a 10–11. századra keltezhetõ.

A Dés-Kozárváron, Dobokán, Nagyernyén, Malomfalva–Szentjánoson, Gyulafehérváron, Déván elõkerült 10. századi értékes (nyugati jellegû) külföldi kardok, kardtöredékek általában uralmi székhelyek, ispáni (vagy nagyon-nagyon kérdéses) hûbéri magánvárak kialakulását, az erõsségekben és köröttük települt fegyveres-harcos közösség jelenlétét jelzik. A régészeti leletanyagot történelmi forrásként értelmezõ és értékelõ kutatás ítélete értelmében a kései nyugati kardokkal fölszerelt és elhantolt harcosok a Géza nagyfejedelemtõl szervezett új sereg (militia), illetve a miles-réteg (magyarul  iobagiones: jobbágyok) tagjainak az õsi temetési szokásait a 11. század elejéig még õrzõ, korai elhantolásai[65] tükrözik.

A soha nem mutatós telepásatások rendkívül csekély száma miatt Erdélyben éppoly nehéz a 10–12. századi települési rendet megismerni, mint bárhol másutt az Árpád-kori Magyarországon. Fémleletek csak gyéren jelzik a korai szálláshelyeket: Csernátonban rombuszpengéjû vas nyílhegyek, 11. századi sarkantyú; Sepsiszentgyörgy-Eprestetõn rombuszpengéjû vas nyílhegy, vas ásópapucs; Angyaloson rombuszpengéjû vas nyílhegy; Erõsd-Csókásváron korai zabla és szablyatöredék; Marosgombáson rombuszpengéjû nyílhegy, lókoponya; Maroslekencén szív alakú lószerszámdísz, sima hajkarikák, csiholóvas, sarkantyúk...

Az erdélyi román régészkutatóktól „Csüged-fajtájú”-nak nevezett fazekastermékek („ceramica de tip Ciugud”) szokványos Árpád-kori edénymûvességi készítmények, „már az akkori politikai-gazdasági egység mutatói”. Néhány mintával jellemezhetõ elterjedésük tükrözi ezt: a Gyulafehérvárral szembeni Maros-parton fekvõ Csüged és Vár, Doboka vára, Marosvásárhely-Vár, Székelyudvarhely-Budvár, -Székely támadt vára délkeleti sarokbástya, ‑Gyárosfalva, Székelykeresztúr, Sepsiszentgyörgy-Várgödre és -Bedeháza, Kézdiszentlélek-Perkõ, Erõsd-Csókásvár, Bethlenszentmiklós, Malomfalva-Csittfalva és -Hula, Csákó, Radnót, Vermes, Vizakna stb. Nincs népi hovatartozást jelzõ szerepe, annak ellenére sem, hogy korai szakaszában még jól érzékelhetõk a bolgár-szláv fazekasság gyártási eljárásainak, gyakorlatának hatásai, továbbá néhány sajátos díszítõ eleme. A csak önmagukban keltezhetõ (alsócsernátoni, ákosfalvi, dedrádszéplaki stb.), szórványosan elõkerült edények még ennél is kevesebbet árulnak el.

A 10–12. századi magyar településeknek semmivel össze nem téveszthetõ mutatói a belsõfüles, égetett agyagüstök. Erdélyben ez az edényfajta föltétlenül a honfoglaló népesség jelenlétéhez köthetõ. A különféle nemzetiségû, származású kutatók sokat foglalkoztak és foglalkoznak manapság e sajátos edénycsoporttal.[66] „Az újabban felmerült szempontoktól némileg eltérõn – írja Bóna István – nem is az a legdöntõbb, hogy elõzményei a »szaltovo-majaki« mûveltségre vezethetõk vissza, s az se zavaró körülmény, hogy moldvai és dobrudzsai leletek tanúsága szerint a besenyõk is hasonló edényeket használnak a 10–11. században. A besenyõk ui. – a hunokhoz hasonlóan – zárt tömegben soha nem költöztek [??] a Kárpát-medencébe. A történeti forrásokban s a 10–13. századi helynevekben egyaránt szétszórtan jelentkeznek, vagyis feltûnésük régészetileg »láthatatlan«, esetrõl esetre mutatkozó jelenség. Az a döntõ, hogy az agyag- vagy vasüst (kivételesen rézbõl is lehet, mint Bethlenszentmiklóson és Magyarbényén) a magyarság 10–12. századi, igazolt településterületén mindenütt megtalálható. S nemcsak megtalálható, hanem egyetemesen jellemzõ is. Ez végsõ soron csak kisebb mértékben »etnikus« sajátság, jelentõsebb a társadalmi háttér. A lassan fölbomló közösségi-vérrokonsági (nagycsaládi) szervezet közös fõzõedényeirõl van szó. A közösségek szívós fennmaradását a ridegállat-tartás elterjedtsége is késleltette.” Földtörténeti szakelnevezéssel is élve, az égetett, belsõfüles agyagbogrács valóságos nép- és korszakjelzõ „vezérkövület”. Úgy fogalmazhatnánk, hogy a cserépbogrács a 10–12. században a magyarság [a honfoglalók, sz.m.] egyik gazdasági és társadalmi mutatója. Valami olyasmi, ami a Prut és Al-Duna menti besenyõket és a bolgárokat leszámítva (ezeknek a garvãni és más helyütt talált bográcsai azonban jól megkülönböztethetõk a honfoglalókétól) a Kárpát-medencében, sõt egész Európában más népre akkoriban nem jellemzõ. Nem is nagyon lehet jellemzõ. A germán vérségi nagycsalád erre az idõre már régen fölbomlott. A szláv, különösen a délszláv még virágzott ugyan, csakhogy hiányzott mögüle a honfoglalóknál ezt a mozgó közösségekre jellemzõ fõzõedényt kialakító félnomád állattartó háttér. A mongol hadjárat után megszilárdult új rend és életvitel fokozatosan megszüntette az agyagbográcsot körülülõ nagycsaládi életet, s vele együtt a bográcsok használatának „divatja” is véget ért. Ez nagyon jelentõs ismérv. A mongolok megszüntette, fölégette, örökre megsemmisült kora Árpád-kori falvak nyomainak százai maradtak ránk. A 13. századtól kezdõdött pusztásodás[67] is növelte számukat. A felszínhez közeli, „felsõ” rétegükben – magától értetõdõn – 12. századi–13. század eleji bográcstöredékek kerülnek elõ. Ez természetesen korántsem jelenti azt, hogy a legtöbb eltûnt falunak ne lenne „alsó”, 11. századi vagy 10–11. századi rétege is.

Belsõ füles, égetett agyagüstök Kolozsvárt (Monostoron), Turdavár (Várfalva) településén, Gyulafehérváron és Doboka várában, továbbá a háromszéki Csernáton felsõ települési rétegében, Sepsiszentgyörgy-Bedeházán, Maroslekencén és a Marosvásárhely közeli Malomfalván 10–11. századi honfoglalás kori leletekkel (nyílhegyekkel, övdíszekkel stb.) keltezett települési rétegbõl kerültek elõ. Elõzményük sehol sincs; ez a közösségi edényfajta tehát kétségtelenül Kurszán és Árpád honfoglalóival került hazánkba. Egyebütt a honfoglalók másik, jellegzetes, keleti származású edényfajtáival: a „Szaltovo”-fajtájú fazekakkal bukkantak napfényre (Csíkszentkirály, Réty, Radnót, Kelnek, Gyulafehérvár, Sajósárvár, Doboka vára, Asszonynépe stb. esetében). Csernátonban IX. Kónsztantinosz bizánci császár, Bethlenszentmiklóson Kálmán és III. Béla, Baráthelyen II. István (1116–1131) érmei sorolják be e sajátos edényeket a 12. század elejétõl a század végéig terjedõ idõszakba. Néhol viszont a települések 10–11. századi sírjai-temetõi tanúskodnak az üstök használati idejérõl (Déván, Bethlenszentmiklóson, Földváron, Radnóton, Sajósárváron, [Szász-]Sebesen, Várfalván stb.). Székelykeresztúron üsttel együtt lakásban lelt S végû hajkarikára bukkantak. Ám az is megeshetik: a bográcsok önmagukat keltezik a 10–11. századra a nem is olyan régen még „szlávnak” hirdetett, jellemzõ, bekarcolt, egyszerû hullámvonalas vagy hullámvonal-köteges díszítéssel (Segesvár-Szõlõk, Sajósárvár, Bulcs, Kápolnás, Belényesszentmiklós esetében, ám a legszebb effajta emlék Kolozsmonostoron került elõ). A szorosan vett Erdélybõl meg a Csatolt Részek (Partium) területérõl 1985-ig ismeretes mintegy 160, tekintélyes számúvá terebélyesedett üstlelõhely számarányában megfelelt az 1975. évi (jelenlegi) magyarországi lelõhelyek átlagának. A bográcsok zöme – nagyon jellemzõn – lapályokon-völgyekben jutott napfényre. A tömeges szláv jelenlét mellett lándzsát törõk elavult, a valós helyzetnek egyáltalán nem megfelelõ nézetéhez még mindig ragaszkodó kutatók immár elfogadhatatlan fölfogásával szemben a történeti, helynévi és régészeti adatok összecsengõ vallomása értelmében az agyagüst ismeretlen a csak szláv lakosságú területeken. A 10. századi idegen régészeti anyagban elõ nem forduló erdélyi fõzõüstök keleti eredetét tehát a hajdani Kazár Birodalomból jól ismert belsõfüles, égetett agyagbográcsok igazolják. Persze az üstlelõhelyek többsége nem tekinthetõ a mai falvak-városok elõzményének. Döntõ többségük a 12–13. század fordulóján elhagyott, illetõleg az elsõ mongol hadjáratkor örökre megsemmisült falvacskák-tanyák területérõl származik. Településterületileg az Árpád-kor sûrûbb faluhálózatának az ékes bizonyítékai.

Az agyagüstökkel és más (honfoglalás kori, „szláv”, Árpád-kori) edényekkel jellemzett erdélyi „házak” teljességgel hasonlítottak a Kárpát-medencében vagy Kelet-Európában régészeti ásatások folyamán megfigyelt lakásokra. 80–100 cm mélyen földbe mélyített, kerekített sarkú, 3x4–3x2 m alapterületû, a tágas, lakályos sátraknál (jurtáknál) sokkal nyomorúságosabb putrik voltak ezek kövekkel kirakott kõkemencékkel (Székelykeresztúron a Gyárfás-kertben, Csernátonban a Domokos udvarház telkén, Székelyudvarhely-Budváron).

A kora Árpád-kori erdélyi régészeti mûveltség keltezése tekintetében figyelemre méltó a csernátoni településen talált kis bizánci éremlelet. A falunak a 11. század második felében megújult úz betöréskor történt felperzselésekor ejthették el vagy rejthették zacskóba. Az összekuporgatott érmek II. Niképhorosz Phokasztól (963–969) és I. Ioannész Tzimiszkésztõl (969–976) IX. Kónsztantinosz Monomakhoszig (1042–1055) terjednek, ezután következett a végsõ romlás. A csernátoni településen kiásott rombuszpengéjû vas nyílhegy, no meg az agyagbogrács számára az éremlelet mindenesetre idõszak elõtti (ante quem) keltezési jelentõségû.

Más érdekes lelet az 1068. és 1085. évi úz betörésekkor juthatott földbe. Ha nem is nagy számban, bizáncias jellegû óorosz meg ólengyel ékszerek kerültek a 10. században ezüsttel és sóval ugyancsak kereskedõ honfoglalókhoz. Szabatosabban: inkább nem jutottak nagyobb számban, „kincsként” a földbe, mivel az egész 11. század folyamán a külsõ ellenségek támadásai egyáltalán nem vagy csak nagyon gyéren hatolhattak Magyarország szívéig. Többnyire már a határvidéken elakadtak. Ilyen óorosz, részben skandináv ezüst ékszerkincs a nyugati gyepûn a darufalvi. A darufalvi ezüstcsüngõk testvérpéldányai viszont Doboka vára elsõ virágkorának az idõszakát is keltezik.

Két éremkincs: I. László király edényben elásott pénzei Tordán, a hajdani sófejtõk környékén (valószínûleg nagyobb leletbõl 48 db), Magyarfrátán (120 db) korára és rejtekhelyére nézve éppenséggel megfelel a levunioni (lebunioni) csatából visszatért, útját az Ojtozi-szoroson keresztül vezetõ, magyarországi könnyû zsákmányszerzõ hadjáratra vállalkozó, Kapolcs vezette 1091. évi elsõ (igazi) kun (kumán) támadás irányának. A Dél-Moldva felõl betört kun sereg Erdélyen nagyjában átlósan átvonulva, Torda és Kolozsvár környékét is dúlva jutott ki az Alföldre. A Biharszentandrás határába rejtett 170, I. László-féle érem és Kónsztantinosz Monomakhosz érmeinek tanúsága szerint elõször az ún. „bihari dukátus” székhelyén és környékén zsákmányoltak. Az akkor hirtelenében elásott kincsek nem csupán a kun sereg közeledtének az izgalmairól tanúskodnak, hanem az ebben az idõben egy-egy kézbe gyûlt tekintélyes pénzmennyiségrõl is. Bizonytalan viszont a (Szász-)Sebes közeli Lámkeréken a múlt század 70-es éveiben lelt állítólagos éremkincs értékelése. A dicstelen uralkodású Péter érmeirõl van szó. Ha az éremlelet valóban az õ pénzeit tartalmazta, Bóna István szerint akkor országlása elsõ (1041. évi) vagy második (1046. évi) megdöntésekor a keletrõl folydogáló Apold, a délrõl azt fölvevõ, a Marosba sietõ Sebes folyócska Alvinc közeli völgyszakaszán két irányban is messze jutást kínáló Maros-völgy e sok tekintetben nagyon jelentõs helyén született, magas méltóságú személyiség uralmi székhelye lehetett.

A szóban forgó erdélyi területek 10–11. századi településtörténetét a régészeti leletek fényében összefoglalva elmondható, hogy másfél évszázadot meghaladó, többé-kevésbé folyamatos és következetes gyûjtõtevékenység nyomán ugyan nem hézagtalan, de így is eléggé összeálló, valós kép alkotható róla. Ez még akkor is szembetûnõ, ha számot vetünk az utóbbi háromnegyed évszázadnyi idõszak e kérdés tanulmányozhatásának rendkívül kedvezõtlenül alakult folyamataival! Az 1940–1944 közötti „kicsi magyar világ” idõszakocskájától eltekintve a korszakunk megismerésére irányuló kutatások esetlegesek és rendszertelenek voltak.

Fõként az erdélyi bolgár uralom valamikor a 932–934-es évek során Bogát gyulának tulajdonított fölszámolása után a fegyveres „középréteg” sírjaiból a Mezõség, valamint a Keleti-Kárpátokhoz számított hegyvonulatok közrefogta Kárpát-közi medencék (pl. a Háromszéki–Barcasági- [iker]medence), valamint a Maros-völgyi Dédától Zámig terjedõ középsõ szakasza mindkét oldalának hadászati megszállására lehet következtetni. Ez a fölismerés eleve elvet bizonyos, politikai szándékosságtól sugallt elképzelést, miszerint a Maros akár települési határ lett volna. Ellenkezõleg, a 80-as évek folyamán nyomozott,[68] föltehetõleg még Taksony nagyfejedelem kori földvárakkal „kicövekelt” földerõdítménysor, ez a 10. század folyamán keletrõl várhatott támadások elhárítására létesített, „mélyen tagozott” védelmi rendszer[69] eltûnik [ezt ugyanbiza hogyan kell értelmezni? sz.m.] és fokozatosan átadja helyét az Erdélyi-medence tartós megszállásának, betelepítésének. Bóna szerint „állandó magyar település elõször a Maros–Aranyos [no meg a Kis-Szamos menti: Doboka, Szék(akna), Dés, sz. m.] sóbányák körül alakult ki”. Kutatások híján azonban egyelõre nagyon nehéz volna megmondani, hogy Gyulafehérváron, Tordaváron (tegyem hozzá: Kolozsváron és Doboka-váron) s néhány Nagy-Szamos meg Maros menti falvacskán kívül hol számolhatunk a 10. század második felében, utolsó harmadában jelentõsebb települések, szállások kialakulásával. Az 1003. év utáni, egész Erdélyre terjedõ államszervezéssel járó új telepítés útvonala, „ütõere” a 11. század folyamán is nagyobbrészt a Maros völgye maradt.[70] Az Erdélybõl (Dél-Erdélyen keresztül) Magyarországra irányuló sószállításnak nemcsak a 11. század elején – az Ajtonnal kitört háborúságra okot adott eset –, hanem késõbb is, századokon át egyik legfõbb útvonala volt. A régészeti leletekbõl következtetve az Erdélybe átnyúló Szolnok vármegye területén újonnan létesített Désvártól a Meszesi-kapun a Tisza menti szolnoki révig vezetõ (szárazföldi) „sóút” csupán a 11. század második felében alakult ki.[71] (Az egyesült Szamos földszerkezeti törések megszabta, kanyargós völgyét Déstõl Nagybányáig, illetõleg Asszonypatakáig – az egykorú régészeti lelõhelyek kiáltó hiánya miatt – a 11. század végéig aligha járták, használták a magyarság be- és letelepedésének folyamatában, a két országrész kapcsolataiban. Ez különben már mindkét „Avar” Birodalom idejében így volt!

Bóna István szerint „A Sebes-Körös–Királyhágó–Kis-Szamos útvonal a honfoglalástól ismert és használt volt.” E föltevésnek azonban egyelõre hiányzanak a régészeti bizonyítékai. Bóna nézetével szemben magam másként látom, értelmezem az ügyet. A bihari Verespatak völgyében, a Kabesd és Biharremete között fekvõ, oklevélben elõször 1508-ban[72] említett Krajnikfalva ugyanis távolról sincs a Sebes-Körös völgyében (még csak mellékvölgyében sem), hanem a Belényesi-medencébõl a belényesújlaki szoroson az Alföldre folyó Fekete-Körös vízgyûjtõ medencéjében fekszik. A Királyerdõ karsztjelenségekben bõvelkedõ, alacsony, erdõs, ma is lakatlan, sõt járatlan (!) fennsíkja választja el a Sebes-Körös völgyöblétõl. A krajnikfalvi négy, 10. századi (hármójuk normann–Karoling jellegû, „inkább három, mintsem két lovas temetkezésbõl” származó), ezüst berakásos kengyel[73] sokkal inkább kapcsolható a Biharszentmiklós fölötti fennsíkon (késõbb?) épített (hercegi) udvarházhoz, mint a „Biharország bejáratát õrzõ” (Bóna szerint „ezúttal nyilvánvalóan õrségrõl lehet szó”!) „Krajnikfalvára telepített lovasokhoz”. E lovas temetkezéseket (?) talán inkább a Bihar várában élt, a Királyerdõ és környéke nemes vadban gazdag tájain már korán lezajlott vadászataihoz fûzhetnõk? Ezúttal tehát szó sem lehet „Biharország keleti (?) bejáratának õrzésérõl”. Ne feledjük: Krajnikfalvától keletre a Bihar hegytömegének az 1400 m átlagos tengerszint feletti magasságot meghaladó (a Butyászával 1792, a Vigyázóval pedig éppen 1836 m-en tetõzõ), kétvonulatos hegységgátja akadályozza a kicsi Belényesi-medencébõl nagyobb „testvérébe”, az Erdélyi-medencébe jutást.

Visszatérve a Kis-Szamos–Királyhágó–Sebes-Körös Nagyváradig vezetõ útszakaszához, magam annak a használatba vételét nem becsülöm I. László uralkodása idejénél korábbinak, hisz ehhez fûzõdõn semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezünk. (Még a késõbbi Bihar vármegye Kalotaszegig nyúlását sem lehet ennek bizonyítékaként tekinteni.) Bónának viszont igaza lehet abban, hogy ennek az útvonalnak a településtörténeti jelentõsége még jó ideig elmaradt a „Maros menti fõ ütõérhez képest”. Ha a Királyhágó útját valóban nagyon korai idõtõl járták volna, a (szárazföldi) „sóút” sem a Meszesi-kapun, a Szilágyságon, az Érmelléken, tehát nagy kerülõvel haladt volna a szolnoki rév felé.

Bóna István szerint „A 13. század utolsó harmadáig Erdély [...] védelmét északon Dobokavár, keleten Küküllõvár,[74] délen Hunyadvár látta el. [Ez a fölöttébb hézagos kép kutatásaink fényében megdõlni látszik.] Zártabb, sûrûbb magyar megtelepülés körülöttük, valamint Kolozsvár és Tordavár körül tapasztalható.” Gyulafehérvár tovább is megtartotta központi szerepét. A honfoglalást elõzõ szláv településcsomókat a régészet figyelemre méltó módon a nyelvtudomány eredményeivel azonos tájakon mutathatta ki: az említett belsõ tömbtõl északra, keletre és délre.[75] A szláv közösségek élete a szláv helyneveket mai napig õrzõ vidékeken nyilván benyúlt a 11. századba, helyenként még a következõbe is.[76]

A késõbbi dél-erdélyi és Beszterce környéki „szász” földekre elsõsorban az akkori Magyarország nyugati határszéleirõl elköltöztetett „székely” (és besenyõ) közösségek[77] biztosították a határvédelmet.

I. László és Kálmán uralkodása idejében az imigyen birtokba vett egész területen megfigyelhetõ a falusi egyházi szervezet kiépülése. Egyház, templom körüli temetõk azonban most már korábban lakatlan tájakon, egykori erdõvidéken is létesültek. Az ispáni várak egyúttal a térítés, a keresztyénség központjai voltak. Doboka vára közvetlen közelében pl. három korai kõegyházat fedeztek föl a kutatások folyamán.

Az elsõ „szász” betelepítések nyomán[78] a 11. századi határõrszervezetet a 12. század végén folyamatosan kezdték átköltöztetni a késõbbi Székelyföldre. Itt – Bóna szerint – „a határõr népesség feltûnése régészetileg is igazolható (?)...” Magyarok voltak, az akkori országban már divatja múlt ómagyar hagyományokkal. Jelentõségükre a kor nemesi viseletét megközelítõ gazdagságuk utal. Nem sikerült viszont eddig gyaníthatón besenyõ eredetû lakosságú határõrtelepüléseket kimutatni.[79]

Mint az elõrebocsátottak folyamán arról meggyõzõdhettünk, a többszörös honfoglalók régészeti hagyatékai területileg folyvást szélesednek; az utóbbi háromnegyed évszázad leforgásának számunkra rendkívül kedvezõtlen alakulása ellenére, ha nagyon lassan is, de állandóan gyarapodnak. A térképre vetített kora és késõ „avar” kori, valamint honfoglalás kori, részben az Erdély földjére is több hullámban betelepedett õsmagyarok jelenléte a régészeti leletek fényében immár kétségtelennek tûnik. Árpád népe 895–896. évi honfoglalásának a régészeti adatokkal is bizonyított ténye ma már vitathatatlan. Fõként a régész Nagy Gézának, Horváth Tibornak, Bóna Istvánnak, de mindenekelõtt László Gyulának és Makkay Jánosnak a korábbi sejtése, késõbbi meglátása, ha csigalassúsággal is, de egyre erõsödik. Az Erdélyt ma lakó népek közül kétségtelenül õseink szállták meg elõbb ezt az ezer néhány száz éve tõlünk lakott, nemzedékek kiömlött vérével megszentelt, bércek koszorúzta kisebb hazánkat. A legújabb kutatások alapján kirajzolódó kép idõk múltával – minden bizonnyal – még tovább bõvül.