Erdély a rómaiak idején
és a népvándorlás korban
Siebenbürgen zur Zeit der Römer
und der Völkerwanderung. Herausgegeben von Wolfgang Schuller. (Siebenbürgisches
Archiv, Band 29.) Böhlau Verlag, Köln–Weimar–Wien 1994. VII + 276 lap
A kötetet gondozó, erdélyi szász
családból származó Wolfgang Schuller konstanzi professzor beköszöntõ írásából (Zu diesen Band) megtudjuk, hogy a
kötetben szereplõ dolgozatok java részét azok az elõadások képezik, amelyek az
Arbeitkreis für Siebenbürgische Landeskunde 1988. évi mainzi közgyûlésén
hangzottak el. Schuller figyelmeztet arra, hogy ezek a tanulmányok nyilván nem
nyújthatnak átfogó képet a témáról, de jelzik annak gazdagságát, sokrétûségét,
s arra is emlékeztetnek, hogy Erdély földje már a távoli múltban is soknépû
volt. S az sem hallgatható el, teszi hozzá, hogy az itt tárgyalt korszak
történetének, az idõbeni távolság ellenére, megvannak az idõszerû vonatkozásai
is: a román nép folytonosságának máig vitatott kérdése például, visszafogott
hangnemben ugyan, de a kötet több írásán is végigvonul.
Kurt Horedt, a kolozsvári
egyetem volt professzora, aki élete utolsó éveit Németországban töltötte, nem
tartott elõadást az összejövetelen, ám W. Schuller megkérte, hogy foglalja
össze az ott tárgyalt kérdésekkel kapcsolatos észrevételeit. Horedt azonban –
bizonyára a békesség kedvéért, ám akkor is: sajnálatunkra – kitért a kérés
elöl, és az õskorig visszanyúlva egy „semleges” kérdés taglalásába
bocsátkozott. Halála után megjelent tanulmánya nyitja a kötetet, melyet az õ
emlékének ajánlottak.
Kurt Horedt dolgozata (Die Kulturdriff aus der Ägäis in den Raum
zwischen Theiss, Donau und Dnjestr, 1–12. l.) Fritz Schachermeyrnek a
Közel-Keletrõl kiinduló mûvelõdési áramlattal” kapcsolatos gondolatait
igyekszik továbbvinni. Néhány jellegzetes leletcsoport (megaron-szentély,
idolumok, a spirális alakú díszítõmotívum, kõ- és fémtárgyak) elemzése révén
arra törekszik, hogy kimutassa az Égei-medence civilizációinak hatását a Duna
és a Kárpátok övezte térségre a neolitikumtól a vaskor elejéig.
A kötet következõ, jobbára már
annak témájába vágó tanulmányát Arnold Huttmann jegyzi (Die Medizin in Siebenbürgen vor der Einwanderung der siebenbürger
Sachsen, 13–40. l.). A régészet, az antropológia és a paleopatológia, a
nyelvészet adatai, valamint az írott források felhasználásával a szerzõ arra
tesz kísérletet, hogy felvázolja az Erdélyben élt népek orvosi ismereteit és
gyógyászatát a neolitikumtól a szászok betelepedéséig. Úgy véli, hogy amikor a
magyarok (szerinte négy szakaszban) birtokba vették Erdélyt, itt vlachokat és
szlávokat találtak. Ez utóbbiak jelenléte a 7. sz. elsõ évtizedeitõl mutatható
ki, s a század közepe tájára Erdély jobbára elszlávosodott. Ez abban is
megmutatkozik, hogy a népi gyógyászatban a szláv szavak kiszorították a latin
eredetûeket. Így lett (a román nyelvben) a morbusból
boalã, a medicusból vraci, a vulnusból ranã stb.
Dumitru Protase gondosan
felépített dolgozata (Siebenbürgen in der
Römerzeit, 41–70. l.) összefoglalja a szerzõ jobbára már ismert nézeteit a
római kori Dáciáról. Gondolatmenete szerint a rómaiak Erdélyben nagyszámú dák
lakosságot találtak. A 170 éves római uralom az õshonosoknak a romanizmusba
való integrálódásával járt, és egy latin nyelven beszélõ dák-római népesség
kialakulásához vezetett, melynek folytonossága a provincia feladása után is
kimutatható. A kontinuitást csak a 18. sz. vége felé kezdték kétségbe vonni,
politikai meggondolásokból, s azt ma is a történettudománytól idegen alapokról
támadják egyes külföldi körökben.
Nicolae Gudea a római kori Dácia
védelmi rendszerérõl értekezik (Der
römische Limes in Siebenbürgen, 71–115. l.). Részletesen tárgyalja a dák limest, külön kitérve a katonai
táborokra, az Erdélyben állomásozó római csapattestekre. Meggyõzõdése szerint a
jól szervezett és mûködõ hadsereg egyben jelentõs romanizációs tényezõ is volt:
az erõdítések „árnyékában” dák–római anyagi kultúra keletkezett, és római
típusú szellemi élet fejlõdött, ami a vidék gyors és mélyenható
romanizációjához vezetett.
Mircea Babeº tanulmányának (Siebenbürgen in der Römerzeit. Zur Frage der
Kontinuität und der Romanisierung der Geto-Daker, 117–144. l.) tárgya és
végkövetkeztetései lényegében megegyeznek a D. Protase dolgozatában
foglaltakkal, ám érvelése, kérdésfelvetései, értelmezései árnyaltabbak. A
romanizációt elsõsorban nyelvi folyamatnak tekinti, melynek során, a traianusi
hódítást követõen, az erõteljes dák-géta szubsztrátumra ráoltódott a római
(latin) sztrátum. Bírálja nemcsak az immigrációs elméletet, hanem az Erdélyi
Iskolának a románok kizárólagosan római eredetét hirdetõ felfogását is, hisz
mindkettõhöz hozzátartozik az õshonos dákság kihalásának gondolata. Úgy véli,
hogy a romanizáció eredményeképpen kialakuló új, dák-római, illetve román
(újlatin nyelvû) népi közösség elterjedési területe magába foglalta a 602-ig
rómainak megmaradt Moesiát és – elõbb
vagy utóbb – a provincián kívül rekedt szabad dákok által lakott vidékeket is.
Akárcsak más román régészek-történészek, Babeº is vallja: nem lehet puszta
véletlen, hogy a fentebb körvonalazott összdák térség nagyjából egybeesik a
román nép és nyelv kora középkori elterjedési területével.
A népvándorlás korral foglalkozó
tanulmányokat Kiss Attila Über ein
Insigne des Gepidenkönigs Omharus von Apahida (Siebenbürgen) c. írása nyitja (145–169. l.). A szerzõ részletesen
leírja az 1889-ben, Apahida határában elõkerült híres Omharus-sír („apahidai I.
sírlelet”) lelõkörülményeit, a benne eltemetett személyre és kincseire
vonatkozó kutatások történetét. A továbbiakban a gepida fejedelmi sír
méltóságjelvényei közül azzal a hat vadkanfejes, nagy méretû arany függõdísszel
foglalkozik, amelyeknek mindeddig viszonylag kevés figyelmet szenteltek.
Különösen azok funkcióját vizsgálja, arra keres választ, mirõl is függtek le a
díszek. A késõ antik leletanyagban az ilyen függõk fibulákat, nõi melldíszeket,
kereszteket s nem utolsósorban diadémeket/koronákat díszíthettek. A többi lehetõséget
kizárva Kiss Attila arra a következtetésre jut, hogy az itt tárgyalt
függõdíszek egy a sírban tönkrement textil-diadémhoz tartoztak. Összegezésként,
figyelembe véve az apahidai II. és (a feltételezett) III. fejedelmi sír,
valamint a szamosfalvi kincs elõkerülését is, az eddigi kutatásokkal
egybehangzóan arra következtet, hogy az 5. sz. második felébõl keltezhetõ
leletek a korabeli germán államalakulatok körébe sorolható gepida királyság
erdélyi, Napoca környéki udvarával hozhatók kapcsolatba.
Garam Éva Die Awaren (Awaren in
Siebenbürgen) c. dolgozata (171–181. l.) az avarok történetének vázlatos
áttekintése közép-ázsiai feltûnésüktõl az 567–568. évi kárpát-medencei
„honfoglalásokon” át a 8–9. sz. fordulójáig, amikor is a frank elõretörés (és a
bolgár expanzió) következtében elvesztik politikai önállóságukat. Ez azonban
nem jelenti etnikai megsemmisülésüket is: feltehetõen tömegesen megélték a magyar
honfoglalást, és beolvadtak a magyarságba. Kárpát-medencei megtelepedésük
fontos következménye volt, hogy 250 éves uralmuk idején a térség Dunától
kettéválasztott nyugati és keleti felének addig külön utakon járó történeti
fejlõdése elõször terelõdött közös mederbe.
Néhai Radu Heitel a korai
szlávok erdélyi megjelenésének kérdéséhez szólt hozzá (Zur Frage der Eindringens der Frühslawen is Siebenbürgen, 183–207.
l.). Úgy véli, hogy a korai szlávok a 7. sz. elsõ évtizedeiben (kb. 602 és 630
között) az Ojtozi-szoroson át Moldvából hatoltak be Kelet- és
Délkelet-Erdélybe, s hamarosan megkezdõdött asszimilálódásuk is; ennek elsõ
szakaszát kb. 630 és 670 közé keltezi. A romanizált lakosság mellett kiemeli az
567–568 után is helyén maradt gepida népesség jelentõségét. Ezzel szemben az
avarok jelenléte szórványos, tényleges fennhatóságuk nem volt, távolról
ellenõrizték a vidéket, fõleg az erdélyi sóbányákhoz fûzõdõ érdekeik folytán.
Így aztán – véli Heitel – a korai korszakban nem képzelhetõ el (az Erdély története I. kötetében felvetett)
avar–szláv együttélés sem. Erdély 7. századi történelmének jelentõségét
egyrészt abban látja, hogy ekkorra tehetõ az elsõ szakasza annak a folyamatnak,
melynek során a romanizált lakosság (romanische Bevölkerung) asszimilálta a korai
szlávokat, másrészt abban, hogy ez az utolsó periódus, mely megelõzte a román
nyelv és a román nép kialakulásának 8. századi kiteljesedését.
Herwig Wolfram általános, a 2–3.
sz. eseményeivel induló és a magyar honfoglalással záruló történelmi áttekintése
(Der Donau- und Karpatenraum von der
Vörkerwanderungszeit bis zum Ende der Karolingerzeit, 209–223. l.)
közép-európai nézõpontú, és csak részben vonatkozik Erdély múltjának sajátos
kérdéseire. Dácia feladásával, a rómaiak visszavonulásával kapcsolatban megjegyzi,
hogy ez a birodalomjogi döntés csak a hivatalnokokra és a katonákra
vonatkozott, magánjogi jelentõsége nem volt; a provinciát senkire sem ruházták
át, a lakosság a helyén maradt. A tartomány neve sem ment feledésbe, mert a
Dunától délre új Dáciát alapítottak. A népvándorlásról szólva az erdélyi Dácia
330 utáni „elgótosításáról” (Gotisierung) beszél, ami régészetileg a
marosszentannai mûveltség elterjedésével bizonyítható. A hunok és gepidák
történetének vázlatos ismertetése után az avarokról írva hangsúlyozza, hogy
azok polietnikus szövetséget alkottak, mely nyitott volt az újabb bevándorlók
elõtt, s amely a Kárpát-medence más népei mellett magába foglalt gepidákat,
romanizált népességeket (Romanen), bolgárokat, kutrigurokat és mindenekelõtt
szlávokat. Az avar uralom végnapjait ecsetelve úgy vélekedik, hogy a
nagyszentmiklósi kincset a frankok elõl menekülõ avarok rejtették el. Az írás
befejezõ része a magyar honfoglalásról és a kalandozásról szól. A Nyugat ellen
irányuló hadjáratok 955-ben a Lech-mezei ütközettel érnek véget, s ez egyben a
vidék népvándorlás korának a lezárulását is jelzi.
A kötet utolsó –
kutatástörténeti – tanulmányát – (Die
Erforschung der Römer- und Völkerwanderungszeit in Siebenbürgen bis zu Beginn
des 20. Jahrhunderts, 225–270. l.) a Kolozsvárról elszármazott Volker
Wollmann jegyzi, aki már korábban is foglalkozott az erdélyi – fõképpen szász –
régészet múltjával. Itt olvasható, alaposan dokumentált munkájáról is
elmondható, hogy hangsúlyosan szerepel benne a római és népvándorlás korra
vonatkozó szász kutatás, míg az erdélyi magyar tudományosság intézményeit és
képviselõit többnyire csak futólag említi – ha említi.
A Helységnévmutató (271–275. l.) az elnevezéseket a mai
államigazgatási nyelveken használatos formában sorakoztatja fel. Kétségtelenül
célravezetõbb lett volna egy bõvebb mutató, mely megkönnyítette volna a
(szövegben sokszor felváltva használt) román, magyar és német helységnevek
egyeztetését, felhívta volna a figyelmet a névváltoztatásokra.
A kötetre mintha valami
szerkesztõi-kiadói sietség nyomná rá bélyegét; másképp aligha magyarázhatnók
különösen a nevek esetében szembetûnõ (sajtó?) hibákat, következetlenségeket;
azt, hogy Kiss Attila dolgozatának irodalomjegyzéke a kilencedik címnél
(Csallány, 1961) megszakad, így a jegyzetekben használt rövidítések
feloldhatatlanok; vagy pl. azt, hogy V. Wollmann tanulmányának francia nyelvû
kivonatában Nagy-Románia helyett Nagy-Magyarország (Grande Hongrie) szerepel,
ami az adott összefüggésben többszörösen értelemzavaró.
Ismertetõnkkel csupán a
figyelmet kívántuk felhívni erre a tanulmánykötetre, amely – ha nem hoz is sok
újat – tükrözi és közvetíti a nemzetközi tudományosság felé a kutatások mai
állását és a szerzõk álláspontját Erdély római és népvándorlás kori
történetének néhány fontos kérdésében. Végezetül: a kötet arra is figyelmeztet,
mennyi törlesztenivalónk van még az erdélyi magyar régészet és tág értelemben
vett ókortudomány múltjának feltárásában, eredményeinek felmérésében és
felmutatásában.
László Attila