Egyed Ákos
Wesselényi Miklós és a jobbágyfelszabadítás
Erdélyben 1848-ban
Wesselényi Miklós, a magyar
reformmozgalom egyik vezéralakja elméleti munkáiban s politikai küzdelmeiben
feltûnõen sokat foglalkozott a jobbágykérdéssel, attól tartott ugyanis, hogy az
úrbéri törvény hiánya és az ebbõl következõ bajok Erdélyben az 1784-es
Horea-féle lázadáshoz hasonló megmozduláshoz vezethetnek. Ugyanakkor világosan
látta a jobbágykérdés magyar nemzeti vonatkozásait is. Abból indult ki, hogy
ameddig a magyar nép nagy része szolgai, függõ helyzetben van, és nélkülözi a
polgári szabadságjogokat, amíg a nemzet, a „natio” csak kiváltságos rétegekbõl
áll, nem következhet be az annyira kívánatos nemzeti megújulás,
következésképpen a magyarság gyenge és sebezhetõ marad. Ezért tartotta már az
1830-as évektõl halaszthatatlan feladatnak egy olyan úrbéri törvény
elfogadását, amely fokozatosan elvezet a jobbágyrendszer teljes
felszámolásához. E kérdéssel több Wesselényi-kutató foglalkozott, de még mindig
találunk fehér foltokat, eléggé nem tisztázott összefüggéseket Wesselényinek a
jobbágyfelszabadításért folytatott küzdelmeiben. Dolgozatunkban ezeket a
kérdéseket igyekszünk felderíteni vagy legalább felvázolni, különös tekintettel
az 1848-i erdélyi felszabadítás kimondásának körülményeire.
1. Ifjú Wesselényi Miklós az 1820-as évek legelején kezdett az
atyjától örökölt 24 partiumi jobbágyfalu helyzetével foglalkozni. Ekkor
birtokán éppúgy, mint máshol Erdélyben és a Partiumban semmiféle írott törvény
nem szabályozta a földesúr–jobbágy viszonyt, ami örökös súrlódások forrása
volt. Azzal kapcsolatban, hogy a fiatal Wesselényi Miklós milyen viszonyok közt
kezdett a modernizálás lehetõségén gondolkodni, célszerûnek tartjuk idézni a
zsibói jobbágyságnak az 1820-as
Cziráky-féle összeíráskor tett vallomását. Eszerint „Minden prestatiók
és úgy a földesúri szolgálat eránt is földes urunkkal sem írott constitutionk,
sem egygyességünk [!] soha sem volt s most sincsen, hanem a szolgálatot
azonmóddal tettük és tesszük, amint azt eleink is tették, s a szerint
szolgálunk, amint az mireánk eleinktõl maradott, s mindeneket úgy prestálunk.”[1]
Wesselényi maga áldatlannak és
tarthatatlannak ítélte ezt a helyzetet, természetesen nemcsak a saját jobbágyai
példájából, hanem az országos helyzet tanulmányozásából leszûrt következtetésébõl
is. A változtatás modelljét a fejlettebb nyugati polgári történelmi rendszer
mellett az erdélyinél rendezettebb magyarországi úrbéri viszonyok s Széchenyi
István reformjai szolgáltatták. Az 1820-as évektõl az évtized végéig az egymásnak
örök barátságot fogadó Széchenyi és Wesselényi együtt gondolják ki a magyar
reformmozgalom programját.[2]
Wesselényi elõször saját gazdaságában igyekezett megvalósítani a tervezett
átalakításokat, hogy osztályos társait is hasonló lépésekre bírja. Törekvései
során tapasztalnia kellett, hogy az úrbériség közjogi rendezetlensége mennyi
akadályt gördít a korszerûsítési munkálatok útjába: amikor megkísérelte
szétválasztani a saját mûvelésû földjeit a jobbágyföldektõl, hogy az eddigi
nyomásos rendszer helyett váltógazdaságot vezessen be, jobbágyai azzal
vádolták, hogy az uradalom megfosztotta õket legelõjüktõl, s termõföldjeikbõl
is elsajátított bizonyos részeket.[3]
A felmerült kérdések azonban nem
tántorították el Wesselényit a modernizációtól: miután jobbágyaival rendezte a
viszályt, fokozott erõvel látott hozzá tervei megvalósításához, és sikerült is
Zsibót mintagazdasággá átalakítania.[4]
Ennek során a jobbágyközösség helyzetét is jobbítani kívánta: kiváló
gazdatisztjével, Kelemen Benjáminnal együtt személyesen oktatta jobbágyait a
gazdálkodás javításának módszereire, közmagtárt állított fel, kisdedóvót
szervezett,[5]
védte jobbágyait a katonafogások s adóztatási túlkapások ellen, román
jobbágyaival anyanyelvükön beszélt. Röviden: Wesselényi Miklós nemcsak a
legjobb gazda, de az általunk ismert leghumánusabb földesúr volt Erdélyben.[6]
2. Wesselényinek az 1820-as évek végétõl egyik fõ törekvése az
volt, hogy Erdély vezetõ politikusait s a nemességet meggyõzze a rendiség régi
formában való fenntartásának veszélyeirõl és elõkészítse a nélkülözhetetlen
változások elfogadására. Az erdélyi rendiség utolsó szakaszáról, társadalmi
feszültségeirõl s problémáiról az 1833-ban Lipcsében megjelent Balítéletekrõl címû munkájában mondott
ítéletet.[7]
Ebbõl minket most a nemesség és a jobbágyság közti viszonyról vallott nézetei
érdekelnek, különösen azért, mert ezekbõl vezeti le politikai következtetéseit.[8]
Könyvének Születés és polgári helyzet
körüli elõítéletek címû fejezetében ezeket írta: „A parasztság többnyire
csak kínzójának nézi földesurát; nem hiszen neki, nincs hozzá bizodalma,
legjobb szándékai alatt is cselt, ellene intézett törekedést lát; tanácsát nem
követi, intését nem fogadja, mert attól jön, ki iránt egy tartózkodó visszás
érzést már õseitõl kapott örökségül.” Wesselényi társadalmi tapasztalatot
összegzett, bár azt is tekintetbe kell vennünk, hogy õ hatni akart, ezért ha
volt is némi túlzás e megállapításában, az 1848-as erdélyi események teljes
mértékben igazolták azt, amit fent írt.
Wesselényi Miklós gondolkodásának
erõssége volt a gyakorlati irányultság. Sohasem elégedett meg valamely kérdés
elméleti felvetésével, hanem mindjárt annak megoldási lehetõségei kezdték
foglalkoztatni. Említett könyvében, miután a parasztságnak a nemesség elleni
érzelmeit összegezte, megjelölte a „késedelem nélküli” teendõket is,
nevezetesen: el kell törölni azon törvényeket, amelyekbõl az következett, hogy
„a paraszt másnak önkényétõl függjön”, valamint azokat, amelyek szerint a
paraszt „jószágot örök jussal nem bírhat”.[9]
Vagyis Wesselényi szerint a parasztság közjogi helyzetét olyan törvénynek kell
szabályoznia, amely kizárja a földesúri önkényeskedést, s azt is lehetõvé
teszi, hogy a jobbágy földjének tulajdonosa lehessen, azaz hogy a maga
személyét s földjét megváltással felszabadíthassa.
A fentiek megvalósítása az egész
úrbéres parasztságnak az etnikai-nemzetiségi hovatartozástól függetlenül
lehetõvé tette volna a fokozatos-folyamatos felszabadulást. Ha továbbgondoljuk
Wesselényi fent említett javaslatát, nem nehéz arra a következtetésre jutnunk,
hogy az ilyen típusú jobbágyfelszabadítás folyamatosan és törvényesen
választotta volna szét a jobbágy személyét és vagyonát a földesúr személyétõl
és vagyonától, amelynek hatalmas jelentõsége lehetett volna Erdélyben és
Magyarországon a nemzeti kérdés alakulásában is. Wesselényi ugyanis világosan
látta, hogy a földesúr–jobbágy viszony Erdélyben és Magyarországon nemcsak
társadalmi, hanem egyben nemzeti kérdés is. A megoldást annál sürgetõbbnek
tartotta, mivel már jó ideje, legalábbis Mária Terézia uralkodása óta a
Habsburg-monarchia központi kormányzata önmagát a parasztság támogatójának, a
magyar nemességet pedig a jobbágyság elnyomójának tüntette fel, és ez már
mélyen bevésõdött a parasztság tudatába. Wesselényi ezért a magyar nemzet
jövõje szempontjából már az 1830-as években alapvetõ fontosságúnak mondotta,
hogy a jobbágykérdést a magyar nemességnek kell rendeznie, mielõtt a bécsi
kormány cselekedné azt.[10]
Említettük már, hogy a magyar
polgári nemzet megszületése elengedhetetlen feltételének tartotta a jobbágyság
felszabadítását. Õ a legnagyobb kortársainál is tisztábban látta a nemzet és a
társadalom adott szerkezete (struktúrája) közti összefüggéseket. Mivel a nemzet
társadalmi bázisát vizsgálta, számára a nemzet nem valamiféle örök és
változatlan kategória, hanem ellenkezõleg: önmagát megváltoztató közösség. A
rendi nemzet megvolt a maga szûk társadalmi alapjain, s feladatának a rendi
privilégiumok megõrzését tartotta, de a modern polgári nemzetnek magában kell
foglalnia az eddig kirekesztett társadalmi kategóriákat is, tehát a rendi elõjogok
helyett a polgári szabadságjogok biztosítására törekszik. Wesselényi
nemzetfelfogására a francia modell volt a legnagyobb hatással, de nem hagyta
figyelmen kívül az angol liberalizmus eszméit sem.
A magyar társadalom
tanulmányozását a középkorral kezdi, és úgy látja, hogy a „nemzet” megosztása
akkor kezdõdött, amikor õseink fõbbjei az idegenek mellett saját népüket is
leigázták, azaz jobbággyá tették. Ezzel a társadalom nagyobbik része kiszorult
a jogokat kisajátító rendi nemzetbõl; akik csak terheket viselnek s
jogfosztottak, elnyomást éreznek, nem tagjai a nemzetnek. Mondanivalóját a
Dózsa György vezette 1514-es parasztfelkeléssel nyomatékosítja, amikor a nép
elnyomása miatt áll bosszút a nemességen, ami viszont a Mohácsnál elszenvedett
vereséghez is hozzájárult. Ilyen megosztott állapotban érkezett el a magyarság
az újkor küszöbére.
Wesselényi az 1830-as években
lépett a gyakorlati politika útjára s állt élére az erdélyi ellenzéknek, amely
az alkotmányos kormányzat érdekében indított küzdelmet. Emlékeztetõül: az
uralkodó 1811 óta nem hívott össze Erdélyben országgyûlést. Wesselényi
programjával az 1834–35-ös erdélyi országgyûlésen szeretett volna átütõ sikert
elérni, de – mint ismeretes – a kormányzat és az erdélyi konzervatív
politikusok összefogása lebuktatta: 1839-ben háromévi fogságra ítélték. Testi
erejében megfogyatkozva, látását nagyrészt elveszítve 1840-ben kegyelem által
szabadult fogságából; Zsibóra 1843-ban tért haza.
Bár többé nem vállalkozhatott
vezéri szerepre, tovább folytatta elméleti munkásságát, s az 1843-ban közölt Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében
címû könyvében a magyarság geopolitikai helyzetének kitûnõ elemzését adta.
Mivel a magyarság helyzetét
rendkívül veszélyeztetettnek látta, a nemzet erõsítése érdekében a nem
erõszakos asszimilációt is lehetségesnek, sõt a kultúra által kívánatosnak
tartotta, ami nem állt ellentétben a magyar nemzeti liberalizmus elméletével;
annál inkább nem, mert határozottan elutasított minden erõszakos magyarosítást.[11]
A Szózatbana hangsúlyt arra helyezte, hogy a nemzeti alkotmányt polgárivá
kell átalakítani az érdekegyesítõ politika által. Mindenekelõtt a jobbágykérdés
rendezését kívánta siettetni: a pórnép és a nemesség közti hézag nagy, és
állandóan nõ – fejtegeti –, holott „együtti munkásság céljából oly szükség
lenne kezet fogni”. Ha ez elmarad, s forradalom üt ki, abban a parasztság,
mivel kirekesztették a nemzetbõl, „nem nemzeti érdekben s nem mint magyar
lázadna fel, hanem mint elnyomott osztály: jobbágy”.[12]
Mivel a jobbágykérdésben semmi lényeges változás nem történt, Wesselényi
jóslata 1848-ban Erdélyben nem kis mértékben valósággá vált.
3. A jobbágyfelszabadítás megvalósítását illetõen 1848 tavaszán
Magyarország kedvezõbb helyzetben volt, mint Erdély. Magyarországon ugyanis
azért sikerült a jobbágyfelszabadítást már márciusban kimondani,[13]
mert a magyar országgyûlés éppen ülésezett, Erdély országgyûlésének viszont – a
bécsi kormány ellenállása miatt – csak több mint két hónap múltán sikerült
összeülnie. Közben azonban a frontvonalak összekuszálódtak.[14]
Wesselényi Zsibón értesült a
bécsi, pesti és kolozsvári eseményekrõl. Bécs március 13-i, Pest március 15-i
forradalma közismert. Kolozsvárt az történt, hogy a 12 pont alapján március
20–23-án a magyar politikusok is elfogadták a polgári átalakulás békés
programját, amelybõl természetesen nem hiányzott a jobbágyfelszabadítás
követelése sem. A kedvezõnek ígérkezõ átalakulás híre nagy örömmel töltötte el
Wesselényit. Március 23-án Kossuthhoz írt levelében áldást kért Kossuthra és
mindazokra, akik a kedvezõ körülményeket ki tudták használni. De ugyanabban a
levelében már aggodalmait is kifejtette, mert a nép Petõfi Nemzeti dalábólmegtanulhatja
az „esküszünk, hogy rabok többé [!] nem leszünk”-et, de könnyen azt érti rajta,
hogy a földesúr elöljáróinak az eskü kimondása után többé ne engedelmeskedjék.[15]
Wesselényi szeretné, hogy reformkori elképzelései minél hamarabb
megvalósuljanak, ezért tettre sürgeti a magyar nemességet, mert ennek egy része
még most is halogatni szeretné jobbágyai felszabadítását. Az európai
forradalomra hivatkozva nyílt levélben kéri s figyelmezteti április 12-én a még
tétovázó nemeseket, hogy „értsék meg a pillanat intését, melyet büntetlenül
mellõzni nem lehet”; a robotról és dézsmáról le kell mondani. „Igen is,
honfitársaim! nincs arról többé kérdés: maradjanak-e meg a robot és a dézsma,
vagy eltöröltessék? Vége van annak örökre s menthetetlenül; nincs hatalom, mely
annak létét fenntartani vagy visszavarázsolni képes lenne.” Azután az
alternatívákat teljesen világosan és reálisan így fogalmazza meg: „Most csak a
körül forog a kérdés: hát nálunk Erdélyben mi szabadítsuk-e fel a parasztot;
vagy õ törje szét bilincsét s rázza le görbesztõ terhét nyakáról; avagy a
[bécsi] kormány vegye azt le róla.”[16]
Régebbi felfogásához híven
természetesen amellett foglal állást, hogy a magyar nemességnek minél elõbb
kezdeményezõ lépést kell tennie, a halogatás ugyanis nagyon veszélyes lehet,
mert ha a bécsi kormány szabadítja fel a jobbágyokat, avagy azok önmagukat, a
nemesség lesz a vesztes fél: nem számíthat a parasztok hálájára, sõt kiteszi
magát a bosszúállás kínjainak. „Ha az elsõt nem tesszük [ti. ha nem a magyar
nemesség szabadítja fel a jobbágyokat], a [másik] kettõnek valamelyike
bizonnyal s közelebbrõl meg fog történni. Borzasztó következésû leendene, ha a
parasztság a régi, részint helytelen, de megfogható s valóban létezõ
gyûlölségét s bosszúját jelen nem-akarásunk méltó botrányának kövén még
élesebbre köszörülvén, erõvel ragadná ki kezeinkbõl azt, mit hogy nékiek adjunk
s engedjünk, már annyira ütött órája.” S hogy a veszélyhelyzetre még
erõteljesebben felhívja a magyar nemesség figyelmét, újból utal a
jobbágyfelszabadítás és a nemzeti kérdés közt Erdélyben fennálló összefüggésre.
„Egyébiránt – írta – semmi sem lehetne Erdély mostani alkotmányosságára s a
magyar nemzetisége tekintetében veszélyesebb, mint még inkább felharagítani a
parasztságot, melynek Erdélyben legnagyobb része oláh, a birtokosság ellen,
melyben létezik ott a magyar nemzeti legfõbb elem és erõ.”[17]
Mindent mérlegelve a
leggyakorlatibb következtetést vonja le: „...eszközöljük törvényes legrövidebb
úton a robot és dézsma eltörlését”. Mivel ez a törvényes lehetõség, vagyis az
országgyûlési határozat az országgyûlés eléggé távoli, május 29-re történt
összehívása miatt egyelõre nem válhatott valóra, Wesselényi javasolja, hogy a
teljes jobbágyfelszabadításig a robotot mérsékelni kell.[18]
Egyébként maga Wesselényi Zsibón,
Turbócán, Kettõsmezõn, Hadadon és egyebütt még március 26-án kihirdette a robot
és a dézsma egy részének elengedését. A magyar jobbágyok számára Wesselényi
magyarázta meg az említett robotcsökkentést, a románoknak a paptelki esperes
ugyanezt román nyelven ismertette. Unokaöccséhez, Wesselényi Ferenchez írt
levelében abban reménykedett, hogy tette jó hatással lesz a jobbágyokra. Egyben
javasolja, hogy a románságnak papjain keresztül tudomására kell hozni, hogy
„valamint Magyarhonban, úgy itt is a parasztok emancipatiója bizonnyal meg fog
történni”, s az állam fogja a földesurakat kárpótolni, de mindez csak akkor, ha
a rend és béke az országban fennmarad, és „lázadások által zavartatni nem fog”.
Levele szerint meg kell értetni a
parasztsággal, hogy másképp „rája nézve a legüdvösb felszabadítása s
tulajdonhozi juttatása ki nem vihetõ”.[19]
Az elõbbiekben sokat idézett
nyílt levelében, amelyet a Pesti Napló, majd a kolozsvári Jelen is közzétett,
kifejtette, hogy a jobbágyfelszabadítást „a Magyarhonnali teljes unió
kimondásával kössük össze, mert a robot és dézsma megszüntetéséért bizonnyal
mindnyájan kárpótlást óhajtunk. Már pedig csak úgy remélhetünk, ha Magyarhonnal
egygyé [!] válandunk.”[20]
Készen volt tehát az erdélyi jobbágyság megszüntetésének a terve, csakhogy az
idõ és az események egyre kétségesebbé tették Wesselényi reményeinek realitását
a békés rendezés iránt. Lássuk hát, mi történt az erdélyi országgyûlés
megnyitásáig.
4. Wesselényi példáját a robot azonnali mérséklésére több földesúr
követte. Így Újfalvy Sándor, a híres emlékíró, ifj. Horváth János, báró Jósika
János, a Konzervatív Párt vezére (!), Jósika Miklós, a kor neves regényírója.[21]
Utóbbi a teljes felszabadítást is kihirdette. Errõl a következõket írta
Wesselényinek április 30-án: „Húsvét elsõ napján olvastam a Pesti Hírlapban
Felszólításodat hozzánk, erdélyiekhez, mellyben bennünket mindenre mi szent
elõttünk kérsz és kényszerítesz, hogy ne
fillérezzünk, mert ha ezt tesszük, úgy a parasztok szabadítják fel magokat
önfejûleg, vagy a kormány fog megelõzni.” A továbbiakban arról értesíti
Wesselényit, hogy egyik jószágán, Galgón a jobbágyok megtagadták az
engedelmességet, ezért Szurdukon, ahol élt, nehogy szintén ez történjék,
„emancipáltam õket”.[22]
Azért, hogy Wesselényi jobban megértse döntését, hangsúlyozza: elõbb arra
gondolt, hogy részben szabadítja fel a jobbágyait, de másként döntött, mert
tudta, hogy az eredmény ugyanaz lesz, tudniillik, „egyáltalán nem fognak
szolgálni”, ezért úgy vélte, hogy „jobb lesz túlesni a bajon egyszerre s nem
kétszerre amputáltatni ujjamat”.[23]
Több mint érdekes, hogy
Wesselényi nem helyeselte kedves barátjának ezt a döntését, amelyet idõ
elõttinek nevezett; a teljes felszabadítást azért nem helyeselte, mert azt –
amint az elõbbiekben már láttuk – véleménye szerint az országgyûlésnek kellett
volna elvégeznie, mégpedig egybekötve az Erdély és Magyarország közti
újraegyesülés kimondásával. Válaszlevelében írta Újfalvynak: az unió
következtében „parasztjaink eliberáltassanak, szint úgy, mint a magyarországiak
kárpótlás mellett”. Hozzáfûzi azonban azt is, hogy jó lenne egy minél több
aláírással megerõsített okiratban a közvélemény tudomására hozni, hogy
amennyiben az unió nem valósulna meg, a jobbágyokat akkor is felszabadítják.[24]
Ismételjük: a jobbágytartó nemesség nagy többsége nem mérsékelte a
szolgáltatásokat, hanem továbbra is követelte azok teljesítését. Ez volt
Wesselényi egyik nagy csalódása. A másik nem kevésbé keserves csalódását a
jobbágyság magatartása okozta.
Elöljáróban megemlítjük, hogy már
1848 tavaszán, április–májusban parasztmozgalmak hulláma zúgott végig Erdély
falvain. Ennek egyik ösztönzõje az volt, hogy Erdély parasztsága már márciusban
tudomást szerzett a magyarországi jobbágyfelszabadító törvény elfogadásáról, s
arról is, hogy ott április 11-én megszûnt a robotoltatás. Az erdélyi jobbágyság
engedetlenségét növelte az a valahol bízvást tudatosan felröppentett álhír,
amely szerint a császár-király felszabadította az erdélyi jobbágyokat, de a
nemesség nem engedte ezt megvalósítani. Miután ez elterjedt a falvakban, a
paraszti mentalitás a maga módján átformálta az álhírt, s követelni kezdte,
hogy a nemesek adják elõ a király felszabadító levelét.[25]
A történelem iróniáját kell
látnunk abban, hogy a jobbágyfelszabadítás õszinte harcosának, Wesselényi
Miklósnak a jobbágyai s éppen a mintafaluban, Zsibón az elsõk között adtak
hitelt a Habsburg-propaganda eme félrevezetõ fogásának. Április 24-én írta Nagy
Lázár gazdatiszt Wesselényinek: 19-én a zsibói jobbágyok gyûléseztek az
iskolában, ahol elhatározták, hogy kényszeríteni fogják papjukat „a király
által nekiek régen leküldött szabadságpecsétes levél felolvasására”, amelyet
elrejtett; kényszeríteni szándékoztak a „szabadságzászlónak toronyba léendõ
kiütésére” is.[26] Wesselényi
más jobbágyfalvai: Turbuca, Solymos, Kettõsmezõ, Hadad teljesen beszüntették a
robotot.[27]
Súlyosabb eset történt Völcsökön, ahol a nép lecsendesítésére kiküldött két
megyei követ közül az egyiket – Vajda Györgyöt – holtra verték a parasztok.
Wesselényin nagy nyugtalanság
lett úrrá a parasztmozgalmak miatt, amelyek éppen úgy kezdõdtek, ahogyan
évekkel azelõtt megjósolta: a mozgalmakban valóban magyar jobbágyok is részt
vettek, sõt kezdeményezõk voltak, s nem mint magyarok, hanem mint elnyomottak
kapcsolódtak be az 1848-as eseményekbe. Pestrõl gyorsan leutazott Zsibóra, hogy
személyesen lássa, mirõl van szó. Onnan írja Batthyány Lajos miniszterelnöknek:
„a parasztság eszméje”, hogy „az urak s nemesség tartja õket még mind elnyomva,
és nem akarja nekik kiadni a szabadságot, mellyet a Császár nekiek már rég
megadott”. De Wesselényi arra is felfigyelt, hogy többrõl van itt szó, mint a
robot megszüntetésérõl, hiszen a „Császár által kiadott, de a nemesség által
duggatott szabadságlevélben az van parancsolva, miképp minden föld, tehát az
uraságé is, köztök felosztassék”.[28]
Az április–májusi mozgalmakat
végül is sikerült ígéretekkel és katonai demonstrációkkal ideig-óráig
lecsendesíteni. Ekkor Wesselényi a Partium visszacsatolását intézõ
kormánybiztosként mûködött Közép-Szolnok és Kraszna vármegyében, valamint Kõvár
vidékén. Miután ezt a feladatát teljesítette, figyelmét nyomban a Kolozsvárt
nemsokára összeülõ erdélyi országgyûlés elõkészítésére fordította.
5. Wesselényi és azok az erdélyi liberális nemesi politikusok, akik
a forradalom kezdete óta az erdélyi magyar mozgalom élén álltak, a Kolozsvárra
összehívott országgyûlés elsõ pontjául az unió elfogadását ajánlották a
rendeknek. Mivel azonban a május 15–17-én lezajlott balázsfalvi Román Nemzeti
Gyûlés határozata feltételeket szabott az unióval kapcsolatban,[29]
Wesselényi szükségesnek tartotta, hogy az országgyûlési elõkészületek során a
jobbágyfelszabadítás mindig az unió ügyével együtt szerepeljen a politikai
közleményben és a sajtóban. „Nincs semmi mit inkább kellene tele torokkal
kiáltani, mint azt, hogy azért kell az Unió, mert az olá s magyar paraszt [...]
egyszerre szabaddá leendenek, s az olá és magyar paraszt egyszerre mindazon
jogokban részesülend, mely[ek] eddig csak a nemeseké voltak; ezek pedig az
ország terheit az eddigi parasztokkal
hordozandják, továbbá, hogy egyik vallásbelinek s egyik nemzetfiának szint
annyi joga leend, mint a másikból valónak.”[30]
Bár a fenti s ahhoz hasonló
nyilatkozatok hátterében lehetett taktikai meggondolás is, nevezetesen az, hogy
a románok támogatását az unió iránt a jobbágyfelszabadítás révén az erdélyi
magyar politika megnyerje, nem vitás, hogy Wesselényi õszintén óhajtotta a
jobbágyrendszer megszüntetését, a parasztság jogokhoz és tulajdonhoz
juttatását. E szándéknak egész politikai tevékenysége bizonyságtétele volt,
majd a május 29-én megnyílt országgyûlésen való állásfoglalása s tevékenysége
döntõ módon hozzájárult egy olyan jobbágyfelszabadító törvény elfogadásához,
amely Európának ebben a régiójában bizonyosan a parasztság számára a legjobbak
közé tartozott.
Wesselényi tagja volt a május
26-án megválasztott Indítványozó Bizottságnak, amelyben mellette részt vett id.
Bethlen János, a liberális nemesség egyik vezére, Kemény Dénes, a kiváló
jogtudós, Berde Mózes, a székely határõri rend követe, Szász Károly, a
nagyenyedi református kollégium professzora és mások. Az úrbéri törvény
tervezetének kidolgozása ezeknek a mûve volt.
Az országgyûlés május 30-án
megszavazta az Erdély és Magyarország újraegyesítését kimondó törvényt, amelyet
az uralkodó június 10-én szentesített. Az unió-törvény tulajdonképpen azt is
jelentette, hogy mindazon vívmányok, amelyeket a magyar forradalom elért,
Erdélyben is érvénybe lépnek, de az erdélyi sajátosságokra való tekintettel
ezekrõl mégis külön törvények születtek.
A jobbágytörvénycikk
„szerkezetét” június 6-án az országgyûlésben Wesselényi terjesztette elõ.
Eseményekben nem szûkölködõ életének jelentõs pillanata volt ez, amikor szépen
megszerkesztett szónoklatokkal méltatta ezt a valóban nagy történelmi eseményt.
Az emberiség és másfél millió lakos ügyében emel szót – mondta; azokért, akik
eddig csak dolgoztak, akik adót fizettek, és közmunkáztak. Akiket e nagy ügy
részvéttel át nem hat, azoknak a szabadság, egyenlõség, testvériség hármas
jelszava csupa üres frázis. Neki jutott a szerencse, hogy kimondhassa a nagy
változást: ne legyen többé pórnép, hanem legyenek szabad polgárok. Legyenek a
törvény elõtt mindnyájan egyenlõek, legyenek a közös jog és elkötelezettség
szerint testvérek. Az áldozatnak (ti. amelyet a nemesség a
jobbágyfelszabadítással hoz) kül- és belbecse csak akkor lesz, ha lelkesedéssel
teszik. Kéri, fogadják el indítványát a robot és dézsma eltörlésérõl. Ekkor a
teremben mindenki felállt, s ezzel a tervezet elfogadása mellett szavazott.[31]
Az erdélyi országgyûlés IV.
törvénycikke a bevezetõjében leszögezte: „Az úrbériségeken (colonicaturákon)
eddig feküdt úri szolgálat (robot), dézsma és pénzbeli fizetések e törvény
által eltöröltetnek.” A törvény negyedik paragrafusa értelmében az eddigi
úrbéresek tulajdonába került az a földmennyiség, amely a törvény kimondásakor
használatukban volt.[32]
Erdélyben a jobbágyság általában
kedvezõen fogadta a jobbágytörvényt, amely 1848. június 18-án lépett érvénybe.
Külön hangsúlyoznunk kell, hogy a törvény nem tett semmiféle különbséget román,
magyar és más nemzetiségû jobbágy felszabadításának feltételei között. Ezért
írta az 1848-as erdélyi forradalom egyik befolyásos román vezetõje, a késõbbi
jeles történetíró, a Gazeta Transilvaniei fõszerkesztõje, George Bariþ, hogy
1848-ban Erdélyben a jobbágyság megszûnt mindörökre.[33]
A jobbágytörvény elfogadása az
1848-as forradalom legmaradandóbb alkotásának bizonyult, de 1848-ban nem
váltotta be Wesselényiék reményeit. A törvény gyakorlati alkalmazása során
ugyanis mindinkább szaporodtak a súrlódások a volt földesurak és volt
jobbágyaik között, mert sok esetben nehezen lehetett szétválasztani (éppen a
Wesselényi által annyit szorgalmazott úrbéri rendezés hiánya miatt) a nemes és
a jobbágy földjét, s mivel mindkét fél igényt tartott egyes birtokrészekre,
megkezdõdtek az összeütközések. Ezek azonban önmagukban nem vezettek volna
felkeléshez, bár a föld nélkül maradt ún. szerzõdéses zsellérek kétségbeesésükben
jogosan zúgolódtak.[34]
Az erdélyi parasztmozgalmak új hullámának elindulását döntõ módon más tényezõk
határozták meg.
A parasztmozgalmak új, õszi
hulláma, amely általános felkelésbe csapott át, a magyar forradalom és a bécsi
kormány közt kirobbant ellentét kapcsán indult el. Ennek során Puchner generális,
az erdélyi birodalmi haderõ fõparancsnoka megtagadta az engedelmességet a
magyar kormánynak. Ezt megelõzõen a szeptemberi román nagygyûlésen – Bécs
sugallatára – általános román népfelkelést határoztak el, amelynek szervezését
a két román határõrezred vette kézbe. Különösen aktív volt a naszódi
határõrezred fõparancsnokává akkor kinevezett Urban alezredes, aki
felszólította Erdély északi részének falvait, hogy a Habsburg-hatalomra való
eskütételre jelenjenek meg Naszódon. Mivel a magyar kormány elleni felhívások a
magyar nemességet a király és a császár ellen szervezett összeesküvéssel és más
hamis vádakkal illették, a parasztság ezt úgy értelmezte, mint a földesurak
elleni felkelésre történõ felhívást. Nyomban megkezdõdtek az udvarházak és
kastélyok elleni támadások. Az összefogdosott nemesi családokat elhurcolták,
sokakat meggyilkoltak.[35]
Az általános felkelésbõl nem
maradtak ki Wesselényi Zsibója és más jobbágyfalvai sem, sõt azok ismét
elöljártak a mozgalomban.
Közép-Szolnok megye elsõ
alispánja, Bálint Elek a Vay Miklós erdélyi királyi biztoshoz küldött levelében
részletesen beszámolt a Wesselényi Miklós uradalmában történtekrõl.
Nevezetesen: október elején a megyében kiütött parasztmozgalmak ellen
statáriális bíróság kezdett mûködni. A bíróság a bakót Szilágycseh mezõvárosba
rendelte, de ott dolga nem akadt, s ezért a helység bírái (valószínûleg, hogy
szabaduljanak tõle) Zsibóra irányították, holott ebben a helységben senki ellen
sem hoztak bírósági ítéletet! De a bakó jövetelét a helybeliek egy része félreértette:
a zsibói magyar parasztok október 5-én „a harangot félre verve az egész oláh
ajkú környékbeli polgárokat fel lázasztották”, s erre mintegy háromezren
gyûltek össze ebben a helységben. A bakót elfogták és megkötözték, majd a
református papot vették üldözõbe, aki a Wesselényi kastélyába menekült, de
elfogták, s megkötözve, megkínozva vitték Naszódra Urbanhoz. Mihályi Gábor
Máramaros megyei királyi biztos a miniszterelnöknek a fentiekrõl referálva
kiemelte, hogy Zsibó helységének magyar lakosai is Urban ezredes parancsainak
engedelmeskedtek.[36] Ennek során
a jó hazafi református papot meghurcolták, a kastélyt bántalmazták, rongálták,
raboltak. Más források pontosítottak: a jobbágyok és zsellérek egy része
cselekedett így.
Mindez arról tanúskodik, hogy 1848
õszén a volt jobbágy, ha magyar is, még mindig nem foglalta el méltó helyét a
nemzet testületében. Ám ehhez sietünk hozzáfûzni, hogy az 1848. õszi tragikus
események során a nemzetiségi konfrontációk, a Habsburg kamarilla
magyarellenességének leleplezõdése után megtörtént a „tudatváltás”: 1849-ben
már a volt magyar jobbágyság is támogatójává vált a szabadságharcnak. Zsibó
lakossága is igyekezett kijavítani a nevén esett csorbát: 126 zsibói iratkozott
be nemzetõrnek, s az egész falu buzgólkodott Bem csapatainak élelmezésében.[37]
De lássuk, hogyan érintették a
fentiek Wesselényit.
Az õszi parasztmozgalmak s más
erdélyi események híre már Freywaldauban – a Gräfenberg melletti mezõvárosban –
jutott Wesselényi tudomására, ahová családjával a szeptemberi „fordulat” miatt
menekült.[38] Bár Bálint
Elek alispán és mások is kímélni próbálták azáltal, hogy a Wesselényi számára
rendkívül lesújtó részletekrõl[39]
nem írtak, azt nem hallgathatták el, hogy a Partium s fõként Kõvár-vidék és
Közép-Szolnok megye parasztsága felkelt, s a nemesség, tisztviselõk, papok
élete, ha magyarok voltak, veszélybe került. A „keserû poharat” mégis Zsibó
jelentette Wesselényi számára. Kétségbeesésében még Berzenczey Lászlótól, az
agyagfalvi Székely Nemzeti Gyûlés és katonai tábor megszervezõjétõl is
segítséget kért, hogy a feldühödött parasztságot megfékezzék. „Az én megyémben,
Közép-Szolnokban is a bujtogatások s
ámítások gonosz eredményt idéztek elõ. Ott – fájdalom – épen [!] egy magyar
hely, t.i. Sibó helysége vált a vandál kegyetlenségeket ûzött lázadásnak”
központjává.[40] Félti a
magyarságot, a Partiumot, Erdélyt és az annyi gonddal megszervezett gazdaságát
is. Sok levelet ír, töpreng, okokat keres, de a legnagyobb csalódást okozó
Zsibó magatartására nem talál magyarázatot. 1850. január 24-én még mindig azon
kesereg kedves barátjának, Újfalvy Sándornak írt levelében, hogy írják meg a
valót, ne burkolják „homály”-ba a történteket, mert minden, amit Zsibóról tud,
„talányok rám nézve”.[41]
A sors azonban úgy akarta, hogy a
„talány” megfejtésére sohase kerüljön sor, s ne lássa meg az annyira szeretett,
de akkor feldúlt Zsibót. Miután Freywaldauból hazaindult, Pesten az
Emmering-fogadóban 1850. április 21-én a megfázásból kapott tüdõgyulladás
kioltotta életét Erdély valaha élt egyik legnagyobb politikusának.[42]
*
Wesselényi Miklós küzdelme a
jobbágyfelszabadításért sikeres küzdelem volt. Az 1848. június 6-án Kolozsvárt
ülésezõ diéta által megszavazott s június 18-án életbe lépett IV. törvénycikk
eltörölte az évszázados rendi-feudális történelmi rendszert, s ezzel
elhárította a polgári társadalom kialakulásának az útjából a legnagyobb közjogi
akadályt. 1848-ban egy új parasztosztály született Erdélyben, amelynek nagyobb
része szabad földtulajdonos volt, s ez lehetõvé tette a kistulajdonra épülõ,
öntörvényû családi földmûvelési rendszer megszületését és tartós fennmaradását.
Azt az átalakulást, amelynek Wesselényi Miklós egyik kiemelkedõ elõmozdítója
volt, Erdély újkori történetének legjelentõsebb társadalomtörténeti
eseményeként kell számon tartanunk.