A
magyarok krónikája
Összeállította, szerkesztette
és az összefoglaló tanulmányokat írta Glatz Ferenc.
Officina Nova. Bp. 1995. 816 lap
Hódít a krónika új értelmezésû
mûfaja. Az utóbbi években az Officina Nova könyvkiadó jelentkezett hasonló
tartalmú sorozattal. Kiadásában látott napvilágot Bodo Herenbergtõl Az emberiség krónikája (Bp. 1991), Felix
R. Paturitól A technika krónikája
(Bp. 1991), más szerzõktõl pedig A sport
krónikája, A film krónikája és
több más munka. Közös jellemzõjük, hogy egységesen nagy formátumú, díszes
kiállítású, gazdagon illusztrált, inkább a szélesebb olvasóközönségnek szánt,
érdekes és színes kiadványok.
Ezúttal nem külföldi, hanem
magyar tudós szerzõ jelentkezik a sorozat legújabb és a nyugatiakat szakmailag
jóval felülmúló darabjával és magyar témakörû munkával: Glatz Ferenc. „Tesszük
a dolgunkat – írja az Elõszóban –,
mint õseink tették évszázadok során, válaszoltuk azoknak, akik kérdezték: vajon
éppen akadémiai intézetnek kell szárnyai alá venni egy képes-színes magyar
történelem összeállításának gondjait? S nemzetközi tudományos konferenciák
szellemi izgalmát cserélni fel e »népmû« készítésére? A válaszok egyszerûek:
mily erõs szellemi izgalom egy szempontrendszerrel követni végig az
õstörténettõl napjainkig egy nép történelmét. Mily nagy kihívás megkísérelni
otthonosan mozogni különbözõ korok emlékei között.” De a szerzõ azt is érzi,
hogy generációja „életre szólóan adós közösségének”. Azért alkotta meg ezt a
munkát annyi neves szakember, „sok szerzõ részvételével”.
És valóban Glatz Ferenc mint
történetíró, mint szerkesztõ és az MTA Történettudományi Intézetének igazgatója
számos munka, történettudományi és oktatás számára írt kézikönyv szerzõje, több
sorozat és forráskiadvány sorozat szerkesztõje és elindítója. Hogy csak a közelmúlt
termésébõl idézzünk, õ adta ki az utóbbi évek egyik legjelentõsebb újkori
magyar történeti forráskiadványát Palatin
Josephs Schriften címmel. (Vierter Band. 1809–1813. Zusammengestellt und
kommentiert von Sándor Domanovszky, herausgegeben und eingeleitet von Ferenc
Glatz. Bp. 1991. Quellen zur Neuen Geschichte Ungarns.)
Több tanulmánykötete mellett
mindig gondot fordított arra, hogy az Intézet mûhelyének alkotói, régebbiek és
újabbak, a közönség elé kerüljenek írásaikkal. Történetírásunk modern felfogásának
tanújeleként Glatz Ferenc a szerkesztõje a múltunkat mélyebben a kontinens
történetébe ágyazó Magyarok Európában
sorozatnak, melynek keretében idõrendben Engel Pál, Szakály Ferenc és Kosáry
Domokos kötetei meg is jelentek, az utolsó, befejezõ rész pedig az õ feladata.
Egyebek mellett Glatz szerkeszti a Történetírók
Tára sorozatot, amelynek sokkötetes anyagában Clio híveinek több
reprezentánsa korszerû válogatásban jutott az érdeklõdõk kezébe. Az utóbbi
sorozatban õ maga is több régebbi történetíró tanulmánykötetét jelentette meg,
így Domanovszky Sándorét (Gazdaság és
társadalom a középkorban. Bp. 1979), legújabban pedig Hajnal Istvánét (Technika, mûvelõdés. Bp. 1993). A
fiatalon elhunyt neves elõd, Ránki György nyomdokaiba lépve (akinek emléke
elõtt jelen kötetében külön címszóval is tiszteleg), a Történettudományi
Intézet igazgatójaként karolta fel a vezetésére bízott intézmény minden
lényeges hagyományát és élénk kezdeményezõkészséggel és koncepciózusan vette
számba és valósította meg a hatáskörébe vágó feladatokat. Hivatásul választott
szaktudományának azon jeles képviselõi iránti tiszteletként, akik elõtte
jártak, nagy sikerû emlékkönyvek egész sorának szerkesztését vállalta magára.
Így jelentek meg egymásután Kosáry Domokosnak, Benda Kálmánnak, Pach Zsigmond
Pálnak, Hanák Péternek és Niederhauser Emilnek kerek évfordulós emlékkönyvei.
Mindez jó alkalom volt arra, hogy ne csak a pályatársak, az országhatárokon
belül és kívül dolgozó, ismert történészek szólaljanak meg, hanem a
fiatalabbak, sõt a szárnyaikat csak most bontogató intézeti ifjú kutatók is.
Hiszen ebben Glatz Ferencnek – mint 1979 óta a História alapító-szerkesztõjének
– már nagy gyakorlata és tapasztalata van. A kezdetben évi hatszori megjelenésû
periodikának persze nem ez a fõ érdeme, hanem az, hogy a nagyközönséghez
50–70 000-es példányszámban eljutva „Magyarország és a térség aktuális,
eddig többnyire tabuként kezelt történeti témáit feszegeti (nemzeti kérdés,
egyház, környezetvédelem, szociális feszültségek stb.)”.
Nyilván nemcsak az Officina Nova
nyújtotta lehetõség, hanem a millecentenárium kedvezõ alkalma is felkínálta
Glatz Ferencnek, hogy egy nép egész történeti fejlõdésének nyomon kísérésében
érvényesítse történetírói képességeit. Ha száz esztendõvel ezelõtt a Szilágyi
Sándor szerkesztette monumentális millenniumi történettel (A magyar nemzet története. I–X. Bp. 1895–1896) emlékeztek a legjobb
szakemberek népünk múltjára, most más viszonyok között tekintenek vissza. A
millenniumi történethez fogható nagy összefoglalás, ugyancsak a tízkötetesre
tervezett Magyarország történetének
vaskos kötetei az MTA gondoskodásából 1976 óta folyamatosan jelennek meg, és a
sorozat három rész kivételével el is készült.
Más megközelítésre volt tehát
szükség az 1100 éves évforduló alkalmából, és úgy érezzük, ezt az új
megközelítés-módot találta meg Glatz legújabb, nagyméretû, mintegy 4000
szócikket tartalmazó munkájában. A História szerkesztõjeként világosan
tapasztalhatta, hogy korszakunk emberének beállítottsága nagyon alkalmas a
történeti múlt színes-képszerû megjelenítésû, közérthetõ és világos szerkezetû
elõadásmód befogadására. Akár az Officina Nova sorozata is modellt
szolgáltathatott volna, de A magyarok
krónikájában valami egészen újszerû
módszerrel találkozunk. Nemcsak pusztán arról van szó, hogy a szövegek és a
képek váltakozásával, egyszer az egyik, máskor a másik jóvoltából az olvasó
érdeklõdése, élménykeresése, szellemi izgalma folytonosan jelentkezik és
fokozódik, hanem egy következetesen, fegyelmezetten végigvitt megközelítési
módról.
Hogyan is néz ki a könyv egy
lapja, kérdéscsoportja vagy kis fejezete? Elõször is a szerzõ minden korszakba,
annak szellemébe egy lényegre törõ, néhány lapnyi összefoglalással vezeti be az
olvasót. Azután egy szûkebb idõszakra, esemény- vagy jelenségsorozatra vonatkozó
kronológia következik, majd az egyes történeti tények konkrét, tömör, néhány
soros kifejtése; mindig úgy, hogy a megértést szemléltetõ kép, fakszimilé,
rajz, festmény, lelet, térkép, vázlat, grafikon, fénykép, rekonstrukció
segítse. A kép vagy ábra alatt minden esetben rövidebb-hosszabb szöveg,
kronológiai eligazítás. Ilyen színes kockákból, mozaikokból tevõdik össze a
látványos összkép, amely eseményt, történelmi tettet rögzít, vagy jelenséget
elevenít meg. Példának mindjárt a honfoglalás kérdését hozhatjuk fel (38–41). A
881–895 közötti idõszak idõrendje után rövid szövegrészek: Morva fejedelemség – Nagymorva Birodalom; A magyarok megjelenése a
Kárpát-medencében és A morvák harcai
a keleti frankokkal címmel, benne illusztrációként Vágó Pál festménye: Magyarok Kijev elõtt és Szláv harcosok (rekonstrukciós rajz).
Aztán újabb tömör szövegek: A vereckei
bevonulás; A fehér ló mondája és A
bizánci császár a türkökrõl. Ezekhez tartozik néhány kép: a magyarok követe
a fehér lóval Szvatopluk elõtt; jobbról a magyarok bevonulása (miniatûr a Képes Krónikából, 1358); a hét vezér hûséget esküszik Álmosnak – ahogy a
19. században elképzelték; turulábrázolás; hajfonatot díszítõ korong, Rakamaz;
végül elõkelõ magyar férfi süvegének ezüstbõl készített csúcsa. További
kétlapnyi anyag egészíti ki a magyar honfoglalás témakörét, amely 895–904
közötti kronológiával kezdõdik, majd a következõ darabokból áll: A honfoglalás és a törzsek széttelepülése; A
megosztott Európa; A gyepû kiépítése; A magyarok hadmûvészete és Pannonia megszállása címû szövegek és
ezekhez kapcsolódó képanyag. Így A honfoglalás kori társadalom szerkezetének
vázlata (köznép, harcosok, urak); Honfoglalás – ahogy a 19. században
elképzelték (részlet Munkácsy Mihály színvázlatából), aztán térkép (Közép- és
Kelet-Európa a 10. század elején) és Honfoglalás kori visszacsapó íj (rajz).
Természetesen minden korszakhoz és idõszakhoz találó, annak szellemiségébe és
gondolkodásába illeszkedõ szöveg és illusztrációs anyag, ami nemcsak annak
részleteire, hanem egy idõszak lelkére világít rá, beleértve a politika, a
gazdaság, a mûvelõdés, a társadalom kérdéseit. Ez a közérthetõ „népmû” annak az
útkeresésnek a szellemében jöhetett létre, amelyet Glatz régóta kutat, hogy ti.
a történeti valóságot, a múltat nemcsak hagyományos, klasszikus, tudományos
eszközökkel kell a historikusnak bemutatnia, hanem korunkhoz alkalmazkodva,
közérdeklõdéshez is kapcsolódó és népszerû formában, ha kell, újszerû
mûfajokkal, a média meghódítására alkalmas módon.
Mindezt korszerû szemlélet szellemében,
aminek elsõ szembeötlõ jele a szokásostól némiképpen eltérõ periodizáció. Noha
a tatárjárásig nagyjából a régi csapáson halad, azután A középkori magyar nagyhatalom (1241–1437) (miért nem Mátyással
bezárólag? – kérdezhetjük) periódus következik, majd A rendi állam és bukása (1437–1541) címû. A török világ és az újjáépítés után következõ korszaknak A polgári állam alapjai (1765–1830)
címet adja, majd a Nemzetté válás és
állami önállóság (1830–1867) következik. Az Osztrák–Magyar Monarchia
idõszakára két cím világít rá, mégpedig a Modernizáció
és polgárosodás, valamint a Virágkor
és bomlás. A következõ szakaszok nagyjából az eddig ismert határok között
mozognak, de külön fejezetként szerepel a Rendszerváltás.
Kérdések a jõvõrõl (1990–1995). Nézõpontjához tartozik nemcsak a tények
kritikai vizsgálata és értékelése, az összefüggések keresése, a minél
sokoldalúbb megközelítés, hanem az országos-nemzeti-népi fejlõdés megértésére
az európai valóságba, fejlõdésbe való beágyazás, amit Kosáryval és többi munkatársával
együtt már a Magyarok Európában
elõszavában meghirdetett. Ha a térkép földrajzilag Európába helyez el
bennünket, egész fejlõdésünk, gazdasági és mûvelõdési életünk, társadalmi
elõhaladásunk is ide kapcsol. Nemcsak a honfoglalást követõen jár így el a
szerzõ, bemutatva a magyar kalandozásokkal párhuzamosan a vikingek hadjáratait
is, hanem A francia forradalom hatása a
magyar közvéleményre tárgyalása során is elemzi ezt a korszakindító
nemzetközi eseményt. Nemkülönben amikor 1848 bemutatásába fog, melyben a belsõ
és külsõ tényezõk-események mintegy globális körképe rajzolódik ki.
Kétségtelen, hogy a kontinensen
meggyökeresedett magyarság mindig érzékeny volt az európai változások,
gazdasági-politikai, mûvelõdési-mûvészeti áramlatok és irányzatok iránt, s
azoknak megfelelõ, sajátos alkotásokkal igazolta jelenlétét. Ha nincs is a
rheimsi székesegyházhoz vagy kölni dómhoz fogható mûemlékünk, de a kötetben
felsorakozik a jáki templom, a kolozsvári Szent Mihály plébániatemplom, a
fertõdi Eszterházy-kastély vagy a Parlament monumentális épülete. Mint ahogyan
az ipari forradalomtól lázas Európában Jedlik Ányos a technikában a dinamóval
jelentkezett, és a kontinensen elõször nálunk épült elektromos üzemû földalatti
vasút az Andrássy út mélyén.
Az elsõ pesti földalatti
szelvényrajza meg is található a kötetben a millenniumi, 1896-os év
bemutatásánál. Itt egyébként a világra tekintõ ablakot a sport ünnepe, az elsõ
újkori olimpiára való emlékezés nyitja. A millenniumi esztendõ jelentõs
eseményei között a földalattin kívül az Iparmûvészeti Múzeum megnyitása, az
ünnepségek taglalása során még négy kép: az Iparmûvészeti Múzeum szecessziós
épülete, a Városligetben felépített emlékkiállítás bejárata, egy plakát a
ballonnal való felszállás propagálására és Benczur Gyula festménye Millenáris hódolat címmel szemlélteti az
emlékezetes eseményt. (Kár, hogy a Hõsök terének reprezentatív szoborcsoportja
Árpádnak és vezéreinek alakjával nem jelentkezik a kötetben. Igaz, hogy a
hiányt részben pótolja a kötet elején a Feszty-körkép részlete a honfoglalásról,
központjában Árpád fejedelemmel és a törzsek vezetõivel.)
A magyarok krónikája nemcsak európai kitekintést nyújt, hanem
különös gonddal figyel Kelet–Közép-Európa fejlõdésére, népeire, országaira. A
szerzõ õseinknek a Kárpát-medencében való megtelepedésétõl kezdve napjainkig
nyomon követi Ausztria, Cseh-, Lengyel- és Oroszország, a román országok,
Bulgária és a délszláv államok fejlõdését, Magyarországhoz fûzõdõ kapcsolatát,
viszonyát. A Habsburgok felemelkedése és a Habsburg Birodalom összeomlása
éppúgy megjelenik, mint Szerbia önállósulása vagy a román állam egységesülése.
Ennek rendjén az 1859. év nem csupán Ausztria veresége és lépés az olasz egység
felé, hanem Havasalföld és Moldva egyesülésének beteljesülése is. Vagy 1878 nemcsak
a berlini kongresszus, az európai erõátcsoportosítás esztendeje, hanem a
balkáni rendezés során a Szomszédok: a
független Románia és Szerbia létrejötte, s egyben megjelenik Bosznia, az új veszélyforrás is. A
nemzetközi helyzet alakulása és a belsõ helyzet, a nemzetiségi mozgalmak és
társadalmi feszültség olyan bemutatásban jelenkeznek, hogy szinte
elkerülhetetlennek érezzük az utat a szakadékba, az Osztrák–Magyar Monarchia
összeomlása felé.
A könyv szemléletéhez tartozik,
hogy az ország magyar és nem magyar népeinek múltját mutatja be, mindazokét,
akik területén éltek, beleértve kulturális fejlõdésüket, nemzeti ébredésüket és
mozgalmaikat.
Nagy jelentõségû
összefoglalójában Glatz Ferenc a nép egészének, az összmagyarságnak a
fejlõdését követi nyomon. Ebbe szorosan beletartozik Erdély múltja is, amelynek
különösen fontos a szerepe a magyar nép történetében. Ezért nagyon lényeges az
Erdélyi Fejedelemség és a Habsburg-korszak bemutatása, amikor is a provincia
külön államiságra-adminisztrációra kényszerült. Érdekes részek találhatók a
könyvben az önálló Erdély kialakulásáról, az 1568. évi országgyûlés döntésérõl
a vallási türelem ügyében, Báthory István koráról, Bocskai István felkelésérõl,
Bethlen Gábor belsõ és külsõ sikereirõl-megvalósításairól (itt talán annak címbeli
kiemelése kifogásolható, hogy Bethlen
Gábor saját várát ostromolja). A szép és szakszerû bemutatás jellemzõ a
mûvelõdés olyan gazdag hagyatékának számbavételénél, mint a honfoglalás kori
mûvészeti tárgyak, a román kor, a gótika, reneszánsz és humanizmus, reformáció
és ellenreformáció, barokk és romantika, szecesszió és késõbbi áramlatok
gyönyörû alkotásai; írók, mûvészek, tudósok mûvei. Erdély természetesen itt is
hangsúlyosan jelentkezik, hiszen földjén születtek-alkottak a Kolozsvári
testvérek, Apáczai Csere János, Jósika Miklós, Kós Károly és még annyian. A
budai színház említésével egy idõben nem ártott volna a kötetbe foglalni a
kolozsvári állandó színház megteremtését (1792) is.
A szerzõ következetesen az
összmagyarságban gondolkodik. A trianoni
Magyarország, 1918–1945 és az 1945 utáni részekben külön szerepelnek a Magyar kisebbségek a határokon túl. Így
a magyarság fejlõdésébe benne foglaltatnak nem csupán az országhatárokon
belüli, hanem az azokon kívüli nemzetrészek is. A szerzõ a „kultúrnemzet”
fogalmának elfogadása jegyében cselekszik: „A nemzetfogalom eddigi
értelmezésébõl számûzni kell a gazdasági (nemzetgazdasági) és állami
(nemzetállami) alapelveket. A nemzet elsõsorban kultúrnemzet, nyelvi, hagyománybeli azonosságú emberek közössége, s
így kell fennmaradnia a 21. század részére” – írja. (A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma. História plusz.
1992. 11. sz. 22.) Így aztán a nagy horderejû 1989 nemcsak a rendszerváltás, a
magyar fordulat éve, hanem Kelet-Európa felszabadulása keretében a romániai
változásoké is. Ebben a diktátor bukását Tõkés László tiszteletes fellépése
készítette elõ (a könyv Temesvár,
forradalom címmel aposztrofálja szerepét), aminthogy az események rendjén
jelen van A marosvásárhelyi pogrom
címszó is.
Az ember mindennapjai,
foglalatosságai, szemlélete és társadalmi mozgalmai a kötetben központi helyet
foglalnak el, a szántó-vetõ földmûves vagy kétkezi munkás élete és munkája
éppúgy, mint a diáké vagy az orvosé. A jobbágy és szolgáltatásai, az egységes
nemesi jogok, a vízimalmok és manufaktúrák, a 18. századtól a mezõgazdasági
termelés korszerûsítése, késõbb a gyáripar kifejlõdése, a városiasodás
elõhaladása, a vasútépítés, a technikai haladás ezer jele mutatja a
modernizáció folyamatát napjainkig, de egyben a folyton születõ társadalmi
feszültségeket, a parasztság ellenállását és a munkásság megmozdulásait, egy
„jobb kor” utáni vágyódását. Küzdelmük bemutatásakor mindig velük van egy-egy
olyan képviselõjük, mint Dózsa György, Táncsics Mihály vagy Szántó Kovács
János. A hétköznapok mozzanataihoz tartozik a szórakozás megannyi formája, „az
évszázad mérkõzése” és a táncdalénekesnõ fellépése, a Rákóczi hadnagyának megtekintése vagy a Ludas Matyi mosolya, az
utolsó háromnegyed században a rádió, félszáz éve pedig a televízió programja.
A politikatörténet természetesen
az egész fejlõdés elmaradhatatlan, legjobban kitapintható és körülhatárolható
kerete, amihez a hadiesemények krónikája járul. A honfoglalás és államalapítás,
királyság és egyház, a középkor nagy királyainak, így Nagy Lajosnak és Mátyásnak,
az „igazságos”-nak cselekedetei és hadjáratai, a végvári harcok,
szabadságküzdelmek, politikai mozgalmak, reformkor és 1848, a kiegyezés, a két
világháború, a békeszerzõdések mind meghatározó események, mint ahogyan az
1956-os forradalom és szabadságharc vagy az 1989-es rendszerváltás is a
jelenkorban. S minden esetben hozzájuk kapcsolódnak a folytonosságot képviselõ
köznép mellett az élen járó emberek, a királyok és fejedelmek után a polgári
átalakulás és államélet nagyjai: Széchenyi, a „legnagyobb magyar”, Kossuth,
„egy nép szerelme” és Deák, „a haza bölcse” vagy a 20. század politikai
személyiségei sorában Antall József.
A könyv borítóján látványos
színes képek, mozaikkockák, reprezentatív darabok. Az egész illusztrációs anyag
(kb. 2000, többnyire színes kép!), technikájában, színeiben, kiállításában a
mûhelymunka csúcsán jelentkezik. Hadd idézzük ezért szó szerint az idevágó
szöveget: „Készült a güterslohi Mohndruck GmbH Nyomdában, Németországban.”
Mindez csak teljesebbé teszi a kéziratok írásában részt vevõ történészek, a
szöveg- és technikai szerkesztésben, valamint egyéb könyvkészítésen fáradozó
munkatársak derekas tevékenységét, akik fölött ott vezérkedett az összeállító,
szerkesztõ és históriaíró Glatz Ferenc. Munkájuk komoly értékkel, élvezetes olvasmánnyal,
könyvespolcainkra kívánkozó kötettel gyarapította nemcsak történeti
irodalmunkat, hanem egész mûvelõdési életünket.
Csetri Elek