A
honfoglalás és az Árpád-kor népessége
Az 1995. február 16-án
Budapesten megrendezett Népesedéstörténeti Konferencia elõadásai. Szerkesztõ:
Dr. Kovacsics József. (Magyarország Történeti Demográfiája. I.) Központi
Statisztikai Hivatal. Bp. 1995. 134 lap
A konferencia a honfoglalás
millecentenáriuma alkalmával sorra kerülõ akadémiai rendezvények nyitányának is
tekinthetõ: egy olyan munkaülés, amely tovább folytatódik, s amelyen a tárgyalt
kérdéskörrel foglalkozó magyar szakemberek kiválóságai vesznek részt. Hogy ez
miért történt így, erre a választ az ülésszakot rendezõ Demográfiai Bizottság
elnökének, Klinger Andrásnak megnyitó szavai utalnak. „A honfoglaló magyarság
és a Magyarországon élt népek népesedéstörténetének átfogó, tudományos igényû
elemzése egy ünnepi ülésen nem végezhetõ el. Különösen érvényes ez a
honfoglalásra és az Árpád-korra, de az egész középkorra is.” A Magyar
Tudományos Akadémia nevében szóló Glatz Ferenc a kapcsolatos ülésszak
feladatává tette azon „fogódzók”, „biztos pontok” megragadását, „amelyekre a
jelen tudománya, a politika és politikai adminisztráció építhet”.
A tanulmányok szerzõi arra
törekedtek, hogy kimerítõ tájékoztatással szolgáljanak a tudomány mai állása
szerint az általuk tárgyalt kérdésekrõl, s egyben újabb olyan adatokkal
érveljenek egyik vagy másik álláspont mellett, amelyek a történeti irodalomban,
nyelvészetben, embertanban stb. jelentkeztek, természetesen kifejezésre
juttatva saját véleményüket is.
Kovacsics József tanulmánya
(8–36. lap) summázza az e korra vonatkozó források lényegét, és összefoglalja a
honfoglaló magyarság számát illetõ adatokat, jelezve a honfoglalók és az
Árpád-kori népesség számát. Különféle forrásokat idézve megállapítja, hogy a
honfoglaló harcosok száma 20 000 és 200 000 között mozgott, a honfoglalók
és a velük érkezõ összes népesség száma 100 000 és 1 300 000
között lehetett. Ez utóbbiaknál a források többsége 500 000-re és
1 000 000-ra enged következtetni. Ezek az adatok különbözõ kulcsszámokkal
való kalkulációk alapján születtek. Tény az, hogy igen nagy a kilengés a
legkisebb és legnagyobb lehetséges adat között. Ez bizonyos kételyeket
ébreszthet az olvasóban a használt források szavahihetõségét és a számítási
módszereket illetõen.
A szerzõ meggyõzõ elemzést nyújt
a régészet és antropológia szerepérõl a történeti demográfia tanulmányozásában,
valamint a helynevek elemzésének szerepérõl a település- és népességtörténeti
rekonstrukciókban.
Györffy György (37–41) az új
hazába érkezõ magyarság lehetséges számának a bemutatására szorítkozott.
Nemzetközi szinten alkalmazott számítási eljárásokra is utalva arra a
következtetésre jutott, hogy „az etelközi magyarok hét magyar és három kabar
törzsének a létszáma 500 000 fõre, nagyjából félmillióra becsülhetõ”. A
honfoglalás elõtti besenyõ–bolgár támadás okozta veszteséget a szerzõ
100 000 fõre, a Kárpát-medencében talált lakosság számát pedig kb.
200 000 fõre teszi, „mely a beköltözött honfoglalókkal együtt eredményezhette
a 10. századi Magyarország lakosságának kb. 600 000 fõre tehetõ számát,
ami a természetes szaporodással a 11. század elejére [...] elérte az 1 milliót,
majd a tatárjárásig a 2 milliót”.
Gazdag és apró részletességig
menõ dokumentációs anyagra támaszkodó tanulmányában elemzi az Árpád-kori
Magyarország lélekszámát Kristó Gyula (42–95). Számba veszi a témára vonatkozó
legfontosabb kiadványokat, összeveti több évtizedes kutatómunkájának
eredményeivel, s ennek fényében fogalmazza meg saját véleményét, amely számos
esetben eltér Györffy György s más kutatók véleményétõl. Nem ritka, hogy a
különbözõ szerzõk által megállapított népességszámok igen nagy eltéréseket
mutatnak. Ezekben az esetekben önkéntelenül tevõdhet fel a kérdés, hogy vajon
nem a források interpretálási módja körül vannak-e problémák.
Benkõ Loránd (96–105) azt
elemzi, hogy az Árpád-kori népességtörténeti kutatásban a helynevek vizsgálata
milyen szerepet játszik. Ráirányítja a figyelmet az e téren észrevehetõ
mulasztásokra, amelyeknek korrigálása elsõsorban a nyelvtudománytól várható.
Hasonlóképpen „A félresiklott helynévmagyarázatok egyik gyûjtõterülete s
egyúttal a magyarság korai település- és népességtörténetében tartalmánál fogva
szinte kulcskérdésnek bizonyuló problémaköre a személy- és a helynevek
viszonya”. Ugyanakkor a törzsnevekbõl lett helységnevekkel kapcsolatosan is
számos tisztázásra váró feladat van.
A honfoglalás kori
maradványnépek kárpát-medencei sorsát elemzi Székely György (106–121).
Mondanivalójának egyik központi kérdése a római kontinuitás ügye ebben a
térségben. Több álláspontra utalva végkövetkeztetésként hangsúlyozza azt a
Mócsy András régész által is képviselt nézetet, miszerint „...a római birodalom
visszaszorulása a »római« lakosság elmenekülésével vagy elhalásával járt együtt
[...] a népvándorlás elsõ századaiban az õslakosság felszívódott”. A szerzõ hangsúlyozza,
hogy a fenti állásponttal szöges ellentétben áll Constantin C. Giurescu és Dinu
C. Giurescu román történészek nézete. Eszerint Dáciát csak a jómódú rómaiak
hagyták el, s a „népesség nagy része, jelesen mezõgazdák, állattenyésztõk,
kézmûvesek, bányászok, városi szegények visszamaradtak, és zavartalanul
végezték mindennapi dolgaikat. Az új uraknak, a foederatiként jövõ gótoknak
fizettek járandóságokat, de ezek kisebbek voltak, mint amit a birodalmi
hatóságok kivetettek.” A román szerzõk szerint a dákorománok többsége
visszamaradt a Duna–Kárpát-térségben, mikor a vándor népek elözönlötték õket.
Ezt a nézetet egyébként napjaink román történetírása is vallja. A tanulmány a
továbbiakban felvázolja a vándorló népeknek a Kárpát-medencében játszott
szerepét.
László Gyula (122–126) a kettõs
honfoglalásról rajzolt rövid vázlatában újból hitet tett ismert elméletének
helytállósága mellett, de egyben nyitva hagyja annak lehetõségét, hogy további
kutatások megerõsítik az általa vallottakat.
A kiadvány Éry Kinga rövid
közlésével zárul (127–130), amely a honfoglalás és Árpád-kor népességének
antropológiai vizsgálódásaival kapcsolatos eredményeket summázza, s az e téren
mutatkozó újabb feladatokra utal.
Magyari András