EGYESÜLETI KÖZLEMÉNYEK
Megemlékezés Barabás Samuról
A háromszéki Papolcon született
1855-ben, és ott is alussza örök álmát 1940 óta a két háború közötti erdélyi
magyar történetírás egyik legjelesebb képviselõje: Barabás Samu. Egész életét a
magyar történetírás szervezésének, az erdélyi levéltári forrásanyag védelmének,
feltárásának és közzétételének szentelte. Bár ezeken a területeken
elévülhetetlen érdemeket szerzett, és kiadványai ma is nélkülözhetetlen
segédeszközei a történetkutatásnak, emlékét meglehetõsen elhalványították a
köztudatban a halála óta eltelt fél évszázad súlyos megpróbáltatásai. Napjainkra
legfeljebb csak a história hivatásos mûvelõi és a magyar levéltárosok ha
tudják, hogy mit köszönhetünk ennek a tudósnak, aki a magyar tudományosság központjából
vonult vissza szülõföldje magányosságába, és vállalta a kisebbségi sorsban való
újrakezdés embertelen nehézségeit, hogy segítse a magyar tudományosság
folytonosságának fenntartását Erdély földjén.
Papolc község székely népe a múlt
ismeretének megtartó erejére is figyelmeztetni kívánta a jövendõ nemzedékeket
azáltal, hogy református templomának felújítása során emléktáblával örökíti meg
a soraiból kikerült kiváló tudós érdemeit és emlékezetét. E helyi
kezdeményezést mindazok a tudományos intézmények felkarolták, amelyekben
Barabás Samu munkássága egykor lezajlott. Így került sor a Magyar Tudományos
Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület együttmûködésével az emléktábla
elkészíttetésére és a megújult templom szentélyének a hajó felé nézõ falán való
elhelyezésére, majd felavatására ünnepség keretében.
Az 1995. október 15-én lezajlott
emlékünnepélyen a Magyar Tudományos Akadémia, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a
Magyar Országos Levéltár, a Magyar Történelmi Társulat és a Székely Nemzeti
Múzeum képviseltette magát.
Az ünnepség Barabás Samu sírjának
megkoszorúzásával vette kezdetét. Ezen Papolc szinte teljes magyar lakossága
részt vett. A falu fõutcáján át a temetõbe kivonuló menet élén székely
viseletbe öltözött fiatal leányok és fiúk vitték a koszorúkat és a virágokat.
Ezekkel teljesen beborították a festõi fekvésû hegyoldalon lévõ sírhantot.
Keresztes István helyi református lelkész imája és áldása után a község egykori
és mostani tanítói, valamint tanulói adtak a sírnál rövid mûsort, felidézve az
elhunyt tudós érdemeit és helyi emlékezetét. Ezt követõen került sor a falu
népe által zsúfolásig megtöltött templomban az ünnepi istentiszteletre, amelyen
Gálffy Zoltán, a kolozsvári Protestáns Teológia egyháztörténeti professzora
prédikált, beszédében megemlékezve az elhunyt tudós kiemelkedõ érdemeirõl is.
Az istentisztelet befejezése után
Jakó Zsigmond professzor, a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi
Múzeum-Egyesület tiszteleti tagja emelkedett szólásra, és az alábbi szavakkal
rajzolta meg Barabás Samu életútját, méltatta tudományos tevékenységét,
mindmáig idõszerû példaadását:
„Emlékezés és emlékeztetés végett
gyûltünk ma itt össze. Olyan tudós emlékét idézzük, akinek élete a
székelységbõl vétetett, akit ez a falu adott a tudománynak, és aki a magyar
történetírás csúcsain befutott pálya után ide tért vissza örök nyugalomra.
Néhai Barabás Samura, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tagjára, a Magyar
Országos Levéltár erdélyi osztályának megszervezõjére, a Magyar Történelmi
Társulat egyik jelesére emlékezünk, és az õ példás életére emlékeztetünk.
Tudományának és népe érdekében végzett munkájának állítunk maradandó emléket, a
most élõk és a maradék okulására.
Ismeretes, hogy a székelység
korábban fegyverrel, majd pedig szorgos iskolázással mozdította elõ hazája és
népe megmaradását. A Magyarhermányról származó, lófõ rendû Barabások is a
XVIII. század közepe óta iskolázott emberekként szolgálták közösségüket. Az Udvarhelyszékbõl
Háromszékre áttelepült muzikális õs orgonaépítõként, fia és unokája pedig
egymást követõen közel egy évszázadon át Papolc népének kántortanítóiként
végeztek egész Orbaiszéken elismert oktató-nevelõ munkát.
A tanulás, a könyv, az írás, az
erõs közösségi hagyományok uralták tehát azt a családot, amelybe Barabás Samu
azonos nevû apja és nagyborosnyói Bede Anna második gyermekeként 1855. november
14-én Papolcon meglátta a napvilágot. Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi és a
székelyudvarhelyi kollégiumban járta. Történelmi tanulmányait 1876 és 1880
között a budapesti tudományegyetemen végezte és már ott eljegyezte magát a
történelmi segédtudományok mûvelésével. Így figyelt fel reá Szilágyi Sándor, a
budapesti egyetemi könyvtár igazgatója, a magyar történetkutatás és
történészképzés akkori irányítója. Õ szerzett ösztöndíjat a fiatal erdélyi
történésznek, hogy Bécsben az Osztrák Történeti Intézetben, a forráskutatás és
a medievisztika akkor legkitûnõbb európai mûhelyében 1881 és 1883 között
tökéletesíthesse oklevéltani és paleográfiai ismereteit. Hazatérése után
Szilágyi a budapesti Egyetemi Könyvtár kézirattárában alkalmazta, ahol két éven
át dolgozott. Miután Thallóczy Lajost 1885-ben az Udvari Kamara Levéltárához
Bécsbe rendelték át, helyére a Magyar Országos Levéltárba Barabás Samut
állították, minthogy akkor folyt az erdélyi osztály szervezése, anyagának
rendezése és megnyitása a kutatás számára. Ennek a munkának lett az irányítója
és évtizedeken át az erdélyi történeti kutatások nélkülözhetetlen,
legilletékesebb levéltári szakértõje Budapesten Barabás Samu.
Szilágyi Sándorral való szoros
kapcsolata azonban az Egyetemi Könyvtárból való távozása után sem szakadt meg,
mert pártfogója Thallóczy helyébe õt vette maga mellé a Magyar Történelmi
Társulat titkárságára. 1885-tõl kezdõdõen 1914-ig ténylegesen jórészt õ intézte
példás módon az akkor a magyar történetkutatás irányítását végzõ Történelmi
Társulat ügyeit, és alaposan kivette részét a magyar történettudomány és
forrásközlés központi folyóiratainak, a Századoknak és a Történelmi Tárnak,
valamint a közkedvelt Magyar Történeti Életrajzok sorozatnak szerkesztési és
kiadási teendõibõl. Nyugalomba vonulása után, 1915-ben, azzal a szándékkal
költözött haza szülõfalujába, hogy maradék munkaerejét és egész életében
gyûjtött ismereteit kizárólag az erdélyi, közelebbrõl a székely históriának
szentelhesse.
Barabás Samu tudományos
munkásságának és hivatali mûködésének színterei a magyar történetkutatás
legfontosabb, központi intézményei voltak, éppen azokban az évtizedekben,
amikor e tudományágban korszakváltás zajlott. Mai szóhasználattal élve, az
amatõr történészkedést ekkor váltotta fel Magyarországon a módszeresen képzett
új nemzedéknek a kor európai színvonalán álló hivatásos történetkutatása.
Barabás Samu annak a Bécsben formálódott fiatal gárdának volt a tagja, amelyik
a modern magyar történettudomány megalapozójának tekinthetõ. Együtt nevelkedett
és dolgozott Fejérpataky Lászlóval, Károlyi Árpáddal, Thallóczy Lajossal,
Tagányi Károllyal és történetkutatásunk korszerûsítésének többi úttörõjével.
Közismert és köztiszteletben álló alakja volt a századelõ magyar
történésztársadalmának. Bécsi tanulmányainak köszönhetõen az általa közzétett
oklevéltárak a korabeli magyar forrásközlés csúcsát jelentették. Ez irányú
munkásságát a Magyar Tudományos Akadémia 1910-ben levelezõ tagsággal ismerte
el. Szakismereteivel rendkívüli emberi erények társultak. Erkölcsi tisztaságát,
önzetlen segítõkészségét, pontosságát, nyílt és egyenes jellemét, szerénységét,
távolállását mindenféle intrikától, tülekedéstõl és magamutogatástól még azután
is évtizedeken át emlegették kortársai, hogy a fõvárosból visszavonult papolci
remeteségébe.
Tudása és emberi erényei nyomán
Barabás Samu jóval derûsebb életet érdemelt volna annál, mint amilyen neki
rendeltetett. Választottjának elvesztése miatt nem alapított családot. Szintén
korán elhalt orvos bátyja Nagyborosnyón élõ, általa gondosan neveltetett három
árvája és késõbb ezek gyermekei pótolták számára élete végéig a családot. A
sors azonban e tekintetben is kegyetlen volt hozzá, mert szakmájában utódjának
szánt Miklós nevû unokaöccsét az ígéretes történetkutatói pálya kezdetén, 22
évesen ragadta el mellõle a halál 1907-ben. Barabás Samut ez az újabb veszteség
tette véglegesen magános emberré. Egyedülléte 1918 után azáltal vált teljessé,
hogy az uralomváltozás elszigetelte a magyar tudományos élettõl, elválasztotta
egykori pályatársaitól. Jóllehet a különállásra kényszerült erdélyi magyar
történetkutatásnak õ lett volna hivatott vezetõje magas fokú szakképzettsége,
nagy tapasztalata és emberi erényei folytán, a megkeseredett lelkû, megfáradt,
koros tudós a Székely Nemzeti Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájába
való bekapcsolódáson túlmenõ szerepre többé nem vállalkozott. 1910 és 1913
között maga tervezte és építette papolci otthonában, a megváltozott körülmények
ellenére, a Székelyföld múltjára vonatkozóan korábban gyûjtött, illetve a
számára elérhetõ erdélyi levéltárakban található anyag közzétételén dolgozott
élete utolsó napjáig, amely 1940. november 18-án következett be. Itthoni
munkájának eredménye a Székely oklevéltár 1934-ben megjelent VIII. kötete, mely
egyben záróköve is értékes életmûvének. Életének 1918 utáni szakasza legalább
olyan keserves emigráció volt, mint a szomszédos Zágon szülöttének, Mikes
Kelemennek rodostói évei a fejedelem halála után.
Barabás Samu pályája és életmûve
azonban így is mérce és követendõ példa Erdély magyar történetkutatói számára.
Jelzi azt a szakmai színvonalat, amelyre az itteni magyar kutatók a kisebbségi
nyomorúságok elõtt eljutottak, és amelyen alul ma sem adhatják. Az õ példája
arra kell sarkalljon, hogy az európai és a magyar történettudomány mindenkori
színvonalán állva igyekezzünk hûségesek maradni erdélyi hagyományainkhoz. Mert
csak így teljesíthetjük hivatásunkat, mely a legújabb kutatási módszereknek,
szemléletnek és eredményeknek Románia históriájába, illetve az erdélyi
sajátosságoknak a magyar történetírás egészébe való közvetítésébõl áll. A
papolci remete tisztes élete és szorgos munkássága, tudós elkötelezettsége
mutatja azt az utat, amelyen nekünk és a nyomunkba lépõ erdélyi magyar
kutatóknak mindenkoron járni kell.
Amikor mi, határokon inneni és
túli magyar történészek, most reá emlékezünk, ezt a példaadást köszönjük meg
Barabás Samunak. Figyelmeztesse ez az emléktábla a jövõ nemzedékeket is, hogy a
magános papolci tudós életmûve és magatartása mérce, melyhez nekik is
igazodniok tanácsos, ha Erdély földjén európai történetkutatóknak és
magyaroknak akarnak megmaradni. Egykori falustársait, azok maradékát és az
egész székelységet pedig emlékeztesse e tábla arra, hogy múltjukat éppen
jövendõjük érdekében kell ismerniök és mindenáron megõrizniök.
Ezekkel a gondolatokkal avatom
fel az Erdélyi Múzeum-Egyesület részérõl a Magyar Tudományos Akadémia által
állított emléktáblát, és ajánlom azt Papolc község székely népének gondos
õrizetébe.”
A felavatás után a Magyar
Tudományos Akadémia képviseletében Szász Zoltán, a budapesti Történettudományi
Intézet aligazgatója a következõ beszédet mondotta:
„Nem hal meg az, akit nem
felejtenek el. Nagy hírnévre tehetnek szert sokan, akik fényes üstökösként
száguldanak a politikai nagyságok gyorsan tovatûnõ világában.
De mi mindnyájan, akik e tájon
élünk, megtapasztaltuk, hogy nem mindig azok világítanak, akik ragyognak.
Barabás Samu a tudomány s így a
nemzetépítés csöndes, türelmes és kitartó munkása volt. A Ferenc József-i kor
híres bécsi történeti intézetében, Európa egyik legjobb szakmai mûhelyében
tanulta ki a történettudomány korszerû módszereit, hogy aztán mindvégig
megmaradjon a magyar s a szûkebb erdélyi és székely múlt számunkra legfontosabb
világában.
Elérte azt, amit kevesen, tagja
lett a Magyar Tudományos Akadémiának, méghozzá nem politikai vagy baráti
kapcsolatok, hanem szorgalmas munkájának méltányolásaként. Kiváló oklevélkiadó
volt, aki a világ forgatagától távol, itt Papolcon, 1915 után magánosan is
világszínvonalon dolgozott. Ma is, a jövõben is jó lélekkel fogják forgatni
munkáit. A székely múlt feltárásával kitartóan erõsítette társadalmunk
legnagyobb ágának, a székelységnek az öntudatát, amelynek megtartása
történelmünk egyik legsúlyosabb fordulata óta mindnyájunk számára a létkérdések
közé tartozik.
A tudós Barabás Samura
emlékezünk, az Akadémia tagjára, a kiváló forráskiadóra.
Találgathatjuk, mit is üzen
számunkra, tudjuk, mit hagyott örökül ránk hosszú munkásságával, magános kitartásával.
Emléke figyelmeztetés és biztatás
egyszerre.
Közösségünktõl el nem szakadva
azt európai tudományossággal szolgálni. Legendákat cáfolni, szívvel-lélekkel,
de kritikusan ragaszkodni a történelmi hûséghez. És végezni a nem látványos
aprómunkát, mert az aprómunkát végzõk hada tartja fenn elsõsorban a
társadalmat.
Kitartó napi munka – európai
színvonalon. Akár magánosan is. Talán ez ma a tanulsága Barabás Samu
életútjának.”
Barabás Samu pályája szinte
teljes egészében a Magyar Országos Levéltárhoz kapcsolódott. Ottani
munkásságáról Lakos János, az intézmény jelenlegi fõigazgatója ezekkel a
szavakkal emlékezett meg:
„Annak az intézménynek a nevében
szólok, amelynek Barabás Samu három évtizeden át volt szerény, tudós
munkatársa.
Papolc szülötte 1885-ben lépett a
Magyar Országos Levéltár szolgálatába, és itt tevékenykedett 1915. augusztusi
nyugalomba vonulásáig. Jakó professzor emlékbeszédéhez kapcsolódva szeretném
elmondani, hogy Barabás Samu annak idején a magyar történelem talán
legfontosabb fennmaradt forrásait gondozta nagy odaadással és szakértelemmel az
Országos Levéltárban: a mohácsi csata idõpontja elõtt keletkezett középkori
okleveleinket, majd az erdélyi történeti iratokat, a volt erdélyi udvari
kancellária, a gubernium, kincstár, a gyulafehérvári káptalan és a
kolozsmonostori konvent levéltárait. Kiváló anyagismeretére alapozva alkotta
meg példaszerû forráskiadványait. Barabás Samu országos levéltárnokot méltán
tartjuk számon az Országos Levéltár legkiválóbb tudósai között, akiknek sorából
több kortársát, így Pauler Gyulát, Óváry Lipótot, Nagy Gyulát, Tagányi Károlyt
vagy Csánki Dezsõt említhetjük.
Barabás Samu emléktáblájának
felállítása régi adósság törlesztését jelenti. Nagy öröm ez az esemény egykori
munkahelye számára is. Barabás Samu szerény, szorgalmas élete alatt óriási
szolgálatot tett a magyar történettudománynak, ugyanakkor nagyszerû példát
mutatott magyarságból is: bármilyen nehezek voltak a körülmények, sohasem
csüggedt, népe érdekében a lemondásoktól sem riadt vissza. Életébõl, egész
tevékenységébõl bátorságot, erõt meríthet a papolcin kívül az erdélyi és az
anyaországi magyarság is sorskérdéseinek megoldásához.
A magyar Országos Levéltár
nevében tisztelettel hajtok fejet Barabás Samu akadémikus, országos levéltárnok,
a nagyszerû tudós és ember emléke elõtt.”
Az ünnepelt tudósnak a Magyar
Történelmi Társulatban kifejtett tevékenységét Hegyi Klára, a Társulat mostani
fõtitkára így méltatta:
„A múlt század második felében
sorra alakultak a tudós társaságok Magyarországon. Másodikként, 1867-ben, gróf
Mikó Imre megalapította a Magyar Történelmi Társulatot. Azóta, különösen az
elmúlt fél évszázadban a magyar történészeknek sok más szakmai szervezete jött
még létre, a Társulat azonban ma is a legátfogóbb közöttük.
Születésekor s utána hosszú
évtizedekig a Magyar Történelmi Társulat volt az egyetlen, az igazi
történész-társaság. Folyóiratával, a Századokkal, sok értékes kiadványával,
amelyekben elsõsorban történeti forrásokat tett közzé, és rendszeres,
országjáró vándorgyûléseivel összefogta, szervezte, különleges teljesítményekre
ösztönözte a történészeket. Mûvelt arisztokraták és polgárok támogatták,
rendezvényei tömegesen vonzották a történelmet szeretõ közönséget. Élén a múlt
századi nagy történész generációk legjelesebbjei álltak, csak az igazi
megbecsüléssel övezettek viselhettek tisztséget benne.
Barabás Samu 1892-ben lett a
Társulat Igazgatóválasztmányának tagja, és az 1899. június 2-i közgyûlés
választotta meg jegyzõvé. A másik jelölt egy, õ huszonegy szavazatot kapott.
Tizennégy évig viselte ezt a tisztet. Titkár elõdje, Borovszky Samu betegsége
idején a titkári teendõket is ellátta, Borovszky halála után pedig a tagság õt
választotta fõtitkárrá.
A másfél ezer tagot számláló
Társulat zökkenõktõl mentes, eredményes mûködtetése sok áldozatos munkát
kívánt. Napi küzdelmet követelt a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen pénzért,
szakmai rendezvények szakadatlan szervezését, tapintatos hadakozást szerzõ
kollégákkal és keményebbet a kiadványokat elõállító nyomdákkal, röviden: a
mindennapok erernyi teendõjének vállalását. Ahogy Lukinich Imre írta Barabás
Samu búcsúztatójában: »Tulajdonképpen kevésbé hálás ténykedés az olyan, melyrõl
csak akkor szokás tudomást venni, ha a pontatlanságok, mulasztások,
tapintatlanságok stb. arra figyelmeztetnek, hogy az adminisztráció nincs arra
való egyén kezében.« Másfél évtizeden át, amíg a Magyar Történelmi Társulat
munkás hétköznapjaiban és jeles eseményeiben Barabás Samu lelkiismeretessége és
pontossága tartott rendet, ismeretlen fogalom volt a mulasztás és a
tapintatlanság. Pedig tudós emberként bizonyosan sokszor szívesebben
választotta volna dolgozószobája csendjét és kedves okleveleit, õ azonban
szervezõként is a szó legnemesebb értelmében szolgálta tudományát és kollégáit.”
Végezetül Kónya Ádám, a Székely
Nemzeti Múzeum igazgatója Barabás Samunak intézménye keretében kifejtett
munkásságáról szólott.
A templomi ünnepséget a
faluközösség nevében Keresztes István lelkész és Domokos Géza író szavai
zárták.
Jakó Klára
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület
tervbe vette Kelemen Lajos és Kós Károly leveleinek összegyûjtését és
teljességre törekvõ tudományos igényû kiadását. A közgyûjteményekben õrzött
anyag feltárása és kiadásra való elõkészítése folyamatban van, de nem sikerült
még feltárnunk és lemásolnunk valamennyi magánkézben levõ levelet. A készülõ
kötetek teljessége érdekében kérjük tagjainkat és mindenkit, aki Kelemen
Lajos-, valamint Kós Károly-levelek birtokában van, értesítse errõl
Egyesületünket és jelezze, hajlandó-e azokat akár gyûjteményünkbe letétbe
helyezni, akár hozzájárulni fénymásolásukhoz. Ez utóbbiról Egyesületünk
gondoskodik. A kötetek kiadása esetében a levelek jelenlegi õrzõi kívánságának
megfelelõen jelezzük a kiadott levelek birtokosainak nevét, vagy ha úgy
kívánják, csak azt tüntetjük fel, hogy magángyûjteményben õrzik.
Címünk: Erdélyi Múzeum-Egyesület,
3400 Cluj-N 1, c.p. 191; vagy str. Iuliu Maniu nr. 5, III/7.