Kovács Ferenc
Bitay Árpád száz éve
A Trianon utáni újrakezdés hatodik esztendejében elérkezett
az ideje annak, hogy elkészüljön a toll forgatóinak, a tudományosság itthon
maradt és megcsappant mûvelõinek számvetése az elsõ öt esztendõrõl, mint ahogy
szükség lett a további lehetõségek, feladatok körvonalazására is. Ez a
különbözõ szakterületeken végzett számvetés kötetté állott össze György Lajos
szerkesztésében, és Pásztortûz 1925
címmel megjelent a következõ esztendõ elején a Minerva Irodalmi és Nyomdai Mûintézet
kiadásában. A szerkesztõ György Lajos 36 esztendõs tanár, tankönyvíró,
iskolaigazgató, már publikáló tudós és máskülönben a kisebbségi kulturális élet
mindenese, akit Tamási Áron Amerikából barátjának, Jancsó Bélának címzett egyik
levelében így jellemzett: „A Tizenegyek könyvére már csak György Lajos
emlékezik, ki – mint bolhát – esténként bizonyára örökké megszámlálja az
erdélyi könyveket.”[1] Bizakodó
ember volt György, mert az Elõszóban
le merte írni a következõ mondatot: „A leszakítást követõ nehéz idõkben erdélyi
magyarságunk az ezeresztendõs magyar kulturális egység letört darabjaként
pillanatnyilag zavarban állott a magárahagyatottsága és új életének
idegenszerûsége elõtt, de egyetértése, együttérzése és együttmûködése lehetõvé
tették egy komoly életet jelentõ, önálló kulturális munkának a megkezdését.”[2]
Ez a szöveg nem mondott teljesen új dolgot, és a
megfogalmazásban sem õ volt az elsõ. E célkitûzés – nemcsak kulturális szinten
– elhangzott már Kós Károly 1921. január 21-én közreadott felhívásában, a Kiáltó szóban: „Az lesz a mienk, amit ki
tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a
kötelességtudóknak, az elõre nézõknek. Álljanak elõ, ne szégyenkezzenek, ne
aludjanak, ne duzzogjanak.”[3]
Sokan elõálltak. Még többen elmentek. Akik maradtak,
dolgozni kezdtek. Köztük Kristóf György szászvárosi irodalomtanár is, aki
1921-tõl elõbb helyettes, majd rendkívüli, végül 1926-tól rendes egyetemi tanár
lett a kolozsvári I. Ferdinánd román egyetemen. Õ írta 1924-ben A romániai magyar szellemi élet néhány
problémája címû tanulmányában: „Ami tudományos életünket illeti, egész
sereg olyan körülmény van, ami a remény fonalának kurtára sodrására
kényszerít.” Mégis remél, sõt már egy sajátságos feladatot is tûz ki a
kisszámú, de lelkes tudósgárda elé: „Szó van olyan feladatokról, amilyeneknek a
vizsgálata és megoldása sajátosan erdélyi, amelyeket senki más el nem végezhet,
csak erdélyi tudós, Erdély földjén.”[4]
Erre a munkára vállalkozott egy ifjú székely is, aki az
elsõ világháború alatt jogot tanult, de megjárva az itáliai harctereket, a
doberdói poklot, gázmérgezést szenvedett a piavei csatában, hazajött, és látva
az itteni helyzetet, rögtön megértette: kisebbségi sorban nem elsõsorban
ügyvédre van szükség, hanem az új helyzetben tájékozódni képes, a románsággal
kapcsolatot felvenni tudó emberekre. A leszerelt tartalékos hadnagy
beiratkozott hát a román egyetemre, és 1923-ban történelembõl és román
irodalomból magyarként elsõnek szerzett kitüntetéssel tanári diplomát.[5]
Ez az ember Bitay Árpád volt, aki száz esztendeje, 1896.
július 20-án született, tehát a millennium évében és történetesen a millennium
fõvárosában, Budapesten, szülei ugyanis az ünnepségeket mentek föl megnézni.
Az õ életmûvére szeretnénk most emlékeztetni. E sorok írója
1977-ben jelentette meg a Politikai Kiadó Testamentum sorozatában Bitay Árpád címû munkáját.[6]
A könyv Bitayról szóló tanulmányt tartalmazott, valamint válogatást írásaiból
és levelezésébõl. A kézirat eredetileg 400 lap terjedelmû volt, de csak a fele
jelenhetett meg – nemcsak a sorozat számára megszabott terjedelem, hanem Bányai
László történész véleményezése miatt is. Bányai, Bitay egykori tanítványa,
akivel a római katolikus egyház pénzén együtt járt külföldi tanulmányúton,
helytelenítette a kötetben a magyar történelemre vonatkozó írásokat, a csángók
eredetérõl szóló tanulmányokat és általában minden olyan anyagot, amely
szerinte nem a román–magyar barátságot hirdeti. Javasolta, hogy Bitay „gyönge”
fordításaiból se közöljünk semmit. Emiatt csonkára sikerült a kötet, és ha nem
is lett hamis, de homályos lett a Bitay-kép. Például kimaradt a kötetbõl
levelezésének azon része, amelyet olyan tudósokkal folytatott, akik Bányai
szerint nem voltak „szalonképesek”, mint például Gyalui Farkas, György Lajos,
Kristóf György, Pintér Jenõ, Lyka Károly, Fináczy Ernõ és mások. És kimaradt az
a tanulmányrészlet is, amelybõl jobban megérthettük volna, milyen körülmények
és kik között válhatott az ügyvédi diplomás fiatalember kisebbségi életünk
egyik jelentõs személyiségévé.
Az egyetemet 1919 õszén átvette a román hatóság. A tanárok
jó része elment, de egyesek maradtak, és felekezeti iskolákban helyezkedtek el.
Márki Sándor történész a Kolozsvári Református Teológiára ment át, és ott
tanított 1921 õszéig. Márki – Bitay egykori professzora – tanácsolta neki, hogy
váltson hivatást. Bitay be is iratkozott a Brassó melletti Hosszúfalun rendezett
román nyelvtanfolyamra, és azt kitüntetéssel végezte el. Ez a diploma
feljogosította arra, hogy mint helyettes tanár román nyelvet és történelmet
adjon elõ. György Lajos, a Marianum akkori igazgatója meghívta õt a leánynevelõ
intézetbe, ahol a tanítóképzõben, a gimnáziumban és a felsõkereskedelmi
tagozaton az 1920–21-es tanévben heti 30 órában tanított.[7]
Nagyszerû tudományos mûhelybe került itt. Az egykori
egyetemi tanárok közül a Marianumban tanított a régész Roska Márton, a geológus
Balogh Ernõ, a történész Buday Árpád, a jogász Grandpierre Emil. Rajtuk kívül a
nyelvész Csûry Bálint, az irodalomtörténész Rajka László, a matematikus Wildt
József, a történész Bíró Vencel, a Piarista Gimnázium igazgatója, a
szavalómûvész és magyar–latin szakos tanár György Dénes, a festõmûvész Szopos
Sándor és Tóth István, a geológus id. Xántus János.
E tanári, tudósi, mûvészi körben örök barátságot kötött
Bíró Vencellel, György Lajossal, Kristóf Györggyel. Bizonyára tõlük tanulta meg
azt is, hogy egy kisebbségben élõ tudós nem foglalkozhat csupán saját
szakmájával: mindenre ki kell terjednie figyelmének. És közéleti embernek is
kell lennie. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg György Lajos: „Bármennyire arra
volt hivatva Bitay Árpád, hogy csak a tudomány mûvelésének éljen, a kisebbségi
élet nem nélkülözhette, sõt állandóan igénybe vette értékes szolgálatait.”[8]
E szolgálat pedig azzal kezdõdött, hogy másodszor is beiratkozott
az egyetemre. Most már az új román egyetemen lett diák. Itteni tanárai közül a
nyelvész Sextil Puºcariu, a kolozsvári román egyetem elsõ rektora áll
legközelebb hozzá, és õ veszi észre, hogy ebbõl a fiatalemberbõl nemcsak tanár,
de tudós is lesz. De tanítja õt a prorektor, a történész Nicolae Drãganu, aki
még a magyar egyetemen kezdte pályafutását. És még három jeles történész:
Silviu Dragomir, Ion Lupaº és Alexandru Lãpedatu. Még az irodalomtörténész Gh.
Bogdan-Duicãnál és a pedagógus Onisifor Ghibunál vizsgázott. Az újra diákká
lett Bitay egyetemi kollégája, Octavian ªireagu, a késõbbi költõ és a két
világháború közötti romániai magyar költészet egyik jeles román tolmácsolója
így mutatta be diáktársát 35 esztendõ múlva: „1921. október elsõ felében a
román nyelvészeti szeminárium termébe egy középtermetû, pirospozsgás, rövid
bajuszú, aranycvikkeres, megnyerõ külsejû ismeretlen fiatalember lépett be. Az
akadémiai negyedóra elteltével illusztris professzorunk, Sextil Puºcariu, a
kolozsvári egyetem elsõ román rektora megjelent az ajtóban. Megpillantván a
jelen lévõ vendéget, a következõ szavakat intézte hozzánk: »Engedjék meg,
uraim, hogy bemutassam önöknek dr. Bitay Árpád urat, aki a délelõtt folyamán
azt az óhaját fejezte ki, hogy addig is, amíg rendes hallgatónak beiratkozik,
jelen lehessen elõadásaimon.«”[9]
A diákból hamarosan Puºcariu munkatársa lett két román
tudományos folyóiratnál: a Dacoromania és a Muzeul Limbii Române hasábjain.
Elsõ közleménye a Dacoromaniában: O
poezie a lui Gh. ªincai.[10]
Majd még ugyanebben az évben : Sprijinitorul
lui ªincai în
Roma, cardinalul de mai târziu Stefano Borgia.[11]
És 1922-ben megküldte tanárának, a Brassó melletti Törcsvár környékén nyaraló
Puºcariunak elsõ önálló kötetét is. A professzortól a levél augusztus 20-án érkezett:
„Kedves Bitay úr, köszönöm Önnek az értékes ajándékot, melyet nekem küldött: A
román irodalom történetét. Élvezettel olvastam el. Az Ön könyve az elsõ idegen
nyelvû ilyen természetû sikerült írás: gazdag az információs anyaga, tiszta
képet nyújt, jó a hangsúlyozása.”[12]
Bitay eljuttatta irodalomtörténetét és új nyelvészeti
könyvecskéjét Nicolae Iorgának, a jeles történésznek is. A Prahova völgyi
Vãlenii de Munteban nyári szabadegyetemet vezetõ Iorga mindkét könyvet innen
köszöni meg: „Szeretném, ha az Ön nyelvén tudnék válaszolni, amelyen annyi
történelmi forrásmû íródott, amelyeket felhasználtam, de mivel feleségem
tökéletesen ismeri e nyelvet, nem fordítottam gondot arra, hogy megtanuljam
ifjúkoromban. Ön nagyszerûen ismeri a mi nyelvünket, és elismerésemet fejezem
ki érte, amiért ilyen hamar áttekintette irodalmunkat. Az Ön könyve a legjobbak
közül való, és kívánom, hogy az vigye honfitársai közé a mi lelkiségünk
megismerését, amely soha nem volt idegen és most sem idegenkedik az Ön népe
igazi lelkiségének megértésétõl, ahogy azt egy szép és gazdag irodalom
kifejezi. Fogadja, kérem, drága kolléga úr, megkülönböztetett nagyrabecsülésem
kifejezését.”[13]
E levél után nem sokkal meghívó is érkezett Iorgától:
1923-tól tartson Bitay elõadásokat az õ nyári szabadegyetemén, Vãlenii de
Munteban. És õ 1937-ig, halála évéig tizenöt esztendõn át fölvázolta a magyar
irodalom fejlõdését, bemutatta a történelem nagyjait, a magyar–román
kapcsolatokat a fõleg regáti tanárokból álló hallgatóságnak. Szabadon tartotta
elõadásait, és jegyzetei sem maradtak meg. Csak a szabadegyetem évi
programfüzetei és az újságok alapján tudjuk nyomon követni ezt a munkásságát.[14]
Közben Iorga mint politikus is bemutatkozott. 1931 elején
megnyerte a választásokat, és kormányt alakított. Szakértõi, úgynevezett
„nemzeti egység” kormányában õ maga töltötte be a közoktatási és
kultuszminiszteri tárcát is. A miniszterelnökség mellett kisebbségi
államtitkárságot létesített. Államtitkárnak az erdélyi szász Rudolf Brandschot
nevezte ki, Bitayt pedig a magyar osztály vezetésével bízta meg „consilier la
Preºedinþia Consiliului de Miniºtri” címmel. Megbízását Bitay annál is inkább
komolyan vette, mert két „hivatali vereség” állt már mögötte. Egyik egyetemi
jellegû: 1924 õszén a kolozsvári egyetem bölcsészettudományi kara a magyar
nyelv és irodalom katedrán Kristóf György professzor mellett egy lektori állást
is létesített, nyelvészeti profillal. Kristóf beleegyezésével a kar Bitayt
javasolta ennek a tisztségnek a betöltésére. Õ ekkor az erdélyi római katolikus
státus igazgatótanácsában tanügyi szakreferensi tisztséget töltött be. Ezt az
állását feladva 1927-ben és 1928-ban Berlinben és Lipcsében készült leendõ
egyetemi pályájára, jeles professzorok, Weigand, Gamillscheg elõadásait hallgatva.
A lektori állást azonban végül is nem töltötték be. Bitay a gyulafehérvári
római katolikus teológián kapott katedrát, ahol latin nyelvet, román nyelvet és
történelmet tanított.
Második vereségét az 1928. évi decemberi
képviselõválasztásokon szenvedte el, ahol az Országos Magyar Párt Csík megyében
a harmadik helyen jelölte, és nem került be a parlamentbe.[15]
Gondolta, ha egyetemi katedrára nem juthatott, ha képviselõ
nem lehetett, talán a minisztériumban tehet valamit. Csakhogy a Iorga-kormány
egy év után megbukott, ám ez az egy év és néhány hónap (1931. április–1932.
július) is elég volt számára ahhoz, hogy rendezze a magyar háborús rokkantak
ügyét, elismertessen több, 1918 elõtt kiadott diplomát, visszaszerezze az aradi
római katolikus fõgimnázium 1921-ben elvesztett nyilvánossági jogát.[16]
És síkraszállt a római katolikus státus vagyonának védelme érdekében, hisz
tudta, hogy ez a vagyon iskolákat tart fenn, diákoknak biztosít otthont. A
harmincas évek elején Onisifor Ghibu egyetemi és ortodox teológiai tanár
támadta a legvehemensebben a státust. Több cikket is írt ellene, s azokban
igyekezett kimutatni, hogy a státusvagyon a nép vagyona, a nép vagyona pedig az
egész hazai közösség vagyona, tehát az államé. Jogilag is támadta Ghibu a
státust, és annak megszüntetését, felszámolását kérte. Bitay valóságos
cikksorozatot írt Mészáros Cyrill álnévvel Ghibu fejtegetései ellen az Erdélyi
Tudósító 1932–1933. évi számaiban.[17]
Közben pedig haladt elõre a maga útján. Cikkezett,
elõadásokat tartott, csak arra nem jutott ideje, hogy valami nagy, összefoglaló
munkába kezdjen. Igaza lett hát Kristóf Györgynek: „Olykor csak szegecselt, de
máskor gerendát illesztett a hídba, mikor s ahogy a szükség kívánta. Élõszóval
és nyomtatásban ismertette a románság elõtt románul a magyar irodalom és a
magyar mûveltség értékeit, ugyanakkor elõttünk és számunkra a román irodalmat
és történelmet.”[18]
A legjobbak felfigyeltek erre. Román kortársa és
nagyrabecsülõje, a kolozsvári görög katolikus esperes, Ilie Dãianu ezt írta
róla: „A múlt szenvedélyes kutatója volt. Olvasta, tanulmányozta, beutazta a
múlt nyomdokait, és kiadatlan dokumentumok, levéltárak és könyvtárak
bizonyságai alapján újjáteremtette Erdély és Moldva vagy Erdély és Havasalföld
rég feledésbe merült kapcsolatait. Az örökkévalóságnak ezeket a hõseit
vonultatta fel példaképül a jelenbeli békés együttmûködés mellett.”[19]
Veress Endre, a román–magyar kapcsolatok elismert
búvárlója, a Fontes Rerum Hungaricum és a Fontes Rerum Transylvanicum
szerkesztõje és kiadója 1925-tõl szintén kapcsolatban állt vele. Íme, elsõ
levelének kezdõ sorai: „Rendkívüli érdeklõdéssel figyelem megbecsülhetetlen
nagy értékû irodalmi mûködését, melyet 1918 óta – a változott viszonyok között
– magyar–román tárgyú cikkei és tanulmányai által mind szélesebb körben
nemzetünk becsülete és tisztelete javára kifejt, és ezért engedje, hogy bár
ismeretlenül, saját hasonló irányú irodalmi mûködésem eddigi két tanulmányát,
mely a Román Akadémia kiadásában nemrég megjelent, hálás elismerésem és õszinte
tiszteletem jeléül és emlékéül megküldhessem.”[20]
Bitay õ maga választotta – a kényszer parancsa szerint –
hídverõ szerepét és munkássága tárgyát. Azt is például, hogy magyarra fordítsa
N. Iorga Fatalitate címû drámáját
vagy magyarról románra Kristóf György Jókairól szóló tanulmányát.[21]
De egy idõ után szeretett volna valami mást is tenni. Ekkor került
Gyulafehérvárra teológiai tanárnak, és ekkor kezdett egyházi vonatkozású
cikkeket írni, tehát jogosan nevezhetjük õt egyháztörténésznek is. Ekkor
jelenteti meg a Kolozsvárt is tanító piarista paptanárról, Bolla Mártonról
szóló tanulmányát,[22]
Karácsonyi János történész, nagyváradi címzetes katolikus püspök A magyar nemzet honalapítása c.
könyvérõl szóló ismertetését,[23]
Gyulafehérvár Erdély mûvelõdéstörténetében c. munkáját[24]
vagy az Erdély jeles katolikus papjai
c. összeállítását.[25]
Ugyanebbe a témakörbe tartozik a György Lajos által szerkesztett Öregdiák visszanéz címû kötetben
megjelent írása: Termékenyítõ lelkek, kik
a kolozsvári róm. kath. fõgimnáziumban gazdag életeket indítottak útnak.[26]
És az erdélyi magyar történelem is érdekli: két tanulmányt írt Báthory István
erdélyi fejedelemrõl,[27]
ismeretlen adatokat közölt Kemény Zsigmond életérõl,[28]
Kõrösi Csoma Sándor hagyatékáról.[29]
Ezenkívül Bíró Vencel, György Lajos frissen megjelent könyveirõl írt
ismertetéseket.[30]
Sokat foglalkozott a magyar–román nyelvi kapcsolatokkal.
Talán ez az érdeklõdés juttatta el õt a moldvai román nyelvjárás magyar
jövevényszavainak tanulmányozásáig. De még elõtte olvasta professzorának,
Sextil Puºcariunak 1923-ban a Dacoromania folyóiratban a román jövevényszavakról
szóló tanulmányát. Bitay Nyelv- és
névtörténeti tanulságok címû tanulmányában idézte professzorát: „...egykor
a Kárpátoktól keletre nagy számban élt együtt a magyarság a románsággal; a
Kárpátok számos magaslata, több folyónév s az a körülmény, hogy Észak-Moldva
olyan vidékein is feltûnõ magyar eredetû szavak vannak a románság nyelvében,
ahol a magyarság ma már nem él, mind ezt bizonyítja.”[31]
Bitay felsorol néhány Muscel környékén használt szót, így például a sabas szót is, a következõ szóösszetételekben:
„Te cunosc dupã sabas.” Szerinte ez nem jelenthet mást, mint „Megismerlek szabásod után.”[32]
A moldvai szókincset vizsgálva arra is rámutat, hogy már a 17–18. századi
moldvai krónikások, Gh. Ureche, Miron Costin, D. Cantemir mûveiben is találunk érdekes
magyar eredetû szavakat, mint ahogy a iaºi-i városrész neve: Copou nem más, mint a kapu ómagyar alakja.
Íme, talán így jutott el Bitay a moldvai magyarsághoz, a
csángó kérdéshez. Tíz év alatt: 1924 és 1934 között tíz kisebb-nagyobb írása
jelent meg errõl a témáról.[33]
Kutatásainak összefoglaló írása A moldvai
magyarság.[34] Ebben a
munkájában mutat rá, hogy Gegõ Elek történész, a kolozsvári piaristáknál Jósika
Miklós tanára már 1838-ban írt a csángókról. Egy másik munkájában Vióla József
moldvai fejedelmi orvosról ír, aki az ottani magyar népköltés gyûjtõje is volt,
sõt közöl két Vióla által gyûjtött népdalt is.[35]
Többször is felkereste Madéfalvát, ahol a székely határõrezred felállítása
miatti tiltakozásul Buccow generális 1764. január 7-én ágyúval lövetett az
ellenállókba. Akkor a csíkiak közül sokan átmenekültek a Kárpátok túlsó
oldalára, Moldvába. Egy pap, a szentléleki plébános, Zöld Péter lett a
menekültek istápolója. Az õ egyénisége is több írásra késztette Bitayt.[36]
Összehasonlítva Bitay adatait Nyírõ József 1939-ben az Erdélyi Szépmíves Céhnél megjelent Madéfalvi veszedelem címû regényével, észrevehetjük, hogy Zöld
Péter alakját Nyírõ a Bitay által feltárt adatok alapján regényesítette meg. A
regényíró kisebbik leányától, Ildikótól, férjezett Balázsfalvi Gedeonnétól
megtudtam azt is, hogy apja a regényírás elõtt-közben sûrûn forgatta Bitay
közleményeit. Jól ismerhették egymást, hisz Nyírõ a fehérvári teológián volt
növendék, Bitay pedig itt lett tanár. Sajnos, amikor a Nyírõ-regény megjelent,
Bitay már nem élt.
Ez a példa és sok más is mutatja, hogy Bitay érdeklõdését
nem merítette ki a román–magyar történelmi együttélés, együttmûködés témája.
György Lajos nem esett abba a hibába, hogy tanítványát csak mint „hídépítõt”
mutassa be. Közleményeinek könyvészete is ezt igazolja.
És még nem említettük mûfordításait. Tizenkét román írótól
harminchat írást, jórészt novellát fordított. A legtöbbet Creangãtól, N.
Iorgától és Emil Isactól.[37]
De fordított magyarra angolból, olaszból, németbõl is. Különösen jól sikerült
Mark Twain két elbeszélésének tolmácsolása: A
ciceróné és Egy középkori regény.[38]
Arra is vállalkozott, hogy megszólaltassa román nyelven Jókait. Nyírõ Józsefet,
Gyallai Domokost, Szabó Máriát, Kovács Dezsõt. Ezek a fordításai az 1925–1927.
évekre esnek. Az öt Jókai-fordítása Kristóf György Jókai születése századik
évfordulójára írt ama tanulmánykötetében jelent meg, melyet ugyancsak õ
fordított román nyelvre.[39]
A többi fordítások a bukaresti Universul Literarban jelentek meg 1925-ben.
Bitay Árpád mindössze tizenöt esztendeig dolgozhatott. Ez a
tény és betegsége a magyarázata annak, hogy 365 különbözõ publikációja[40]
mellett, melyeknek túlnyomó része napilapokban, folyóiratokban jelent meg,
önálló kötetet három-négy füzetecske kivételével nem hagyott hátra. Úgy is
mondhatnánk: negyven évi rövid élete szétforgácsolódott. Ezt a munkát mégis
értékelték magyar és román részrõl egyaránt: 1924 óta tagja volt az Erdélyi
Irodalmi Társaságnak, 1933 óta a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságnak. Az Erdélyi
Múzeum-Egyesület 1925. február 21-i közgyûlése a fõtitkári tisztet bízza
rá, amelytõl Gyulafehérvárra való távozása miatt, 1930. február 2-án vált meg.
1927 óta választmányi tagja volt a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, 1929
óta tagja az Erdélyi Katolikus Akadémiának, 1933 óta belsõ munkatársa a György
Lajos és Márton Áron szerkesztette Erdélyi Iskolának, és 1921 óta e lap elõdjének,
az Erdélyi Tudósítónak. Összesen tizenkét lapnak, folyóiratnak, tudományos
közlönynek volt a munkatársa.
Elismertségét bizonyítják a hozzá intézett levelek is. E
sorok írója kb. kétszáz hozzá intézett levelet olvasott özvegyénél, amikor a
róla szóló és már említett köteten dolgozott. Huszonhármat meg is jelentetett
kötetében, de még harminc olyan van birtokában, amelyeket akkoriban másolt le,
és sehol nem jelentek meg. Baráti levelek ezek és adatközlõ tudósítások. Az
általa kért információkat tartalmazzák, vagy az általa küldött információkat
köszönik meg benne a barátok, munkatársak és sokszor ismeretlenek is, akik valahol valakitõl hallották, hogy sok
mindenben el tudja igazítani a hozzája fordulót. Íme, a lemásolt levelekbõl
néhány mondat: Dézsi Lajos, egykori kolozsvári egyetemi tanár, a Világirodalmi Lexikon szerkesztõje írja
1926-ban: „Örömmel fogadom, hogy a tudományos cél érdekében szíveskedik
táborunkba beállni s munkánk értékét ezáltal emelni.” Jakabffy Elemér 1925-ben
Lugosról keresi fel öt levélben is. Egyikben írja: „Nagyon kérem mélyen
tisztelt Tanár Urat, ha a jövõben olyszerû tanulmányokat végez, amelyek a
Magyar Kisebbség hasábjaira valók, ezekkel bennünket megtisztelni
szíveskedjék.” Pintér Jenõ irodalomtörténész 1931-ben: „A magyar
irodalomtörténet-írás román nyelvû bemutatásának megküldésével nagy örömet
szereztél nekem. Fogadd legbensõbb köszönetemet kitüntetõ soraidért.” Lyka
Károly mûvészettörténész írja Budapestrõl 1932-ben: „A kolozsvári Pásztortûz
legújabb számában olvastam, hogy Ön elõadást tartott az Erdélyi Katolikus
Akadémián Szathmáry Papp Károly festõrõl. Mint magyar mûvészettörténettel foglalkozó
tanár nagyon érdeklõdöm e festõre vonatkozó adatok iránt.” A még ifjú tanár,
Szabó T. Attila Zilahról írja 1934-ben: „Ígéretemet teljesítve a mai postával
elküldöttem a kért különlenyomatot. Ugyanakkor postára tettem egy legújabban
megjelent különlenyomatomat azzal a kéréssel, hogy ha a professzor úrnak volna
valami észrevétele, méltóztassék azt megtenni.”
Jó, hogy most, születésének századik évfordulóján abban az
Erdélyi Múzeumban emlékezhetünk rá, ahova maga is írt. És jó, hogy évekkel
elõbb már Réthy Andor, Demény Lajos, Engel-Köllõ Károly, Dávid Gyula, Gaal
György felfigyeltek érdemeire.[41]
És jó, hogy példaképünk lehet ma is kisebbségi életünkben. Az az ember volt,
aki tudása, magatartása révén elismerést vívott ki magának a román tudományos,
irodalmi és politikai élet jelesei részérõl. Halálakor György Lajos ezt írta
róla: „...a tudományos elme rajongó
lelkesedésével úttörõ és alapozó munkát végzett. A magyarság kitüntetõ
szeretete és a románság megkülönböztetett tisztelete állt mellette. Talán
hosszú ideig nem lesz, aki az õ munkakörét hozzá hasonló felkészültséggel, az õ
elérhetetlen tudásával, emelkedett szellemével és nemes lelkületével folytassa.
Élete és munkássága követendõ példát mutat.”[42]
Õ maga halála elõtt két nappal, Gyulafehérváron, a
Batthyaneumot látogató diákok elõtt vallott életérõl: „Engem a nyelvek, az
irodalom és a történelem érdekelnek. És végeredményben mindannyiuk révén az
élet és az ember.”[43]