Páll Árpád
Két bibliográfiai kötet, avagy tanúvallomás
könyvkiadásunk brosúrakorszakáról
A szerkesztõi kívánság úgy szólt,
hogy tanulmányozzam át az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában megjelent két
bibliográfiai kötetet (Romániai Magyar Könyvkiadás 1944–1949. Összeállította:
Tóth Kálmán és Gábor Dénes, Kolozsvár 1992, 152 lap; Romániai Magyar
Könyvkiadás 1950–1953. Összeállította: Szigethy Rudolf és Újvári Mária,
Kolozsvár 1995, 132 lap). Nézegessem, forgassam ezt a két kiadványt, mely
újjáéleszti a két világháború közötti idõszakban György Lajos által elkezdett,
majd Valentiny Antal, Monoki István és Vita Zsigmond által folytatott
tevékenységet, az erdélyi magyar könyvkiadás rendszeres figyelését és
számontartását, mely mindaddig tartott, míg az EME-t 1948-ban hatalmi szóval
meg nem szüntették. Nézegessem, forgassam a két kötetet s a benne foglalt
anyagot vessem össze saját tapasztalataimmal, lévén, hogy már érettségi elõtt a
Móricz Zsigmond Kollégium kiadója és a Méhkas körül sürögtem-forogtam, 1948-ban
pedig huszonegy éves ifjúként magam is az Állami Könyvkiadó bukaresti magyar
szerkesztõségében dolgoztam. Amint az anyagot tanulmányozni kezdtem, mind
határozottabban éreztem, hogy ezúttal nem élhetek a recenziók, könyvismertetések
szokásos módszereivel, nem ragadhatom meg a két kiadvány valamilyen központi
kérdését, hogy összehasonlítsam más mûvek, rokon kiadványok tartalmi és formai
jellegzetességeivel, s ezekhez fûzzem megjegyzéseimet és fejtegetéseimet. Nem
vagyok bibliográfus, illetéktelenül szólnék hozzá az anyaggyûjtés és
összeállítás módszeréhez, az adatok prezentálásához és más hasonlókhoz.
Különben is milyen központi kérdés hámozható ki több ezer különbözõ jellegû,
mûfajú és terjedelmû könyv és nyomtatvány egymás alá sorakoztatott címeibõl?
Valamiféle központi kérdés itt nem az adathalmazban, hanem esetleg az
adathalmaz mögött keresendõ. Ott, abban ragadható meg esetleg valamilyen
általános jellegzetesség. Másrészt hiába idézõdtek fel emlékezetemben
egyik-másik cím olvastán olyan élmények, emlékek, amelyek a korszakra igen-igen
jellemzõek, s amelyek ma már hol meggondolkoztató, újraértékelendõ formában,
hol meg egyenesen ironikus színekben jelennek meg az emlékezet képernyõjén,
ezeknek ecsetelése, vázolása emlékiratba vagy más hosszabb írásba kívánkoznék,
semmiképpen nem egy röpke recenzióba.
Régi szokásom, hogy az elõszót
vagy az utószót akkor olvasom el, amikor már belekóstoltam a könyvbe, amikor
van már némi összehasonlítási, viszonyítási alapom. És talán soha annyi hasznát
nem vettem a berögzõdött szokásnak, mint most, amikor elolvastam Gábor Dénes emlékezését
Tóth Kálmánról és romániai magyar könyvészetérõl, valamint Dávid Gyula tanulmányát
a korszak magyar könyvtermésérõl. Ez utóbbiból fõként a következõ két-három
mondat rímelt addigi tûnõdéseimmel, s lendítette egyben tovább
gondolatmenetemet: „A király eltávolításával, a köztársaság kikiáltásával
(1947. dec. 30.) meglódult eseménysorozat a magyarság legszélesebb rétegeit is
döntõ módon érintette. Az állami és pártszervek tehát fontosnak tartották, hogy
ezeket a tömegeket s az átalakításban szerepet játszó aktivistákat megfelelõ
politikai és ideológiai irodalommal lássák el. Ez a magyarázata a
»brosúra-könyvkiadás« hirtelen elõretörésének és a romániai magyar könyvtermés
tematikai egyoldalúságának is.” Ez az! – örvendeztem – a „brosúra-könyvkiadás”
lehet a központi fogalom, ami a két kiadványban tükrözõdõ korszak
jellegzetességét, sajátosságát kifejezi. Ennek a körüljárásával érzékeltethetõ
egyúttal azoknak a jelenségeknek egyike-másika is, amelyeknek tanulmányozásához
a kiadványok alapot, segítséget, útmutatást nyújthatnak.
A brosúra fogalmának,
jelentésének eredetileg nincs meg az a hangsúlyos politikai tartalma, töltete,
amivel az itt tárgyalt összefüggésben rendelkezik. A múlt század végi, e század
eleji Ujváry Béla-féle francia–magyar zsebszótár szerint a brochure jelentése:
füzet, röpirat; a budapesti Akadémiai Könyvkiadónál 1987-ben megjelent,
Eckhardt Sándor szerkesztette kéziszótárban ez olvasható: brosúra, füzet; a
Kriterion Könyvkiadónál 1979-ben nyomdafestéket látott Idegen Szavak Szótára
ismét kettõs értelmet tulajdonít a szónak: 1) néhány nyomtatott ívre terjedõ
fûzött könyvecske, 2) röplap, röpirat. Bárhogyan is szerepel azonban, akkor is,
ha csupán a terjedelmet jelzi, és akkor is, ha a terjedelem mellett mûfaji vagy
mûnemi jellegzetességekre is utal, fogalmában a politikai vonatkozások egyik
esetben sem elsõrendûek, nem meghatározó fontosságúak. Ezzel a hangsúllyal,
ezzel a töltettel a fogalom az itt tárgyalt idõszakban telítõdött.
Csak megerõsít a felismerésben
az, amit Gábor Dénes írása tudatosít: György Lajos, az erdélyi magyar irodalom
elsõ bibliográfiájának összeállítója 1926-ban megjelent munkájában az
„irodalom” szót a legtágabb értelemben használta, minden önálló kiadványként megjelent
nyomdai termékre vonatkoztatta. Ezzel mintegy hagyományt teremtett a késõbbi
bibliográfiák számára, akár maga állította össze õket, akár mások. A számba
vett anyagnak bizonyára akkor is tetemes részét tették ki a 15–30 vagy 30–60
lap terjedelmû nyomtatványok, s közöttük akadhattak röpiratok, még politikai
tartalmúak is, mégsem nevezte õket senki brosúrának. Füzetekként emlegették és
emlegetjük õket mind a mai napig. Mert a brosúra fogalmához – hadd ismételjem
meg és húzzam alá – ma már nem is csak a politikai tartalom tartozik hozzá, úgy
általában, hanem egy bizonyos meghatározott magatartás, hozzáállás és az ezzel
összhangban lévõ politikai tartalom. A maga lényegi és formai sajátosságaival.
Dávid Gyula megállapítását,
miszerint a társadalmi-politikai változások magyarázzák a brosúra-könyvkiadás
1948-as elõretörését és dominánssá válását, a nem politikai vagy nem közvetlenül
politikai jellegû kiadványok háttérbe szorulása pedig külön is kiemeli a termés
szembeötlõ tematikai egyoldalúságát – a tanulmányba foglalt számos táblázat
bizonyítja. Mind az elsõ kötet bevezetõ tanulmánya, mind a másodiké híven és
meggyõzõen ábrázolja az adott korszak könyvkiadásának és könyvnyomtatásának
jellemzõ vonásait: az egyre erõteljesebben jelentkezõ központosítást, az egész
ágazat állami irányításának és ellenõrzésének kialakulását, a kisebb vidéki
központok leépülését és megszûnését s ezzel egyúttal a színesség,
változatosság, a kezdeményezõkészség elapadását. A táblázatok nemcsak érvként
szolgálnak a megállapítások alátámasztására, de érzékletes képet is nyújtanak
róluk. Álljon itt szemléltetésül mindjárt egyik elsõ táblázat néhány adata: a
kommunista párt kiadásában 1944 és 1948 között 269 kiadvány jelent meg magyar
nyelven, míg a hagyományos magyar intézmények összesen 106-ot adtak ki. Az elsõ
három és fél évben, vagyis 1948-ig a 269-bõl 82 jelent meg, a következõ két
évben pedig 187. Ezzel szemben a hagyományos magyar intézmények az elsõ három
és fél évben 100 kiadványt jelentettek meg, a következõ két évben pedig mindössze
6-ot. (Nyilvánvalóan nem önként vállalt takarékossági szempontok miatt.) Hogy
azután a jelenséget a brosúrák hirtelen elõretörésének nevezzük, mint Dávid
Gyula teszi, vagy az elõzõ évek során felhalmozódott tendenciák új minõségbe
való átcsapásának, arról tetszésünk szerint dönthetünk. A táblázat adatai
alapján magam az utóbbi meghatározás mellett szavaznék, mert a kommunista párt
kiadványainak esetében 1945-ben és a következõ két évben csaknem azonos szintet
mutató, halmozódó tevékenységrõl van szó (25, 29, 24 kiadvány), amely azután
1948-ban – nyilvánvalóan az elõzõ évek során megszerzett tapasztalat és a
bõvülõ keretek alapján – új minõségbe csap át (73 kiadvány, a következõ 1949-es
évben pedig 114). Némileg hasonló tendenciát mutat a szakszervezetek és a
Romániai Demokrata Nõk Szövetségének kiadói tevékenysége is, a Magyar Népi
Szövetségé már nem egészen – itt azonban nem mehetek bele ennek a részletes
taglalásába.
Miért állítom, hogy a
„brosúra-könyvkiadás” fogalmához nemcsak számszerû, mennyiségi mutatók
tartoznak hozzá, nem is csak általában a politikai tematika jellemzõ rá, hanem
bizonyos jól meghatározott magatartás, hozzáállás, kérdésfelvetési és
tárgyalási mód is? Azért, mert ezeknek az áttételesebb, közvetettebb vonásoknak
a számbavétele nélkül nem mérhetjük fel és nem értékelhetjük kellõképpen a
brosúra-könyvkiadás szellemének az egész kiadói tevékenységre gyakorolt
befolyását és hatását. Vagyis hiányosan vázolhatjuk csak fel az összefüggéseket.
A jelenség részletes elemzése természetesen a tartalmi vonatkozások alapos
szemügyre vételét feltételezi, nem árt azonban már itt felhívni rá a figyelmet,
mivel a kiadványok harsogó címei szinte kötelezõ erõvel kényszerítik ki a
megjegyzést a lajstromok áttekintõjébõl. Az
igazság Katinról – hirdeti az RKP egyik 52 oldalas brosúrájának címe
mindjárt 1945-ben, s a címhez a következõ magyarázatot fûzi hozzá: „A
német-fasiszta bitorlók által a katini erdõben agyonlõtt lengyel hadifogoly
tisztek kivégzése körülményeinek megállapítására és kivizsgálására kiküldött
különbizottság jelentése.” Jól tudjuk, ma már a tizenéves gyerekek elõtt sem
titok, hogy a bizottság nem az igazságot derítette ki, hanem az igazság
meghamisításával a fasisztákkal egy húron pendülõ bolsevikokat, a sztálini
rendszert igyekezett felmenteni a felelõsség alól. Amibõl témánkkal
kapcsolatban az a megjegyzés adódik, hogy a brosúrairodalomban az igazság, sõt
az egyedüli, megfellebbezhetetlen igazság magabiztos hirdetése többnyire
egyoldalú ítélkezésekkel, összefüggések figyelmen kívül hagyásával vagy mint
jelen esetben: hazugságokkal, propagandafogásokkal, az igazság meghamisításával
függ össze. A kifejezetten politikai témájú kiadványok címeibõl valósággal süt
a kérlelhetetlenség és a hajthatatlanság: Vessük
ki sorainkból a nép ellenségeit!; Korlátozzuk a kizsákmányoló kulákosztályt!;
Leplezzük le a cionizmust! stb. stb. A koronát az engesztelhetetlenségre
egy a falusi pártpolitikai körök részére megjelentetett 1951-es kiadvány címe
teszi fel: Gyûlöljük minden erõnkkel a
háborús uszítókat, szabadságunk és boldogságunk ellenségeit (az
1950–1953-as bibliográfia 39. oldalán található 78-as számmal megjelölve). Mit
mondhat errõl az ember? A nagyon vitatható szabadsághoz és boldogsághoz csakis
a teljes lényt eltöltõ harag és gyûlölet talál. Az is természetes, hogy valamennyi
politikai ellenfél vagy másként gondolkodó, másként vélekedõ személy és
intézmény ellenségnek, árulónak, kémnek vagy gyilkosnak minõsüljön. A következõ
lapon a 109. számmal jelölt kiadvány: A
Jugoszláviai Kommunista Párt gyilkosok és kémek kezében. Dokumentum és
cikkgyûjtemény. Ford. az RMP Kiadója magyar szerkesztõ bizottsága. Vagy a 72.
lapon, 1952-bõl, Sejnmann, U.: A Vatikán
a béke és a demokrácia ellensége stb. stb.
Ha valakit aztán ilyen érzelmek
és indulatok töltenek el, jobban mondva: ha egy hatalmi szerv propagandája
ilyen irányban igyekszik alakítani, modellálni a polgártársak érzelmeit és
gondolatait, akkor természetes, hogy a legnagyobb hévvel dicséri a maga
elképzeléseit s az elképzeléseket megvalósító intézményeket: A világ legdemokratikusabb alkotmánya; Egy valóban demokratikus
választási rendszerért; A leghaladóbb társadalmi-gazdasági rendszer; Az igazi
román–magyar közös múlt stb. stb. Mondanom sem kell: az igazi, a valóságos,
a szuperlatívuszos fogalmak egytõl egyig csonkák, manipuláltak, ferdék,
hazugok.
Mindössze emlékeztetõül teszem
hozzá a fentiekhez: az effajta viszonyuláshoz szervesen illeszkedik a katonás
modor és a megjátszott tanítómesteri póz. Harc
a vetési kampányért; Harcra az aratási kampány sikeréért; Utasítások a
termények felbecsülésére; Mit tanulhatunk a tudományból a termésbetakarításról
– ez különlegesebb volt, ennek az adatait is lejegyeztem (1953, 98. l. 316.
cím). És egy másikét is: Buharov, A.V.: Tanulj
meg súlyt emelni! [Bukarest] Testnevelési és Sport Kiadó (1952, 54. l. 42.
cím).
A második kötet bevezetõ
tanulmányában Dávid Gyula többek között arról ír, hogy az 1948–1953-as
könyvtermés szakrendi csoportosítása eleve kockázatos, mivel a kiadványok csak
részben vehetõk már kézbe. Jelentõs részüket kiselejtezték, zúzdába küldték, s azokban
az években hivatalosan már nemigen foglalkoztak bibliográfiával. Ami mégis
kézbe vehetõ, azzal gyakran elõfordul, hogy „... a formailag ilyen vagy olyan
tematikai csoportba sorolható mû igazából a politikai propagandairodalomhoz
tartozik”. Mivel D. Gy. nem akar elejébe vágni a tartalmi vonatkozásokat is
szemügyre vevõ és elemzõ belsõ vizsgálatnak, mindössze a szépirodalmi mûvek
táblázatokba foglalt csoportosítását tekinti át, és a táblázatok egyetlen
pontjához fûz kommentárt: „...a nem román és nem orosz-szovjet irodalomból
fordított” mûvekhez. 1949-ben ezek között szerepel az amerikai Kanin-Garson
színmûve, az Ócskavas nagyban,
amelyet a kolozsvári színház mint az „amerikai imperializmust leleplezõ” mûvet
tûz mûsorára, továbbá Jean Lafitte Életre-halálra
címû ellenállási regénye, amelyet a Világirodalmi Lexikon meg sem említ, és
Anderson Nexõtõl A szürke fény.
Kétévi szünet után 1951 és 1953 között évenként egy-egy nyugati irodalmi mû
tûnik fel ismét, talán mondani sem kell: nem a legjelentõsebbek közül való.
Hadd egészítsem ki Dávid Gyula megjegyzéseit egy-két magam által számba vett és
csoportosított adattal, megjegyezve, hogy a számolgatásra épp a két kötet
bevezetõ tanulmányaiba foglalt táblázatok szemléletessége és gondolatokat
megmozgató ereje ösztönzött: az 1950-ben megjelent, illetve lajstromba vett 405
kiadvány közül – a címekbõl s a rövid jellemzésekbõl ítélve – 203, vagyis
eggyel több mint a kiadványok fele tartozik a fentebb jellemzett brosúrák
csoportjába. De hogy a brosúrák szelleme mennyire rányomja bélyegét a más
jellegû kiadványokra is, annak érzékeltetéseként hadd soroljam fel néhány más
jellegû mû és nyomtatvány címét is, a teljesség igénye nélkül: Ágyúszónál hangosabban (versantológia), Az elsõ brigád, Acélfal, Ünnepi mûszak, Fény
a földeken (elbeszélések), Fogj
bátran tollat (44 dolgozó versei), Borisz Polevoj: Mi szovjet emberek; Prilezsaeva: Melletted vagyunk, elvtárs
(ifjúsági regény), Raudszepp: Küzdelem a
kolhozért (regény), Tûzben edzett
brigád, Lavrenyov: Amerika hangja
(színmû). Zenemûvek: Lépj ki bátran,
Száll a szikra, Új várak épülnek, Harcosok leszünk, Vidáman köszönt a pionír.
A negyvenes évek végének és az
ötveneseknek a szelleméhez, hangulatához és szerkesztõi gyakorlatához szervesen
hozzátartozott egy olyan jellegzetesség is, amit a bibliográfiai adatok nem
nagyon érzékeltethetnek, vagy csak nagyon halványan, nagyon hézagosan
sugallhatnak: az idõszerû politikai szempontok hivatalosan megkövetelt
elsõdlegessége, primátusa, mindenek felett valósága. Nemcsak az újonnan született
mûvek megítélésénél érvényesült ez a szempont, illetve váltott ki néha nagyon
heves vitákat a szerkesztõségeken belül a politikumot szûkebben vagy tágabban,
közvetlenebbül vagy közvetettebben értelmezõ, a politikai szempontot kizárólagosnak
tekintõ és az idõszerûség követelményeit esztétikai szempontokkal is párosító
szerkesztõk között, hanem a klasszikusok mûveinek elbírálásakor is. Igen
gyakran ezen múlott, hogy végül is valóban reprezentatív alkotás kerül be a
kiadói tervbe és az olvasó asztalára, vagy pedig másodrendû, nem túl jelentõs
írásmû. Aki tehát a bibliográfiai adatokat áttekintve az adott korszak
könyvkiadásának általános képét óhajtja megrajzolni, annak arra a kérdésre is
többé-kevésbé biztos és meggyõzõ választ kell adnia: a klasszikusok mûvei közül
és a világirodalmi alkotásokból miért éppen a bibliográfiában feltüntetett
mûvek kerültek kiadásra, és miért nem mások? Melyek voltak az egyes
szerkesztõségek tájékozódásának, választásának döntõ szempontjai? S ugyanebben
az összefüggésben kell megítélnie az elõ- és utószavakat is. (Hogy mindössze
egy kirívó példát említsek meg: Móricz Zsigmond Rokonok címû regényének a román kiadásához készült elõszó félkarú
óriásnak mondja az írót, mert társadalomszemléletét nem a marxizmus–leninizmus
„felismerései” jellemzik.) A kommentárok mellett a szöveg épségét, teljességét
vagy cenzúrázottságát is érdemes számba venni, mert különbözõ esetekben egyes
szerkesztõk elkötelezettsége és ébersége nem ismert határokat és gátakat.
Minthogy a bevezetõ tanulmányok a
bibliográfiák összeállításának gondjait és nehézségeit, hellyel-közzel
pontosításra vagy kiegészítésre szoruló jellegét is megemlítik, bátorkodom
magam is egy-két megjegyzéssel, adalékkal elõállni. Az elsõ kötet bevezetõ
tanulmányában a jelentõsebb könyvkiadók számbavétele után a 7. lap utolsó
bekezdésében Dávid Gyula azt írja: „Végül szerényebb teljesítménnyel, de az
önszervezõdésre irányuló széles körû igyekezetet jelezve bukkannak fel olyan
kiadók, mint az aradi Aurora csoport, a Demokratikus Népi Írók Kiadója, az Új
Géniusz, a kolozsvári Dózsa György, a Libro, a Petõfi Atheneum...” stb. stb. –
folytatódik a felsorolás. Emlékezetem szerint, bár ebben nem vagyok egészen
biztos, a Dózsa György Kiadó, amely fõként az orosz irodalom népszerûsítését
tûzte ki célul, valamiféle szervezeti kapcsolatban állt egy hasonló profilú
magyarországi könyvkiadóval és alighanem az Orosz Könyvvel is. Nem is annyira
önálló könyvkiadással foglalkozott, hanem az oroszból fordított könyvek
újrakiadásával és terjesztésével. Kérdéses tehát, hogy mennyire lehet az önszervezõdés
igyekezetének példájaként felhozni. Még kérdésesebb ide sorolni a rövid ideig
létezett Librót, amely tudomásom szerint az RKP észak-erdélyi vagy Kolozs
megyei kiadója, de legalábbis valamiféle érdekeltsége volt. Ugyancsak a
bevezetõ tanulmányban a nyolcadik oldalon ez olvasható: „1947-ben megindul már
az Állami Könyvkiadó (magyar szerkesztõséggel és kolozsvári fiókkal), vele
párhuzamosan pedig a Közoktatási Minisztérium veszi át a magyar tankönyvek
kizárólagos kiadásának jogát...” A második kötet bevezetõ tanulmányában mintegy
az elõbbi gondolatmenet, illetve helyzetvázolás folytatásaként ez áll: „...Kiss
Jenõ, aki annak idején még az Erdélyi Helikonnál kezdte szerkesztõi inaséveit,
és Tóth Samu, akinek majd az ötvenes évek második felében és a hatvanas években
lesz meghatározó szerepe a romániai magyar könyv grafikai-tipográfiai
arculatának kialakításában[...] kezdettõl fogva ott van az Állami Könyvkiadónak
az államosítás után kialakult kolozsvári szerkesztõségében.” Majd lennebb:
„...az Állami Könyvkiadó bukaresti magyar szerkesztõségében ott találjuk Abafáy
Gusztávot, Bonyháti Jolánt, Szemlér Ferencet és Páll Árpádot”. A két
megállapítás között egy kis ellentmondás van, és a szerkesztõség tagjainak
felsorolása is kiigazításra szorul. 1947-ben lehetett ugyan magyar munkatársa
az Állami Könyvkiadónak (talán Bonyháti Jolán személyében), mert a bibliográfia
szerint abban az évben jelent meg a kiadó impresszumával Horváth Istvánnak A kacsa és a kakas címû meséje (Bukarest,
1947. Imprimeria Naþionalã. 84 l.). Magyar szerkesztõsége azonban nem volt. A
magyar szerkesztõség 1948. április végén–május elején létesült, amikor Bonyháti
Jolán mellé (õ volt a szerkesztõség õs-bukaresti tagja) lehívattak Bukarestbe
engem is, majd rövid pár nap után megjelent Abafáy Gusztáv. A kolozsvári magyar
szerkesztõség megalakulásának idõpontja az, ami a második kötet bevezetõjében
szerepel: az államosítás utáni idõszak, 1948 nyara, ha jól emlékszem,
augusztusa. Részletkérdés ugyan, de a pontosság kedvéért megjegyzem: Szemlér
Ferenccel nem dolgoztam együtt a bukaresti szerkesztõségben, pár hónapos
fõvárosi tartózkodás után 1948 szeptemberétõl a kolozsvári szerkesztõségbe
kerültem Kiss Jenõ és Tóth Samu mellé – velük együtt dolgoztam a Kiadónál 1949
decemberéig, katonai szolgálatra való bevonulásomig. Szemlér Ferenc õsz vége
felé került Bukarestbe és dolgozott aztán ott hosszú éveken át.
A sorozatokat a két kiadvány úgy
tartja számon, hogy a megfelelõ helyen a címeket egymás alá sorakoztatva összefüggõ
jellegüket érzékelteti, a szerzõk és a címek ábécérendjében pedig egyenként,
megszámozva tünteti fel õket. 1947-ben Sütõ Andrással együtt ifjúsági lapot
szerettünk volna indítani. Mivel az engedély megszerzése rendkívül bonyolult,
hosszadalmas és megítélésünk szerint eléggé kétséges volt, Balogh Edgár
tanácsára a Magyar Népi Szövetség Központi Ifjúsági Bizottságának röpirataként
jelentettük meg három alkalommal kiadványunkat. Különbözõ címeken, másokat is
bevonva, illetve feltüntetve az impresszumban: Magyar Ifjúság – 1947. március;
Petõfivel – július; Szabad ifjúság – november. Röpiratként nem kellett engedély
a megjelenéshez. A bibliográfiában az elsõ nem szerepel, a második és a
harmadik megtalálható. Nem sorozatként. Az eseten csodálkozni nem lehet (az
elsõ Kolozsváron jelent meg a Minerva nyomdában, a második Temesváron, a
harmadik ismét Kolozsváron a Csákányovszky nyomdában), nehezményezni még
kevésbé. Az elsõ kettõn szerepel a „szerkesztõ bizottság”, a harmadikon már
csak ez áll: Az RMNSZ ifjúságának kongresszusi röpirata.
Nevek, álnevek, szignók. Az elsõ
kötet névmutatójában, a 138. lapon Nagy Elek neve után zárójelben Méhes György
szerepel. Életmûvének legnagyobb része ugyanis ezen a néven látott
nyomdafestéket. Nem rajta múlott, nem õ kívánta így, a körülmények
kényszerítették névváltoztatásra. Franyó Zoltánnál a második kötet
névmutatójában zárójelben szintén olvasható: „l. még Lajtha Géza”. Az eljárást,
a módszert nem lehet azonban általánosnak mondani, nem minden felvett név,
álnév után szerepel az eredeti is. Vagy fordítva. Kászoni Kata például
emlékezetem szerint Marton Lilinek volt az álneve egy idõben, Kese András a
Kakassy Endréé. Érdemes volna a névmutatókat ebbõl a szempontból is átnézni és
kiegészíteni addig, amíg a nevezettek vagy a biztosan emlékezõ kortársak,
ismerõsök még életben vannak.
Az ötvenes-hatvanas évek
szokásaira és fõként a Politikai Kiadó és az Orosz Könyv kiadásában megjelent
kiadványokra eléggé jellemzõ volt, hogy a fordító(k) nevének feltüntetése
nélkül jelentek meg. Szerepelnek viszont becslésem szerint „hályogkovács”
fordítók is. A teljesebb és több vonatkozást is felvillantó névmutatók ebbõl a
szempontból is nagy szolgálatot tehetnének.
Apróságok, félreérthetõ, félrevezetõ sajtóhibák. Az 1945-ös
lajstrom 205. pontjánál (30. lap) ez áll: Nagy József: Tanuljon oroszul! Ucsitjesz po vergerszki! (sic!). Robotos Imre: Az igazi román–magyar közös múlt címû
brosúráján a szerzõ neve egyik helyen helyesen szerepel, a sorozatot jelölõ
felsorolásban viszont Botos Imreként. Az Állami Kiadó egyik könyve Füllentõ Gerne és más mesék címmel
szerepel (elsõ kötet 83. l.). Füllentõ Gergucról van szó, alighanem kézírásos
kartotékról másolhatta át valaki, ezért lett az u-ból n, a c-bõl e. A második
kötet 70. lapján 319. sorszámmal ritka
évi tünemények szerepel – nyilvánvalóan égi
tüneményekrõl van szó.
Bizonyára más is talál hasonló
apró szeplõket, ha a köteteket átböngészi. Vitathatatlan azonban, hogy
megjelenésük nagy segítséget jelent a kutatásnak, a jelenlegi és a jövõbeli
kutatóknak egyaránt, elõképzettségtõl és korosztálytól függetlenül.