Korai
magyar történeti lexikon (9–14. század)
Fõszerkesztõ: Kristó Gyula.
Szerkesztõk: Engel Pál és Makk Ferenc.
Akadémiai Kiadó. Bp. 1994. 753 lap
A magyar történettudomány
jelentõs vállalkozásaként bocsátotta közre az Akadémiai Kiadó 1994-ben a Korai magyar történeti lexikont. Mintegy
másfélszáz szerzõ kb. kétezer szócikkben foglalta össze mindazt az
ismeretanyagot, amely a címben jelzett hat évszázad kárpát-medencei és magyar
történetére vonatkozik. Sajátos, hogy míg a magyar ókortudomány már a 20. század
elején képes volt komoly szakmai színvonalú lexikon összeállítására (Pecz
Vilmos: Ókori lexikon. I–II. Bp.
1902–1904), addig a magyar középkorkutatás szakemberei, akik a két világháború
között a világ élvonalába tartoztak, nem hoztak létre olyan kézikönyvet,
amelynek segítségével az érdeklõdõk és a szakemberek könnyebben el tudtak volna
igazodni a magyar történelem középkori századaiban. Ez a helyzet azonban
nemcsak a középkorra érvényes, hiszen más történelmi korszakaink sem
bõvelkednek szaklexikonokban. Zsámbéki László Magyar mûvelõdéstörténeti kislexikona (Szeged 1937) terjedelménél
és „mélységénél” fogva sem pótolhatta a mûfaj feltûnõ hiányosságait. Az ûrt az
1948 utáni ún. marxista történetírás sem volt képes betölteni, bár ezen nem is
csodálkozhatunk, ha figyelembe vesszük, hogy az általános akadémiai lexikon, a Magyar Nagylexikon is az ötvenes évek
óta vajúdik, és régen várt elsõ kötete csak 1993-ban született meg.
Ha így, az elõzmények
ismeretében vesszük kézbe a Korai magyar
történeti lexikont, az újszerûséget aligha lehet elvitatni tõle. Kötetünk
azonban nem az lett, aminek tervezõi eredetileg szánták, hiszen – mint az elõszóból
kiderül – e „vállalkozás eredeti célkitûzése szerint arra szolgált volna, hogy A magyar föld és nép korai történetének enciklopédiája
címmel a teljes magyar õstörténetrõl, a Kárpát-medence hunoktól 895-ig terjedõ
históriájáról, továbbá a 895–1387 közti magyar történelemrõl adjon képet az
enciklopédia mûfajának megfelelõen. [...] Személyi és szervezési okok azonban e
nagyszabású – a magyar tudományosság jelenlegi erejét meghaladó – program
hiánytalan megvalósítását lehetetlenné tették. Ugyanakkor az elkészült anyagok
és a pótlólag megírt szócikkek biztosították egy Korai magyar történeti lexikon napvilágra kerülését.” Az elõszóból
ugyan kimaradt, de a kép teljességéhez tartozik (Kristó Gyula részletesen
elmondta az Aetas 1990. 3. számában), hogy a könyv említett elõzményének is
volt egy korábbi elõzménye. Eredetileg ugyanis a volt szocialista országok
akadémiái, illetve régészeti intézetei népeik kora középkori történetét
kívánták volna feldolgozni. A vállalkozásnak az NDK és Lengyelország Tudományos
Akadémiái voltak a felelõsei. Ez a munka fõleg a 20. század területi viszonyait
vette volna alapul, a mai országhatárok szerint történt volna a munkamegosztás.
Vagyis a magyar középkor színtereinek jelentõs részérõl nem magyar történészek,
következésképpen nem a magyar tudomány álláspontját közvetítették volna. Kristó
Gyula szavaival: „nem tûnt kívánatosnak az, hogy mi a trianoni Magyarország
területére vonatkozó középkori anyag megírásával mintegy antedatáljuk, megelõlegezzük
Trianont a középkorban”, mert a középkor tárgyalásakor csak a középkorban
érvényes etnikai és államhatárok figyelembevételével lehet hitelesen írni. Így
a magyar régészek és történészek kiválván a nemzetközi vállalkozásból önálló
kötet létrehozását tûzték ki célul.
A cím megválasztásában minden
szó mögött tudatos koncepció rejlik. A kötet lexikonként határozza meg önmagát,
s ez arra utal, hogy az eredeti tervvel együtt az enciklopédia mûfajt is fel
kellett adni, mert a munka végül is nem tartalmazza együtt az egyazon korra
vonatkozó tudnivalók teljes tárházát. Ugyanakkor az enciklopédia mégis
beszüremkedett a lexikonba, mivel a szócikkek jelentõs része – az elsõdleges
szándéknak megfelelõen – úgy készült el, hogy egy enciklopédiaszerûen felépülõ
hierarchikus rendszer része legyen. Mindezen mûfaji keveredések azonban nem
váltak a kötet kárára.
A történeti jelzõ azt
hangsúlyozza, hogy a hajdanvolt élet megannyi vonatkozása közül (néprajzi,
mûvészettörténeti, régészeti, viselettörténeti stb.) azok kaptak elsõbbséget,
amelyek a történeti kép komplex kialakításához érdemi mondanivalóval rendelkeztek.
A korai jelzõ arra utal, hogy a
kb. 800-tól a 14. század végéig történt eseményeket, folyamatokat, fogalmakat,
ekkor élt jelentõs személyeket vettek fel a munkába. A kezdõ idõpont a már
említett elõzményekbõl következett, legnagyobb elõnye, hogy lehetõvé teszi a
Kárpát-medence magyar uralom elõtti viszonyainak tárgyalását is. A záró
határpont Zsigmond király trónra lépése. Ennek legfõbb indoka az volt, hogy az
eredetileg tervezett Enciklopédia
záró dátuma is ez lett volna, és a dinasztiaváltás mögött álló lényeges
társadalmi és politikai folyamatok markáns határkõvé teszik a magyar középkoron
belül 1387-et. Ez a dátum azonban nem tekinthetõ merev cezúrának. Jól példázza
ezt az is, hogy a korszakon teljesen kívül esõ uralkodóról, Zsigmond királyról
is készült külön szócikk, terjedelmében persze pontosan fele akkora, mint I. Károlyról
és I. Lajosról. A korszakhatárok betartása általában a szócikk természetétõl
(politikai eseménytörténet vagy fogalom) és a szerzõktõl függött. A
Magyarország külkapcsolatait tárgyaló szócikkek pl. általában nem lépték túl a
kijelölt határt, ugyanakkor több évszázadot átfogó fogalmak, jelenségek,
tevékenységek és intézmények történetéhez nem lehetett mereven megtartani az
Anjou-kor végét. A több 15. századi adattal is alátámasztott, a késõ középkori
szálak elvarrását is szem elõtt tartó fonás-szövés,
kápolnaispán, bandérium, bányaváros szócikkek azt bizonyítják, hogy az
ilyen „kilépések” csak jobbá, érthetõbbé, világosabbá tették az illetõ témát.
A magyar jelzõ a jelek szerint
elsõsorban arra vonatkozik, hogy a téma feldolgozásakor a magyar tudomány képviselõi
elsõsorban a magyar tudomány álláspontját érvényesítették. Ugyanakkor a vitás
kérdéseknél majd minden esetben bemutatják a szerzõk – a kétségtelen hitelû
tények felsorakoztatása mellett – az egymásnak ellentmondó, egymással
polemizáló értékeléseket. Ezt a módszert a legjobban talán a nagyszentmiklósi kincs szemlélteti, hisz
e leletegyüttes etnikai hovatartozása máig vitatott. A különbözõ nézetek felsorakoztatása
és – alkalmasint – cáfolata mellett jut hely a szerzõ saját véleményének is, a
kutatás további irányaival megjelölve. A lexikon jól oldotta meg feladatát a
többi vitás, illetõleg kényesnek tekinthetõ kérdések tárgyalásánál. A középkori
magyar állam területén élõ etnikumok történeténél is helyt kapnak az eltérõ
felfogások. A szlovákok etnogenezisének
ismertetésekor korrekten szembesül a szlovák, ill. magyar álláspont, csakúgy,
mint az egyik leghosszabb szócikké vált dáko-román
kontinuitásban is megtalálhatjuk szinte az összes érvet pró és kontra
egyaránt. Az erdélyi tudományosság szempontjából szemlélve pedig különösen
figyelemre méltó a Benkõ Elek által írt Erdély
összefoglaló szócikk, amelyben az országrész korai történetének minden lényeges
kérdése megtalálható.
A szerkesztõknek azonban nemcsak
az Erdély szócikk szerzõjére esett jó
választását dicsérhetjük meg, hanem általában a lexikon szerzõi
„káderpolitikáját”. A 170 szerzõ nagyobb része a fõként Kristó Gyula és Makk
Ferenc nevével fémjelzett „Szegedi Középkorász Mûhely” tagja, vagy legalábbis
egyetemi tanulmányait Szegeden végezte, így ennek az iskolának a holdudvarába
tartozik. Nem véletlen, hogy épp Szegeden bábáskodtak az elsõ és sajnos
valószínûleg sokáig egyetlen magyar „középkoros” lexikon megszületésénél. Míg
az utóbbi évtizedekben az ELTE-n a középkori magyar történelemmel foglalkozó
diákok aránya a többi történész hallgatóhoz képest lecsökkent, sõt szinte
elsorvadt, Szegeden szépszámú, jól képzett középkoros ifjú végzett. A jelen
munka oroszlánrészét elvégzõ „saját” szakemberek mellett azonban a lexikonban
megtaláljuk egy-egy szûkebb téma egy vagy néhány szócikket író „külsõ”
hozzáértõit is. Így, hogy csak néhányat ragadjunk ki a sok közül, Borsa Ivánt
kérték fel az aradi összeírás, Gerics
Józsefet a Hartvik, Lõvei Pált a síremlékek, Klaniczay Gábort a szentté avatások és szentkirályok, Lovag Zsuzsát az ötvösség
megírására. A jelek szerint a szerkesztõk arra törekedtek, hogy minden
szócikket annak feltehetõen legjobb mai ismerõje írja meg. Így a szerzõk között
találjuk a hazai történészek, régészek, irodalom- és mûvészettörténészek, néprajzkutatók,
nyelvészek, filológusok, bizantinológusok, szlavisták, orientalisták, speciális
történeti stúdiumok (történeti állattan, orvostörténet) jeles képviselõit. Az
efféle szakosodásnak azonban szükségszerû velejárója, hogy egy-egy témának több
mûvelõje és képviselõje is akad, különösen a hagyományos történeti témáknál. Az
elõbbi helyzeteket a lexikon szerkesztõsége többnyire úgy oldotta meg, hogy
megosztotta a témára vonatkozó szócikkeket. Más szerzõ írta pl. a sok
szempontból összetartozó káptalan és kanonok, kápolnaispán és királyi
kápolna, familiáris és familiaritás szócikket. Három különbözõ
szerzõ írta a birtokjog, õsiség, örökösödés címszavakat, mintha kifejezetten az lett volna a cél,
hogy Fügedi Erik, Zsoldos Attila és Tringli István külön-külön fejtsék ki, azaz
foglalják össze a témára vonatkozó nézeteiket. Sok szócikk témájának ugyanakkor
nincs mai „referense”. A régebbi szakirodalom felhasználásával ezekrõl is
többnyire értékes és használható összefoglalások születtek.
Bizonyos esetekben azonban a
szerzõk közötti munkamegosztás a kötet egységes szempontjainak rovására ment.
Külön szócikkek tárgyalják ugyanis a magyarság hat évszázados kapcsolatait
mindazon népekkel, amelyekkel ezen hosszú idõszak során érintkezésbe került. Az
angol–magyar kapcsolatoktól kezdve a szerb–magyar kapcsolatokig ezeket a
témákat is általában hozzáértõk írták meg, fõleg politikatörténeti szempontból.
Épp ezért tûnik kakukkfiókának a német–magyar
kapcsolatok története, amely szócikk elsõsorban mûvelõdéstörténeti és nyelvészeti
szempontból dolgozta fel – nagyszerûen – a témát. A szerzõt tekintve (Mollay
Károly) teljesen érthetõ okokból. A lexikon egysége azonban megkívánta volna,
hogy az ilyen jellegû nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szócikkek egységes
szempont szerint készüljenek el. Vagy így, vagy úgy, és lehetõleg nem „valaki
így, és másvalaki úgy” elv alapján. Ez természetesen nem a szerzõk, hanem a
„végrehajtási utasítást” kiadók számlájára írandó. Valószínûleg hasonló okok
magyarázzák azt a furcsaságot, hogy bizonyos szerzõk a szócikkre vonatkozó
szinte teljes szakirodalmat adják, mások viszont semmit. Az elõszóban errõl azt
írja a fõszerkesztõ, hogy elsõsorban a terjedelmesebb szócikkeknél törekedtek
arra, hogy a források és a legfontosabb szakirodalom felsorolásával zárják a
szöveget, és a szakirodalmat csak 1990-ig szerepeltették, „ennél késõbb
megjelent munkákra már csak kivételes esetekben tudtunk tekintettel lenni”.
Nos, a kötetet átlapozva viszonylag sok ilyen kivételes esettel találkozunk,
amelyek alighanem a szerzõk lelkiismeretességének köszönhetõen szinte naprakész
irodalmat nyújtanak az érdeklõdõnek. A baj ebben a fakultatívan „teljes”
bibliográfiában csak az, hogy a nem szakember olvasó nem tudja eldönteni, hogy
bizonyos esetekben valóban mondjuk egy 1977-es könyv-e a legfrissebb
szakirodalom. A vár és vártípusok szócikkekre gondolok például,
amelyeknek a végére odafért volna a két Castrum
Bene kötet (az elsõ legalábbis, amely 1990-ben jelent meg, a második
1992-ben), mert ezek alapvetõen kérdõjelezték meg az addigi ismereteinket, és
több új szempontot vetettek fel. Vagy hasonló hiányérzetet kelt a szolgabíró szócikknél a tisztség
kialakulásával kapcsolatos másik vélemény mellõzése, amely pedig egy 1988-as
publikációból ismert (Levéltári Szemle 1988/4, Zsoldos Attila). Ezáltal éppen a
legújabb tudományos eredmények maradhattak ki. Általában véve nem lehet egyetérteni
azzal a szerkesztõi célkitûzéssel, hogy csak a hosszabb vagy fontosabb
szócikkeket kell szakirodalommal ellátni. Egy szaklexikonnak éppen az a
feladata, hogy megkönnyítse a témában való alaposabb elmélyülést. Ennek pedig
elengedhetetlen feltétele egy jó szakirodalmi tájékoztatás, részben azért, hogy
kiderüljön, mibõl dolgozott a szerzõ, és mit hagyott figyelmen kívül, részben
pedig azért, hogy megadja a könnyebb továbblépés lehetõségét. Úgy, ahogyan pl.
a hiteleshelynél megkapjuk a téma
érdemi szakirodalmának teljességét. Egyszóval a recenzens csak a kötet ama
egyenetlenségeire szeretné felhívni a figyelmet, amelyek talán elkerülhetõek
lettek volna határozottabb szerkesztõi utasításokkal és egy végsõ bibliográfiai
kiegészítéssel. Úgy tûnik, a szerzõk önálló véleményalkotási lehetõsége
erõteljesebben érvényesült, mint az egységes szerkesztési koncepció.
A címszavak összeállítása nagyon
gondosan történt. Önálló szócikket kapott valamennyi korabeli magyar uralkodó,
vármegye, püspökség, fõesperesség, szerepelnek a lexikonban a fontosabb
városok, nemzetségek, családok, történeti személyiségek, egyházi intézmények,
gazdasági, társadalmi, politikai fogalmak, irodalmi mûvek, földrajzi helyek.
Kiemelendõ értéke a lexikonnak, hogy szinte hiánytalanul tartalmazza a 14.
század végéig a fontosabb várakat. Hiányérzete azért itt is akad az olvasónak,
ugyanis külön szócikket érdemelt volna pl. a dusnok és a torló, úgy,
ahogyan helyet kapott a daróc. Hiába
keressük a tizedet is, pedig több
szócikkben utalnak is rá.
Külön ki kell emelni, hogy remek
genealógiai táblázatok mutatják be – immár egy kötetben – az Árpádok, Anjouk,
Babenbergek, Habsburgok, Piastok, Premyslek, Rurikok leszármazását (többségüket
Engel Pál állította össze), lista készült a magyarországi uralkodókon és
fõtisztségviselõkön kívül az érsekekrõl, püspökökrõl, a fontosabb európai
országok uralkodóiról, a római pápákról, sõt még a konstantinápolyi
pátriárkákról is. A kötet egyik legértékesebb része az a közel félszáz térkép
és alaprajz, amely nem a régiek átvétele, hanem frissen készült, és valóban a
mai tudományos álláspontokat tükrözi.
Egy lexikon értékét azon
mérhetjük le, hogy használják vagy nem használják. Ennek kritériuma pedig, hogy
adatai mennyire megbízhatóak. Sok esetben lehetne vitába szállni az egyes
címszavak szerzõivel, hogy miért úgy írták meg a szócikket, ahogyan, vagy a
hangsúlyt miért oda tették, ahová. A Korai
magyar történeti lexikon adatainak megbízhatósága azonban vitán felül áll.
Ha hibás adatot vagy magyarázatot közöl, azt a szakirodalom után teszi, mintegy
tükröt tartva önmaga elé. Nincsenek benne elírt évszámok, nevek, könyvcímek,
mint ugyanennek a kiadónak a legutóbbi lexikontermései közül némelyikben (Új Magyar Irodalmi Lexikon). Értékét
tehát a használat és használhatóság maga igazolja, közérthetõ, élvezhetõ
stílusban megírt anyagához bátran
fordulhat minden történelem iránt érdeklõdõ olvasó, diák, tanár, sõt tudományos
kutató. Különösen fontos lehet helytörténettel foglalkozó kutatók számára,
akiknek a feldolgozott helységek jó alapot adnak akár a késõbbi korok
feltárásához is. Az utóbbi években a könyvpiacon megjelent jelentõs számú
lexikon között a „Korai magyar történeti” biztosan a legjobbak között foglal
helyet.
Remélhetõleg egy-egy szócíkk meg
nem érdemelt „soványsága” sokakat ösztönöz a korai Magyarország intézményeinek,
népeinek, helységeinek, politikusainak mélyebb megismerésére. Mert ebbõl a
szempontból is rengeteg információval szolgál a lexikon, amikor feltárja a
fehér foltokat történettudományunk térképén (bizonynyal ilyen, további
kutatásokat igénylõ téma pl. a magister
szócikk). A kötet néhány éven belül biztosan hiánycikk lesz a könyvesboltokban
és antikváriumokban, és akkor felmerül a második kiadás lehetõsége. Annak
érdekében, hogy ez majd ne csak egy változatlan utánnyomás legyen, érdemes
lenne a szócikkeket folyamatosan „karban tartani”, a legfrissebb tudományos
eredményeket beépíteni, a hiányzókat megírni, a bibliográfiai apparátust
teljessé tenni. Bárcsak készülne legalább ilyen színvonalú kézikönyv a magyar középkor
Zsigmondtól Mohácsig terjedõ szakaszáról is!
Rácz György