Kristó Gyula

Keánok a Kárpát-medencében

A magyarországi krónikás anyagban három eseménysor kapcsán fordul elõ a Keán (Keanus, Kean) név. Anonymus Attila hun király és a magyar honfoglalás közti idõkben szerepelteti Nagy Keánt (Keanus magnus), Bulgária vezérét, aki Bulgáriából kijõve a görög császár segítségével és tanácsára elfoglalta a Duna–Tisza közti földet egészen az oroszok és a lengyelek határáig, s – Bulgáriából származó – szlávokat és bolgárokat telepített oda. E Keán leszármazottja Salán, a honfoglaló magyarok ellenfele, aki a bolgárok vezérével tartott rokonságot.[1] A modern kutatás nem föltétlenül hajlik annak elfogadására, hogy e helyütt a honfoglalás elõtti dél-erdélyi és dél-alföldi bolgár fennhatóság[2] emléke maradt volna meg, hanem úgy véli: P. mester rendszeresen késõbbi népeket tett meg a honfoglaló magyarok ellenfeleivé.[3] Bármiként is álljon a helyzet, annyi kétségtelen: a Keán név szerepeltetésére ez a feltevés nem nyújt magyarázatot. Az Anonymusnál elõforduló szereplõk egy része bizonyosan helynévbõl életre keltett személy (pl. Laborc, Zobor, Gyalu stb.).[4] Ám Keánt nem helyezhetjük ebbe a sorba. Márpedig ha a Keán személy említésekor Anonymus nem saját kora viszonyait vetítette vissza, és nem helynévbõl hozott létre történeti személyiséget, akkor csak két lehetõségre gondolhatunk reálisan: vagy írott forrásból merítette a nevet,[5] vagy egy hajdan Magyarországon élt Keán tett szert olyan hírnévre, hogy emléke századok múltán sem ment feledésbe. Aligha fogott mellé Anonymus e Keán bolgár eredetében, hiszen a Keán név a török méltóságjelölõ kagan származéka,[6] amely számos népnél volt használatban az I. évezred  utolsó századaiban (a türköknél, az avaroknál, a kazároknál és a bolgár-törököknél). Az egyik magyar törzsfõ gyula méltóságjelölõ nevének személynévvé válása a bizonyság arra, hogy a kagan méltóságnév is perszonifikálódhatott, s a tisztség viselõjének mintegy személynevévé (személynévként használatos megnevezésévé) válhatott.

Arra vonatkozóan, hogy a XIII. század elején Anonymus honnan ismerhette a Keán nevet, e névnek a XIV. századi krónikakompozícióban való kétszeri elõfordulása szolgálhat magyarázatul. A X. század második felére vonatkozik a krónika megjegyzése, amely szerint Géza fejedelem azon Beliud tanácsára és segítségével nyerte el Sarolt (Gyula leánya) kezét, aki Kulan földjét birtokolta. Kulan Beliudhoz adta leányát, hogy testvérét, Keánt legyõzze. Kulan halála után földjét Beliudnak örökítette el.[7] Archaikus színezetû tudósítással állunk szemben.[8] Ha az itt említett szereplõk nem krónikások leleményének köszönhetik létüket, hanem a X. század második felének valóságos történeti szereplõi voltak, akkor joggal tehetünk kísérletet a krónika tudósításának értelmezésére. Eszerint Géza fejedelem Beliud révén jutott hozzá Sarolt kezéhez, vagyis Beliud – nyilván mind térben, mind a kapcsolatokat tekintve – közel állt az erdélyi Gyulák családjához (ha nem éppen azon család tagja volt). A történetben szereplõ testvérpár, Kulan és Keán történeti hitelét erõsítheti, hogy Kulan neve – Keánéhoz hasonlóan – a törökbõl értelmezhetõ (vad ló).[9] Azt is megtudjuk, hogy a két testvér között ellentét feszült, hiszen Kulan éppen azért adta oda feleségül leányát Beliudnak, hogy  a rokoni kapcsolat révén leljen fegyvertársra testvére, Keán ellen. Kulan és Beliud (az após és a võ) kapcsolata maradandó eredménnyel járt, hiszen Kulan halála után földjét Beliud örökölte. Mivel Kulan és Keán is kapcsolódik az erdélyi Gyulák történetéhez, nagy valószínûséggel állíthatjuk, hogy szállásterületük a Gyuláké közelében (attól legalábbis nem nagy távolságra) feküdt. Kérdés: Magyarországra lokalizálható­e Kulan és Keán földje? Györffy György korábban úgy foglalt állást, hogy Kulan egy Magyarországgal szomszédos földet uralt,[10] újabban azonban akként vélekedik, hogy „Kolán minden bizonnyal azonos az Ónd vezértõl leszármazó Kalánnal, akitõl a Bár-Kalán nemzetség ered. Kalán a Tisza melléke és Csongrád vár ura volt, de a Hunyad megyei Bár, Kalán és Kaján helynevek és a Bár-Kalán nem itteni birtokai arra engednek következtetni, hogy Hunyad megye nyári legelõterületük volt”.[11] Ez azt jelenti, hogy Györffy feladta korábbi nézetét, s újabb álláspontja szerint Kulan földje Dél-Erdélyben és az attól nyugatról határos vidéken volt. Utóbb ezt Keánra is kiterjesztette, s immár nemcsak Kalánt, hanem Keánt is „a Tisza mentén és Hunyadban birtokló Bár-Kalán vezéri nemzetséghez” sorolta. Ezzel részint összhangban, részint ellentmondásban Keánt magyar fõembernek tekinti, „akitõl a Keán nemzetség származik”.[12] Magunk – nem elõzmények nélkül[13] – más megfontolás alapján hajlunk arra, hogy Kulant és Keánt magyarországi (Magyarországon birtokos) fõembereknek gondoljuk. Ha ti. idegenek (bulgáriai bulgárok) lennének, bizonyosra vehetõ, hogy emlékük a magyarországi hagyományban nem élt volna hosszú évtizedeken keresztül, s nem került volna sor arra, hogy nevüket – legkorábban a XI. század végén – krónikában lejegyezhessék. Emlékük, nevük fennmaradása kézenfekvõnek látszik abban az esetben, ha magyarországi elõkelõknek tekintjük õket.

Következtetéseinkben még egy lépéssel továbbmehetünk: tudjuk, hogy Géza fejedelem keze embervértõl volt szennyes: kemény háborúkat kellett folytatnia a Kárpát-medencén belül.[14] Mind a mai napig egyetlen személyt sem nevezhetünk meg Géza ellenfelei sorából. A fent idézett történet értelmezése megadja annak lehetõségét, hogy legalább egy ellenfelet megnevezhessünk: Keánt. Ha ugyanis Beliud, Kulan rokona és szövetségese közremûködött Géza és Sarolt házasságának megkötésében, azaz a dunántúli Árpádok és az erdélyi Gyulák közti családi kapcsolat megszületésében, akkor logikusnak tetszhet annak feltételezése, hogy a frigy létesítése után Géza is ebbe a szövetségi rendszerbe tagozódott be, azaz Beliud és Kulan fegyvertársának, Keán ellenségének számított. Még azt sem szabad a valószínûtlenségek közé sorolnunk, hogy Géza esetleg maga is részt vett a Keán elleni fegyveres harcokban. Ha feltevéseink sorozata megállja a helyét, Keán már a X. század második felében ismertté tehette a nevét azáltal, hogy testvérével, Kulannal, az erdélyi Gyulákhoz közel álló (vagy éppen a Gyulák családjába tartozó) Beliuddal, sõt talán Árpád-házi Géza fejedelemmel szemben is sikerrel tartotta magát azon a területen, amely nem esett messze az erdélyi Gyulák szállásterületétõl.

Egy bizonyos Keánra vonatkozó újabb, harmadik (?) tudósítás úgyszintén a XIV. századi krónikakompozícióban maradt meg. A Gyula elleni –1003-ra keltezhetõ – hadjárat után értesülünk arról, hogy Szent István király hadat vezetett Keán, a bolgárok és szlávok vezére ellen, amely népek természetes fekvésüknél fogva igen megerõsített helyeken laktak. István Keánt nagy nehézségek árán legyõzte, megölte, hatalmas mennyiségû kincseit megszerezte. A király egyik õsét, Zoltánt helyezte oda, aki ezen erdélyi részeket örökölte, s ezért nyerte az Erdélyi Zoltán nevet.[15] Elterjedt nézet szerint a krónika e tudósításában Szent Istvánnak Sámuel bolgár cár elleni hadjárata nyert megörökítést.[16] E véleménnyel szemben nyomósan esik azonban latba az a körülmény, hogy a magyar krónika Istvánról szóló híranyaga kizárólag belföldi (Kárpát-medencei) vonatkozásokra terjed ki, s ha Keánt Sámuel bolgár cárral azonosítanánk, ez a tárgyalás ilyenfajta rendjében az egyetlen kivétel lenne. A Sámuellel való azonosítás esetén magyarázatra várna maga a Keán név is, hiszen Sámuel immár nem kagan, hanem császár (azaz cár) volt, s amikor az európai krónikás irodalom Sámuel székhelyét Cesariesnek nevezte,[17] világos tanúbizonyságát adta annak: tudatában volt Sámuel caesar voltának. Nem utolsósorban pedig enyhén szólva kétes hitelûnek kellene tartanunk azt a krónikás információt, amely szerint Szent István Bulgáriában állította Keán (azaz Sámuel) helyébe az utóbb Erdélyinek mondott Zoltánt. Ilyen lépésre annál kevésbé ragadtathatta magát, mivel az 1010-es évek közepén-végén folyó bizánci–bolgár háborúban – bizánci szövetségesként – maga csak epizódszerepet játszott. Aki helytartót állíthatott Sámuel, illetve rövid életû utódai helyére, az a háború gyõztese, II. Bolgárölõ Baszileiosz bizánci császár volt.[18]

Mindezek a nehézségek egy csapásra elesnek, ha e Keánt nem Sámuellel azonosítjuk, hanem a Géza fejedelem korabeli Keánnal (azaz Kulan testvérével), s ilyen módon szállásterületét nem a Kárpát-medencén kívül keressük, hanem a Kárpát-medencén belül, az erdélyi Gyulák „országának” szomszédságában. Vagyis felfogásunk szerint a XIV. századi krónikakompozíció utóbb idézett helyén nem egy újabb Keán emléke õrzõdött meg, hanem azé a Keáné, aki már a X. század második fele eseménymenetében is szerepelt. Ezt szem elõtt tartva a Géza-kori fejlemények – amelyekben Géza szembenállt Keánnal – akként folytatódtak Szent István alatt, hogy a király, miután legyõzte Erdélyben Gyulát, döntõ ütközetre vállalkozott e Géza által le nem vert Keán ellen (valamikor 1003-at követõen). Hol került sor erre az összecsapásra, amely a krónika tudósítása szerint szinte egyenlõ erejû ellenfelek kemény csatája volt? Valószínûnek kell tartanunk, hogy Keán szállásterületén, mivel István volt a támadó fél. Ennek tágabb helyét már akkor megadja a krónika, amikor a Keán helyébe lépõ magyar tisztségviselõt – mûködése helyérõl – Erdélyi Zoltánnak nevezi. Keán szállásterülete eszerint ugyanúgy Erdélyben volt, mint a Gyuláé.

Vajon Gyula és Keán nem azonos személyek­e? Ha a magyar krónikában bizonyos mértékig – romlott szöveghagyomány következtében – összekeveredett is a Gyula és Keán elleni hadjárat (azt sugallva ezzel, mintha Gyula és Keán is azonosak lennének),[19] még sincs elégséges alapunk ennek feltételezésére. Alapvetõen az mond ennek ellent, hogy a krónika külön tárgyalja a Gyula és külön a Keán elleni hadjáratot. Ezt nyomatékosította az a késõbbi – éppen ezért kevésbé perdöntõ bizonyságot szolgáltató – szerkesztõ, aki a Képes Krónika családja kódexeiben foglalt szöveget címekkel látva el, a Keán elleni hadjáratot Szent István király harmadik hadjáratának minõsítette (a Koppány ellenit tekintve az elsõnek, a Gyula ellenit a másodiknak). Egyértelmûen bizonyít Gyula és Keán azonosíthatósága ellen az a körülmény, hogy a krónika Gyulát István király nagybátyjának, Keánt pedig a bolgárok és a szlávok vezérének nevezte. Márpedig ha Gyula és Keán két különbözõ személy volt, s mindkettõ erdélyi illetékességû, mindkettõnek helyet kell szorítanunk a történeti Erdély területén. Több munkánkban törekedtünk annak valószínûsítésére, hogy Gyula „országa” Észak-Erdélyben volt, ahol ún. „honfoglaló” nemzetségek léte bizonyítható; ahol – ha nem is túl nagy számban – törzsnévi helynevek maradtak ránk; ahol a magyar etnikum számbeli fölénye következtében a XIII. századtól beköltözõ románság a szláv eredetû helyneveket magyar közvetítéssel vette át.[20] Ettõl eltérõ módon viselkedik Dél-Erdély: ott nincsenek „honfoglaló” nemzetségek, még elvétve sem akadnak törzsnévi helynevek, s a szlávság jelentõs számarányára mutat az, hogy a románok itt szláv eredetû helyneveket közvetlenül a szlávból – magyar közvetítés nélkül – vettek át.[21] Dél-Erdélynek ez az észak-erdélyitõl eltérõ helyzete kézenfekvõvé teszi annak feltételezését, hogy ide helyezzük Keán földjét, aki bolgár származású volt, s elsõsorban bolgárok és szlávok élén állt, továbbá bizonyos számú magyar is tartozott uralma alá.[22]

Keán dél-erdélyi volta mellett – úgy tûnik – még egy perdöntõ bizonyítékot felsorakoztathatunk. Ez pedig a középkori Keán (Kán) nemzetség korai története. (E nemzetség legfontosabb ágának vázlatos leszármazási tábláját l. alább.) Ismeretes, hogy e nemzetség birtokai – kisebb tömböktõl eltekintve – két területen: Baranya megyében és Erdélyben csoportosultak.[23] A XIV. századi krónikakompozíció Ákos mester által írt része a XIII. század közepén élt László fia Gyulát egyenesen a honfoglaló Gyulától eredezteti,[24] márpedig e László fia Gyula Kán nembeli elõkelõ volt. Magunk úgy véljük, krónikás kombinációval állunk e helyütt szemben. László fia Gyulát legalábbis két ok miatt kapcsolhatta a XIII. század végi krónikás az erdélyi Gyulák családjának honfoglaló tagjához. Egyrészt a középkorban oly fontos szerepet játszó névmegfelelés miatt: Ákos mester számára kézenfekvõnek tûnt a 900 körül élt Gyulát a vele kortárs, azaz XIII. század közepi (László fia) Gyula õsének megtenni.[25] Másrészt: mivel e Gyula személyes ismerõse lehetett Ákos mesternek, a krónikás tudhatta, hogy birtokai vannak Erdélyben, ott, ahol a honfoglaló Gyula megtelepedett. E két mozzanatnak alkalmasint már egyike elégséges lehetett volna a szerzõnek a honfoglaló Gyula és a vele kortárs László fia Gyula közti vérségi kapcsolat megalkotására, e két körülmény egybehangzónak tûnõ tanúsága alapján pedig e kapcsolat immár maga lehetett a megfellebbezhetetlen bizonyosság. Pedig tévedett: az erdélyi Gyulák törzsébõl az az öt észak-erdélyi nemzetség eredeztethetõ, amely a középkori Erdélyben Belsõ-Szolnok, Doboka és Kolozs megye területén birtokolt: azaz a Borsa, az Agmánd, a Zsombor, a Szil vagy Kalocsa nemzetség és a Mikola rokonság.[26] A Kán nemzetség feltételezésünk szerint a dél-erdélyi, Szent Istvánnal szemben csatát vesztõ Keántól származik. Nem tagadjuk, elsõsorban a névazonosság sugallja ezt az eredetet. A genus Keán és Kán (Kean és Kan) neve csak a korábbi idõben, a XIII. század elsõ évtizedeiben fordul elõ, „IV. Béla uralkodása után a nemzetség tagjai magukat mindig »az öreg Gyula bán ivadéká«-nak nevezgették”.[27] Joggal gondolhatunk arra, hogy a Keán nemzetségnév a X. század végi, XI. század eleji õsre utal, amelyet csak a XIII. század közepe után váltott fel a nádori, báni és vajdai méltóságot is viselt, a század elsõ felében élt Öreg vagy Nagy (Magnus) Gyulára – mint fiatalabb õsre – való hivatkozás.

A szakirodalom korábban úgy vélekedett, hogy a Gyuláktól származó Kán nemzetség eredeti fészke Baranya megye volt, s a genus csak utóbb (valószínûleg a XIII. században) származott át Erdélybe.[28] Kétségtelen ugyan, hogy nemzetségi monostoruk a Baranya megyei, Siklóshoz közeli Szenttrinitáson volt,[29] de ez legfeljebb csak annyit bizonyíthat, hogy a keresztény korban, azaz a XI. század elejét követõen a nemzetség elei Baranyában éltek. Legalább ennyi alappal gondolhatunk a Kán nemzetség erdélyi eredetére. A genus írott forrásban legkorábban elõforduló tagja, a már említett Nagy Gyula 1201-ben erdélyi vajda és gyulafehérvári ispán, 1214-ben visszakerült a vajdai tiszt birtokába, s ekkor kísérletet tett arra, hogy a vajdai méltóság mellett a szolnoki ispáni tiszt megszerzésével egész Erdély felett érvényesítse fennhatóságát.[30] Nos, ennek a Gyulának a birtokai kivétel nélkül Dél-Erdélyben, a Marostól délre terültek el. Nagyjából hasonlót mondhatunk Nagy Gyula dédunokájának, a XIII–XIV. század fordulója nagy hatalmú erdélyi vajdájának és tartományurának, Kán Lászlónak a birtokairól is.[31] Az adatokat akként értelmezzük, hogy a Keántól leszármazott család (a késõbbi Keán, illetve Kán nemzetség) a Szent Istvántól elszenvedett vereség ellenére is megõrizte Dél-Erdélyben korábbi birtokai egy részét. Hasonló eset figyelhetõ meg a Keán kortársától, Ajtonytól leszármazó Ajtony nemzetség esetében is, amelynek tagjai még a XIV. században is ott birtokoltak földeket, a Maros vidékén,[32] ahol három évszázaddal korábban õsük, az István királlyal szemben csatát vesztett Ajtony „országa” feküdt. A Keántól leszármazottak azonban – a vereséget követõ idõben – áttették mûködésük színterét a Dunántúlra, s így juthattak a keresztény korban Baranya megyei ingatlanaikhoz.

Ha feltevésünk megállja a helyét, nem kevesebbet jelent ez, mint hogy Keán leszármazottai beilleszkedtek a magyarországi viszonyok közé, vagyis Keán bukása után – bolgár származása ellenére – nem tért vissza Bulgáriába, ahonnan valamelyik elõdje átszármazott a Kárpát-medencébe, hanem utódai ugyanúgy osztoztak a gyõztes magyar király, Szent István és utódai alatt a Kárpát-medencei ellenálló törzsfõk sorsában, mint Ajtony, Gyula, Aba Sámuel vagy Vata leszármazottai. Ezek utódai a XIII–XIV. században kivétel nélkül nemzetségekké nyilvánították magukat s közülük Aba Sámuel leszármazottai pontosan olyan vezetõ szerephez jutottak az oligarchák között a XIII. század végi Magyarországon, mint Keán kései utódai.

Makkai László megfogalmazása szerint Dél-Erdélyben „egy részben bulgár-szláv, késõbb pedig szórványosan orosz, egészében azonban közelebbrõl meg nem határozható népiségû szláv lakosság [...] tömeges középkori jelenlété”-vel számolhatunk, s „ez a szláv népesség legalábbis a 13. század közepéig folyamatosan fennmaradt, és saját nyelvét beszélte”.[33] Nos, a X–XI. század fordulóján Keán ezeknek a bolgároknak és szlávoknak volt a vezére, eredetét tekintve maga is bizonnyal bolgár. Az a közeg azonban, amely északról és nyugatról Keán területét határolta, s amely – a régészeti adatok tanúsága szerint – Dél-Erdélyben is jelen volt, vagyis a magyar,[34] nem maradt hatás nélkül sem Keánra, sem népére. Ha Keán maga 1000 körül talán még nem is, de utódai bizonyosan elmagyarosodtak, miként ugyanez a sors várt a kabar (azaz kazár) eredetû Aba Sámuel leszármazottaira is a Kárpát-medencében.[35] Keán bolgár eredetû, de az ezredforduló tájától már nem török, hanem szláv nyelvet beszélõ népe – Makkai László szerint – „csak a középkor végére szívódott fel a magyar, fõleg azonban román környezetben”.[36] Úgy véljük, a fentebb elõsorolt krónikás adatok, Keán helynevekkel igazolható bolgár és szláv alattvalói, a Keántól származó, a XIII. század elsõ felében magát Keánnak vagy Kánnak nevezõ nemzetség dél-erdélyi birtokai kielégítõen bizonyítják Keán történeti személy voltát a X. század második felében és a XI. század elején Dél-Erdélyben. Õ lehetett az a híres, Géza fejedelemmel szembeszálló és Szent István királlyal is harcoló Keán, akinek történetét Anonymus írásban olvashatta, vagy akinek históriáját szájhagyomány útján 1210 táján megismerhette, s aki mintául szolgálhatott számára ahhoz, hogy regényes gestájában a helynévbõl életre keltett Salán vezér õseként Nagy Keán meseszerû alakját megformázza.

Nem marad más hátra, mint hogy befejezésül egy pillantást vessünk arra: miként vélekedik a mai magyar történetírás Keán személyérõl. Fodor István szerint „a honfoglaló magyarság [...] éppen a bolgárok elleni harcokban foglalta el új hazáját, s nem férhet hozzá kétség, hogy nyomban [kiemelés tõlem, K. Gy.] véget vetett a Kárpát-medencén belüli bolgár uralomnak. [...] Ezért aligha tarthatjuk valószínûnek Kristó Gyula elgondolását sem, amely szerint a X. században Dél-Erdélyben bolgár fejedelemség volt.”[37] Györffy György a XIV. századi krónikakompozícióban olvasható Keán elleni hadjáratot a bolgár cár elleni katonai akcióval azonosítja, különben is a zavaros XIII. századi krónikaszöveg „mint nem hitelt érdemlõ forrás [...] nem ad alapot Istvánnak egy másik dél-erdélyi bolgár Kean elleni hadjárata feltevésére”. Ezt szerinte még további szempontok is valószínûsítik: „Taksony és Géza politikai és gazdasági súlya Kelet-Európában, ahol csak az ellenséges Bizánc és a szövetséges besenyõk, oroszok és balkáni bolgárok jelentkeztek hatalmi tényezõként, kizárja egy önálló bolgár országocska feltevését Dél-Erdélyben. Az itteni sóbányákat egyébként a magyar vezérek a honfoglalás óta bírták, s ezek megtartására volt elég katonai erejük.” Egy másik munkájában kategorikusan tévesnek minõsíti „a bolgár Keán állítólagos erdélyi lakhelyérõl” vallott felfogásunkat. E kérdésben legfrissebben ekként nyilvánít véleményt Györffy György: „Célzatos történész írásokban felteszik, hogy Erdély a X. században részben vagy egészben bolgár uralom alatt maradt. Ezt cáfolják a X–XI. századi források és leletek adatai mellett az erõviszonyok is; az Európát bekalandozó és két nyugati királyság mellett Bizáncot adóztató magyarokról nem tehetõ fel, hogy az erdélyi sóbányákat a kivert ellenség kezén hagyták volna, s várait támaszpontnak egy Alföldre lezúduló támadásra.”[38] Bóna István még a Fodor István által feltételezett magyar–bolgár harcokat is kétségbe vonja: „a honfoglalás idõpontjában nem állomásozott a Kárpát-medencében bolgár sereg, a magyaroknak a terület birtoklásáért  nem kellett számottevõ bolgár erõkkel mérkõzniük. [...] Legfeljebb szokványos várõrségekkel (50–300 fegyveres) lehet e távoli végeken számolni. Erdélyben még emlékük sem maradt fenn.” Munkája más helyén arról ír: „A kisszámú erdélyi bolgár megszálló és az egyetlen [! vö. fentebb a várõrségek emlegetését, K.Gy.] erdélyi bolgár erõdítmény, a Maros jobb (északi) partján fekvõ Belgrád az anyaországtól elszigetelve nem volt képes ellenállni a 895-ben rázúduló magyaroknak. Házai lángok martalékául estek, a bolgár uralom helyi emlékét nem õrizte meg az erdélyi magyar hagyomány.”[39] A X. századi dél-erdélyi bolgár uralommal, egy dél-erdélyi Keán személyével szembeni elutasítás monotóniáját Makkai László törte meg annak feltételezésével, hogy Dél-Erdélyt csak 932 körül foglalták el a bolgároktól a magyarok,[40] bár a Makkai által erre forrásként használt Maszúdí-szöveg ide vonatkozó helyének dél-erdélyi lokalizálása több mint kétséges. A fenti nézetekkel szemben Makk Ferenc Szent István keleti – Bizánccal szövetséges és bolgárellenes – politikájába ágyazva fogadta el tényként a király Keán elleni hadjáratát.[41] Hasonló álláspontot képvisel Petrovics István is.[42] Az itt röviden idézett, számos ponton egymásnak is ellentmondó nézetek világosan mutatják, hogy távolról sincs egységes vélemény Keán megítélésérõl a magyar történetírásban. Aligha csalatkozunk, ha kijelentjük: egységes, a valóságot tükrözõ álláspont csak akkor alakulhat ki, ha elõítéletektõl mentesen, nem benyomásokra, hanem a kútfõkre támaszkodva, a források gondos elemzése révén alakítunk ki véleményt. Ehhez kíván a jelen dolgozat szerény adalékként hozzájárulni.[43]