Ungvári-Zrínyi Imre

Böhm Károly filozófia-felfogása*

1. A filozófia mibenlétére vonatkozó kérdés a legjellegzetesebben filozófiai kérdések egyike. Felvetésének lehetõsége a filozófiai gondolkodás egyik megkülönböztetõ vonása, szemben más, nem filozófiai jellegû gondolkodásmódokkal, például a tudományos gondolkodással. Ismeretes Martin Heidegger megállapítása, amely szerint egyetlen tudomány sincs abban a helyzetben, hogy saját tudományos eszközeivel önmagáról is tehessen kijelentéseket, ugyanis az ehhez szükséges bizonyítási formák már nem a tudomány, hanem a filozófia területéhez tartoznak.1

A filozófia önreflexióját életre keltõ kérdés – „mi a filozófia?” – nem tartozik a tetszõlegesen felvethetõ és általánosságban megválaszolható, úgynevezett „standard” vagy „tankönyvi” kérdések közé. Nem kiindulópontját, hanem sokkal inkább végpontját, konklúzióját jelenti a filozófiai kutatásnak. A válaszadás tehát minden filozófus esetében elkerülhetetlenül egyéni és hosszú távú munkálkodás eredménye kell hogy legyen. Nem foglalható össze egyetlen meghatározás vagy akár terjedelmesebb tanulmány keretében, hanem minden esetben a gondolkodó életmûvének megfogalmazatlan, csupán az elmélyült értelmezés számára hozzáférhetõ üzenete.

Természetesen minden értelmezés kontextushoz kötött, és a kérdés felvetésének, illetve megválaszolásának (a filozófiai alkotásnak) is vannak társadalmi és kulturális környezetben gyökerezõ feltételei. Az egyes kultúrák filozófusai különbözõ korszakokban más és más szempontból és eltérõ mértékben tartják idõszerûnek. Szerepet játszhat ebben a tudományok fejlettsége és jelentõségük társadalmi elismertsége, a mûvészi világlátások sokfélesége és bonyolultsága, a felsõoktatás jellege, a hitélet formáinak változatossága, általában a társadalmi értékorientációk, érdekviszonyok és szabályozási formák tagoltsága és sok más tényezõ, amely a reflektált világnézet iránti igényt megalapozza, vagy kimûvelésének feltételeit biztosítja. E tanulmány keretében bennünket a fent említett kérdés felvetésének és megválaszolásának egy olyan példaszerû esete foglalkoztat, amely kapcsolatot teremt a századforduló és a századelõ európai (német) filozófiája, a magyar szellemi élet és a kolozsvári egyetemi filozófiaoktatás között.

Böhm Károly, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem filozófia tanszékének 1896-tól 1911-ig tanító professzora2, az elsõ olyan magyar filozófus, aki a korabeli bölcselet alapvetõnek számító problémáival (ti. a megismerés feltételeivel és az értékelés jellegzetességeivel) kapcsolatos vizsgálódásait önálló filozófiai rendszerben foglalta össze. E rendkívül széles körû mûveltséggel és különleges problémaérzékenységgel rendelkezõ gondolkodó munkássága mára már (elsõsorban Hajós József kolozsvári filozófiatörténész kutatásainak eredményeként) ismét a filozófiai köztudat részének tekinthetõ,3 de filozófiájának részletes elemzése és értékelése mind ez idáig még nem történt meg. Olyan feladat ez, amelyre jelen keretek között mi sem vállalkozhatunk.

Böhm szellemi fejlõdésének meghatározó mozzanata a pozsonyi teológia elvégzését követõ németországi tartózkodása idejére esik, amikor is Göttingenben, Tübingenben és Berlinben filozófiai és teológiai elõadásokat hallgat.4 Itteni tanárai olyan jelentõs újító egyéniségek, akiknek nevéhez új filozófiai diszciplínák megalapozása kapcsolódik, sõt elõkészítõi és kezdeményezõi a német egyetemeken és szakfolyóiratokban uralkodó újkantianizmusnak. Rudolf Hermann Lotze Mikrokosmos címû mûvében elsõként használja az „axiológia” kifejezést az értékek érvényességét, illetve az általa önállónak tekintett „értékszférát” vizsgáló filozófiai diszciplína megnevezésére, és ugyancsak elsõként tekinti az értékek sajátos létmódjának az érvényességet, megteremtve ezáltal a filozófiai értékkutatás alapjait.5 Otto Liebmann a múlt századi posztkantiánus filozófia steril epigonizmusával szemben a Kanthoz való visszatérést szorgalmazva (Kant und die Epigonen, 1865) az újkantiánus mozgalom programadójává vált.6 E program gondolati tartalmát a legvilágosabban a badeni újkantiánus iskola alapítója, Wilhelm Windelband fogalmazta meg 1883-ban kiadott Prelúdiumok címû mûve elõszavában: „Mi mindannyian, akik a XIX. században bölcselkedünk, Kant tanítványai vagyunk. De mai visszatérésünk hozzá nem lehet puszta felújítása annak a történetileg meghatározott alaknak, amelyben õ a kritikai filozófia eszméjét kifejtette. Minél mélyebben fogjuk föl az ellentétet gondolkodásának különbözõ motívumai között, annál inkább megtaláljuk benne az eszközöket azoknak a problémáknak feldolgozásához, amelyeket problémamegoldásaival teremtett. Kantot megérteni annyi, mint túlmenni rajta.”7 Böhmöt, aki elsõsorban Kant, Fichte és Comte filozófiájának szintézisére törekedett, németországi tanulmányútjának tapasztalatai a kortárs újkantiánusok szemléletmódjával egybevágó ismeretelméleti és értékelméleti kérdésfelvetések megfogalmazására és tanulmányozására sarkallják. Elsõ írásai az Ellenõr címû folyóiratban és elvétve a németországi Philosophische Monatsheftében jelentek meg, majd késõbb, tanári pályafutása mellett, megalapítója és három évig Barát Józseffel együtt szerkesztõje a Magyar Filozófiai Szemlének, amelyben szintén rendszeresen közöl írásokat.8 Ezek a recenzióktól és kritikáktól a terjedelmesebb tanulmányokig önálló gondolkodásmódja formálódásának mozzanatait jelzik. Olyan alapvetõ felismerések jelentkeznek bennük, amelyeket újrafogalmazott vagy olykor változatlan formában késõbbi filozófiai rendszerének kifejtésében is megtalálunk. A szóban forgó írások tárgyköre a lélektan ismeretelméleti kérdéseinek, illetve az ösztön és kielégülésének témáitól a realizmus alapellentmondásának, a kriticizmus és pozitivizmus hasonlóságának és egymásrautaltságának szentelt tanulmányokig, valamint különbözõ polemikus hangvételû recenziókig terjed, mint amilyeneket az Eduard von Hartmann, Théodule Ribot, Otto Liebmann, Fritz Schulze, R. Hermann Lotze mûveirõl írt.

A korai mûvek alapján rekonstruálható böhmi világkép már e kezdeti szakasztól fogva kanti meghatározottságú. Elutasít mindenféle metafizikai kérdésfelvetést, és egyedül az ember „jelentéshordozó képeit” tekinti érvényes valóságnak. Az emberi szellem alapmûködései nélkül – véli – a valóság nemcsak felfoghatatlan és értékelhetetlen, hanem létalapját is nélkülözi. A „lét-probléma” ilyen jellegû értelmezése nem egyedülálló az újkantiánus gondolkodók között. Hasonló álláspontot képvisel a badeni újkantianizmus kezdeményezéseinek kiteljesítõje, Heinrich Rickert, az „értékelméleti kultúrafogalom” és a „szellemtudoményok módszertanának” egyik legjelentõsebb elméletírója, amikor a valóságot a szubjektum kijelentésformájává nyilvánítja.9 Az elõbbiekben felvetett alapgondolat Böhm számára nem önmagában álló tétel, hanem koncepcionális részproblémák kidolgozásából származó elvi következtetés, amelynek biztosítania kell a továbbiakban az ellentmondásmentes fogalmi építkezést. A filozófia, ahogyan Böhm fokozatosan kiteljesedõ életmûvében jelentkezik, szigorúan módszeres eljárással kialakított kategóriális rendszer, amelynek összefüggéseit a szellem belsõ követelményei szabályozzák. Ahhoz, hogy a rendszer-fogalom Böhm filozófiájának kialakításában játszott központi szerepét és Böhm rendszerének sajátosságait megértsük, ismernünk kell az újkantiánus filozófusok filozófia-felfogását.

Az újkantianizmus maga is rendkívül tarka, sokféle irányzatot és orientációt magában foglaló eszmeáramlat volt, amelyen belül egyes filozófia-felfogások között lényeges eltéréseket, sõt akár kibékíthetetlen ellentéteket is találunk. A különbözõ újkantiánus irányzatok képviselõi közül Böhm – amint ez fõ mûve hivatkozásaiból és korábbi recenzióiból kiderül – elsõsorban Otto Liebmannt, Friedrich Albert Langét, Friedrich Paulsent, Alois Riehlt, Wilhelm Windelbandot, Heinrich Rickertet olvasta, de filozófiája rokon vonásokat mutat más újkantiánusok filozófiájával is, akiknek megemlítésétõl nem tekinthetünk el az alábbiakban.

Mind ez idáig az újkantianizmussal foglalkozó legrészletesebb munka szûkebb régiónkban Alexandru Boboc idézett alapos, ám a marxista Kant-kritika szellemében megírt monográfiája. Boboc idevágó kutatásai értelmében a filozófia fogalmának a meghatározása az újkantiánus iskolák alapvetõ törekvésének tekinthetõ. E törekvés megvalósításának sajátos formája a korai újkantiánus iskolák (pl. a fiziológiai idealizmus) részérõl a filozófia tárgyának gnoszeologikus, azaz ismeretközpontú megközelítése. Ez az irányultság késõbb kiegészül más kérdések, például az értékek vizsgálatával, de alapvetõen nem változik meg. Ennek jegyében Hermann von Helmholz az „ismeretelméletet”, Otto Liebmann a „világszemléletet”, Friedrich Paulsen „a tudományos ismeretek összességét”, Alois Riehl „a tudomány általános elméletét”, Oswald Külpe „az összes tudományok elõfeltevéseinek vizsgálatát”, Hermann Cohen „a megismerés kritikáját”, Paul Natorp magát „a megismerést”, a marburgi iskola pedig általában „a matematikai természettudományok módszertani megalapozását” tekintette a filozófia tárgyának.10

Az ismeretelmélet központi témaként való kezelése mellett az újkantiánus filozófia-felfogások másik jellemzõ sajátossága a rendszerben való gondolkodás. A korai „fiziologista” újkantiánus Friedrich August Lange személyében e téren is találunk kivételt, mégis, a rendszer-gondolat mellett egyaránt érveltek olyan különbözõ orientációjú gondolkodók, mint a „kritikai metafizikus” Friedrich Paulsen, a „marburgiánus logicista” Paul Natorp és a már szintén említett „badeni” Heinrich Rickert. Paulsen véleménye szerint valamennyi tudomány egy egységes rendszer, egy „universitas scientiarium” eleme, amelynek tárgya a valóság egésze. E soha be nem fejezhetõ rendszer, amelynek „épületén évszázadok, sõt évezredek dolgoztak, maga a filozófia”. A filozófiai gondolkodásmód és a rendszer belsõ kapcsolatát Natorp nem a megvalósult rendszerben, hanem sokkal inkább a rendszer lehetõségében látja. Szerinte a filozófia alapvetõ feladata a kategóriák rendszerének magának ugyancsak kategoriális megalapozása. Rickert felfogása mindkét eddigi álláspontot magában foglalja, amikor úgy vélekedik, hogy a filozófia a világ egészét tanulmányozó tudományként rendszeres egységhez vezet, ugyanis az egésznek a fogalmi megragadása csak rendszerben lehetséges. A megismerés központi jelentõségének hangsúlyozása nem jelenti azt, hogy az újkantiánusok filozófiai rendszerében csupán az ismeretelmélet és a logika kérdései kapnának helyet. Még a marburgi „logikai-ismeretelméleti” irányzat olyan képviselõi is, mint például Hermann Cohen vagy Paul Natorp, filozófiai rendszerükben a logika mellett helyet biztosítottak az etika, az esztétika és a vallásfilozófia számára, amelyeket náluk sajátos módon kiegészített egy „kritikai pszichológia”.11 Sokkal inkább megtaláljuk az itt említett hagyományos filozófiai diszciplínákat Rickert rendszerében; õ mestere, Wilhelm Windelband felfogásával egybehangzóan a filozófiát az értékek kritikai tudományának tekintette, és ennek megfelelõen a kultúrfilozófiát és az antropológiát is alapvetõ filozófiai diszciplínává nyilvánította. A „tárgyra való irányultság” helyét Rickert filozófiájában egyre inkább „az emberre való irányultság” vette át.12 Az ember, elsõsorban mint megismerõ („pszichofiziológiai”) szubjektum, kezdettõl fogva az újkantiánus gondolkodás homlokterében állt, és szinte minden esetben „a megértés alapvetõ formáinak” a kidolgozása jelentette e filozófia számára a fõ feladatot. Ebben a megközelítésben az alapvetõ szellemi funkciók mint a megértést „közvetítõ” eredendõ formáló erõk „világnézet”-, sõt „világalakító” tényezõkké váltak. A megismerés és értékelés, illetve a logika , az etika, az esztétika és a vallás formái akár mint szimbólumok, akár mint egy virtuális (tudati) valóság jellemvonásai immár végérvényesen a tudaton belülre kerültek, függetlenül attól, hogy az egyes gondolkodók feltételeztek-e még valamiféle „külsõ” világot vagy sem. Így teremtette meg az újkantiánus megközelítés az emberbõl kiinduló filozófia koherenciáját.

A különbözõ látásmódok felvázolásával megrajzolható átfogó újkantiánus tabló bemutatására természetesen nem vállalkozhattunk, de szükségesnek tartottuk jelezni azokat a fõ irányokat, amelyeket a kanti alapokból való kiindulás a filozófia-értelmezés területén felszínre hozott. Ezek az irányok a visszatekintõ mai értelmezés számára a böhmi filozófia-felfogás „természetes eszmei környezetét” képezik, még akkor is, ha köztük és a böhmi életmû között a kommunikáció csak néhány esetben bizonyítható vagy valószínûsíthetõ.

2. Böhm Károly több írásában is kifejtette filozófia-értelmezését. Ilyen jellegû fejezetek és utalások szinte minden mûvében találhatók, de életmûve számos olyan írást is tartalmaz, amelyek kifejezetten ezzel a kérdéssel foglalkoznak. Ilyenek például A realizmus alapellenmondása (1882), A filozófiai irányok különbözõségének gyökereirõl és megegyeztetésük lehetõségérõl (1902), Az értékelmélet feladata s alapproblémája (1900), A filozófiai tudományok enciklopédiája (1907) címû egyetemi elõadás vagy a posztumusz megjelent összefoglaló tanulmánya, a Mi a filozófia? (1915), amelyek konkrét problémák összefüggésében vagy éppen szótárba illõ részletességgel mind a filozófia feladatával, alapkérdéseivel, ágaival és irányzataival foglalkoznak. Mégis úgy gondoljuk, hogy Böhm filozófia-felfogásának leginkább mérvadó dokumentuma maga a böhmi rendszer, amely (befejezetlenségében is) e felfogás konkretizálódott, részletesen kidolgozott formája, és amely ily módon a leginkább alkalmas arra, hogy példáján megvizsgáljuk e filozófia-felfogás sajátosságait.

Böhm Károly olyan én-központú filozófiát dolgozott ki, amely a lelki tények jelentésére és logikai összefüggésére, valamint az emberi képességek hierarchizált rendszerére építi fel ember- és világértelmezését. Az ember és világa címet viselõ filozófiai rendszer, amelynek kötetei: I. Dialektika vagy alapfilozófia (1883), II. A szellem élete (1892), III. Axiológia vagy értéktan (1906), illetve a posztumusz megjelent IV. A logikai érték tana (1912), V. Az erkölcsi érték tana (1928) és VI. Az esztétikai érték tana (1942) Böhm filozófiai kutatásainak összefoglalása, az ismeretkritikai idealizmus szellemében fogant koherens világértelmezés. A kötetcímekben jelentkezõ tagoláson túl a mû alapvetõen két nagy problémakörre osztható, ezek – Böhm kifejezéseivel élve –: a való filozófiája vagy ontológia, amely magában foglalja a létezés mechanizmusát, a létértelmezés kategóriáit és az emberi szellem funkcióit, valamint a kellõ filozófiája, amely itt az általános és a speciális (logikai, etikai, esztétikai) értékfilozófiát tartalmazza.

E filozófia alapkérdése nem a megismeréstõl független létezõre vonatkozik, hanem a megismerõ funkciók által megragadott, elrendezett, újraalkotott, egyszóval bensõvé tett létezõre. Kant és a kortárs újkantiánusok módszertani elveivel összhangban Böhm az ismeretszerzés feltételeinek tisztázását tekintette a filozófia alapproblémájának.13 Ha tehát az ismeretprobléma szempontjából vizsgáljuk, a böhmi filozófia három nagy kérdés köré csoportosítható: Hogyan és milyennek ismerjük meg a világot? Hogyan és milyennek ismerjük meg az embert? Hogyan és milyennek ismerjük meg az ember szabadon létrehozott alkotásait?

Böhm felfogása szerint a világot a tudaton belüli képek formájában ismerjük meg.14 A képek külsõ behatásra adott, nem tudatos válaszreakció eredményeként keletkeznek. Elõállásuk annak köszönhetõ, hogy az öntudat mindent kivetít magából, ami önazonosságát megzavarná. A projekció elmélete Böhm filozófiájának központi mozzanatát képezi. Eszerint az én és nem-én fichtei dialektikája minden ismeretszerzés kiindulópontja. A megismerési folyamat tartalma: a nem tudatosan elõállt kép megragadása és jellegzetességeinek vizsgálata. A képet megismerni voltaképpen nem jelent mást, mint azonosítani azokat a tudaton belüli funkciókat, amelyek vonásait meghatározzák.15 Minden ismerettárgy funkciók szövedéke, s maga a világ sem mutathat másfajta és többféle vonást, mint amennyivel a szellem rendelkezik. A filozófia egyik legfontosabb feladata tehát Böhm álláspontja szerint az emberi szellem alapfunkcióinak a feltárása, ugyanis e funkciók szolgáltatják az egységes világmagyarázat elveit és a filozófiai kategóriák tartalmát. Ezzel a kérdésfelvetéssel Böhm, újkantiánus kortársainak többségéhez hasonlóan, kiküszöböli a filozófiából a magában való dolog fogalmát, és a megismerés tárgyát a tudaton belülre utalja. Ez egyszersmind radikálisan megváltoztatja jelenség és lényeg viszonyát, amennyiben a jelenség válik a tárgyak (mint képek) egyetlen tényleges létformájává, s a lényeg nem jelent mást, mint a kép tudaton belüli állandóságát, azaz a tárgy különbözõ megjelenési formáiban jellemzõ tulajdonságok gondolati egységét.16

A kép mind tartalmi, mind pedig formai szempontból alanyi eredetû, és csupán jelentése, logikai szerepe utal a tárgyra. A tárgy önállósága pusztán abban fejezõdik ki, hogy kép keletkezése („elõállása”), bár alanyi funkciók közremûködésével, mégis nemtudatos formában, kényszerítõ módon történik.17 Böhm ily módon abban is közel áll korának újkantiánus gondolkodóihoz, ahogyan az érzékletek által keltett képek és a külvilág kapcsolatát értelmezi. Az újkantiánus fiziologizmus képviselõi – mint amilyen pl. Hermann von Helmholz18 – Johannes Müller fiziológus elmélete nyomán az érzeteket sajátos energiák hordozóinak, a külvilágra visszavezethetõ jeleknek tartották. A képi formában elrendezõdött jelek tárgyas vonásokként való értelmezése a szellemi funkciókból levezetett alapkategóriák segítségével történik.19 Az alapkategóriák: tér, idõ, ok–okozat, lényeg, jelenség, anyag, erõ, cél. E kategóriák közül különösen jelentõs az ok kategóriája, ugyanis az oksági viszony képezi a tárgyak létezésének és egymásra vonatkozásának ismeretelméleti feltételét. Az oksági elvnek hasonló filozófiai és tudományos jelentõséget tulajdonított Otto Liebmann is, akinek elõadásait Böhm maga is látogatta. Liebmann Zur Analysis der Wirklichkeit címû mûvében megfogalmazott álláspontja szerint az oksági elv egyetemes érvényességének a feltételezése nélkül a tapasztalati természettudomány lehetetlen volna.20

Amilyen rendkívüli jelentõségû az ok kategóriája a létértelmezés és az ismeretelmélet terén, éppoly fontos szerepet játszik a cél-fogalom az emberi alkotások és az értékek világában, ugyanis itt a tételezett érték az a cél, amelyet az ember megvalósítani törekszik. A megismerés tárgyai, azaz egyes meghatározott létezõk képei maguk is valamely középpont körül szervezõdõ funkciók egységének, célszerûen elrendezett alakzatoknak mutatkoznak. A célszerûség ez esetben azonban nem a tárgy jellemvonása, hanem az alany célszerûségének a kivetítése. Az önmagukban elégséges, komplex ideális egységek megnevezésére Böhm a fichtei ihletésû öntét kategóriáját használja, amely nála egyszersmind az értelmezési modellt szolgáltató szubjektum megnevezésére is szolgál. Az alanyt minden egyedi létezõ értelmezési modelljeként kezeli Friedrich Paulsen (egyébként Otto Liebmannhoz közel álló) újkantiánus filozófus is. Böhm és a kritikai metafizika képviselõjeként számon tartott Paulsen között a legszembetûnõbb különbség az, hogy ez utóbbi, a pszichofizikai paralellizmus álláspontját vallva megengedi az anyagi és szellemi tényezõk egyenrangúságának és együttes jelenlétének gondolatát,21 míg Böhm felfogása a tiszta mentalizmus, illetve a pszichologizmus álláspontjához közelít, hiszen a logikai jelentéseket olykor tényleges lelki tartalmakkal hozza összefüggésbe.

Az ismeret-probléma második nagy kérdéskomplexuma az ember megismerésével kapcsolatos. Fõ kérdése: hogyan és milyennek ismerjük meg az embert? Böhm szerint az az alapfogalom, amely az ember eszméjét a legjobban kifejezi, nem a test vagy a szellem, hanem a kettõ dinamikus és funkcionális kapcsolata: az „öntét” mint logikai egység. Az öntét22 tartalmát az ember öntudatos és öntudatlan funkciói képezik, s e funkciók egységének megvalósítása az öntudatra hárul. Az öntudat az öntét ideális központja, amelyet az öntét részleges megnyilvánulásának ösztönei vesznek körül. Az ösztönökben az öntét önfenntartásának részfeladatai valósulnak meg. Az ösztön itt legáltalánosabb értelemben törekvést jelent, ideális modellt, amely a világ általános vonásaként értelmezve ugyanazt a szerepet tölti be a böhmi filozófiában, mint Schopenhauerében az akarat. Az öntét alaptevékenységeinek ösztönei: az „éltetõ ösztön”, a „mozgatóösztön”, a „képezõ ösztön” (mely érzéki és jelentõ ösztönbõl áll), valamint a „nemzõösztön”. Mindezek külön rendszereket alkotnak, és együttmûködnek az öntét fenntartásában.23 Az öntét tevékenységének minden eredménye és öntudatos célja az önfenntartás, saját tartalmának kifejtése, projekciója. A képek elõállásának feltételei („a létezési mechanizmus”), a megismerési funkciók vizsgálata („ismerési mechanizmus”) és az „öntét” elemzése képezi Böhm filozófiájának úgynevezett lételméleti részét. A rendszer elõzetes terve szerint24 ugyancsak ide tartozott volna a természetfilozófia, amely végül nem készült el, s úgy tûnik, elmaradásában ismeretelméleti, módszertani szempontok is közrejátszottak.

Az ismeret problémájának harmadik komplexumát az értékek (illetve az emberi alkotások) megismerésének a kérdései képezik. E kérdéskör tanulmányozása szükségességének és a filozófia rendszerén belül kiemelt szerepének gondolatát Böhm minden bizonnyal németországi tanárától, Hermann Lotzétól és ottani szellemi tapasztalataiból merítette. Böhm értékelmélete egyrészt általános (megalapozó) értéktanból, másrészt pedig sajátos értékdiszciplínákból (logika, etika, esztétika) áll. Fõ feladatát nem annyira az említett diszciplínák kidolgozásában vagy az értékek táblázatának az összeállításában látja, hanem a sajátos értékelméleti tárgyalásmódok ismeretelméleti megalapozásában. E tekintetben rendszerén belül a „lételmélet” (dialektika + szellemfilozófia) és az értékelmélet lényegében nem különbözik egymástól. Ez a szigorúan ismeretelméleti beállítottság – amint korábban már utaltunk rá – nemcsak a kanti megközelítésbõl, hanem a korai újkantianizmus ismeretközpontúságából is származik. Az axiológiának mint megalapozó elméletnek mindenekelõtt az érték meghatározását kell megadnia. Böhm szerint az érték a valóság (a tudati kép) tárgyainak emberi jelentõsége.25 Az érték megragadásának különféle módozatai közül Böhm mindenekelõtt az értékjelzõket (igaz–hamis, jó–rossz, szép–rút stb.), az értékelést és az értékítéleteket, illetve mindezek pszichológiai-mentális alapmechanizmusait tárgyalja. Kiemelt szempont itt is a jelenségeknek az öntét önfenntartó célszerûségével való egyezése, a lelki folyamatok, illetve törekvések akadálytalan érvényesülése. Ez tükrözõdik az értékelés mértékének kiválasztásában is, ami a továbbiakban meghatározza majd az értékosztályokat és értékfokozatokat. Az öntét fogalomkörébe zárt gondolkodás számára e fokozatok (pusztán a megközelítés szempontjánál fogva is) eleve eldöntöttek.26 Errõl az álláspontról önmagában értékesnek csakis az „öntudatos szellemiség” tiszta idealitása tekinthetõ, s hozzá képest minõsülnek a többi értékfokozatok is, amelyek szintén az öntét önállításának fokozatai. Ezek: az önállítás célszerûségében kifejezhetõ hasznosság, illetve az alacsonyabb, voltaképpen ösztöni szintek akadálytalan érvényesülésének megvalósításaihoz kötõdõ élvezet. Az értékelés fokozatainak megfelelõ értékelési irányzatok: az idealizmus, az utilitarizmus és a hedonizmus, amelyek a magasabb rendû és az alacsonyabb rendû progresszív fokozataiban állnak egymással. Böhm szerint a hedonizmustól az idealizmusig folyamatos, elõrehaladó fejlõdési vonal vezet, nemcsak az egyének, hanem a népek életében (a történelem menetében) is.

A különbözõ értékdiszciplínák (logika, etika, esztétika) Böhmnél mind az önértékre, az öntudatos szellemiségre vonatkoznak, s mint ilyenek az Én szabad tevékenységének diszciplínái.27 Korábbiakban ismertetett álláspontjához híven Böhm az önérték megállapításának és kialakításának törvényeit is az Én – ezúttal azonban a szabad Én – törvényeibõl vezeti le. Ebben az esetben olyan normákról és törvényekrõl van szó, amelyek által az Én öntudatosan szabályozza összes tevékenységét és mûködését. Mindaz tehát, ami eddig funkcionálisan kötött és irányított volt, itt most az öntudat ellenõrzése alá kerül. A végsõ cél tekintetében a szabályozás elvei és értelme lényegileg nem változik: itt is az öntét önállítása a döntõ, csak más, magasabb rendû, szellemi formában. A szabályozás alapja az Én önértékének ismerete, ez az átfogó, de mégiscsak formális fogalom, amely lényegében egy elképzelt emberi tökéletesség konkretizálható eszményét helyettesíti. Ebbõl kiindulva Böhm úgy véli, hogy az önérték diszciplínáinak mindenikében az Én egy-egy mozzanata valósul meg: a megismerés, a cselekvés, illetve az alkotás és szemlélés. Ezt a sorrendet követve Böhm rendszerében is az értékdiszciplínák sorában elsõ helyen a logika, a tudás értékét vizsgáló diszciplína áll.

A logika értéktudományként az öntudatos szellem tevékenységére vonatkozó tudomány. Ez mind ismeretelméletileg, mind pedig értékelméletileg indokoltnak tûnik, hiszen bármiféle érték csak az öntudatos szellem számára létezik. Ennélfogva a logika törvényei maguk is az öntudatos szellem alkotásainak a törvényeiként jelentkeznek, ami nem jelenti ugyanakkor a logikai érvényesség kizárólag szubjektív megalapozottságát. A logikai érvényesség ebben a megközelítésben nem az empirikus tudatra, hanem a transzcendentális tudatra támaszkodik, s ennek az egyéni tudatok csupán mozzanatai. A kétféle tudat közötti viszony érzékeltetésére Böhm az Upanisádok terminológiájában megtalálható világlélek–emberi lélek viszonyra utal,28 némiképpen felidézve ezáltal a középkori filozófia intellectus archetipus fogalmát is. Mindezek ellenére, szándéka szerint Böhm nem kölcsönöz e fogalomnak metafizikai jelleget, hanem csupán egy posztulátumot, illetve egy analógiát lát benne. El kell ismernünk, hogy ilyen posztulátumok, regulatív eszmék felállítása nem idegen a kanti filozófiától sem, sõt Böhm korának újkantiánusainál is találunk hasonló példát. Otto Liebmann Zur Analysis der Wirklichkeit címû mûvében úgy véli, hogy „a világ idõfeletti, abszolút értelme az egész kozmikus folyamatot egy, az örökkévalóság szempontjából tekintett világlogikává teszi”. Ez utóbbi lenne szerinte a „gondolkodás logikája” és a „tények logikája” közötti megfelelés alapja.29 Böhm és Liebmann gondolkodása azonban lényegesen különbözik is egymástól, ugyanis Liebmann, mint elengedhetetlenül szükségeset, nyíltan vállalja a metafizikai kérdésfelvetést, míg Böhm inkább annak kiküszöbölésére törekszik, több-kevesebb sikerrel.

A logikai érték tanában a megismerés tartalmi és formai oldalának megfelelõen a logika a jelentés és az elrendezés elméletére oszlik.30 A jelentéstan az alanyi funkciók jelentéseit, az Én egyetemességének különbözõ szintû általánosságokban történõ megvalósulását vizsgálja. Rétegzõdése a funkciók logikai szükségszerûségének sorrendjében: 1) alap vagy kategoriális réteg, 2) fogalmi vagy ideális réteg, 3) érzéki réteg.31 Az elrendezéstan az Én önállításának (ez Böhmnél az öntét önfenntartó tevékenységeit jelenti) ideális, azaz eszmei mozzanataira vonatkozik.32 E mozzanatok értelmezésében Böhm a fichtei tudománytan alapelveit követi: önazonosság, szembeállítás, összekapcsolás. A megismerés folyamatában a formai és a megértõ mozzanatok nem elkülönülten, hanem egymással szervesen egybefonódva, elõrehaladó lépések fokozataiban érvényesülnek. E fokozatok formái a képzet, a fogalom, az ítélet, a következtetés, illetve a rendszerezés, a megismerés fokozatai pedig az értesülés, a megértés, a becslés és a tudás. Röviden összefoglalva: a logikai érték tanában Böhm formállogikai és jelentéstani elemzésnek veti alá a megismerõ tudat elõzetesen már ismertetett dialektikáját. Eljárása tehát nem annyira értékelméleti, mint inkább ismeretelméleti.

Egykori tanárához, Hermann Lotzéhez hasonlóan Böhm az értéket az érvényességgel azonosította. A logikai érték tanának így adódó tárgya voltaképpen annak bemutatása, hogy a tudat hogyan – milyen formák és funkciók, illetve folyamatok révén – konstituálja a szükségszerûség és egyetemesség jegyeit tartalmazó ismeretet. A logika és implicit módon a tudomány számára kitûzött végsõ érték Böhmnél a teljesen megvalósult jelentés, vagyis az Én önmegvalósításának tudata és harmóniája az abszolútummal.33 Ez a célkitûzés azt bizonyítja, hogy minden korábbi elvi kijelentés ellenére Böhm személyisége mélyén ott lappang a metafizikai bizonyosság igénye, ami – mint azt a többi értékdiszciplína esetében is látni fogjuk – megtöri gondolatmenete következetességét. Az értelmi alkat tökéletességének gondolatára építõ értékdiszciplínák nemcsak az emberi képességek rendszerével (értelem, akarat, érzés) fenntartott kapcsolatuk, hanem a tárgyalásmód ismeretelméleti jellege és az érvényesség egyén feletti megalapozásának módja révén is bensõ kapcsolatban állnak egymással. Errõl gyõz meg bennünket a logikai és erkölcsi értéktan gondolatmenetének összehasonlítása.

Az erkölcsi érték tanában Böhm célja nem egy erkölcstan rendszerének a kidolgozása, hanem egy ilyen rendszer alapjainak a vizsgálata. Az etika böhmi értelemben vett értékdiszciplínaként az erkölcsfilozófia ismeretelméleti igazolása és az erkölcsi értékelés alkalmazása az emberi cselekedetekre.34 Az erkölcsiség alapja ebben a megközelítésben az eszes öntudat önbecsülése és az ebbõl fakadó önelkötelezettség. Az erkölcsi érték az intellektuális értéknek az a fajtája, amely a legértékesebbre: az emberre mint személyiségre vonatkozik. Böhm álláspontja szerint önmagában csak az Én szabadsága, azaz az Én lényege jó, de ez a jóság rávetül mindenre, ami az énbõl ered, így például minden cselekedetre.35 A cselekedet ebben az értelmezésben olyan megnyilvánulás, amely az ember legfelsõbb fórumából ered, s ennek természetétõl függ a cselekedet formai minõsége. Az öntudatos cselekedetet meghatározó akarat az egész öntét kifejezõdése, az intellektuális alkat vagy az ideális (eszmei) karakter uralma az egyes vágyak felett.36 Tömören megfogalmazva: Böhm szerint erkölcsös az a cselekedet, amelyben az egyén az ész célját öntudatos és szabad elhatározásból, kötelességként valósítja meg. Az intellektuális alkat által megalapozott érvényességet Böhm igyekszik az abszolút érvényesség vonásaival felruházni. Eljárása a logikai érték érvényességének a megalapozásához hasonló. Az egyéni öntudat mögött mintegy posztulátumszerûen megjelenik az abszolút öntudat fogalma, de ez nem csökkenti, hanem inkább növeli, megerõsíti az egyéni öntudat szerepét, amely ily módon az abszolút öntudat kifejezésévé válik. Ebben a megközelítésben a szabad ész uralmát megvalósítani szándékozó egyén csak az abszolút öntudat (Isten) és saját öntudata elõtt37 felelõs. Cselekedetéért csak lelkiismerete jutalmazhatja vagy büntetheti, mert ebben nyilvánul meg az abszolútum önprojekciója. Ez a böhmi gondolat éppen a benne tetten érhetõ következetlenség által illeszkedik be leginkább a kanti és az újkantiánus hagyományba, hiszen a kanti erkölcstanból az Isten létét mint regulatív eszmét az egyébként a kanti következetlenségek ellen lázadó újkantiánusoknak sem sikerült kiküszöbölniük.

Az Én megvalósulása mozzanatainak sorát Böhm rendszerében az esztétika zárja. Az esztétikum mint az ideális Én önkifejtésének a mozzanata Böhmnél – az ismeretelmélethez hasonlóan – szintén a projekció és a szemlélés formájában valósul meg. A szemlélés, amint az a korábbiakban már kiderült, e filozófiában a szellem alapvetõ funkciója, amely ennélfogva mind a megismerés (befogadás), mind pedig az alkotás, cselekvés (kihatás) kiindulópontját képezi. Figyelembe véve belsõ összefüggéseit a „szellem életével”, az esztétika lényege szerint nem valamiféle önálló tudomány, hanem filozófiai diszciplína, és csak olyan megközelítésben tárgyalható, amely alkalmas az emberi szellem egészének az áttekintésére. Böhm elsõ pillanattól kezdve nem hagy kétséget afelõl, hogy ilyenfajta megközelítésre szerinte csakis az ismeretelmélet alkalmas. Ismeretelméleti szempontból pedig a szemlélés (mûélvezés) és az alkotás nem különböznek egymástól: ugyanazon lelki folyamat két formáját jelentik. Az esztétikai szemlélés és az alkotás tárgya egyaránt olyan kép, amely az alanyban alakul ki, s azután kerül sor jelentésének az érzéki síkban történõ öntudatos megvalósítására vagy az így megvalósult jelentés tudomásulvételére. A jelentés mindkét esetben nem egyéb, mint megértett életfunkciók egysége.38 Az alkotás (mû) ily módon az Én alkotórésze. Az esztétikai tárgy tehát nem közvetlenül reális tárgy, azaz külsõ valóság, hanem belsõ kép. Létformája szerint „jelenés” (Schein), mégpedig nem csupán látszat (Erscheinung) – mondja Böhm –, hanem jelentéshordozó szemléleti alakzat, mint tartalom (lényeg) és forma (lét), vagyis projekció egysége. A forma a tartalom „önállítása”, a tartalom belsõ viszonyainak kifejezése, amely lehet intelligibilis, azaz „önforma”, vagy különbözõ funkciók és síkok (mint például az önszemléleti geometriai, logikai, illetve fantáziasík és érzéki sík) elrendezésébõl származó „kölcsönforma”.

Mind a szemlélés, mind pedig az alkotás értéke az egyén szabadságának önértékétõl függ. Ennek következtében a felszabadultság, illetve az érdekmentesség mind a mûvész, mind pedig a szemlélõ részérõl elengedhetetlen feltétel. Az esztétikai értékelés a tárgyat nem következményei, hanem saját alkata miatt találja értékesnek. Ezt az értéket fejezik ki az esztétikai kategóriák (a fenséges, a rút, a tragikus, a komikus stb.), amelyek a tárgy intellektuális alkata és projekciójának módja közötti viszonyra vonatkoznak.39

Ily módon a böhmi filozófia kérdésköreit áttekintve visszajutottunk e filozófia kiindulópontjához, ami nem más, mint az intellektuális alkat és a projekció viszonya. Ez egyszermind az ember mint öntét önérvényesítésének alapformája. A való világ megragadásának és a célkitûzések megvalósításának mûveletei egyaránt ebben az összefüggésben értelmezendõk.

3. A filozófia tehát Böhm Károly felfogásában egyetemes észelvekbõl felépített rendszeres világmagyarázat, amelynek elsõdleges feladata tisztázni a valóság és az emberi alkotások (tudomány, erkölcs, mûvészet) ismeretelméleti feltételeit. E felfogás középpontjában az ember áll, aki funkciói sokféleségében igyekszik a maga egységét fenntartani. E tekintetben az ember funkcióiban, cselekvésében és akotásaiban célszerû, és ez a célszerûség egyszersmind értelmet ad létezésének. Az embernek mint öntétnek önfenntartó tevékenysége és erre támaszkodó autarchiája képezi e filozófia kiindulópontját és magyarázóelveinek végsõ alapját.

Böhm Károly filozófiája tudatfilozófia; a transzcendentális idealizmus sajátos rendszere, amelyben a pszicho-fiziológiai és a transzcendentális-logikai magyarázat egyaránt fontos szerepet játszik, sõt olykor – amint már említettük – összefonódik. A magyarázat tárgya e filozófia számára csakis tudati tárgy lehet, függetlenül attól, hogy aktuálisan létezõ, felidézett vagy tételezett (anticipált) valóságra vonatkozik. Nem lehet tárgya e filozófiának semmiféle változás vagy kialakulás folyamata, hanem csakis ennek eredménye. Ugyancsak kívül marad a filozófiai értelmezésen ebben a megközelítésben az, ami az emberi funkciók (vagyis e filozófia alapvetõ kategóriáinak) sémáiban értelmezhetetlen, vagy az alany–tárgy viszonyon túl helyezkedik el.

A filozófiai rendszer tagolása, szerkezete és az emberi képességek, adottságok rendszere Böhm filozófiájában párhuzamba állítható. Ez a párhuzam azonban egyszerre tartalmazza az emberfogalom sokoldalú érvényesítését és individuális elszigeteltségét. Az ember fogalmából itt kimaradnak az ember mivolt társadalmi és közösségi vetületei, illetve ott, ahol jelen vannak, csupán mozzanatszerûen és elvontan érvényesülnek – pl. a logikai és erkölcsi értékek transzcendenciájában, az önzés morális elutasításában, a társas viszonyok haszonértékének elismerésében, illetve a tragikum megindító erejében stb. A kiküszöbölt társadalmiságot koncentrált formában az értékek hivatottak megjeleníteni, közvetíteni, de a böhmi filozófia – sajátos megközelítésmódjánál fogva – nem érinti az értékek tartalmi vonatkozásait. Az önmagába zárt individuum a maga célszerû elrendezettségében az értékeknek egy állandó rendjére irányul, de e rend formális szerkezetét a szubjektum alkatán kívül semmi sem támasztja alá. Böhm filozófiája, minden következetesség-igénye ellenére, egy mélyen problematikussá vált világ problematikus elméleti rekonstrukciójának tekinthetõ. Olyan ember szemléletmódja ez, akit az õt körülvevõ világ történései meghaladnak, s aki ily módon csak a kultúrértékek rendjében és saját belsõ világában talál értelmezhetõ, szilárd támpontokat. Böhm filozófiájában is, akárcsak német kortársainál, az újkantiánus „mintaprofesszorok”40 elméleteiben, egyfajta konzervatív arisztokratizmus, szellemi és erkölcsi felsõbbrendûség fogalmazódik meg mindazzal szemben, ami a hétköznapi élet érzéki és haszonorientált világán belül van.

Böhm filozófia-értelmezésében arra irányuló erõfeszítést kell látnunk, hogy korának konkrét világnézeti kihívásaira (mint pl. a hagyományos közösségek és értékrendszerek felbomlása, az emberi viszonyok kiüresedése és dologi közvetítettsége, a szûk szakosodás térhódítása és a tudományos ismeretek távlattalan felhalmozódása, végsõ soron pedig a megítélés szempontjainak elbizonytalanodása és a filozófia szerepének kérdésessé válása) elméletileg koherens, a filozófia történetébe szervesen beilleszkedõ és a korabeli tudomány eredményeivel egybehangzó választ adjon. Ez a filozófia-értelmezés arra volt hivatott, hogy megalapozza egy abszolút transzcendenciától megfosztott világ polgárának öntudatát, aki ebben a világban már csak saját képességeiben bízva a benne magában lakozó transzcendenciára támaszkodhatott, és ebbõl kiindulva egymaga volt kénytelen megteremteni az egymástól függetlenedni látszó dolgok végsõ összefüggését, értelmét. Lényege szerint kétségbeesett és ugyanakkor hõsi vállalkozás volt ez, amely kényszeredettsége ellenére is biztosította megvalósítója számára a dolgok világán való felülkerekedés méltóságteljes illúzióját.