Ferenczi
István: Sóvidéki várainkról
Firtos Mûvelõdési Egylet.
Korond 1994. 150 lap
A szerzõ immár több évtizedes –
jórészt Ferenczi Gézával együtt végzett – székelyföldi kutatásai eredményeinek
egy részét summázza ebben a kis könyvben. Az alapszöveg elsõ felét három vár
leírásának szenteli, másik felében pedig kifejti történeti következtetéseit. A
dolgozat egyharmadát kitevõ terjedelmes jegyzetanyag mellett térképek, rajzok,
fényképek sokasága segíti az olvasót a sóvidéki várakkal kapcsolatos történelmi
kérdéscsoport megértésében.
A három vár a Korond fölött
emelkedõ Firtos-, a parajdi Rabsonné- és a székelyvarsági Tartód-vára. Helyük
kiválasztásakor meghatározók voltak a kedvezõ természeti adottságok (nehezen
megmászható, a környék fölé magasodó, könnyen védhetõ sziklacsúcsok).
Alaprajzuk a felszín adta lehetõségekhez alkalmazkodik. Egyszerû, torony
nélküli várak, s falaikat bizonyos szakaszokon külsõ töltéssel és árokkal
erõsítettek meg. Egyenetlen, kb. 2 m vastag faluk szerkezetileg a görög
emplekton falra emlékeztet. A két felületet helyben kitermelt, faragatlan,
válogatott andezittömbökbõl rakták, a kettõ közét pedig kisebb kövekkel és
helyben égetett mészbõl kavart habarccsal töltötték ki. Az alapozásban nem
fedezhetõ fel valamely szabály, hiszen hol közvetlenül a járószintre, hol
mészhabarcságyba, hol pedig alapozási árokba helyezték a legalsó sor tömbjeit.
A Rabsonné-váránál elõkerült dák gerendaház-nyomoktól eltekintve a régészeti
anyag egyetlen korból származik. A kézi korongon formált, kaviccsal soványított,
durva gyurmájú, közepesen égetett edényekbõl álló leletanyag olyannyira
szegényes, hogy szinte nem is beszélhetünk mûvelõdési rétegrõl.
A várak kora és jellege a
régészeti szakirodalomban kibontakozó heves vitákra adott okot. A kutatók
többsége tagadja a mészhabarcs kötésû várfalépítés lehetõségét a 11. századi
Magyarországon. Megítélésük szerint e korban egyelõre csupán földvárakról lehet
beszélni, s majd csak a 13. században váltották fel õket a kõvárak. Ezt az
általános véleményt Benkõ Elek kiterjeszti a sóvidéki várakra is, amelyekben
menedékhelyeket vagy birtokközpontokat sejt, s nem tekinti õket egy homogén
csoport tagjainak. A.A. Rusu az erdélyi kora középkori várépítészetben helyi
ókori hagyományokat vél fölfedezni, s a hadászati jelentõségû várak építésének
kezdeteit a 12. század második felére helyezi.
E véleményekkel vitázva Ferenczi
István kifejti, hogy ezek az erõdítések eleve kõvárnak épültek. Földtöltés
elõzetes emelésére mindössze Tartód-váránál került sor, de ott sem sokkal
korábbi idõben. Nyugat-Európában a 11. század kezdetén széltében-hosszában
ismert volt a mészhabarcsos kõépítkezés, az esztergomi és székesfehérvári
építkezések esetében nálunk is alkalmazták, s az eljárás erdélyi
meggyökereztetésében esetleg szerepet játszhattak a század derekán érkezett
elsõ vallon telepesek. Arról nem is beszélve, hogy a magyarság már a
honfoglalás elõtt, a Don menti szálláshelyén találkozott kõvárakkal.
A várak keltezésével
kapcsolatban meggondolandó tény, hogy egyikükrõl sem maradt ránk középkori
írásos adat, legkorábbi említésük a 18. századból származik. Különös, hogy a
velük kapcsolatos mondák nem tartalmaznak valamely valós magot. A várakat nem
építhették a székelyeknek a 12–13. század fordulóján történt letelepítése után,
hiszen közismert, hogy e népcsoport a fejedelemség koráig eredményesen szállt
szembe a szabadságát veszélyeztetõ várak emelésével. A székelyek tehát
bizonyára már felhagyott, romlásnak indult erõsségeket találtak. Ezeket a
logikai érveket pontosítja a szegényes régészeti anyag, amely kizárólag a
11–12. századból való, hiányzik az Árpád-kor második felére keltezhetõ
csigavonalas díszû fehér kerámia. Mindezek a bizonyítékok amellett szólnak,
hogy e várak építésére a 11–12. században került sor.
Ami a várak jellegét illeti, ezek
az erõsségek nem lehettek paraszti menedékvárak, hiszen egybehangzó adatok és
vélemények szerint e korban a tájegység lakossága nagyon gyér volt. Magán
nagybirtokközpontokként sem jöhetnek számításba, mert a 13. század elõtt a
Sóvidéken nem léteztek nagybirtokok, s várépítési engedélyekrõl sem tudunk.
Valódi rendeltetésük, jellegük nyomozásakor ne feledjük, hogy a Kárpátok vonulata
a honfoglalás óta a magyarság szálláshelyének, Magyarországnak a határát
képezte, a Sóvidék pedig Fehér, majd Küküllõ vármegye része volt (Makkai
László, Györffy György). A határtól nyugatra 50–100 km mélységben tagozott
gyepûelve húzódott: akadályok, kapuk, határvárak, amelyek egyedüli tulajdonosa
és parancsolója a király volt (Kubinyi András, Fügedi Erik). Állandó õrségüket
a védõvonal mentén elhelyezkedõ apró települések férfi lakossága adta (Maksai
Ferenc). Ezek egyike – Besenyõfalva – hihetõleg Firtosváraljával (Ferenczi
Sándor), illetõleg a Firtos és a Tartód körzetében felfedezett kadácsmezei
megszûnt településsel azonosítható (Ferenczi Géza). Helynevek, írott források
amellett szólnak, hogy az õrségben számottevõ szerepet játszott a besenyõ
népelem. A várak között többnyire látó-összeköttetés volt. E
kapcsolatrendszerbe beletartozik a homoródoklándi Kustaly-vára, a székelyudvarhelyi
Budvár, valamint a Nyárád mentén és a Lázon végighúzódó töltésvonulat
(Kakasborozda, Ördögborozda, Tündérek útja) is, amelyeket a Ferenczi testvérek
és munkatársaik szintén átkutattak (Korunk XXXI/2. 1972; Acta Musei Napocensis
32/I. 1995).
A tanulmányban ismertetett három
sóvidéki kõvár tehát királyi vár volt, és határvédelmi céllal emelték.
Láncszemét képezte egy átfogó, országos védelmi rendszernek, amelynek a
megteremtése hatalmas szervezettséget, tetemes fáradságot és anyagi áldozatot
igényelt. Ferenczi István az 1091. évi kun támadás utáni idõre, Szent László
uralkodásának utolsó és Könyves Kálmán országlásának elsõ éveire, azaz a 11.
század végére és a 12. század elejére teszi a védõvonal kiépítését. E vár- és
töltésrendszer hatásosságát jelzi, hogy mintegy háromnegyed évszázadra
szüneteltek a kun támadások. A magyar–bizánci viszony elmérgesedése, az 1166.
évi bizánci–kun–vlach támadás volt az az esemény, amelynek hatására királyaink
a Keleti-Kárpátok legkeletibb vonulataira tolták az új védelmi vonalat.
„Édesapám s Édesanyám
születésének 100. évfordulójára kegyelettel” – ez az ajánlás áll a dolgozat
élén. A tanulmánnyal csaknem egy idõben jelent meg a fiai pályaválasztásában
meghatározó szerepet játszott Ferenczi Sándor életmûvét bemutató értékelés
(Specimina Nova. A pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Történelmi
Tanszékeinek Évkönyve. 1994). Az emlékezések sorába illeszkedõn, legyen ez a
szerény recenzió egyúttal köszöntése a 75. életévén túljutott szerzõnek. A
pályatársak részérõl sem maradt el a magas fokú elismerés, hiszen a
közelmúltban a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem díszdoktorává avatta
Ferenczi Istvánt, s elõkészületben van a munkássága egészét bemutató közlemény.
Vincze Zoltán