Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1996/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 3-4.füzet

Tóth Pál Péter

A magyar és a vegyes (magyar–román, román–magyar)
családok szociológiai-demográfiai helyzete Észak-Erdélyben
1942–1944 között*

A véletlenek szerencsés összhangja, mint az élet bármely területén, a kutatómunkában is számos meglepetést okozott már. Így vagyok én is az észak-erdélyi szórványvizsgálat levéltári anyagával. Tudományos kutatómunkám kezdete óta szerettem volna kérdõíves vizsgálat adataira támaszkodó történetszociológiai elemzést készíteni. Ennek lehetõsége 1985 õszén merült fel elõször, amikor Juhász Gyula akadémikus, a röviddel azelõtt létrehozott Magyarságkutató Csoport igazgatója azt kérdezte tõlem, hogy volna-e kedvem az észak-erdélyi családvizsgálat anyagának feldolgozásához. A kérdõíves vizsgálat anyaga, mint elmondta, feldolgozatlanul az Országos Széchényi Könyvtár raktárában volt ládákban. Az anyag a könyvtár Budavári Palotába történt átköltözése során vált ismertté, és mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a feldolgozás lehetõségét a könyvtár épületében helyet kapó Magyarságkutató Csoportnak ajánlották fel. Juhász professzor kérdésére gondolkodás nélkül igennel válaszoltam. Ezzel – képletesen szólva – lényegében megkezdõdött az a munka, melynek eredményét végre kézbe veheti az olvasó.

Azóta több mint tíz év telt el. Az anyag feldolgozását 1987 tavaszán kezdtem meg. Röviddel ezt követõen a munkát meg kellett szakítani, mert szükségessé vált az anyag fertõtlenítése, majd a vizsgálat anyagának rendszerezése következett. Ennek befejezésekor az a tény, hogy egy nagyméretû vizsgálatról van szó, már egyértelmû volt számomra, de akkor még nem sejtettem, milyen feladat megoldására is vállalkozom. Az anyag rendezése, rendszerezése azt jelentette, hogy a ládákban talált kérdõíveket, egykorú elnevezéssel a családlapokat vármegyénként, járásonként és településenként kellett szétválogatni. Ez a munka 1988 végére lett kész. Ezt követõen 1989 elején készítettem el az észak-erdélyi szórványvizsgálat feldolgozásának tervét. Ekkor – a kérdõív ismerete mellett – valójában még csak azt tudtam, hogy a vizsgálat Észak-Erdély tizenegy vármegyéjének ötvenkét járására terjedt ki. Az anyag rendszerezése során kiderült, hogy a vizsgálattal kapcsolatos egyéb dokumentumok a családlapokat tartalmazó ládákban nincsenek, de bíztam abban, hogy ezek a kutatási „segédletek” valamelyik levéltárban a rendelkezésemre fognak állni. Sajnos mind ez ideig a vizsgálat szerves részét képezõ egyéb dokumentumok felkutatására irányuló törekvésem sikertelen maradt. Éppen ezért feltételezhetõ, hogy ezek vagy megsemmisültek, vagy pedig lappanganak valahol.

Egy „készen” kapott, lezárt s megismételhetetlen vizsgálat értékelését vállaltam tehát anélkül, hogy rendelkezésemre álltak volna azok az anyagok, amelyek a vizsgálat megtervezésekor és lebonyolításakor keletkeztek. Ez a helyzet új kihívást jelentett, hiszen a vizsgálat indítékainak, céljainak, a használt kifejezések értelmezésén keresztül a mintavétel logikájának meghatározásán át a kutatás valamennyi összefüggésére a vizsgálat egyik nagyon fontos, de mégiscsak közbeesõ dokumentumára: a családlapra támaszkodva kellett a vizsgálat valamennyi összefüggésére a lehetséges választ megadni. Ez a helyzet egy sajátos rekonstrukciós munkát tett szükségessé: azaz a rendelkezésre álló dokumentumok és a családlapok határozták meg azt a módszert, melynek segítségével kísérletet tettem a vállalt feladat megoldására.

Már az anyag hozzávetõleges ismerete is egyértelmûvé tette, hogy a kérdõívekben rejlõ lehetõségek feltárására valójában csak akkor lesz mód, ha az anyag feldolgozását számítógép segítségével végzem el. Talán nem túlzás azt hangsúlyozni, hogy számítógép használata nélkül, mindenekelõtt az igen magas elemszám következtében, szinte megoldhatatlannak tûnõ probléma elõtt állnék, hiszen enélkül aligha lenne mód arra, hogy a kérdõívek igen gazdag adatait, belsõ összefüggéseit a maguk sokrétûségében feltárhassam. Ebben a munkában – a kezdettõl a vizsgálat befejezéséig – folyamatos segítséget kaptam Závecz Tibortól, egykori tanítványomtól, barátomtól. Õ volt az, akinek segítségére a kódlap elkészítésében, a kódolás megszervezésében, az adatok számítógépre történõ rögzítésében, valamint a feldolgozás során a táblázatok elkészítésében mindvégig támaszkodtam. Önzetlen segítségét valójában megköszönni sem lehet.

A számítógépes feldolgozás érdekében mindenekelõtt a kódutasítást kellett elkészíteni, majd próbakódolás segítségével a kódutasítás használhatóságát kellett ellenõrizni. E munkafázist a kérdõívek lekódolása követte. A kódutasítás elkészítése során – annak érdekében, hogy egyetlen információ se vesszen el – a családlap kérdéseit elemeire bontottuk, s így egy-egy kódlapon 194 kérdéshez szükséges cella található. A számokká transzformált kérdéseket tehát kódlapokra, majd azokat számítógépre rögzítettük. Az adatok feldolgozását az SPSS/PC statisztikai adatkezelõ program segítségével végeztük el.

A kódolás befejezésekor vált világossá, hogy a 45 dobozba rendezett kérdõívek száma 9486. 1995 februárjában, az adatok feldolgozása során, a zárótanulmány megfogalmazása közben nem várt esemény történt. Ekkor néhány település azonosítására volt szükségem. A kiírt jelzetszám alapján azonban a könyvtár kézirattárában – félreértés következtében – addig nem látott dokumentumokat tartalmazó dobozokat tettek elém. A félreértés tisztázása közben kiderült, hogy az észak-erdélyi vizsgálat családlapjainak egy része valamikor a könyvtár kézirattárába került, s azóta is ott van anélkül, hogy valaki a feldolgozásába kezdett volna. Az utólag, tehát teljesen véletlenül felfedezett 23 dobozban 3366 kitöltött családlapot találtam. Ezzel lényegében újra kellett kezdenem a vizsgálatot: mindenekelõtt a kérdõívek lekódolását, számítógépre történt rögzítését, majd az új system file elkészítését kellett elvégezni, hogy immár a 12 852 kérdõív adatai alapján a zárótanulmányt elkészíthessem.

Az anyag feldolgozása során szükségszerûen számos kutatóval konzultáltam, közülük is mindenekelõtt Cseh-Szombathy László akadémikusnak szeretném megköszönni az anyag feldolgozásához nyújtott sokoldalú tartalmi és módszertani segítséget. Mellette Benda Kálmán, Benkõ Samu, Csepeli György, Dányi Dezsõ, Deme László, Faragó József, Gáll Ernõ, Keith Hitchins, Köpeczi Béla, Szász Zoltán, Szelényi Iván és Szendrey Tamás tanácsait, segítségét kell külön is megköszönnöm.

Mint már említettem, ennek a nemzetközi vonatkozásban is egyedülálló anyagnak a feldolgozását Juhász Gyula akadémikusnak köszönhetem. Õ a Magyarságkutató Csoport, majd Intézet igazgatójaként nemcsak a kutatás lehetõségét és az anyag feltárásához szükséges anyagi eszközöket biztosította számomra, hanem sokoldalú elfoglaltsága ellenére mindig talált rá idõt, hogy problémáimat meghallgassa, s azokkal kapcsolatban tanácsait, javaslatait megfogalmazza. Igazgatói tisztségébõl történt jogtalan leváltását elfogadni nem tudtam, ezért nem sokkal késõbb az Intézetbõl eltávoztam. Kapcsolatunk ekkor sem szûnt meg, Juhász Gyula támogatását haláláig magam mellett tudhattam. Az új helyzetben a vizsgálat folytatását az Országos Társadalomtudományi Kutatási Alap (OTKA T-6660) tette számomra lehetõvé, befejezését pedig új munkahelyem, a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutató Intézete biztosította.

Bevezetõ

A vizsgálat anyagának feldolgozása arra kényszerített bennünket, hogy az elsõ világháborút követõen Romániához csatolt terület két világháború közötti, különösen pedig az 1940–1944 közé esõ idõszakra vonatkozó történetével megismerkedjünk, noha egy pillanatig sem gondoltunk arra, hogy a fenti idõszak politikai vagy társadalomtörténeti eseményeivel részletesebben foglalkozzunk. Igen nehéz helyzetbe kerültünk volna, ha a vizsgálat lezárása a térségben bekövetkezett történelmi folyamatok részletesebb feldolgozását tette volna szükségessé számunkra, meglepetéssel kellett ugyanis tapasztalnunk, hogy ennek az idõszaknak a tárgyszerû, hiteles történeti feldolgozása még várat magára. Ez a megállapítás az 1940–1944 közötti idõszakra még egyértelmûbben vonatkozik. Nem találtunk ugyanis olyan elemzést, amely a fõ összefüggések elnagyolt felvázolásán kívül a lezajlott folyamatokat kellõ árnyaltsággal mutatta volna be. Ez a megállapítás vonatkozik arra a két monográfiára is, amely történelmünk ezen idõszakának eseményeit foglalja össze. A legújabb kori történelmünket összefoglaló mûbõl ugyanis alig lehet megtudni valamit Észak-Erdély mindennapjainak életébõl.[1] Ebbõl az anyagból az 1940–1944 közötti idõszakban bekövetkezett változások elemzõ bemutatása helyett elsõsorban a terület státusa megváltoztatásának ideologikus bemutatását ismerhetjük meg.

Ennél részletesebb az Erdély története címû nagyszabású munka ezzel az idõszakkal foglalkozó része[2] annak ellenére, hogy ez a mû már csak terjedelménél fogva sem alkalmas arra, hogy abból az egykor történteket kellõ árnyaltsággal megismerhessük. Mindezek következtében szerencsésnek tartjuk, hogy az észak-erdélyi vizsgálat zárótanulmányának elkészítéséhez nincs szükség a történelmi háttér részletes feltárásához. Ennek megfelelõen – a vizsgálat igényeinek alárendelten – csak egy rövid történelmi vázlat bemutatására vállalkozunk.

Nem tartottuk feladatunknak, hogy a bécsi német–olasz döntõbíráskodást s annak eredményét etnikai, gazdasági és geopolitikai szempontból értékeljük, mint ahogyan azt sem vizsgáljuk, hogy a döntés mennyiben és hogyan járult hozzá a magyar–román viszony akkori és késõbbi alakulásához, az Erdélyben élõ magyarság számának csökkenéséhez. S természetszerûen azt sem vizsgáltuk, hogy a második bécsi döntést követõen a Romániánál maradt dél-erdélyi területeken élõ magyar nemzetiségûek életében milyen változások következtek be. Nem tartottuk továbbá feladatunknak az észak-erdélyi terület általános állapotának bemutatását sem a második bécsi döntést megelõzõen, sem azt követõen. Nem foglalkozunk továbbá a vizsgálaton kívül esõ települések lakosságának bemutatásával, helyzetének, állapotának feltárásával sem. Végezetül nem tartottuk feladatunknak a vizsgálat körén kívül esõ, Észak-Erdélyben élõ román és egyéb nemzetiségû családok vizsgálatát, még abban az esetben sem, amikor a vegyes család egyik tagja magyar, de a másik nem román volt.

Történeti visszapillantás

A két világháború közötti magyar külpolitika egyik központi dilemmája az elsõ világháborút lezáró békeszerzõdés értelmében elveszített területek visszaszerzése, a magyar revízió megvalósítása volt, annak ellenére, hogy Magyarország nem rendelkezett olyan katonai erõvel és nemzetközi támogatottsággal, hogy ezt a szándékát sikerrel megvalósíthatta volna. A korabeli nemzetközi erõviszonyok még azt sem tették lehetõvé, hogy a nagyhatalmak és a kisantant országok Magyarország jogosan megfogalmazott igényeivel súlyuknak megfelelõen, idõben foglalkoztak volna. Az egykori helyzetet jól jellemzi, hogy például a magyarlakta területek Magyarországhoz történõ visszacsatolásáról 1921. március 14–15. és 1921. június 23–24. között Bruckban, illetve Marienbadban folytak tárgyalások Teleki Pál miniszterelnök és Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter között. Ezek azonban eredmény nélkül fejezõdtek be. Ez az alaphelyzet egyértelmûen meghatározta Magyarország mozgásterét és törekvéseit a második világháború kitörését megelõzõen és a világháború alatt is.

Miként ismeretes, a felvidéki, döntõen magyarok által lakott határsáv az 1938. november 2-án hozott elsõ bécsi döntés értelmében került vissza Magyarországhoz. Ezt 1939. március 15–18. között Kárpátalja, majd 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély visszacsatolása követte.

Amennyiben tárgyszerûen nézzük az egykori eseményeket, nem lehet letagadni, hogy az erdélyi területekkel kapcsolatban a megcsonkítottság megszüntetését célul kitûzõ, revíziót hirdetõ magyar politikát nem jellemezte türelmetlenség. A korabeli feltételek és a felcsillanó lehetõségek között eme önkorlátozó magyar magatartás összetevõinek feltárása, megismerése eddig a korszak kutatóinak figyelmét nem keltette fel. Megítélésünk szerint ez a magatartás – különösen akkor, ha nem tévesztjük szem elõl, hogy ez a terület a trianoni döntésig Magyarország integráns része volt, ahol saját szülõföldjükön nagy számban magyarok élnek, s hogy Erdély igen fontos, sajátos szerepet játszott a magyar történelemben – külön jelentéssel bír.

A tartózkodó magyar magatartásban akkor következett be változás, amikor Románia az 1940. június 26-án kelt szovjet jegyzéknek eleget téve kiürítette Besszarábiát és Bukovina északi részét, majd nem sokkal ezt követõen Bulgária és Románia között – augusztus 21-én – Craiovában elvi egyezség jött létre Dobrudzsa déli részének visszaadásával kapcsolatban. A megváltozott nemzetközi helyzetben Románia addigi politikai orientációját jó érzékkel feladta, és belpolitikai irányvonalát radikálisan megváltoztatta. Ennek eredményeként 1940. július 1-én Románia nemcsak lemondott a brit–francia szavatosságról, hanem röviddel ezt követõen kilépett a Nemzetek Szövetségébõl is. Ezek mögött a lépések mögött szükségszerûen már nem az addigi antantbarát román politika munkált, hanem a román belpolitikában az új feltételek között a román érdekeket jobban szolgáló nemzetiszocialista államelv vált meghatározóvá. Ez a politikai fordulat az 1940. július 4-én Gigurtu elnökletével megalakult, majd ezt a kormányt szeptember 4-én felváltó Antonescu-kormány mûködésében egyértelmûen tetten érhetõ. A változás irányát, radikalizmusát és annak valódi tartalmát sajátosan visszatükrözik azok a borzalmak, amelyeket ezt követõen – még nem a németek által kierõszakoltan, hanem saját döntés alapján – Románia zsidóságának el kellett szenvednie.[3]

A fentiekben jelzett politikai helyzet alapján az elsõ világháborút lezáró békeszerzõdés értelmében kijelölt határ megváltoztatásáért 1940. augusztus 9-én a magyar kormány jegyzéket intézett Romániához. A magyar követelésekrõl augusztus 16–24. között Turnu Severinben folytak azok a tárgyalások, amelyek augusztus 22-én megszakadtak, s bár ezt követõen két nappal késõbb folytatódtak, mégis eredmény nélkül fejezõdtek be. A román tárgyaló fél magatartását egyértelmûen befolyásolta az az elvárás, melyet Románia új, immár németbarát politikai orientációjától remélt. A magyar vezetés azonban ebben a helyzetben már elérkezettnek látta az idõt arra, hogy amennyiben az más módon nem lehetséges, akkor területi követeléseit akár fegyveres fenyegetéssel is érvényesítse. Mindezek következtében a végsõkig kiélezett helyzetben – az érdekelt felek elõzetes hozzájárulásával – 1940. augusztus 30-án a magyar–román ellentét megoldása ügyében Ciano és Ribbentrop mint döntõbírók meghatározták az új magyar–román határt, s ezt döntésként közölték az érintettekkel. A bécsi döntés eredményérõl Csáky István külügyminiszter a képviselõházban szeptember 3-án számolt be. Az 1940. augusztus 30-án aláírt bécsi döntés az elsõ világháborút lezáró trianoni békeszerzõdés értelmében Magyarországtól elcsatolt Erdélyt kettéosztotta. A határozat értelmében 43 492 km2, Erdély északi és keleti része 2 577 260 fõ lakossal visszakerült Magyarországhoz, a déli rész pedig továbbra is Romániához tartozott. A magyar hadsereg a második döntést követõen nem sokkal késõbb, szeptember 4–13-a között vonult be Erdélybe, és megszállta azokat a területeket, amelyeket Magyarországnak ítéltek. A hatalomváltást követõen Észak-Erdélyben november 26-ig magyar katonai, attól kezdve pedig polgári közigazgatás mûködött.

Mint már említettük, igen elnagyolt az a kép, amelyet eddig a terület 1940–1945 közötti történetérõl a hazai történettudomány felvázolt, a Romániában napvilágot látott munkákat pedig egyetlen cél, a „Horthy-fasizmus”, a „magyarok brutalitásának” leleplezése motiválta, s így tendenciózus beállítottságuk következtében nem alkalmasak arra, hogy azokból a valós folyamatokat megismerhessük. Éppen ezért nem teszünk kísérletet a Magyarországhoz való visszatérésbõl fakadó változások bemutatására. Az igen bonyolult helyzet érzékeltetése érdekében a bekövetkezett változások következményeinek csupán egy metszetét villantanánk fel. A döntés értelmében Dél-Erdélyben több mint félmilliót meghaladó magyar maradt román uralom alatt, és amennyiben ehhez hozzászámítjuk az egyéb területeken, mindenekelõtt a Regátban élõket, akkor számuk megközelítette a hétszázezer fõt. A bekövetkezett változás a megosztott erdélyi területek között jelentõs népmozgást idézett elõ. A hatalomváltás következtében, mindenekelõtt a trianoni békeszerzõdést követõen Erdélybe költözött román tisztviselõk, értelmiségiek mintegy százezer fõs csoportja hagyta el Észak-Erdélyt, a Dél-Erdélyben élõ magyarok közül pedig száz-százötvenezren Észak-Erdélybe, illetve Magyarországra vándoroltak.[4]

Természetesen nemcsak az 1940-ben bekövetkezett hatalomváltás és az azt követõ évek története feldolgozatlan, hanem az 1944 õszén bekövetkezett eseményeké is. Ennek következtében csak fõ összefüggéseiben ismert az a folyamat, melynek eredményeként az 1944. szeptember 5-én megindult német–magyar támadás következtében a Dél-Erdélyben állomásozó hét román hadosztály „kisebb átmeneti ingadozás után – Észak-Erdély elfoglalására kapva utasítást – a szovjet erõk oldalára állt”.[5] Ezt követõen alig egy hónappal késõbb, a 2. magyar hadsereg visszavonulását követõen elõbb Nagyváradot, majd Kolozsvárt is elfoglalták. Ez egyet jelentett a román hatalmi szervek ismételt megjelenésével, a Maniu-gárdák garázdálkodásával, illetve erre hivatkozva a román közigazgatás Észak-Erdélybõl történt kiutasításával. 1944. november 8-a és 1945. március 13-a közé esik az a 126 nap, mely a maga sajátosságával különleges helyzetet nyújtott Észak-Erdély, e többnemzetiségû terület népei számára. E sajátos körülmények között létrejött önálló „államiság” sorsát azonban Románia területi követelései és a Szovjetunió Romániával kapcsolatos közvetlen és hosszú távú érdekei egyértelmûen meghatározták. Mindezek következtében az e területen élõ, nem román nemzetiségûek, közülük is mindenekelõtt a szülõhelyüket el nem hagyó magyarok, mind jobban magukra hagyva, korábban nem tapasztalt mértékû és intenzitású beolvasztó törekvés szenvedõ alanyaivá váltak. A reményt, hogy 1944. november 8-át követõen nem egy beolvasztó nemzetiségpolitika formálódik ki, egyértelmûen visszatükrözi az a fõ folyamatok mellett mellékesnek tûnõ tény, hogy az észak-erdélyi szórványvizsgálat felvétele úgy folytatódott, mintha a terület státusában semmiféle módosulás nem következett volna be. Ez a feltételezés azonban rövid idõ múlva illúzióvá vált, s a kitöltött családlapok a vizsgálat irányítójának döntése következtében Budapestre kerültek.

Asszimilálódó magyarok

Az erdélyi országrészben élõ magyarok elrománosodásának kérdése – a Hunyad vármegyei tapasztalatok alapján – a múlt század hetvenes éveiben merült fel elsõ ízben.[6] Ezt követõen, a 19. század végén, a 20. század elején ez a kérdés az Erdély-részi telepítés gondolatával összefüggésben került ismételten elõtérbe. A tízes években Tokaji László és Bethlen István volt az, aki az e területen élõk beolvadásának gazdasági összefüggéseire hívta fel a figyelmet.[7] Mielõtt azonban az erdélyi magyarság támogatására, az asszimiláció mértékének csökkentésére megindított kezdeményezésnek bármiféle eredménye lett volna, kitört az elsõ világháború, mely ezeket a törekvéseket megakasztotta. A világháborút követõen teljesen új helyzet teremtõdött az itt élõ magyarok számára. Ennek a helyzetnek a legfontosabb meghatározottságát – az anyanemzettõl való elszakítottság mellett – a többségi helyzetbõl a kisebbségi sorba való süllyedésben, a nemzetiséggé válásban lehet megragadni. A drasztikusan megváltozott új viszonyok között talán érthetõ, hogy a szórványban élõ magyar nemzetiségûek kérdése közel másfél évtizedig fel sem vetõdött az erdélyi magyarság számára. Ez a kérdés, bármennyire is elgondolkodtató a két világháború közötti idõszakban, Magyarországnak különösebb gondot nem okozott. Az akkori magyar politika figyelmének középpontjába ugyanis, mint már említettük, mindenekelõtt a békedöntés értelmében elveszített területek visszaszerzésének kérdése került s vált meghatározóvá, s csak ennek alárendelten foglalkoztak a környezõ országokban élõ magyarság helyzetével. A nemzetmentés fogalomkörének bûvöletében, bármennyire is hihetetlen, a szórványban élõk sajátos gondjai teljes mértékben háttérbe szorultak.

Azt, hogy az erdélyi magyarság energiáit az impériumváltást követõen elsõsorban nem az asszimiláció, a beolvadás kérdései kötötték le, természetesnek kell tartanunk. A vesztes háborúból való ocsúdással párhuzamosan azonban a Romániához került magyarságnak rá kellett döbbennie magáramaradottságára s arra, hogy a trianoni békeszerzõdésben rögzített helyzete nem átmeneti, nem pillanatnyi, hanem számukra elõre meg nem határozható ideig tartó, rögzült állapot. A változtathatatlannal vagy az alig(ha) megváltoztathatóval való szembesülés tudatosította számukra, hogy a korábbi többségi helyzetbõl lehet, hogy végérvényesen kisebbségi sorba süllyedtek, s egyéni akaratuktól, szándékaiktól függetlenül egy idegen állam állampolgáraivá váltak. Az új helyzet, az idegen államhatalom kisebbségellenes, beolvasztó politikája azonban szinte automatikusan életre hívta azokat a védekezõmechanizmusokat, amelyek a nemzeti identitás megõrzése szempontjából veszélyeztetett helyzetbe került magyar nemzetiségûek számára bizonyos fokú védettséget biztosítottak. A megváltozott helyzet azt is tudatosította a magyarok számára, hogy a korábbi többségi állapotban nem építették ki azokat az intézményeket és védekezõmechanizmusokat, amelyek a társadalom, az egyes közösségek vagy a családok szintjén elégséges hátteret, védettséget biztosítottak volna az asszimilációval, a beolvadással, az elrománosodással szemben. A bekövetkezett változás eredményeként vált nyilvánvalóvá az a korábban is meglévõ, de többségi helyzetben igazi veszélyességét valójában alig mutató folyamat, melyben – a magyar területek általános vonzásával, az önként vállalt asszimilációval párhuzamosan – nem csupán a nyelvhatárok mentén, hanem viszonylag széles területeken már évtizedekkel korábban megindult a magyar népességnek a románságba való feloldódása. A helyzet érzékeltetésére megjegyezzük, hogy annak a 709 településnek, amelyben 1942–1944 között a vizsgálatot elvégezték, 65,5%-ában már 1910-ben 10%-nál kevesebb volt a magyar nemzetiségûek aránya. Ez 1930-ban 78,0%, 1941-ben pedig 66,6%.

1. A magyar nemzetiségûek aránya a vizsgált településeken
a népszámlálások adatai alapján

%

1910

1930

1941

0

4,4

16,1

3,3

1–5

44,1

51,6

50,9

5–9

17,0

10,3

12,4

10–14

9,7

3,8

8,0

15–19

4,9

3,3

5,4

20–24

3,4

1,8

4,1

25–29

2,9

1,8

2,6

30–34

1,6

1,3

0,9

35–49

3,6

2,5

4,0

50–74

2,6

2,8

2,8

75–89

0,7

1,4

1,0

     90–

5,0

3,1

4,7

Összesen

100,0

100,0

100,0

Az 1920. évi impériumváltást követõen az etnikai viszonyok megváltoztatását, a magyar etnikumú népesség szórványosodását, a román nemzettestbe való beolvadásának folyamatát a román államhatalom direkt és indirekt intézkedései meggyorsították és felerõsítették. A megváltozott viszonyok között helyét keresõ és az új közösségi berendezkedés feltételeinek megteremtésével elfoglalt magyarság képviselõi – az egyházmegyék elnéptelenedésével, a magyar népesség Románia gazdaságilag vonzó területeire való elvándorlásával párhuzamosan – a harmincas évek elején döbbennek majd csak rá a szórványokban élõkkel való foglalkozás halaszthatatlanságára. E felismerés hatására a református egyház elõbb az asszimiláció kérdéskörére, majd vallási alapon a szórványban élõk körében kifejtett missziós munka fontosságára hívta fel a figyelmet Erdélyben.

A harmincas évek elején a bekövetkezett folyamatok hatására kikényszerített szórványmissziós tevékenység természetesen nem volt elõzmény nélküli. A Magyar Királyság területén ugyanis egyházi szempontból a szórványban élõkkel való foglalkozás a múlt század végétõl nem volt ismeretlen. Ebben a munkában tehát az erdélyiek, a kisebbségi sorba süllyedés megrázkódtatásából eszmélve, már valamiféle tapasztalatra támaszkodhattak. A megközelítés elsõsorban nem világi, hanem egyházi volt, s tevékenységük az egyház nélkül maradt hitbéli testvérek gondozására terjedt ki mindazon területen, amelyet a magyarországi református egyház törvénykönyve szerint szórványnak tekintettek. A református egyház szempontjából minden olyan község, népesebb puszta, tanya szórványnak minõsült, amelyben fiókegyház a hívek csekély száma miatt nem alakulhatott meg.[8] Az egyház számára az alapvetõ gondot mindenekelõtt az anyaegyházközségek szórvánnyá válása, a szórványok elnéptelenedése, kihalása, azaz a hívek elvesztése okozta. Az elkerülhetetlennek látszó folyamat mementói, az elhagyott, rommá vált templomok, a gazzal benõtt vagy már felszámolt temetõk a kikerülhetetlen jövõ árnyékát vetítették az egyházukért felelõsséget érzõ személyek elé. Mindezek hatására a harmincas évek elején cselekvésre szánták el magukat. A református egyház keretében Erdélyben ekkor megkezdett szórványmunkát az egyháztól olyan elválaszthatatlan tevékenységnek, missziónak tekintették, amely „sohasem irányulhat más felekezetek vagy fajok ellen. Nem támadás, hanem megvédése, megtartása a mieinknek, a ránk bízottaknak”. E munka célját pedig nem másban, mint a megtartó IGE minden, a legnagyobb elhagyatottságban élõ református testvérhez való eljuttatásában jelölték meg![9]

Ezzel a felismeréssel szinte azonos idõben az egyházi mellett világi vonalon is megkezdték Erdélyben az asszimilációval és a szórványkérdéssel való foglalkozást. A kezdet nem a konkrét, gyakorlati szórványmunka vonatkozásában, hanem a szórványban élõkkel kapcsolatos elméleti–metodológiai vizsgálódás tudományos megalapozása szempontjából igen biztató volt. Minden hasonló típusú elméleti és gyakorlati vizsgálódáshoz, a szórvánnyal kapcsolatos általános és konkrét feladatok meghatározásához ugyanis jó kiindulópontot jelentett Mikó Imre Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés címû, 1932-ben napvilágot látott munkája. Érdekes módon azonban Mikó Imre tartalmi és metodológiai szempontból is igényes, kilenc falu adatainak szisztematikus feldolgozását tartalmazó írását a református egyház keretei között ekkor kibontakozó szórványmissziós munkában senki sem vette figyelembe. S a korabeli valósághoz az is hozzátartozik, hogy a szórványmunka területén világi vonalon megindult tevékenységben sem támaszkodtak Mikó eredményeire.[10]

A református egyház keretében, illetve a világi vonalon is ezzel egy idõben kibontakozó szórványmissziós munka viszonylag rövid idõn belül az Országos Magyar Párt kezdeményezésére általánosabb kérdésként nyert megfogalmazást. Ez a kezdeményezés végsõ soron szintén egyházi megmozdulásból indult, majd azzal párhuzamosan haladt, de annál egyetemesebb jellegû kezdeményezés eredménye volt.[11] Ezt az elmozdulást, az e kérdéskörrel való foglalkozás súlypontjának egyháziról a világira való áthelyezõdését nemcsak természetesnek, hanem szükségszerûnek is kell tartanunk, hiszen az erdélyi református egyház szórványokban élõ tagjait nemcsak hitük különbözõsége választotta el attól a közegtõl, amelyben éltek, s melynek asszimilációs nyomását el kellett volna hárítaniuk, hanem nyelvük és nemzetiségük is.

A református egyházban, mint említettük, Mikó Imre eredményeitõl függetlenül a szórvány ügyére Földes Károly mezõújlaki református lelkész Szórványmisszió címû füzete hívta fel a figyelmet.[12] Ezt az írást nemcsak azért tartjuk figyelemre méltónak, mert a Mezõújlakon és Septéren bekövetkezett asszimilációt dokumentálta, hanem azért is, mert kiáltó szava akkor hangzott el, amikor már többé-kevésbé kiformálódott az a felismerés, hogy a magyarság nemzeti identitásának megõrzése, megmaradásának biztosítása érdekében tovább már nem lehet várni, hanem valamit tenni kell, s szerencsére nemcsak a felismerés fogalmazódott meg, hanem körvonalazódtak azok a feltételek is, amelyek között az asszimilációs folyamatot ha megállítani nem is, de hatását mérsékelni lehetett. Földes írásának hatását felerõsítette, a szórványban élõ magyarok helyzetével kapcsolatos feladatok megoldását az erdélyi magyar társadalom általános problémájává tette s egyben a szórványban élõkkel szembeni általános felelõsség kérdését is megfogalmazta Nyírõ József Papbeiktatás címû novellája, mely 1934. december 23-án a Keleti Újságban jelent meg.[13] Nyírõ ebben az írásában – Földes Károly adataira támaszkodva – a beolvadás megakadályozása érdekében azonnali beavatkozás szükségességét fogalmazta meg. Földes és Nyírõ írásainak hatása szorosan kapcsolódott ahhoz a traumához, hogy a szinte felfoghatatlan hír a magyar nemzetiségûek beolvadásáról, a románságba való felolvadásáról nem a távoli Regátban, Bukovinában, Moldvában vagy Besszarábiában élõ magyar szórványokból, hanem Kolozsvár tõszomszédságából, a Mezõségrõl érkezett.

Földes és Nyírõ írásainak többek között az lett a következménye, s ez a legfontosabb, hogy ezt követõen a szórványok ügye már nem lehetett „néhány kitett (szórványmissziós munkát végzõ) vezetõ magánügye, hanem az egész közösség legégetõbb, legsürgõsebben megoldandó” feladatává vált.[14] Ehhez egyben az a  felismerés is társult, hogy egyesek segítõ munkája csak úgy és csak akkor lehet eredményes, ha azt intézményesítik, s ha munkájukat szervezett segítõ közösségek folyamatos, a szórványban élõ magyarság egészére kiterjedõ munkája egészíti ki. Ettõl kezdve tehát sem egyházi, sem pedig világi vonalon a szórványokkal való foglalkozás kérdései elõl már nem lehetett kitérni. Ennek ellenére azonban paradox módon – különösen világi vonalon – még éveknek kellett eltelnie, hogy a szórványkérdés megismerése és megoldása érdekében az egyéni törekvéseken túl szervezett lépéseket is tegyenek.

Nagy Ödön írásából tudjuk, hogy Földes Károly 1934-ben, 1935-ben a Szórványmisszió címû füzetének megjelenésével párhuzamosan a szórványkérdésrõl több nagy egyházközségben tartott elõadást, melynek következtében mind többen szembesültek a megoldás elodázhatatlanságával. Ezt követõen az egyházi újságok, lelkészi értekezletek, egyházi szövetségek állandóan napirenden tartották a kérdést, annak ellenére, hogy a szórványmissziós tevékenységgel összefüggõ problémát, a megoldási lehetõségeket – mint ahogyan azt Nagy Ödön megfogalmazta – a maga teljességében, mélységében nem ismerte senki. Azt, hogy mennyire élõ problémáról van szó, jól mutatja az a tény, hogy már 1934 végén elkészült annak a könyvnek a kézirata, amely Szórványainkról címmel a Kiáltó Szó könyvei között 1935-ben jelent meg.[15] Ebben a kiadványban hat szerzõ egy-egy szórványterületre vonatkozó ismereteirõl számolt be. A kötetbe szerkesztett írások egy kivételével, amely a regáti misszióval foglalkozik, Erdély különbözõ területein tevékenykedõ szórványmissziós munkáról adtak hírt. Annak ellenére, hogy az írások mindegyike egyházi ihletésû, és a református diaszpórák igen változó színvonalú hitéletét, szûkös lehetõségeit mutatja be, mindegyik a beolvadó, az asszimilálódó, a mind több és több településrõl kipusztuló (református) magyarokról tudósított. Tehát az, ami Földes Károly füzetébõl még csak Erdély egy területére vonatkozott, és amit némi önámítással még egyedi jelenségnek is lehetett tekinteni, ebben a kötetben már tartalmi és területi vonatkozásban is általános problémaként jelent meg.

Ez a könyv annak ellenére, miként az elõszava is megfogalmazta, hogy a magyar diaszpórával összefüggõ koncepció és a megoldást elõsegítõ eszközök hiányában a szórványban élõkkel kapcsolatban csak csonka, töredezett elképzelések léteztek, fontos szerepet töltött be Erdélyben a szórványmunka területén kifejtett munkában.[16] Feltételezhetõen hatással volt azokra a teológushallgatókra is, akik az 1935–36. tanév kezdetén „azzal a kéréssel fordultak a tanári karhoz, hogy egy szeminárium keretében szeretnének a szórványmunka kérdéseivel foglalkozni”.[17]

Ebbõl a kötetbõl merített Szathmáry Lajos is, aki az Országos Magyar Párt Kisebbségi Szakosztályának felkérésére 1937. május 31-én a szórványkérdésrõl, a magyar szórványokkal kapcsolatos feladatokról a szakosztály ülésén tartott vitaindító elõadást.[18]

A szórványosodás problémájának felismeréséhez párosult jó szándékú tenniakarás azonban – a megfelelõ intézményi háttér, szakember és különösen az anyagi eszközök hiányában – csekély eredménnyel járt. Ennek következtében Nagy Ödön a négyéves szórványmozgalom történetét joggal „szalmaláng-megmozdulásnak” minõsítette, melyben a tényleges munka helyett a nagy szavak, a patetikus szólamok, az esküdözések váltak meghatározókká. Úgy látta, hogy „itt is az érzés talajára épült a jó szándék, pedig komoly közügyeket csak józan, átgondolt, higgadt és tudományosan elõkészített alapon lehet eredményesen szolgálni. Ma közvéleményünket alig izgatja a szórványkérdés. Megépült néhány imaház, egy papilak, megírtak néhány tanulmányt róla, néhány ember közismert lett általa, összegyûjtötték úgy 100 falu adatait, de maga a mozgalom halott. Azt reméltük, hogy az egyházak testületei komolyan fognak vele törvényhozó gyûléseiken foglalkozni, megszervezik a maguk külön misszióját, de nem tették.”[19]

A szórványban élõ magyar nemzetiségûek nemzeti öntudatának megerõsítése, megõrzése, illetve a szûkebb vagy tágabb értelemben felfogott szórványmissziós munka területén az ezt követõ években sem történt elõrelépés. Ennek ellenére meggyõzõdésünk, hogy ezen „elfecsérelt” évek tapasztalatai nélkül az 1942-ben megkezdett észak-erdélyi szórványvizsgálatra nemigen kerülhetett volna sor.

A vizsgálat dokumentumai

A módszertani szakirodalomból jól ismert, hogy egy kérdõíves szociológiai vizsgálat esetében az elemzés tartalmát, objektivitását, a feltárt, a bemutatott valóság érvényességét, vagyis végsõ fokon a vizsgálat eredményességét – sok más összefüggés mellett – eleve meghatározza a vizsgálat során használt kérdõív, a kérdésekbe transzformált valóság, vagyis azoknak a problémaérzékenysége és valóságismerete, szakmai felkészültsége, akik a vizsgálat során alkalmazott kérdõívet megalkották. Ennek realitása könnyen belátható, hiszen az összegyûjtött anyag elemzése során a kutató csak annyit tud a valóságból rekonstruálni, amennyit a kérdésekre adott válaszok lehetõvé tesznek, hiszen a kérdõívek feldolgozása, elemzése rendjén a kutató már nem a valóságot, hanem a kérdésekre adott válaszok alapján feltárt, feltárható, felszínre hozott „valóságot” elemezheti, s ezek szerint  fogalmazhatja meg következtetéseit. Mint az közismert, egy reprezentatív, a mintavétel követelményeinek megfelelõ vizsgálat esetében a jól megszerkesztett és a vizsgálat célkitûzése szempontjából adekvát kérdéseket tartalmazó kérdõív feldolgozása a kutató számára lehetõséget biztosít arra, hogy a megkérdezettek válaszai alapján olyan összefüggéseket is feltárjon, melyek már nemcsak a megkérdezettekre, hanem – a vizsgálattal összefüggõ kérdések mentén – annál nagyobb számú népességre vonatkozó következtetésekre is érvényesnek tekinthetõk. Másként megfogalmazva azt mondhatjuk, hogy a minta alapján levont következtetések nem csupán a mintára, hanem a minta által reprezentált népesség egészére is érvényesek. A kérdõív tehát minden ilyen típusú szociológiai elemzés esetében, pozitívummal és negatívummal együtt, meghatározó eleme a vizsgálatnak.[20] Így van ez az Észak-Erdélyben élõ magyar és vegyes (magyar–román, román–magyar) családok szociológiai-demográfiai helyzetét feltáró vizsgálat esetében használt kérdõív: a családlap esetében is. Az észak-erdélyi vizsgálat során használt kérdõív esetében azonban nemcsak errõl van szó. A vizsgálat keretében használt családlap jelentõségét, az elemzés során játszott kitüntetett szerepét ugyanis – az általános módszertani megfontolások és a kérdõívvel szemben támasztott követelmények mellett – több szempontból külön is hangsúlyozni kell. Mindenekelõtt azért, mert a vizsgálat elõkészítésére, célkitûzésére, megtervezésére, a kérdõív elkészítésére stb. vonatkozó levéltári anyagok hiányában a vizsgálattal összefüggésben lényegében egyetlen kiindulópontunk van, s ez nem más, mint a vizsgálat során használt és mind ez ideig fel nem dolgozott családlap. Azaz a vizsgálat kezdeményezõinek a kutatással kapcsolatos célját, a vizsgálat elõkészítésének fázisait s bizonyos értelemben még lebonyolítását is egyéb forrás hiányában a családlap kérdései alapján kell feltárnunk.

Jelen esetben tehát a felvétel teljes anyagának feldolgozása közben, annak érdekében, hogy megállapítsuk, vajon a vizsgálat során használt kérdõív mennyiben felelt meg a kutatás célkitûzésének, nemcsak a kérdõív kritikai elemzését kell elvégezni, hanem a kérdõív felépítésébõl, a kérdések struktúrájából, egymáshoz való viszonyából, a kérdések konkrét megfogalmazásából s tényleges tartalmából kell kibontanunk a kutatást kezdeményezõk vizsgálattal kapcsolatos célkitûzéseit, s ezzel együtt választ kell adni arra a kérdésre is, hogy kik kezdeményezték, finanszírozták a kutatást.

Mindezek mellett természetesen nem elhanyagolható annak megválaszolása sem, hogy kik vettek részt a vizsgálat megtervezésében, a családlap elkészítésében, módosításában, véglegesítésében, hogy milyen munkafázisok elõzték meg a felvétel megkezdését, s hogy mit vártak a vizsgálattól. Ezekre s egyéb, hasonló típusú kérdésekre még akkor is meg kell kísérelni választ adni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a rendelkezésünkre álló dokumentáció alapján megfogalmazottak töredezettek, nem teljes körûek, és számos összefüggésben csak esetlegesek lehetnek.

A rendelkezésre álló, nem teljes kutatási dokumentáció alapján megállapíthatjuk, hogy az észak-erdélyi vizsgálat megfelelt azoknak a követelményeknek, amelyeket a tudományos kutatómunkával szemben támasztanak, mert a vizsgálat:

1) egy jól körülhatárolt, reális kutatási problémára irányult, és e probléma feltárásának célját szolgálta;

2) szisztematikusan volt megtervezve;

3) az összegyûjtött adatokat általánosan érvényes összefüggések feltárására kívánták felhasználni, illetve mert

4) az összegyûjtött adatok érvényességét folyamatosan ellenõrizték, az esetleges adathiányokat a kitöltött családlapok ellenõrzését követõen pótolták.

A kérdések tartalma, belsõ logikai rendje alapján azt lehet megállapítani, hogy a családlap megfelelt azoknak a tartalmi-módszertani kritériumoknak, melyeknek alapján egy szociológiailag érvényes vizsgálatot el lehet végezni. A családlapot nemcsak az 1930-as évek társadalomtudományi kutatásainak színvonala, hanem a kérdõívvel szemben támasztott jelenlegi követelmények alapján is jónak lehet minõsíteni. Ezt annál inkább szükséges hangsúlyozni, mivel noha ez a vizsgálat nem elõzmény nélküli, a negyvenes években, de még azt követõen a hetvenes évek közepéig-végéig – a szociológia sajátos helyzete következtében – kérdõívek segítségével elhanyagolható számban végeztek szociológiai vizsgálatot Magyarországon. Természetesen az észak-erdélyi vizsgálat elemszáma összehasonlíthatatlanul nagyobb volt minden más addigi és a legtöbb mostani vizsgálat elemszámánál is. Mindezeket figyelembe véve már most megelõlegezhetjük azt az állítást, hogy a kérdõívek történetszociológiai feltárása, feldolgozása és értelmezése olyan ismeretek birtokába juttat bennünket, amelyek alapján a makrostruktúra világa helyett a történelem mélyrétegeinek meghatározó, eddig nem ismert elemeit, összefüggéseit lehet felszínre hozni Észak-Erdély legújabb kori történelmének rövid ideig tartó, sajátos korszakából. A családlapok feldolgozásának eredményeként tehát nemcsak releváns ismeretekhez jutunk Észak-Erdély falusi térségében, döntõen a legelhagyatottabb településeken élõ magyar és vegyes (magyar–román, román–magyar) családok életérõl, hanem következtetéseket lehet levonni azzal kapcsolatban is, hogy a mintába került települések lakói vagy általánosabb érvénnyel megfogalmazva a szórványban élõk hogyan jutottak, juthattak a vizsgálat által feltárt helyzetbe, illetve hagy az azóta eltelt évtizedek milyen változásokat hoztak, hozhattak a vizsgálatba került családok életében, a vizsgált területen élõ népesség nemzetiség szerinti összetételének alakulásában.

Egy kérdõívre alapozott szociológiai vizsgálat esetében, még akkor is, ha az elemszám nem haladja meg az ezer fõt, a vizsgálat megtervezésétõl, a próba, majd a végleges kérdõív elkészítésén át a zárótanulmány megírásáig számos, egymástól jól elhatárolható munkafázist lehet elkülöníteni, melynek során igen sok dokumentum keletkezik. Így lehetett ez az észak-erdélyi vizsgálat esetében is. Ennek ellenére e vizsgálattal összefüggésben mindenekelõtt a dokumentumok hiányát kell megemlíteni. Jelenleg ugyanis a kitöltött családlapokon kívül igen szegényes az a dokumentáció, amely a vizsgálattal összefüggésben a rendelkezésünkre áll.

Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy elemzésünk akkor lehetne teljes, ha a vizsgálattal kapcsolatos valamennyi dokumentum a rendelkezésünkre állna, mégis azt kell mondani, hogy a szerencsés véletlen nem a kutatás elõkészítésére vonatkozó dokumentációt õrizte meg az utókor számára, hanem – igaz, feldolgozatlanul – magát a felvételt, s így a közel ötven évvel ezelõtt megkezdett kutatást most a zárótanulmány utólagos elkészítésével lezárhatjuk. Annak ellenére tehát, hogy a feldolgozáshoz szükséges számos fontos dokumentum nem áll rendelkezésünkre, lehetõség van a vizsgálat lezárására, vagyis arra, hogy a megtalált családlapok alapján a vizsgálatban egykor részt vevõk helyett a zárótanulmányt elkészítsük.

A vizsgálat dokumentumait – egymástól jó elkülöníthetõen – a következõ csoportokba lehet sorolni:

1) Nyomdai úton elõállított anyagok: a családlap, a statisztikai lap és a települések monografikus feldolgozását elõsegítõ kérdéseket tartalmazó kiadvány.

2) A vizsgálat lebonyolításával kapcsolatos felkérõ- és köszönõlevelek.

3) A kitöltött kérdõívek feldolgozásához kapcsolódó ívek, kigyûjtések, válaszlevelek.

Az elsõ csoportba tartozó dokumentumok három nyomtatott anyagból: Családlapból, a Községi törzslapból és a Kérdõpontok a község monografikus adatainak összegyûjtésére címû füzetbõl áll. A következõkben ismerkedjünk meg ezekkel az anyagokkal.

A) Családlap

A vizsgálat alapdokumentuma a Családlap, vagyis a vizsgálat során használt kérdõív, mely lehet a) vagy b) típusú. Az a) típusú családlapot a magyar, a b) típusút a vegyes (magyar–román és román–magyar) családok adatainak felvételére használták. A családlap négyoldalas, mérete A/5-ös formájú. Az a) típusú családlapot rózsaszín, a b) típusút pedig fehér színû papírra nyomták. Mindkét típusú családlap ugyanazokat a kérdéseket tartalmazza, ez természetes is, hiszen a két családtípus adatait, jellemzõit csak így lehetett összehasonlítani. A két kérdõív között tehát csak a papír színében van különbség, mely a feldolgozás során a két családtípus egyértelmû elkülönítését volt hivatva szolgálni. A felvételt 1942 és 1944 között végezték, ez alatt a két év alatt a kérdõív tartalmi és formai vonatkozásban alig változott. Az 1944-ben használt családlapok egy részénél a papír színét felcserélték, azaz az a) típusú kérdõív színe a fehér és a b) típusúé a rózsaszín lett. A csere okát nem ismerjük, ennek ellenére joggal feltételezhetõ, hogy csak véletlen papírcserérõl volt szó, illetve arról, hogy takarékosságból a hibásan kinyomtatott íveket nem kívánták megsemmisíteni, s mivel a színcsere a vizsgálatot tartalmi vonatkozásban nem befolyásolta, így azokat is felhasználták. Kitöltéskor nem a lap színét vették alapul, vagyis a rózsaszínû, A) Családlap feliratú kérdõívet a magyar családok adatainak rögzítésére, a fehér színû, B) Családlap feliratút pedig a vegyes házasságok esetében használták. A családlapokat Kolozsvárott a Búza utca 3. szám alatt, Nagy Jenõ nyomdájában készítették el.

A kutatás célkitûzése és a vizsgálat keretében használt szórványfogalom egyértelmûen meghatározta azt, hogy az adatgyûjtés keretében milyen körbõl milyen ismereteket, információkat kívántak összegyûjteni. Mint már arról szó volt, nem tudjuk, hogy a kérdõívszerkesztés folyamata megfelelt-e a módszertani szakirodalomban joggal megkövetelt eljárásmódoknak, a kérdõív szerkezete, illetve az elõre rögzített kérdések alapján viszont joggal feltételezhetjük, hogy a kérdõív szerkesztõi a feltárandó témát, a tisztázandó problémát pontosan ismerték. Ezt támasztja alá a családlap szerkezete, de a vizsgálat feldolgozott anyaga is megerõsíti, hogy a szórványkutatást nem elméleti általánosítások, új hipotézisek megfogalmazása érdekében tervezték meg és bonyolították le, hanem nagyon konkrét, gyakorlati célból. A kérdõív szerkezete egyértelmûen visszatükrözi azt az egykori valóságot, hogy a szórványban élõ magyar nemzetiségûekkel kapcsolatban pontos ismeretekkel nem rendelkeztek. Ennek következtében a kérdések döntõ többsége azokra az információkra vonatkozott, amelyeket a szórványstatisztika vagy a tervezett szórványkataszter elkészítéséhez elengedhetetlenül szükségesnek tartottak. Logikai struktúrájuk szerint a családlap a változókra és a változók közötti viszonyokra vonatkozó kérdéseket eldöntõ vagy kiegészítõ kérdések. A kiegészítõ kérdések részben nyitottak, részben pedig zártak. A kérdések egy része egyértelmûen rákérdezett a kívánt információra (például ilyenek az elsõ és a második kérdésblokk kérdései), más része viszont olyan kérdésekbõl állt, amelyek esetében a vizsgálat szempontjából fontos ismeretekre csak az adott válaszokból lehetett következtetni. Az elsõ, tehát a zárt kérdéstípussal azokra a tényekre kérdeztek rá, amelyeket a vizsgálatot követõen tervezett szórványmunkában kívántak hasznosítani, a második típusú kérdésekre adott válaszokból pedig a szórványban élõ népesség állapotát szerették volna megismerni. És természetesen arról sem lehet megfeledkezni, hogy a kérdezés módja, a kérdezõk iskolázottsága, társadalmi helyzete is meghatározta a kérdések formáját.

A családlap a standardizált kérdõívek típusához tartozik: olyan kérdést, melyet a válaszok megbízhatóságának ellenõrzése, következetességének mérése céljából fogalmaztak volna meg, nem tartalmaz. Nem ismeretes, hogy a családlappal kapcsolatos elõre nem látható problémákat, a fölösleges kérdések kiszûrését, avagy az esetleg hiányzó kérdések pótlását elõzetes próbafelvétel segítségével megkísérelték-e kiküszöbölni. Azt viszont csak feltételezni tudjuk, hogy az elkészített családlapot, mielõtt még a vizsgálatot megkezdték volna, a szórványkérdéssel foglalkozók körében megvitatták, esetleg kisebb mintán ki is próbálták. Ezt, illetve a jó elõkészítést az támasztja alá, hogy a családlap a felvétel során jól „mûködött”, illetve hogy a vizsgálat közben az eredeti kérdõíven csak jelentéktelen változtatásokat tartottak szükségesnek végrehajtani.

A családlap alapján megállapítható, hogy a vizsgálat tervezõi a kérdõívszerkesztés szabályait betartották. A kérdések megfogalmazása világos, a kérdések félreértelmezésére nincs lehetõség. A kérdések jól érthetõk, sorrendjük logikus, a vizsgálat célkitûzésével összhangban vannak. Említést kell még tenni a családlap tartalmának és formájának összhangjáról is. Ennek keretében az alkalmazott tipográfia, a kérdések elrendezése, a kérdõív külalakja szintén az áttekinthetõséget segítette elõ, s mindezek következtében a családlapot egy igen könnyen használható kérdõívnek minõsíthetjük. Ezt azért tartottuk szükségesnek külön is megemlíteni, mert a fentiekben megfogalmazottak ellenére a felvétel során számos esetben nem minden kérdésre adtak választ. Ez a kérdõívek kódolása, de különösen az adatok értelmezése során jelentett problémát, mert ma már lehetetlen eldönteni, hogy miért maradt válasz nélkül egy kérdés.

A továbbiakban a családlappal összefüggésben mindenekelõtt vizsgáljuk meg a kérdõív szerkezetét, a kérdések közötti belsõ összefüggéseket, a kérdések egymáshoz való viszonyát, illetve az egyes kérdések direkt, konkrét jelentésén túli közvetett tartalmát, valamint a tartalomelemzés segítségével a családlap kérdéssorából kihüvelyezhetõ „üzenetet”, azt a mögöttes értéket, amelyet a családlap készítõi közvetlen formában nem kívántak nyilvánosságra hozni, a megkérdezettekkel közölni.

A családlapra tekintve mindenekelõtt a kérdõív fedõlapjának, elsõ oldalának közepén a cím: A) CSALÁDLAP vagy B) CSALÁDLAP tûnik elénk. A négyoldalas családlap a kérdõív egykori készítõinek döntése szerint az eredeti számozásnak megfelelõen tíz részre tagolódik. Meg kell azonban állapítani, hogy a kérdõív belsõ struktúrájának, azaz az egymástól elhatárolódó kérdéscsoportok meghatározásában nem voltak következetesek. Saját logikájukat követve ugyanis az elsõ oldalon számozatlanul két kérdéscsoportot találunk. Ezek az egyes családok azonosítását teszik lehetõvé. A két kérdéscsoport közül az elsõ pontosan rögzíti, hogy a kitöltött kérdõív mely család adatait tartalmazza. Az ezt rögzítõ „a család neve” kérdésre általában a családfõ, a férj nevét írták be. A családlap azonosíthatóságát „a család neve” kérdés mellett a család térbeli elhelyezkedésének (vármegye, járás, község) pontos meghatározása teszi teljessé. A pontos azonosíthatóságot a vizsgálat célkitûzése tette szükségessé, hiszen csak így, ebben az esetben volt lehetõség arra, hogy a családlap negyedik oldalán a családlap szerves részét képezõ, de az adatfelvételhez már szorosan nem kapcsolódó, a család feltárt helyzete alapján elfogadott gondozásra tett javaslat végrehajtását ellenõrizni is lehessen.

Az elsõ oldalon a felvétel idõpontját rögzítõ kérdés mellett még egy, az adott településen a mintába került családok sorszámát rögzítõ kérdés található, mely esetenként megegyezik a család házának számával. A „kitöltés idõpontja” kérdés természetesen nemcsak a családlapot kitöltõ személy munkájának ellenõrzésére, hanem a családról készült „pillanatfelvétel” idõpontjának meghatározására is szolgált, hiszen az egy vagy két évvel késõbb bekövetkezett változásokat – a kutatás célkitûzésének megfelelõen – csak így tudták rögzíteni. Ez az összefüggés is a vizsgálat végiggondolt, tudatos megtervezésére utal. Ma már megállapíthatatlan, hogy a családlistákat készítették-e el elõször, s ezek alapján végezték el a kérdezést, vagy pedig a felkeresett családok sorrendje alapján utólag készítették el a vizsgálathoz kapcsolódó családlistákat. A kérdõív „családszám” kérdése tehát a vizsgálat alapkoncepciójával összefüggésben a megkérdezett családok kiválasztásának tartalmi, módszertani kérdését is felveti. Abban az esetben ugyanis, ha azon túl, hogy vármegyénként – a vizsgálat során meghatározott szórványfogalomnak megfelelõ településtípuson – a magyar és a magyar–román, román–magyar vegyes családok viszonyait kívánták feltárni, a településenként megkérdezett családokat is mintavételi eljárással választották ki, akkor a mintába került családokat, a vizsgálat szempontjából nagyon fontos, jól körülhatárolt csoportnak kell tekintenünk. Természetesen ugyanerrõl van szó akkor is, ha a kiválasztott településtípuson teljes körû vizsgálatot végeztek, azaz valamennyi magyar és vegyes családot felkerestek.

A családlap elsõ, valójában második kérdésblokkja a szülõk adatait (név, születési év, hely, vallás, foglalkozás, iskolai végzettség) követõen az anyanyelv mellett a legtermészetesebb módon hangsúlyt helyez a családban használt nyelvre, valamint arra, hogy a megkérdezett magyarul, illetve románul tud-e írni és olvasni. Ez a kérdés a következõ kérdéscsoportból, mely a nagyszülõk adatait rögzíti, már hiányzik. Feltételezhetõen a nagyszülõkkel ellentétben azért tartották szükségesnek megkérdezni a szülõktõl, hogy magyarul, illetve románul tudnak-e írni és olvasni, mert az 1912-ben és az azt követõ években születettek számára már egészen más iskolarendszer állt rendelkezésre, mint az õket megelõzõ nemzedéknek.[21]

A két világháború közötti Magyarországon mind az egyének, mind az állam életében fontos szerepet játszott a vallás, ennek valóságát a kérdõív is egyértelmûen visszatükrözi. Ennek részleteirõl az egyes kérdésblokkok kapcsán még szólni fogunk. Ebben a kérdésblokkban a megkérdezett vallása mellett azt is szükségesnek tartották feltárni, hogy az adott személy változtatta-e vallását, és ha igen, mikor, és  mi volt az elõzõ vallása. A vallásváltoztatás gyakoriságának feltárását valószínûleg azért tartották fontosnak, mert a vegyes házasságok esetében egyrészt számos alkalommal a férj vagy a feleség áttért a házastárs vallására, másrészt pedig a házasságból származó gyermekek már általában nemük szerint követték szüleik vallását. Emellett, amennyiben a vallásváltás közvetlenül az elsõ világháború befejezését vagy a második bécsi döntést követte, azaz ha egybeesett a rezsimváltásokkal (s ha az elsõ idõpontban a katolikus vagy a református vallásról görög katolikusra vagy görögkeletire, a második idõpontban pedig fordítva történt), akkor ez elsõsorban a megváltozott hatalommal való azonosulásra utalt. A vallásváltoztatás adataiból az asszimiláció irányára, intenzitására is egyértelmû következtetéseket lehet levonni.

A szülõkkel kapcsolatos kérdésblokkban még egy kérdés szerepel, amely a megkérdezettek (az anya esetében is!) katonai szolgálatára vonatkozott. A kitöltött kérdõívek alapján azt lehet megállapítani, hogy e kérdés keretében a katonai szolgálat tényét, helyét, idejét és a katonai hierarchiában elfoglalt helyet, az esetleges rendfokozatot kívánták megismerni.

Azt a feltevésünket, hogy a kutatás célkitûzése szempontjából a vizsgálat eredményeként feltárt általános összefüggések mellett az egyes családok azonosíthatósága fontos volt, az is megerõsíti, hogy a kérdõívek nem voltak anonimek, hanem a kérdésekre adott válaszok során a szülõk és a nagyszülõk gyermekei név szerint szerepeltek, az anya és nagyanya esetében pedig válaszként a leánykori nevet kellett a kérdésre beírni.

A harmadik, a négy nagyszülõ adataival kapcsolatos kérdésblokkból – a szülõkéivel ellentétben – hiányzik a születés idejére, helyére, az iskolai végzettségre, illetve, mint azt már említettük, a nagyszülõk magyarul, illetve románul írni és olvasni tudására vonatkozó kérdés. Ennek következtében a nemzedékek közötti összehasonlító elemzésre a fentiekben felsorolt összefüggésekben nincs lehetõség. A négy nagyszülõ vallására, az esetleges vallásváltoztatásra, a vallásváltoztatás idõpontjára, valamint az otthon használt nyelvre vonatkozó kérdésekkel kapcsolatban viszont nemcsak összehasonlító elemzésre, hanem a nemzedékek közötti elmozdulás irányának, intenzitásának tettenérésére is lehetõségünk van. Akárcsak a szülõk esetében, úgy itt is külön kérdésként szerepel, hogy a nagyszülõk otthon milyen nyelven beszélnek. A nagyszülõk esetében viszont az anyanyelvre vonatkozó kérdést elhagyták. Feltételezhetõen ezt a kérdést azért tartották mellõzhetõnek, mert egyrészt az 1910-es és az azt megelõzõ népszámlálások adatai alapján ismerhették ennek a generációnak az anyanyelv szerinti megoszlását, másrészt pedig mindenekelõtt arról szerettek volna értékelhetõ bizonyosságot szerezni, hogy a családi élet mindennapjaiba a román nyelvhasználat milyen mértékben türemkedett be, vagy másképpen megfogalmazva: a magyar nyelv használata mennyiben maradt meg a román uralom évtizedei alatt.

A két világháború közötti idõszakban, sõt még azt követõen is a falusi térségben a több nemzedék együttélése elég általánosnak tekinthetõ. A kérdõív készítõi erre az összefüggésre is figyelmet fordítottak, s a kérdõív kitöltõjétõl azt kérték, hogy ha a nagyszülõk a megkérdezett családdal közös háztartásban élnek, akkor ezt nevük aláhúzásával jelöljék. Meg kell jegyezni, hogy a családlapnak ezt a zárójeles utasítását akkor, amikor a családlapok számítógépes feldolgozásához a kódutasítást elkészítettük, valamilyen megmagyarázhatatlan ok következtében figyelmen kívül hagytuk. Ennek következtében az elemzés során ennek az egykori családokra jellemzõ összefüggésnek a feltárására nincs lehetõségünk. Ennek ellenére szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy a családlapok utólagos, nem teljes körû átnézése alapján megdöbbenten tapasztaltuk, hogy az együttélést jelzõ aláhúzással nem találkoztunk. Okát nem ismerjük, hacsak nem feltételezzük azt, hogy a kitöltésnél az e kérdésnél alkalmazott tipográfia okozhatott zavart.

A következõ kérdésblokk a gyermekekre vonatkozik, mely tíz esetszámig a saját gyermek, ettõl elkülönítve két esetszámig pedig a családban élõ rokon, árva és a lelenc (szüleitõl elhagyott, talált gyermek) adatai után érdeklõdik. A gyermekekre vonatkozó kérdéseket egy hetes osztatú táblázatba rendezték. Az elsõ oszlopban a gyermekek sorszáma van feltüntetve. Ezt követõen a gyermekekkel kapcsolatos kérdések sorrendje a következõ: a gyermek neve, életkora, vallása, a bérmálás vagy konfirmálás ténye, az otthon beszélt nyelv, végezetül pedig az, hogy a gyermek hol tanult, illetve hogy a kérdezés idõpontjában hol tartózkodott. Bár a nemzedékek közötti összehasonlítás lehetõsége tovább szûkült, ennek ellenére a nagyszülõk, szülõk és a gyermekek vonatkozásában két metszetben, a vallás és a családban használt nyelv szerint az összehasonlítást el lehet végezni. E kérdésblokkal összefüggésben, a családban használt nyelv utáni érdeklõdés természetessége mellett fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a kérdõív készítõi a családlap koncepciójának alárendelten a vallásnak a gyermekek esetében is kiemelkedõ jelentõséget tulajdonítottak. E táblázatban a gyermekekre vonatkozó utolsó, a „Hol tartózkodik?” kérdéssel kapcsolatban pedig azt szeretnénk megjegyezni, hogy ennek a kérdésnek a megfogalmazását az is motiválhatta, hogy ismeretet szerettek volna szerezni arról, hogy a második bécsi döntés eredményeként létrehozott területi megosztottság a Magyarországhoz került észak-erdélyi területen élõ családokat mennyiben és milyen mértékben érintette.

A visszakerült észak-erdélyi területen élõ fiatal népesség jövõjével kapcsolatos koncepcionális tervre utal az a megjegyzés, melyet a kérdõív készítõi e kérdésblokkhoz fûztek. Abban az esetben ugyanis, ha valamelyik gyermek vagy a családban élõ más rokon ipari vagy kereskedelmi jellegû munkakör esetleges betöltésére kiválóan alkalmas, vagy ha valamilyen, például zenei, képzõmûvészeti stb. területen feltûnõ képességekkel rendelkezik, akkor azt a kérdõív kitöltõjének a családlapon külön is fel kellett tüntetni.

A következõ, immár az ötödik kérdésblokk hat kérdéscsoportra bontva a család vagyoni helyzetére vonatkozik. A kérdésekre adott válaszok alapján, amennyiben a megkérdezett családfõ munkája a mezõgazdasághoz kötõdött, a család gazdasági, vagyoni helyzetét lényegében rekonstruálni lehet. Hiszen a kérdésekre adott válaszokkal nemcsak rögzítették a család tulajdonában lévõ földterületet (szántó, legelõ, kert, rét, erdõ, szõlõ), valamint a felesben és/vagy harmadában bérelt földterület nagyságát, az állatállomány (szarvasmarha, ló, juh, disznó) számát, a közjóléti, a szövetkezeti vagy a hatósági támogatás (pénzkölcsön, ipari felszerelés, gazdasági eszközök stb.) formáit, az ingatlan vagyonon lévõ teher vagy más adósság pengõben kifejezett összegét, hanem azt is, hogy a családnak van-e háza, s ha van, akkor az milyen állapotban van.

E kérdésblokk alapján megállapíthatjuk, hogy a családlap megtervezésekor a készítõk elsõsorban a mezõgazdaságból élõk életviszonyaiból, a paraszti gazdaság feltételeibõl indultak ki, amikor a család vagyoni helyzetét feltáró kérdéseiket megfogalmazták. Éppen ezért ez a kérdésblokk egy összefüggés kivételével koherens, és a megcélzott, vagyis a mezõgazdasági munkát végzõ családok esetében adekvát. Ennek ellenére azonban sem tartalmi, sem logikai szempontból nem indokolt, hogy a megkérdezett foglalkozásához általában kötõdõ jövedelem nagyságát miért nem külön kérdésben fogalmazták meg, s hogy miért csak az „egyéb jövedelem” kérdésén belül kérdeztek rá a családfõ fõ vagy mellékkeresetére. E technika következtében egyrészt nem lehet megállapítani a megkérdezett fõ foglalkozásából származó jövedelem nagyságát, másrészt pedig nem lehet megállapítani, hogy a fõ jövedelem mellett valójában rendelkezett-e mellékjövedelemmel, és ha igen, akkor mennyivel. E kérdésblokk belsõ összefüggéseibõl az is kiderül, hogy a vizsgálat megtervezésekor – a családfõ fõ állásából vagy egyéb foglalkozásából származó mellékkeresetei mellett – nem számoltak sem a feleség, sem a családban élõ felnõtt korú gyermek, gyermekek, sem pedig a családdal közös háztartásban élõ nagyszülõk esetleges jövedelmével.

Emellett ez a kérdésblokk valójában nem igazán alkalmas a nem mezõgazdasági munkából származó ingó és ingatlan vagyon és egyéb jövedelmek pontos feltárására. Mindezek következtében a vagyoni helyzetre vonatkozó kérdésekre adott válaszok alapján nehezen, illetve csak részben rekonstruálható azoknak a családoknak a vagyoni helyzete, amelyekben például a családfõ gyáros, nagykereskedõ, tisztviselõ, értelmiségi, kisiparos vagy ipari munkás volt. De ez érthetõ is, mert a kérdõív készítõi teljes mértékben faluban, parasztban gondolkodtak.

A következõ kérdésblokk a család egészségügyi helyzetére vonatkozott. Ez az egészségügyi helyzet általános megítélése mellett két alkérdést foglal magában: az elsõ a családfõ munkabíró képességét rögzítette (teljesen vagy részben munkaképtelen válaszlehetõségekkel), a második pedig azt kívánta feltárni, hogy a családfõn kívül – a tüdõbajra külön is rákérdezve – van-e súlyos beteg a családban.

A következõ kérdés a család nemzeti identitásának mérésére szolgált, melyet egy három tagból álló fogalmi skálán rögzítettek: megbízható, nem megbízható, kétes. Annak ellenére, hogy e nagyon bonyolult és igen érzékeny problémakörrel kapcsolatban külön csak ezt az egy kérdést tették fel, mégis igen fontos, jelentõs kérdésblokknak tekintjük.

A nemzeti identitás árnyaltabb minõsítését – az anyanyelvre, a családban használt nyelvre, a vallásra és a vallásváltoztatásokra vonatkozó kérdések mellett – lényegében az adott család környezetébõl származó esetleges hatások „mérésével”, a korábban megfogalmazott kérdések segítségével kísérelték meg elérni. Ennek megfelelõen a következõ kérdésblokkal, mely tartalmi és logikai vonatkozásban is az elõzõhöz tartozik, azt kívánták feltárni, hogy a megkérdezett család jobb és bal oldali, illetve szemközti szomszédja milyen (magyar, román, egyéb) nemzetiségû. Emellett e kérdéscsokorba logikailag nem igazán illeszkedõ, de a nemzeti identitással összefüggésben tartalmilag adekvátan még két kérdés található. Az egyik nemzeti, nemzetiségi vonatkozásban a család rokonságát minõsíti. A kérdõív készítõi ebben az esetben, éppen úgy, mint a szomszédok nemzetiségének meghatározásakor, a választható magyar, illetve román kategória mellé nemcsak az egyéb kategóriát vették fel, hanem ezekkel a kérdésekkel összefüggésben még azt is tudni szerették volna, hogy az egyéb kategória az adott családnál a szomszédok és a rokonok esetében pontosan melyik nemzetiséget jelentette. A másik kérdés pedig, mely a nemzeti azonosságtudat tartalmának, milyenségének megítélése szempontjából feltételezhetõen nem jelentéktelen szerepet játszhatott a kérdõív megtervezésekor, azt kívánta rögzíteni, hogy a megkérdezett család román templomba jár-e. A kérdésre igennel és nemmel lehetett válaszolni, az igen esetén a román templomba járás tényét egy hármas osztatú, a templomba járás gyakoriságát mérõ skála – gyakran, ritkán, egyáltalán nem – segítségével finomították, minõsítették.

A következõ kérdésblokk a családnak az egyházi életben való részvételét rögzíti. Paradox módon azonban az egyházi életben való részvételhez kapcsolt két alkérdéssel valójában nem a család vallásosságának milyenségét tárták fel, hanem azt rögzítették, hogy a családot milyen gyakorisággal, melyik magyar egyház lelkésze gondozza. A kérdés második felére adott válasz alapján tehát sokkal inkább a lelkész tevékenységének minõségére s nem a család vallásosságára lehet következtetni. Az, hogy ez tudatos volt-e, vagy csak így sikerült a családlap elkészítésekor, ma már nem lehet megállapítani. Egy biztos, e kérdésre adott válaszok alapján a szórványmunkában kitüntetett helyet elfoglalt lelkész, lelkipásztor jelenlétét, a szórványban élõkkel kialakított kapcsolatát többé-kevésbé pontosan fel lehetett tárni. E kérdésblokk második alkérdésére adott válaszokból pedig azt kívánták megtudni, hogy ha az adott helységben magyar lelkész nem volt, akkor hol lakik a legközelebbi illetékes lelkész, illetve hogy földrajzilag melyik magyar pap, lelkipásztor él a családhoz a legközelebb.

Végezetül a családlap utolsó kérdésblokkjával azt kívánták feltárni, hogy magyar nyelvû újság, könyv, illetve magyar vonatkozású kép, jelvény van-e a családban. Ez a blokk is arra utal, hogy több metszetben, egymást kiegészítõ kérdésekkel – talán még a korábban feltett kérdések ellenõrzéseképpen is – kísérelték meg feltárni a mintába került családok nemzeti identitását. A fenti kérdésblokkal a család politikai beállítódottságát (milyen újságot olvas), irodalmi érdeklõdését, valamint történeti és esztétikai orientációját (a lakásban található képek, jelvények által közvetített üzenetek segítségével) közvetlen és közvetett formában tették mérhetõvé. A feltett kérdésre: „Magyar újság, kép, jelvény van-e a családban?”, igennel és nemmel lehetett válaszolni. Abban az esetben azonban, ha a válasz pozitív volt, a kérdõívet kitöltõ személynek részletesen fel kellett sorolnia, hogy a családban milyen újságot olvasnak, illetve hogy milyen képeket, jelvényeket tartanak érdemesnek arra, hogy mindennapi életük legfontosabb színterét, otthonukat azzal „megjelöljék”, dekorálják.

Már említést tettünk arról, hogy az utólag felfedezett 23 dobozban talált családlapok egy része tipográfiailag és néhány vonatkozásban tartalmilag is eltér az 1942-ben, 1943-ban használt kérdõívektõl. Nem tekinthetõ tartalmi változásnak az,  hogy a szülõkre és a nagyszülõkre vonatkozó kérdésblokk fejlécének szövegét megváltoztatták, azaz a korábban használt „Szülõk, Apa, Anya (leánykori neve)” helyett a blokk címébe „A családfõ vagy önálló nõtlen férfi”, „A családfõ felesége (leánykori név) vagy önálló leány” megnevezés került. Ennek megfelelõen pontosították a nagyszülõkre vonatkozó kérdést is, s ezeken a családlapokon „az apa, az anya szülei” megfogalmazás helyett „az összeírt férfi, illetve nõ szülei” megnevezést használták. A feldolgozás során ez a módosítás nem okozott problémát, mert az „önálló nõtlen férfi”-t és az „önálló leány”-t akkor is megkülönböztettük a családoktól, amikor ez a kérdés még nem szerepelt a családlapon.

Az utólag felfedezett 23 dobozban talált családlapok elsõ és negyedik oldalán azonban olyan kérdések is találhatók, amelyekkel addig nem találkoztunk. Az elsõ oldalon a családok pontos azonosíthatósága érdekében a megkérdezett személy címét (utca, házszám) is feltüntették, valamint ennek az oldalnak a kérdéseit eggyel: „Mikor költözött a községbe?” ki is egészítették. A másik, a negyedik oldalon található új kérdés pedig a következõképpen hangzik: „A családfõ vezetõ szerepre alkalmas-e, vagy milyen nemzeti munkára használható?” Ezt a kérdést nem dolgoztuk fel. Döntésünket az indokolta, hogy ezek a kérdések a családlapok döntõ többségében nem szerepelnek.

Ezzel a kérdésblokkal a kérdõív tényfeltáró, a szociológiai felvételhez kapcsolódó része le is záródik. A kérdõív ezt követõ, talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy második része, bár tartalmilag és koncepcionálisan a családlaphoz tartozik, valójában azonban már nem az adatfelvételhez, hanem a felvétel eredményeként feltárt valóság alapján meghozott, a családok megsegítésével, gondozásával összefüggõ „határozat” megvalósítását volt hivatva szolgálni. Ennek a résznek a szerepe tehát a családlapok feldolgozását követõ idõhöz kapcsolódott. Mivel azonban a vizsgálatot a közbejött történelmi események miatt nem lehetett folytatni, ez a rész eredeti funkcióját elveszítette. Ám ez a rész is a családlaphoz tartozik, így bemutatásától nem kívánunk eltekinteni.

Ez a rész, amely a családlap negyedik oldalának körülbelül a felét foglalja el, három alrészre tagolódik. Az elsõ alrész a következõképpen hangzó,  az összeíró számára megfogalmazott utasítással kezdõdik: „Javaslat a gondozásra (minden esetben kitöltendõ! A nemleges feleletet is indokolni!).” Ez a megjegyzés ismételten arra utal, hogy a felvételt jól végiggondolt célkitûzés érdekében határozták el. Eszerint az összeírónak a család gondozására tett javaslata alapján határozatot hoztak, hogy az adott családot milyen gondozásban részesítsék. Az elfogadott határozatot a családlapon biztosított helyen írásban kellett rögzíteni. Nem biztos, de feltételezhetõ, hogy a határozatot járási vagy vármegyei szinten kellett elvégezni, mert ha ez egy – például Budapesten vagy Kolozsvárott felállított – központban történt volna, akkor a határozat meghozatalának helyét az íven nem szaggatott vonallal jelölik. Arra a tényre, hogy a kérdõív megtervezésekor a határozat meghozatalának: helyének, idõpontjának és a határozatot hozó aláírásának dokumentálására is gondoltak, a családlap tipográfiájából egyértelmûen következtetni lehet.

A felvétel célkitûzésének megfogalmazói azonban ezzel még nem elégedtek meg, hanem – itt már idõpont megjelölése nélkül – dokumentálni kívánták a gondozás végrehajtásának módját s a család gondozására vonatkozó határozat végrehajtásának ellenõrzését is. A kérdõívnek ez a második része végezetül az összeíró nevének és foglalkozásának (állásának) feltüntetésével zárul.

B) A községi törzslap és betétív

A dokumentum elsõ csoportjába tartozik a vizsgálat másik nyomdai úton elkészített, két különálló, de szorosan összetartozó anyaga, amely az A) Községi törzslap és B) Községi betétív címet viseli. Mindkét anyag A/5 méretû.[22] A négyoldalas törzslapot fehér színû kartonpapírra nyomtatták, s ebbe mint egy irattartóba helyezhetõ a 16 oldalas községi betétív. A kutatásnak ezt a két segédanyagát 1941-ben Budapesten, az „M. kir. állami nyomdá”-ban készítették. A törzslap elnevezésének megfelelõen a vizsgálat célkitûzésének alárendelten három kérdéskör 1) terület, 2) népesség, 3) gazdasági és szociális viszonyok szerint a településre jellemzõ legfontosabb adatokat tartalmazza. Arra, hogy a törzslap ennek a vizsgálatnak a segédanyaga, nemcsak abból következtethetünk, hogy ezeket az anyagokat a családlapok mellett találtuk, hanem mindenekelõtt a törzslap kérdéseibõl. A kapcsolat már az elsõ kérdéskörbõl (a magyar családok száma, veszélyeztetettségi fokok) is kiderül. A második, a népességre vonatkozó alkérdések körével pedig azt sejtetik, hogy ezt a vizsgálatot nemcsak a visszakerült erdélyi területen, hanem Felvidék, Délvidék és Kárpátalja azon településein is el akarták végezni, ahol szintén szórványban élt a magyarság. Erre a szándékra utal, hogy a magyar mellett a trianoni békeszerzõdés elõtti Magyarország statisztikailag számon tartott nemzetiségei (német, szlovák, román, rutén, horvát, szerb) is fel vannak sorolva. E kérdéskörön belül a község lakosságának számát, anyanyelvi, vallási megoszlását, az anyanyelvi és a vallási megoszlás egymáshoz való számszerû viszonyát kívánták feltárni. E gondolatkörben még – az 1910-es, az 1940-es és igen-igen elõretekintve az 1950-es népszámlálás adatai alapján – a község 6–11 éves tanköteleseinek számát, anyanyelvi és vallási megoszlását regisztrálták volna. A harmadik, a gazdasági és a szociális viszonyok kérdéskörében pedig a keresõk és az eltartottak megkülönböztetésével a község lakosságának foglalkozási fõcsoportok szerinti megoszlását (külön részletezve az õstermelõk és az ipari népesség foglalkozási viszonyait) kívánták rögzíteni. Végezetül pedig nagyságuk szerint, a foglalkoztatott segédek számának feltüntetésével külön vették volna számba az iparral foglalkozó vállalatokat.

A Községi betétív a település kulturális helyzetével, az iskolán kívüli (társadalmi) nép- és nemzetneveléssel, a hitélettel, az egyházi szervezettel, a törzslap kérdéseit kiegészítve, de annál sokkal részletesebben, a település gazdasági viszonyaival, valamint közigazgatásával kapcsolatos kérdéseket tartalmaz. A két vizsgálati segédanyagot lényegében nem használták. A községi törzslap elsõ oldalát, melynek segítségével a településeket azonosítani lehetett, kitöltötték. Ugyanez vonatkozik az 1910-es népszámlálási adatok alapján a településen élõk számára, anyanyelvi és vallás szerinti megoszlására is. A töredékesen kitöltött községi törzslapok azt sugallják, hogy a megkezdett munkát a vizsgálat lezárását követõen kívánták folytatni.

C) Kérdõpontok

1) A fennmaradt dokumentumok elsõ csoportjába tartozik még a vizsgálat negyedik nyomtatott anyaga: a Kérdõpontok a község monografisztikus adatainak összegyûjtésére címû füzet. Ezt az A/5 méretû, 32 oldalas füzetet Lengyel Albert nyomdájában készítették Kolozsvárott. A munkafüzet tizenegy fejezetre oszlik. Ezek a következõk: általános adatok; a község lakosságának nemzetiségi megoszlása és vagyoni helyzete; tanügy; cserkészek, leventék; könyvtárak, kulturális egyesületek; egyházak; ipar, kereskedelem, földmûvelés; egészségügy; közigazgatás, állambiztonság; ingatlanforgalom; a Közjóléti Szövetkezet és végül a tizenegyedik fejezetben a település történelmi adatait kellett a kitöltõnek összegyûjtenie. Az egyes fejezeteknek megfelelõ kérdésköröket számos alkérdésre adott válasz segítségével kísérelték meg feltárni. A legtöbb, hatvannégy kérdést az ipar, a kereskedelem és a földmûvelés témakörében, a legkevesebbet (két kérdést) pedig a Közjóléti Szövetkezetekkel kapcsolatban fogalmaztak meg. A kérdések jól strukturáltak, átgondoltak, s amennyiben az adott települést jól ismerõ személy töltötte ki, ezek a munkafüzetek lehetõséget biztosítanak arra, hogy ezen az alapon a község monográfiájának bõ vázlatát elkészíthessék. A munka volumenét jól jellemzi az, hogy a Kérdõpontok címû munkafüzet kitöltõjének összesen kétszáz kérdésre kellett válaszolnia. Azokon a településeken, ahol a szórványfelmérést elvégezték, ezeket a munkafüzeteket általában ki is töltötték. Annak következtében azonban, hogy a családlapok feldolgozása során a munkafüzet anyagát nem tártuk fel, nem tudjuk megmondani, hogy hány település esetében töltötték ki a Kérdõpontok címû füzetet.

2) A vizsgálat dokumentumainak második nagy csoportjába a különbözõ felkérõ- és köszönõlevelek tartoznak. Ezeknek a dokumentumoknak a döntõ többsége azokból a levelekbõl áll, amelyeket a „kérdezõbiztos” a munka elvégzését követõen a kitöltött kérdõívekkel együtt Kolozsvárra küldött, illetve az ezekre adott válaszokból, amelyeket a beküldött kérdõívek áttanulmányozását  követõen a megbízó, az elvégzett munkát is értékelve, válaszként a „kérdezõbiztosnak” küldött. Természetesen ez a levélváltás csak töredékesen s nem minden településrõl maradt fenn. Tartalmilag azonban ezek a dokumentumok nem haladják meg a munka elvégzésével és értékelésével kapcsolatos információkat. Ennek ellenére ezek a dokumentumok is – konkrét tartalmuk mellett – lehetõvé teszik, hogy a vizsgálatra vonatkozó következtetéseinket kiegészíthessük. Ezek alapján például egyértelmûen megállapítható, hogy a kitöltött és visszaküldött családlapok ellenõrzése folyamatosan megtörtént, abból pedig, hogy ezekben a levelekben miért dicsérték meg a „kérdezõbiztost”, vagy hogy milyen pótlólagos adatok begyûjtését kérték, a kutatás eredeti céljával, a kutatásban részt vevõk felkészültségével, illetve általában a kutatás színvonalával kapcsolatban vonhatunk le következtetéseket. A postaköltségre, valamint az elvégzett munkáért a „kérdezõbiztosoknak” küldött díjazásból pedig a vizsgálatra fordított anyagi ráfordítás nagyságáról lehet következtetéseket levonni.

3) A megmaradt dokumentumok harmadik csoportjához azok az iratok tartoznak, amelyek a kitöltött családlapok feldolgozása során keletkeztek. E dokumentumok között, igaz, igen töredékesen, a családlapok kérdései alapján készült kigyûjtéseket (például a valamilyen tehetséggel, feltûnõ képességgel rendelkezõ gyermekekrõl), valamint egyes családok esetében olyan feljegyzéseket lehet találni, amelyekben az adott család reménytelen egzisztenciális helyzetének megváltoztatása érdekében javaslatokat fogalmaznak meg.[23]

A „kérdezõbiztosok”

A kérdõív szerkezete, készítõjének/készítõinek néhány kérdéshez fûzött utasítása azt sugallja, hogy az összeíró a családlapok kérdéseinek azonos tartalmú, egységes értelmezése érdekében a felvétel megkezdése elõtt az írásos utasításon, útmutatón kívül valamiféle felkészítésben is részesült. Ezt a feltételezést hosszú idõn keresztül a kérdõív kitöltésére vonatkozó, a családlapon közölt utasítás mellett csak a családlap elsõ oldalán található „bizalmasan kezelendõ” figyelmeztetés és az az utasítás támasztotta alá, amely szerint a vegyes házasságot nem vallási, például református–görög katolikus stb., hanem magyar–román és román–magyar szempontból kellett megítélni. Azt a feltételezésünket, hogy a vizsgálatban részt vevõ kérdezõket szóban felkészítették, nem tudtuk bizonyítani, azt viszont, hogy munkájukhoz kitöltési útmutatót kaptak, a véletlen folytán dokumentálni is tudjuk. Az utólag megtalált 23 doboz egyikében ugyanis az egyik családlapban megtaláltuk a C) Mellékletet, mely nem más, mint a családlaphoz kapcsolódó kitöltési utasítás. A kérdezõk munkájának megkönnyítése érdekében tehát a családlaphoz részletes kitöltési (kérdezési) útmutatót is mellékeltek.

A korabeli viszonyok, az akkori lehetõségek, a vizsgálatba került települések és családok nagy száma, valamint a rendelkezésre álló rövid idõ ellenére a családlapok alapján azt fogalmazhatjuk meg, hogy a „kérdezõbiztosok”, a családlapok kitöltésével megbízott személyek általában jó munkát végeztek. Ennek folytán – több apróbb kitöltési hiba mellett – a családlapok kitöltésével kapcsolatban csak két tipikusnak mondható hibát lehet felfedezni. Leggyakrabban azzal a hibával találkozhatunk, hogy a családlap valamelyik kérdése kitöltetlenül maradt, ennek következtében ma már nem lehet eldönteni, hogy adathiányról van-e szó, vagy pedig arról, hogy a megkérdezett személy például „egyéb jövedelemmel” nem rendelkezett, illetve hogy válasz nélkül maradt-e a kérdés, vagy csak véletlenül nem töltötték ki. Annak következtében azonban, hogy – eddigi ismereteink szerint – a vizsgálat lebonyolítói elégségesnek tartották egy nagyon szûkszavúnak ítélhetõ kitöltési utasítás megfogalmazását, amely a kérdõív kitöltésével összefüggésben nem tért ki minden problémára, a „kérdezõbiztosok” szükségszerûen különbözõképpen értelmezték feladataikat. Feltételezhetõen ez a forrása a másik tipikusnak mondható hibának is. Abban az esetben ugyanis, amikor a felsorolt válaszlehetõségekbõl aláhúzással kellett a megfelelõt megadni, a kérdezõk egy része nem a megfelelõ szó aláhúzásával adta meg a választ, hanem a felsorolt válaszlehetõségek közül az adott családra nem vonatkozó válaszokat áthúzta. A családlapok kódolása során természetesen az elsõ esetet adathiánynak tekintettük, és az ennek megfelelõ kódot rögzítettük, a második esetben pedig figyelembe vettük a kérdezõ módszerét, és annak megfelelõen a helyes választ kódoltuk.

A vizsgálat során foglalkoztatott nagyszámú kérdezõ közös felkészítésére valószínûleg nem volt lehetõség. A felkért személyek megfelelõ gyakorlattal nem rendelkeztek, és munkájukhoz elégséges segítséget feltételezhetõen nem is adtak. A felkért személyek feladata általában nemcsak a családlapok kitöltése volt, hanem a község monografikus adatait feldolgozó füzet kérdéseire is nekik kellett válaszolniuk, amely széles körû helytörténeti ismeretet, igen alapos munkát igényelt. Arra a kérdésre, hogy A) Községi törzslap és B) Községi betétív kitöltése valójában kinek a feladata lett volna, pontos választ mind ez ideig nem tudunk adni, csak feltételezzük, hogy ezt a feladatot a népszámlálási és egyéb összeírások adatai alapján a vizsgálat irányítóinak kellett volna megoldaniuk.

A kutatás célkitûzése

A felvétellel kapcsolatos korabeli dokumentumok hiánya következtében fel kell tenni a kérdést, hogy a rendelkezésre álló anyagok alapján lehetséges-e a kutatás eredeti célkitûzésének rekonstruálása. Megítélésünk szerint igen, bár tisztában kell lenni azzal, hogy a rendelkezésünkre álló anyagok alapján csak az egykori felmérés valószínûsíthetõ célkitûzését tudjuk megfogalmazni. A családlap alapján megállapítható, hogy a vizsgálattal egyszerre, egymással párhuzamosan több célkitûzés megvalósítását szerették volna elérni.

Mindenekelõtt az általános helyzetfelmérés érdekében a statisztikai adatok összegyûjtésére, a szórványban élõ magyar nemzetiségûek és a vegyes házasságban élõ családok számának megállapítására, valamint a vizsgálat körébe esõ személyek szociodemográfiai adatainak feltárására volt szükség. A harmincas évek elejétõl megjelent, szórványokkal foglalkozó írásokban már megfogalmazást nyert, hogy pontos adatok hiányában nem lehet az asszimilációs veszteségeket, a vegyes házasságoknak a nemzeti hovatartozás kötelékét lazító szerepét felmérni, és ennek következtében a szórványban élõkkel kapcsolatos feladatokat sem lehet meghatározni. Ezt a hiányt az 1942-ben megkezdett vizsgálat segítségével szerették volna megszüntetni. Annak következtében tehát, hogy sem a magyar, sem a román népszámlálás a szórványmunkához szükséges adatokat nem tartalmazott, elsõdleges feladatnak tekintették a szórványban élõ magyar nemzetiségûek számának pontos megállapítását. Emellett szerették volna megismerni az Észak-Erdély területén szórványban élõ magyar és vegyes családok, ezen belül is a magyar–román, román–magyar nemzetiségû családok számát, általános állapotát. Ennek egyik feltétele, a szórvány fogalmának alárendelve, azoknak a településeknek a kiválasztása volt, ahol a vizsgálatot kívánták lefolytatni. A másik feltétel pedig annak a családlapnak az elkészítése volt, amely az elõre rögzített kérdésekre adott válaszok alapján a kutatást kezdeményezõk számára a szórványban élõ magyar nemzetiségû népesség számáról, állapotáról elégséges információt biztosított ahhoz, hogy a szórvánnyal kapcsolatos munkájukat a vélekedés és a részleges ismeretek helyett objektív alapokra helyezzék. Ennek érdekében ismereteink szerint az adatgyûjtés során a kérdõíves felvétel mellett más módszert nem alkalmaztak.

A korábbi években felhalmozott, Erdély bizonyos területeirõl többé-kevésbé rendszerezett adatgyûjtés és megfigyelés segítségével összegyûjtött ismeretek tették lehetõvé, hogy az új helyzetben, a második bécsi döntés által biztosított feltételek között egy rendszeres vizsgálat keretében tárják fel a szórványban élõ magyar nemzetiségûek állapotát. A vizsgálat lebonyolításának sikeréhez pozitívan járult hozzá, hogy – mint ahogyan arról már szóltunk – a negyvenes évek elejére a szórványban élõ magyar nemzetiségûekkel kapcsolatban bizonyos gyakorlati és elméleti ismeretek halmozódtak fel. Az 1942-ben megkezdett vizsgálat szempontjából fontos szerepe volt annak is, hogy a kutatás lebonyolításával, megszervezésével összefüggõ szerteágazó feladatokat az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület (EMKE) alelnökeként az a személy, dr. Szathmáry Lajos fogta össze, aki már évek óta a szórványprobléma elméleti és gyakorlati kérdéseivel is foglalkozott.

A lehetséges kutatási cél rekonstruálásához jó kiindulópontot jelent dr. Szathmáry Lajos Gyakorlati hozzászólás a magyar szórványügyhöz címû idézett elõadása. Az Országos Magyar Párt Kisebbségi Szakosztálya 1937. május 30-án Kolozsvárott tartotta meg azt az ülését, ahol Szathmáry szórványüggyel kapcsolatos elõadását megvitatták. Szathmáry elõadása mellett a gyorsírói jegyzetek alapján a Magyar Kisebbség címû folyóiratban közölt hozzászólások nagy pontossággal rekonstruálhatók.

Tudatában vagyunk annak, hogy Szathmáry elõadását és a hozzá kapcsolódó vita anyagát annak ellenére sem lehet a kutatás célkitûzését megfogalmazó alapdokumentumnak tekinteni, hogy a tanulmány írója ugyanaz a személy, aki az EMKE ügyvezetõ alelnökeként majd a szórványvizsgálatot irányította. Az egybeesés következtében azonban elégséges okunk van feltételezni, hogy egy részrõl Szathmáry Lajos megbízatása összefügghetett a szórványmunka területén addig kifejtett munkásságával, más részrõl pedig nehezen képzelhetõ el, hogy a szórványvizsgálat irányítójaként ne hasznosította volna azokat az elképzeléseket, amelyeket a vizsgálat megindítása elõtt írásban már megfogalmazott. Emellett mindaz, amit a Szórványainkról címû idézett kötet megfogalmazott, közvetlen és közvetett formában szintén hatással volt Szathmáry Lajos szórvánnyal kapcsolatos nézeteinek alakulására. Ez az állítás két összefüggésben is dokumentálható. Egyrészt az egyes szövegrészek, a felhasznált statisztikai adatok, a szórványkataszter elkészítésével kapcsolatos feladatok között mutatható ki azonosság, másrészt pedig egyik, e problémával foglalkozó kortársa, Nagy Ödön már idézett tanulmányában írt arról, hogy Szathmáry elõadásának összeállításakor ennek a kötetnek az anyagát felhasználta. Úgy véljük tehát, hogy ennek a tanulmánynak vagy összefoglaló beszámolónak a kutatással kapcsolatos jelentõségét ezek az összefüggések egyértelmûen alátámasztják. Éppen ezért Szathmáry Lajos vitaindító elõadását s az elõadáshoz kapcsolódó vitát, valamint azokat a hosszabb-rövidebb, különbözõ színvonalú írásokat is szükségesnek tartjuk bemutatni, amelyek feltételezhetõen szerepet játszhattak az 1942-es szórványvizsgálat elõkészítésében.

Észak-Erdély visszacsatolását követõen másfél év múlva, 1942 januárjában indult meg a vizsgálat. A dolgozat, illetve a hozzá kapcsolódó vita megjelenése, majd a vizsgálatra való felkészülés között tehát viszonylag rövid idõ, körülbelül három és fél év telt el. Ez alatt az idõ alatt a szórványban élõ romániai magyarság életében semmiféle olyan változás nem következett be, ami az 1937-ben megfogalmazottakat érvénytelenítette volna. A szórványhelyzeti állapoton a Magyarországhoz való visszakerülés sem változtatott, tehát ez nem akadályozta, hanem elõsegítette a vizsgálattal kapcsolatos elképzelések valóra váltását. Más részrõl pedig az is feltételezhetõ, hogy a közben eltelt három és fél év alatt Szathmáry Lajos szórvánnyal kapcsolatos felfogásában, nézeteiben nem következhetett be olyan lényeges vagy radikálisnak minõsíthetõ változás, amely indokolná az 1937-ben megjelent tanulmányában megfogalmazottak és az ahhoz kapcsolódó javaslatok figyelmen kívül hagyását. Azt a feltételezést, hogy a vizsgálat gyakorlati irányítója, összefogója a korabeli irodalomban megfogalmazottak mellett a kutatási célkitûzés megfogalmazásakor és a vizsgálat gyakorlati megvalósítása során a szórványban élõ magyarsággal kapcsolatos elképzeléseit hasznosította, az is indokolja, valószínûsíti, hogy a vizsgálat elõkészítéséhez, megtervezéséhez, a családlapok és egyéb segédletek elkészítéséhez igen rövid idõ állt rendelkezésre. Tehát a rendelkezésre álló tapasztalatot, ismeretet nem lehetett volna nem hasznosítani. Ezzel kapcsolatban nem lehet figyelmen kívül hagyni Nagy Ödönnek éppen az ebben a három és fél évben „kifejtett” szórványmunkára vonatkozó kritikája ismeretében azt sem, hogy az észak-erdélyi területek Magyarországhoz való visszakerülése nélkül nemcsak hogy erre a vizsgálatra nem került volna sor, hanem valószínûleg az e téren kifejtett tevékenységet a tényleges munka helyett az ezt követõ idõben is csak a „nagy szavak, patetikus szólamok, esküdözések” jellemezték volna.[24] Szeretnénk megjegyezni: noha a vizsgálattal kapcsolatban csak dr. Szathmáry Lajos neve ismert, nem gondolunk arra, hogy a vizsgálat elõkészítését, a kutatási cél megfogalmazását, a települések kiválasztását, a családlap elkészítését stb. egyedül végezte volna. Szathmáry Lajos nem volt társadalomkutató, a szórványkérdés elméleti összefüggései nem foglalkoztatták, a szociológiai felmérés területén nem volt járatos, mégis e nagyszabású vizsgálat összefogására, irányítására egyéni kvalitásai, jogi szakismerete, jó szervezõképessége, a szórványkérdéssel kapcsolatos addigi munkássága egyértelmûen alkalmassá tették. Dokumentumok hiányában csak feltételezni tudjuk, hogy a vizsgálattal kapcsolatos szakmai elõkészítõ munkában Venczel Józsefnek, Mikó Imrének vagy általánosabban az erdélyi falumunka-mozgalom résztvevõinek, a Hitel címû folyóirat köré tömörült szociológiai, szociográfiai felkészültségû és érdeklõdésû szakembereknek szerepük lehetett.

Egyértelmûen megállapítható az, hogy a vizsgálat megindítását és lebonyolítását az Észak-Erdély státusában bekövetkezett változás tette lehetõvé. A vizsgálattal kapcsolatos feladatokat nem a vármegyei és a helyi közigazgatási szervek végezték, s a vizsgálatot irányító központnak sem valamelyik állami intézmény, hanem egy társadalmi egyesület, az EMKE adott helyet, ennek ellenére állami támogatás nélkül ezt a vizsgálatot nem lehetett volna megvalósítani.

A továbbiakban a vizsgálat hátterének jobb megismerése érdekében szükségesnek tartjuk Szathmáry Lajos szórvánnyal kapcsolatos írásának és az ehhez kapcsolódó hozzászólásokban megfogalmazott javaslatoknak a bemutatását.

Magyar szórványnak Szathmáry Lajos a magyaroknak azokat a kisebb-nagyobb csoportjait tartotta, amelyeknek tagjai „elszórtan, ritkított formában, rendesen a nyelvhatárok szélén, de beékelten idegen nyelvû népek között is” élnek. A csoportok szórványi helyzetét nem szûkítette le a „végvidékeken” élõkre, hanem minden olyan helyzetben is alkalmazta, ahol a magyar etnikumú népesség „a magyar népközösségbõl kiszakítva más nyelvû népek között kénytelen élni”. A szórványi helyzet létrejöttében fontos tényezõnek tartotta a gazdasági kényszert, mely szerinte népvándorlásszerûen kavarta fel s hozta mozgásba a magyarság tömegeit. Ennek eredményeként magyar szórványok jöttek létre például Románia ipari centrumaiban is. Ez a folyamat szükségszerûen a szórványok területi kiszélesedését vonta maga után, hiszen a már meglévõ, a nyelvhatárok mentén meglévõ szórványok mellett megindult, pontosabban intenzívebbé és általánosabbá vált a nyelvileg homogén területekrõl elvándorlók szórványi helyzetbe kerülése, ezzel pedig új szórványok létrejöttét alapozták meg. A szerzõ megállapította, hogy az elsõ világháborút megelõzõ idõszakban hatékony és kiterjedt szórványmunkáról nem lehetett beszélni. Ilyen elõzmények után a kisebbségi sorba való sodródást követõ idõszakban pedig a szórványügy problémája a korlátozott lehetõségek és teljesítõképesség következtében még hatványozottabban jelentkezett. A világháborút megelõzõen a szórványmunka elhanyagolásának okát, a magyarságot veszélyeztetõ probléma fel nem ismerésének gyökerét Szathmáry abban látta, hogy a magyar népesség elégséges vonzerõvel rendelkezett ahhoz, hogy a szórványhelyzetbe kerültek elvesztését erõszak és kényszer nélküli beolvasztással, spontán asszimilációval pótolja. Miután a szerzõ röviden felvázolta a magyar asszimiláció elsõ világháború elõtti legfontosabb összefüggéseit, melyben a rendszerré váló erõszak helyett a legfontosabb szerep az emberi jogok szabadságának és a szabad politikai légkörnek jutott, úgy látta: „Hogyha nyertünk is értékes elemeket az asszimiláció útján [az elsõ világháború befejezéséig – TPP], más oldalon a szórványokban ugyanannyi fajtestvérünket pusztulni engedtük.”[25] Az e területen kifejtendõ munkát, melyet a köztudat az egyházak hatáskörébe utalt, a tapasztalatlanság, a megfelelõ intézményi és személyi háttér elégtelensége mellett 1918-at követõen az anyagi eszközök teljes hiánya tette még kilátástalanabbá. Abban a vonatkozásban pedig, hogy az egyházak szórványmissziós munkája mellett a világi szervezeteknek is feladataik voltak, csak a húszas évek végén következett be elmozdulás, azaz a világháborút követõen több mint egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szórványban élõ magyarok nemzeti identitásának és nemzeti hovatartozásának jelentõségére rádöbbenjenek. Mindezek következtében a harmincas évek közepére-végére Szathmáry szerint még addig sem jutottak el, hogy felderítsék, számba vegyék a szórványban élõket, és hogy annak alapján a rájuk váró feladatok elvégzése érdekében áttekintõ képet alkothassanak maguknak. A szórványügy rendezésének elhanyagolását, az elkövetett mulasztásokat az elõadó tragikusnak tartotta. A pusztuló szórvány magyarság helyzetének javítására mindenekelõtt felkészült szórványi misszionáriusok kiküldését tartotta szükségesnek, mert véleménye szerint „a mai magyar közszolgálat ezt a feladatot nem tudja elvégezni részben azért, mert arra képtelen, részben pedig azért, mert azt nem vállalja”. Mindezek ellenére némi bizodalomra a szerzõ szerint az adott okot, hogy voltak és vannak olyan mintaszórványok, ahol „a mentõmunkán túl építõmunka folyik, sõt megjelentek – fõleg az egyházi körökbõl – a szórványügy szellemi munkásai, a magyar szórványkataszter munkálatainak az úttörõi is”.[26] A szórványügy elhanyagoltsága következtében elõállott veszély elhárítása érdekében a szerzõ szerint nem halogatható tovább az egész kérdéskomplexumot átfogó, rendszeres munkának a megkezdése. Javaslata szerint a különbözõ területeken végzett különbözõ tartalmú és színvonalú munkát mindenekelõtt egy rendszer elemeként egységesíteni kell. Az egyházak és a világi szervezetek által kifejtett közös és egyben eredményes szórványmunka biztosítása érdekében pedig olyan politikamentes forma létrehozását javasolta, mely mindkét fél igényeinek megfelel.

Ekkor, 1937-ben Szathmáry Lajos arra gondolt, s ezt egyértelmûen meg is fogalmazta, hogy a szórványmunka összefogására, irányítására létre kell hozni a szórványmunka központi szervét, mely szerinte a romániai magyarság szervezete, az Országos Magyar Párt lehetne. Elképzelése szerint az általa felvázolt munkálatokat egy tisztviselõvel a központi irányító szervezet végezné, mellyel a szórványmunka vonatkozásában minden magyar intézménynek harmonizálnia kell majd.[27] A központ létrehozását azért tartotta szükségesnek, mert megítélése szerint a szórványmunkát a továbbiakban már nem lehet amatõr módon, dilettáns tevékenységként folytatni, hanem a szükségesnek ítélt változás érdekében a kérdéskomplexum szakszerû feltárását egységesen irányított, felelõsséggel végzett és számon is kért folyamatos munkával kell helyettesíteni. Az átfogó, rendszeres munka alapjának pedig a szórványban élõk adatainak rendszeres összegyûjtését, a vagyonleltár elkészítését, a felekezeti hovatartozás pontos megállapítását, a szórványban élõk bajainak, kívánságainak, szükségleteinek összeírását tartotta szükségesnek elvégezni. Mindezekbõl és mindezek alapján pedig a továbbképzés, a rendszeres munka érdekében az országos központnak el kell készíteni az ún. szórványkatasztert vagy szórványregisztert. A szórványkataszter elkészítéséhez mintának Szathmáry a Gergely Ferenc naszódi missziói református lelkész által a Nagysajói Református Egyházmegye szórványairól készített szórványkataszteri táblázatát ajánlotta.[28] Gergely Ferenc szórványkataszteri táblája a könyv függelékeként jelent meg. A szórványkataszter elkészítését Szathmáry szerint az indokolta, hogy sem a magyar egyházmegyei fõhatóságok, sem az 1930-as népszámlálás adatai alapján nem lehetett megállapítani a szórványokban élõ magyarok számát, illetve csak így, e felmérõmunka segítségével tartotta megismerhetõnek azt, hogy a „magyarság teste hol mutat kóros tüneteket, hol a legnagyobb a veszély, hol kell elõbb és hogyan beavatkozni”.[29] A minden magyar nemzetiségû személyre kiterjedõ szórványmunka célját pedig nem másban, mint a vegyes házasságok számának csökkentésében, a beolvadás lassításában, megakadályozásában fogalmazta meg. Annak következtében pedig, hogy az adott feltételek között a beavatkozáshoz elegendõ anyagi eszköz nem állt rendelkezésre, azt javasolta, hogy állítsák fel a szórványok veszélyeztetettségi sorrendjét, hogy a „megsegítés mindig a legrászorultabbat érje”.[30]

Szathmáry a rendelkezésére álló részmunkák, illetve Erdély vonatkozásában az 1910-es és az 1920-as népszámlálás adatai alapján, melyek elfogadhatóságát az 1935. évi egyházi összeírások adataival ellenõrizte, kísérletet tett a szórványban élõk számának megállapítására. A szerzõ szórványnak minõsített minden „300 lélekszámon aluli magyar községet vagy telepet, de volt rá eset, hogy a 400 lélekszámú magyar szigetet is szórványnak” vette.[31] Mindezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy Romániában, az 1935-ös adatokat is figyelembe véve, 298 500 magyar nemzetiségû élt szórványban. Közülük Domokos Pál Péter adatai szerint 90 660 fõ Moldvában, illetve a felekezeti becslés szerint 10 000 fõ Bukovinában, 12 325 fõ Besszarábiában és 80 000 fõ Bukarestben. Erdélyben pedig az 1935-ös felekezeti szórványösszeírás eredménye alapján 105 515 fõben jelölte meg a szórványban élõ magyar nemzetiségûek számát. Közülük 47 309 római katolikus, 45 613 református (közülük 8190 a Királyhágó melléki református egyházmegyéhez tartozott), 7893 evangélikus, 4000 unitárius vallású volt. Ez a szám közel azonos volt azzal a számmal, amelyet Szathmáry Lajos az 1910-es és az 1920-as statisztikai adatokat felhasználva megyék szerinti bontásban írásában közreadott:[32]

2. A szórványban élõ magyarok száma 1935-ben

Vármegye

1910-ben

1920-ban

Fehér

19 271

14 694

Arad

14 862

6 958

Beszterce

5 824

1 685

Bihar

20 418

10 429

Brassó

1 783

1 350

Csík

1 606

1 427

Fogaras

3 109

1 406

Háromszék

Hunyad

19 943

11 978

Kis-Küküllõ

4 606

3 315

Kolozs

12 711

7 674

Krassó-Szörény

12 745

5 288

Maros-Torda

3 764

2 526

Máramaros

2 641

716

Nagy-Küküllõ

3 361

2 542

Szatmár

8 802

3 157

Szeben

2 032

1 223

Szilágy

10 335

5 118

Szolnok-Doboka

11 506

6 252

Temes-Torontál

23 430

16 153

Torda

6 728

4 863

Udvarhely

330

322

Összesen

189 807

109 076

A dolgozat hátralevõ részében a szerzõ a szórványmunkások és a szórványmunka kérdéseivel foglalkozott. Mivel azonban a korabeli vizsgálattal foglalkozó elemzésünk e témakörökre már nem terjed ki, ezeknek a részeknek a bemutatásától eltekintünk. Ennek ellenére annyit szükségesnek tartunk megjegyezni, hogy a szerzõ a szórványmunkában az egyházaknak, a lelkészi karnak, illetve az egyházak világi vezetõinek meghatározó szerepet tulajdonított. Ennek fontosságát azért emeljük ki, mert ez az összefüggés magyarázatot adhat a családlap egyházzal, a lelki gondozással, az egyházi életben való részvétellel kapcsolatos igen hangsúlyos kérdéseire. A szerzõ a továbbiakban szólt arról is, hogy a szórványban élõ gyermekeknek segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy ipari, kereskedelmi tanulókként kiemelkedhessenek korábbi helyzetükbõl, s így a végzést követõen – miközben saját környezetükbõl kiemelkedhetnek – segítséget is nyújthatnak majd az otthon maradottaknak.

A helyzet kilátástalanságát jól jellemezte a szerzõ azon megjegyzése, mely szerint számos olyan elhagyatott szórványa van a romániai magyarságnak, ahol már az is nagy esemény és eredmény lenne, ha évente egyszer az egyházi naptárt megkaphatnák. Éppen ezért a kifejtendõ szórványmunka szempontjából általános szabályként és követelményként fogalmazta meg, hogy a szórványoknak „a legsürgõsebben és folyamatosan adjunk magunkból, kultúránkból és még vagyoni roncsainkból is”.[33] Szathmáry egy összefüggésben válaszolt azokra a vádakra is, amelyek szerint a szórványok körében kifejtett munka irredenta és államellenes tevékenység lenne. A szerzõ azt kérte a román kormányzattól, hogy „lássák végre be, és ismertessék el minden vonalon a legkisebb közigazgatási és közbiztonsági tisztviselõvel is, hogy egy népnek joga van ahhoz, hogy vezetõ fiai elõbbre vigyék, segítsék a kulturális, gazdasági boldogulás útján népüket, és hogy ebbéli tevékenységük nem lehet államellenes. A magyar nép kultúrájának és gazdasági jólétének emelésével nem árthatunk az államnak, sõt közvetve az általános jólétet és népi nyugalmat szolgáljuk azzal, azt is mondhatjuk, hogy konszolidációs munkát végzünk.”[34] Végezetül a szerzõ hat pontban foglalta össze a szórványmunkával kapcsolatos javaslatait. Ezek közül többel, ha nem is azonos formában, de majd az 1942-ben megkezdett vizsgálat során szembesülhetünk.

Szathmáry elõadását vita követte, melyben hatan fejtették ki véleményüket. A hozzászólók nem vitatták a bevezetõ elõadás gondolatait, hanem amellett, hogy õk is hangsúlyozták és egyetértõleg megerõsítették a szórványmunka jelentõségét, több lényeges összefüggésre is felhívták még a figyelmet.

Az elsõ hozzászóló, Gabányi Imre keletkezésük alapján négyféle szórványtípust különböztetett meg, és a legsürgetõbb feladatnak azokkal a szórványokkal való törõdést tartotta, amelyekben „a magyar szórvány egyedeit a volt jobbágyok és zsellérek utódai teszik, mert ezeknél úgy a nemzeti öntudat, mint a vagyoni ellenállóképesség a leggyengébb”. Õ az olyan településeken élõ magyar nemzetiségûeket, akik a saját, a településeken lakó lelkipásztor vezetése alatt élnek, nem minõsítette szórványban élõknek. Gabányi a „nemzetállam”, azaz a magyar nemzeti identitás gyengítésében a legfontosabb tényezõnek a vegyes házasságokat tartotta, s ennek okát a szórványban élõ magyarok rossz gazdasági helyzetében ragadta meg. Úgy látta, hogy a szórványban létrejött vegyes házasság „egész biztosan a nemzeti jelleg elvesztését vonja maga után”.[35]

A második hozzászóló, Árvay Árpád szerint a szórványprobléma gyökere a falun élõk kedvezõtlen kulturális, jogi és társadalmi helyzetében rejlik, s úgy vélte, hogy ha nem a falu sorsának pontos ismeretébõl és a bajainak orvoslására való törekvésbõl indulnak ki, akkor a szórványkérdés fontosságát és égetõ voltát sem ismerhetik fel igazán.[36] Kifejtette, hogy a falusi és a szórványmagyarság asszimilálódását a „hatósági nyomás ezernyi törvényes és törvénytelen megnyilatkozása mellett” a nemzeti öntudat, a népi lét céltudatosságának fejletlensége is elõsegíti. A helyzet valóságos ismerete mellett a legfontosabb teendõnek a népi öntudat minden célravezetõ eszközzel való megõrzését és megerõsítését, valamint e szórványmunka végzésére alkalmas, értékes és képzett „faluvezetõk” beállítását tartotta szükségesnek. Szerinte a falvakban élõk általános állapota, életlehetõségeik ellehetetlenülése miatt a magyarság állapotát rögzítõ katasztert nemcsak a szórványokban, hanem a falvakban is el kell készíteni. Feltételezhetõ, hogy Árvay Árpádnak ez a javaslata is szerepet játszott abban, hogy az 1942-ben megkezdett vizsgálatot nemcsak a szórványtelepüléseken élõ magyarság körében végezték el.

A következõ hozzászóló, Paál Árpád az erdélyi magyarság legnagyobb bajának a szórványokra szakadást tartotta, s rámutatott arra, hogy a többség által képviselt hatalom a magyarság további szórványokra történõ osztódását segíti elõ. Az együtt élõ magyarságot pedig szerinte az állam segítségével létrehozott szórványok, mint a fát az ékek, repesztik szét.[37] E folyamatot úgy vélte ellensúlyozhatónak, ha a szórványokat a magyar nyelvterületekbe zárják, illetve ha erre nincs lehetõség, akkor a szórványok megszüntetését elköltözéssel vagy lakosságcserével vélte megoldhatónak.

Albrecht Dezsõ mindenekelõtt a szórványkataszter elkészítésének elsõrendû fontosságára hívta fel a figyelmet, és az elõadó javaslatát támogatva a kérdés szervezeti és intézményes megoldásának fontosságát hangsúlyozta. Úgy vélte, hogy az elkészített szórványkataszter alapján „meg kellene szabni azon határokat, azon legkisebb egységeket, amelyekben mint szórványokban a magyarság fenntartása remélhetõ”.[38] Ahol pedig már a megmaradásra nincs remény, ott a megoldást – a Paál Árpád által megfogalmazott javaslatnak megfelelõen – a szórványban élõk nagyobb magyar közösségekbe történõ átmentésében látta megvalósíthatónak.

Atzél Ede nagyon fontos összefüggésre hívta fel a figyelmet, amikor hozzászólásában azt hangsúlyozta, hogy a „nemzetiség megmaradása összefüggésben áll a rendelkezésre álló földbirtok nagyságával. Ha a föld nem tudja eltartani a családot, menekülnek a tagok, és az idegen környezet nyomtalanul felszívja õket”. Ezért szerinte nemcsak a szórványkatasztert kell elkészíteni, hanem a nemzeti öntudat megõrzése és a beolvadás meggátolása érdekében a gyakorlati szórványmunkát azonnal meg kell kezdeni.[39]

A vita utolsó hozzászólója, Páll György mindenekelõtt azokra a realitásokra hívta fel a figyelmet, amelyben éltek. Magyar szórványon õ olyan más népek közé beékelt magyar csoportokat értett, amelyeknek „sem magyar papja, sem önálló egyházközössége, sem gazdaköre, sem katolikus népszövetsége, sem református egyesülete, sem dalárdája, sem más egyesülete nincsen, éppen létszámuk csekélységénél fogva – ahol a magyar gyermekek kizárólag román iskolába járnak, még hittant sem tanulnak magyarul, annál kevésbé magyar írást-olvasást, ellenben naponta érintkeznek a falu túlnyomó többségét kitevõ román (esetleg német) gyermekekkel, és játszás közben is azok nyelvét használják”.[40] Õ másokkal ellentétben azt a települést, ahol a magyar nemzetiségûek száma a háromszáz fõt meghaladta, már nem tekintette szórványnak, mert az ilyen helyeken szerinte könnyen lehet magyar szervezeteket létesíteni, amelyek ellensúlyozni tudják a román asszimilációt.

Megállapítható, hogy Szathmáry Lajos elõadása és a vita résztvevõi reálisan látták a helyzetet, az elvégzendõ feladat nagyságát. Éppen ezért érthetetlen, hogy az elõadó a célul kitûzött feladatot – az illetékes tényezõk és a munkaerõ általános mozgósításával – a központi irányító szervezet egy tisztviselõjével igen rövid idõn, pár hónapon belül (és ezt senki nem vitatta) megvalósíthatónak vélte. Ezt az optimizmust az 1942-ben megkezdett vizsgálat nem igazolta vissza, hiszen még 1944 decemberében is töltöttek ki családlapot.

Szathmáry Lajos, mint arról a fentiekben már szóltunk, a Gergely Ferenc által készített szórványkataszteri táblát követendõ példaként említette. Éppen ezért úgy véljük, hogy a továbbiakban érdemes részletesebben megvizsgálni, hogy az 1934-ben elkészített szórványkataszter tartalmi és formai vonatkozásban mennyiben jelentett mintát az 1942-ben megkezdett felmérés elõkészítõi, megvalósítói számára.

A két felmérés közötti különbségek nyilvánvalóak. Az 1934-es kataszter egy egyházmegyére és csak a református vallású személyekre terjedt ki, ennek következtében jóval kisebb a megkérdezettek száma, s a kérdések több mint egyharmada szükségszerûen az egyházi élettel volt kapcsolatban. Ez azonban nem kérdõjelezi meg az összehasonlítást, mert mindkét vizsgálat célkitûzése (igaz, nem egyházi szempontból) lényegében azonos, és ugyanarra a népességre: a szórványban élõ magyar nemzetiségûekre irányult. Az 1934-es kataszter a Nagysajói Református Egyházmegye szórványait ölelte fel. Ez az egyházmegye öt vármegye területére terjedt ki, és a szórványban élõ magyar nemzetiségû református családok 65 településen laktak. 1934-ben ehhez az egyházmegyéhez 13 065 fõ tartozott, közülük 1407 fõ (451 család) élt szórványban. A 451 család közül vallási szempontból 115 vegyes család volt. Ezek közül 36 család esetében az apa, 38 esetben pedig az anya volt görögkeleti, illetve görög katolikus vallású, ami nagy valószínûséggel román–magyar vagy magyar–román vegyes családokat feltételez.

Melyek voltak azok az összefüggések, legfontosabb szempontok, amelyek alapján Gergely Ferenc szórványkataszterét elkészítette? Azok a kérdõívek, amelyek alapján a szórványkatasztert összeállította, nem állnak rendelkezésünkre, csak azt tudjuk, hogy az általa feldolgozott statisztikai adatokat egy negyven kérdést tartalmazó kérdõív segítségével gyûjtötte össze, amelyet az egyházmegye valamennyi lelkészéhez eljuttatott. Ennek következtében a családlapot közvetlenül az általa használt kérdõívvel nem tudjuk összehasonlítani. Lehetõségünk van azonban arra, hogy a kérdõívek alapján összeállított táblázat fejlécében található összefoglaló kérdéseket a családlapok kérdéseivel összehasonlítsuk.

Gergely Ferenc szórványkatasztere az anya-, a társ- és a leányegyházakhoz tartozó településeken négy nagy témakörben, összesen 43 altémában foglalta össze az adatokat. Az elsõ kérdéskör a népmozgalom statisztikai adataival, a családi állapottal és a megkérdezettek foglalkozásával, a második az agrárkisajátítási és a vagyoni helyzettel, a harmadik a pasztoráció és a katekézis kérdéseivel és végül a negyedik az asszimilációval és a veszteséggel, az elrománosodással kapcsolatos statisztikai adatokat tartalmazta. Azt a tényt, hogy a kataszter készítése során szerzett tapasztalatokat a családlap elkészítésekor hasznosították, több összefüggésben tetten lehet érni, hiszen a kataszter fejlécének számos kérdése szinte azonos tartalommal vagy csak némi változtatással a családlap kérdései között is megtalálható. Az alapvetõ különbségrõl már szóltunk, az 1934-es vizsgálat egyértelmûen egyházi, az 1942-es pedig világi indíttatású volt. Ennek következtében természetesnek kell tartani, hogy az 1934-es felmérésben az egyes kérdéskörökön belül hangsúlyosan jelennek meg a református egyházzal, a szórványban élõk vallási életével és a szórványban tevékenykedõ lelkésszel kapcsolatos összefüggések. Az, ahogyan a szórványmunkában az egyházak szerepét ekkor felfogták, illetve azok a kérdések, amelyeket a szórványkataszterben ezzel kapcsolatosan megfogalmaztak, azt is érthetõvé teszik, hogy a családlap kérdései között miért szerepeltek viszonylag hangsúlyosan a vallásra, az egyházi életben való részvételre és a lelkész tevékenységére vonatkozó kérdések. E hangsúlybeli különbség következtében az 1942-es vizsgálat során a vallásra és a vallásváltoztatásra vonatkozó kérdések mellett a megkérdezett vallásosságát csak két összefüggésben (jár-e román templomba, illetve milyen az egyházi életben való részvétele) vizsgálták, három kérdés pedig a szórványt gondozó lelkész munkájával volt kapcsolatos.

A vallásváltoztatással kapcsolatban mindkét felmérés esetében fontosnak tartották a vegyes házasságok számának és arányának megállapítását, a bekövetkezett elmozdulások regisztrálását. Ez összefügghet azzal, hogy Szathmáry Lajos éppen úgy, mint Gergely Ferenc a nemzetiségváltás szempontjából a vegyes házasságoknak kitüntetett szerepet tulajdonított. Amíg azonban 1934-ben a vegyes családok kérdését csak vallási szempontból közelítették meg, addig az 1942-es vizsgálat keretében a  nemzetiségi szempontból nem homogén családokat tekintették vegyesnek. Ebben a vonatkozásban azonban éppen úgy, mint a családok anyagi helyzetével kapcsolatban, a családlap kérdései tartalmi vonatkozásban sokkal adekvátabbak és pontosabbak. Az 1942-es felvétel – mint ahogyan azt már Gergely Ferenc is hangsúlyozta – a Szathmáry Lajos által 1937-ben igényelt szórványi népszámlálás követelményeinek pontos és megbízható statisztikai adatok összegyûjtésével igyekezett megfelelni. Ezért és a két felvétel eltérõ jellege miatt, amíg az 1934-es kataszter elsõ kérdésblokkja csak a legfontosabbnak ítélt tendenciák nyomon követésére vállalkozott, addig a családlap e területre vonatkozó kérdései segítségével az apa és az anya esetében, ha nem teljes körûen is, de a szülõk és a gyermekek élete során bekövetkezett változásokat már nyomon lehet követni. A családlap segítségével a megkérdezettek foglalkozás szerinti megoszlásáról is pontosabb képet kapunk, hiszen amíg az 1934-es felvétel alapján csak azt lehetett megkülönböztetni, hogy a megkérdezettek között hány a) földbirtokos, földmûves; b) gazdasági cseléd, alkalmazott; c) ipari munkás, mesterember, bányamunkás, erdõvállalati alkalmazott és d) állami közigazgatási alkalmazott és vasutas van, addig az 1942-es vizsgálat keretében már valamennyi megkérdezett foglalkozását ismerjük. Természetes különbségnek tartjuk a két kérdéssorban azt, hogy amíg az 1934-es a vallásos jellegû újságok, könyvek megléte iránt érdeklõdik, addig az 1942-es általában, tehát a vallásos jellegtõl függetlenül kísérli meg feltárni az egyes családok kulturális érdeklõdését abban a vonatkozásban, hogy milyen újság, könyv, kép, jelvény van a családban.

Formailag a leglényegesebb különbség a két kérdéssor között abban fedezhetõ fel, hogy amíg 1934-ben Gergely Ferenc azt próbálta tisztázni, hogy 1919-et követõen hányan románosodtak el, addig 1942-ben a hangsúly arra esett, hogy a család nemzeti identitása hogyan s mennyiben változott meg. Megítélésünk szerint e kérdéscsokor esetében mindkét idõpontban eltérõ megfogalmazásban ugyan, de tartalmilag ugyanarról a problémakörrõl szerettek volna megbízható adatokhoz jutni. Azt szerették volna ugyanis viszonylag nagy pontossággal megismerni, hogy mennyire elõrehaladott az asszimilálódás, a magyaroknak a román nemzettel való azonosulása, hogy mennyi a tényleges veszteség.

Összességében tehát szinte teljes bizonyossággal azt kell feltételeznünk, hogy a családlap készítõi nemcsak az elkészített szórványkatasztert és Gergely Ferenc tanulmányát, hanem a felmérés során használt kérdõívet is ismerték, és a családlap elkészítése során hasznosították is. Úgy véljük, nem túlzunk, ha képletesen az 1934-es felvételt az 1942-es vizsgálat próbafelvételének is tekintjük.

Melyek voltak azok a tanulságok, amelyeket az 1934-ben felújított szórványmozgalom tapasztalatai alapján az 1942-ben megkezdett felmérés, vizsgálat során hasznosítottak?

Mindenekelõtt annak a jelentõségét szeretnénk kiemelni, hogy 1934-et követõen a magyar nemzetiségûek elrománosodása, a magyarok beolvadása letagadhatatlan ténnyé vált, s errõl a folyamatról mint általános és egyetemes tendenciáról a továbbiakban már nem lehetett nem tudomást venni. A megjelent írások felhívták a figyelmet arra, hogy a szórványosodás nem csupán az Erdélyen kívüli területekre vándorolt magyar nemzetiségûek problémája, hanem Erdély addig érintetlennek vélt területeit is érinti. Egyértelmûvé vált, hogy a feladatok meghatározásához, a beolvadás kiterjedtségének megállapításához, a megoldás lehetõségeinek kidolgozásához, a valóságos szórványhelyzetet visszatükrözõ összesítõ kép megrajzolásához mindenekelõtt megbízható adatokra, a szórványterületek pontos feltérképezésére van szükség. Ennek érdekében – s ebben a szórványkérdéssel foglalkozók körében teljes volt az egyetértés – szórványstatisztika vagy szórványkataszter elkészítését határozták el. Tudatosult számukra az is, hogy a szórványmunkát nem lehet magánügynek vagy csak a református egyház ügyének tekinteni, mert a szórványban élõkkel szemben az erdélyi magyar társadalom felelõssége egyetemleges, s az egész közösségnek ez a legsürgõsebben megoldandó feladata. A töredezett helyzetkép ellenére világossá vált számukra, hogy a kialakult helyzeten csak szisztematikus munkával, az erdélyi magyarság valamennyi intézményének közös összefogásával, a szórványban élõk széles körû támogatásával lehet változtatni. Az is egyértelmûvé vált, hogy az eszközök racionális felhasználása és az elérni kívánt eredmény érdekében a szórványmunka irányítását egy központból kell megvalósítani. Mindez, mint azt korábban bemutattuk, annak volt köszönhetõ, hogy a harmincas évek elsõ felétõl, amikor a magyar szórványok problémája  – ha nem is átfogó jelleggel – részint az erdélyi magyar értelmiség figyelmének elõterébe került, a gyakorlati szórványmunka mellett különbözõ felméréseket végeztek, a vizsgálatok eredményeit pedig közölték. Mindezeket a tapasztalatokat az 1942-ben megkezdett vizsgálat során egyértelmûen hasznosították.

A harmincas években elért, de jogosan töredékesnek ítélt eredmények mellett számos, alapvetõnek minõsíthetõ kérdés azonban megválaszolatlan maradt. Az 1942-ben megkezdett vizsgálat szempontjából talán a legfontosabbnak a szórvány fogalmi meghatározásának, a szórvány egységes értelmezésének hiányát emelhetnénk ki. Emellett nemcsak elméleti és módszertani, hanem a tervbe vett szórványt segítõ szándék szempontjából is elhibázottnak kell tartani, hogy az 1942-es vizsgálatban nem fordítottak figyelmet azokra a magyar nemzetiségûekre, akik nem román, hanem például mindenekelõtt Beszterce-Naszód és Maros-Torda megyében szász környezetben éltek.

A vizsgálatról

Mi az, amirõl tudunk? Tudjuk azt, hogy 1942 januárjában az EMKE irányításával megkezdõdött az a családvizsgálat, amelyet a világháborút lezáró békeszerzõdés következtében nem tudtak befejezni. A vizsgálat a feldolgozott családlapok alapján Észak-Erdély 709 településén 12 852 családot érintett. A családlapok alapján azt is igen egyszerûen meg lehetett állapítani, hogy a vizsgálat a magyar és a vegyes (magyar–román, román–magyar) családokra terjedt ki. A fentiekben megfogalmazottak mellett egyéb információ a vizsgálat kezdetén lényegében nem állt rendelkezésünkre. Ennek következtében kísérletet tettünk arra, hogy különbözõ források segítségével a vizsgálattal kapcsolatos ismeretekhez jussunk.

A vizsgálat jelentõsége és volumene következtében feltételeztük, hogy a korabeli sajtó foglalkozott a felméréssel, s hogy a különbözõ sajtótermékekben napvilágot látott közlemények részben pótolni tudják a vizsgálattal kapcsolatos korabeli dokumentumok hiányát. Ennek következtében végignéztük a korabeli napilapok közül az Ellenzék, a Keleti Újság, a Székely Szó 1942–1944 között megjelent példányait. Sajnos ez a feltáró munka eredménytelen maradt: egyetlenegy szerzõ sem utalt arra, hogy ez a nagy volumenû vizsgálat megkezdõdött volna. A napisajtó nem tudott vagy nem akart tudni errõl a vizsgálatról. A napisajtóhoz hasonlóan – visszaemlékezésébõl legalábbis ez derült ki – nem tudott a vizsgálatról Bethlen Béla sem, aki 1942. november 26-tól Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegye fõispánja, 1944 szeptemberétõl pedig Észak-Erdély kormánybiztosa volt. Ez azért is meglepõ, mert egyrészt visszaemlékezésében igen szemléletesen elevenedik meg e két vármegye 1942 és 1944 közé esõ mindennapjainak élete, másrészt pedig elképzelhetetlen, hogy mint fõispánt ne tájékoztatták volna arról, hogy Beszterce-Naszód 61 településén, illetve Szolnok-Doboka 151 településén felmérést végeznek.[41] Arra a kérdésre, hogy mi lehetett ennek az oka, nem tudunk válaszolni, hiszen egy ilyen léptékû vizsgálatot titokban semmilyen körülmények között sem lehetett volna lefolytatni. Különben is ha a magyar nemzeti identitás megõrzése szempontjából a szórványkérdéssel való foglalkozást egyházi és világi vonalon a román uralom alatt teljesen nyíltan folytatták, akkor nem tartjuk indokoltnak, hogy a magyar uralom visszaállítását követõen azt ne hasonló módon végezhették volna.

Mindezek következtében tehát nemcsak közvetlen, hanem közvetett források sem állnak rendelkezésünkre, s emiatt a vizsgálatot kezdeményezõk, a családlapot megtervezõk, a kérdõívet véglegesítõk, a vizsgálatot irányítók nevét sem ismerjük. Ennek ellenére úgy véljük, a korabeli állapotok, valamint a családlap kérdéseinek ismerete alapján viszonylag nagy valószínûséggel pontos következtetéseket tudunk levonni a vizsgálatot kezdeményezõk szándékairól, és viszonylag jól körül tudjuk írni azoknak a körét, akik ezt a vizsgálatot elrendelték, illetve azokét is, akik az elfogadott kutatási célkitûzéseknek megfelelõ családlapot elkészítették.

A vizsgálattal összefüggésben tehát nem állnak rendelkezésünkre az elsõdleges dokumentumok. Emiatt nem lehet megállapítani, hogy ki/kik, milyen célból és célkitûzés érdekében, mikor döntöttek úgy, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt észak-erdélyi területen egy széles körû (szociológiai) vizsgálatot kell elvégezni. Nem lehet tudni, hogy a felméréssel kapcsolatos döntést mely hivatalban, intézményben és hol – Budapesten vagy Kolozsvárott – hozták meg. Nem ismeretes, hogy kinek a javaslatára kezdték meg a családlap elkészítésével kapcsolatos elõmunkálatokat. Valójában nem ismeretes az sem, hogy hasonló célkitûzésû vizsgálatot ezt megelõzõen vagy ezzel párhuzamosan, a korábban, illetve majd a késõbbiekben visszakapott területeken megvalósítottak-e, terveztek-e. Arra, hogy feltételezhetõen volt ilyen elképzelés, a vizsgálat két dokumentumából csak közvetett módon lehet következtetni. Az egyik dokumentum, s erre már a korábbiakban utaltunk, az A) Községi törzslap címû anyag, a másik pedig az az utasítás, amely a községek monografikus adatait kutató kérdésekre adandó feleletek bejegyzésére, valamint a családlapok kitöltésére vonatkozott. Úgy véljük ugyanis, hogy ha ezt a felmérést csak Észak-Erdélyben kívánták volna elvégezni, akkor a községi törzslap és a községi betétív kérdései között, mint ahogyan azt a Kérdõpontok a község monografikus adatainak összegyûjtésére címû kiadványban megtették, a helyi sajátosságokra vonatkozó kérdéseket is megfogalmazták volna. Feltételezésünket, hogy ezt a vizsgálatot nem kívánták csak Észak-Erdélyre korlátozni, az is alátámasztja, hogy a községi törzslapot és a községi betétívet központilag Budapesten, a M. Kir. Állami Nyomdában s nem – ahogyan a többit – helyben, Kolozsvárott készítették el. Abban az utasításban pedig, amely a községek monografikus adatait kutató kérdésekre adandó feleletek bejegyzésére, valamint a családlapok kitöltésére vonatkozott, a vegyes családok között nemcsak a magyar–román, hanem a magyar–szlovák, magyar–német stb. családok is felsorolást nyertek. Természetesen az is lehetséges, mivel a stencillel sokszorosított egylapnyi utasítás végén az „ügyv. Alelnök” aláírás szerepel, s ez azonos a kitöltött családlapok mellett talált leveleken található aláírással, hogy Észak-Erdélyben a vegyes házasságok teljes körû vizsgálatát határozták el, csak közben a felvétel eredeti koncepcióját megváltoztatták. Ez esetben tehát nem pusztán a „központi” utasítás automatikus lemásolásáról van szó. Az eredeti koncepció módosulását még az is sejteni engedi, hogy az utasítás szerint a vegyes családokról fehér színû családlapot kell kitölteni, a kinyomtatott családlapok között viszont csak olyan található, melyre utasításként a következõ szöveg van nyomtatva: „B) Családlap (fehér) vegyes házasság (nem vallási, hanem magyar–román és román–magyar szempontból!)” Tehát itt már csak a vegyes családok egy típusáról volt szó.

Az eddig felsorolt problémák mellett nem sikerült feltárni azt sem, hogy kik vettek részt a vizsgálat célkitûzésének megfelelõ kérdõív elkészítésében, hogy a kérdõívet kikkel vitatták meg, hogy kik és hogyan hagyták jóvá, és hogy milyen forrásból biztosították a családlap és egyéb, a kutatással kapcsolatos dokumentáció elkészítésének, valamint a kutatás lebonyolításának a költségeit. Nem ismerjük azokat a személyeket sem, akik a vizsgálat célkitûzésének megfelelõ kérdõívet elkészítették, akik a minta nagyságát, a mintán belül a magyar és a vegyes családok egymáshoz viszonyított arányát, a minta területi megoszlását, valamint az adott településen belüli alminta nagyságát és családtípus szerinti megoszlását meghatározták. Bár itt mindjárt meg kell jegyeznünk: bizonyos összefüggések arra engednek következtetni, hogy a vizsgálat valamennyi szórványban élõ magyar és vegyes (magyar–román, román–magyar) családra kiterjedt. Azt azonban lényegében nem tudjuk, hogy milyen kritériumok alapján minõsítettek egy községet szórványtelepülésnek és vonták be a vizsgálatba, azaz egy adott településen milyennek kellett lennie a magyar és a nem magyar nemzetiségûek arányának ahhoz, hogy a szórványtelepülések közé sorolják.

A fentiekben kifejtettek ellenére úgy véljük, hogy a kérdõív szerkezetének, a kérdések tartalmának, sorrendjének, belsõ összefüggéseinek feltárása segítségével, valamint a felmérésbe került települések jellegzetességeinek bemutatásával viszonylag kis hibaszázalékkal megválaszolható az a kérdés, hogy milyen kezdeményezésnek köszönhetõ a vizsgálat. A rendelkezésünkre álló dokumentumok, valamint a feldolgozott családlapok arra engednek következtetni, hogy a vizsgálat „megrendelõje” nem egy egyetem vagy egy tudományos intézet, hanem az e területtel foglalkozó országos vagy helyi, észak-erdélyi állami szerv, intézmény lehetett. Országos szinten a felmérést elrendelõ, támogató szerv feltehetõleg a Miniszterelnöki Hivatal mellett létrehozott, a visszacsatolt területekkel foglalkozó ügyosztály volt, helyi szinten pedig a vizsgálat kezdeményezõi valószínûleg azok az észak-erdélyi értelmiségiek lehettek, akik a szórványban élõkkel való foglalkozás jelentõségét már a harmincas években felismerték, és a helyzet megváltoztatása érdekében megkíséreltek tenni is valamit, törekvéseiket pedig a közigazgatás helyi intézményei támogatásban részesítették. Azonban tisztában kell lenni azzal, hogy ha a fentiekben említett két szint hivatalai, szervezetei közül egyik sem játszott volna szerepet a vizsgálat elõkészítésében, finanszírozásában, ez a felvétel akkor sem képzelhetõ el ezen szervek, hivatalok teljes egyetértése és hathatós támogatása nélkül.

Mindenekelõtt szeretnénk leszögezni, hogy a vizsgálat nem egy vagy több kutató egyéni kezdeményezésének köszönhetõ. Ennek nem elsõsorban a vizsgálat feltételezhetõ célkitûzése mond ellent, hanem mindenekelõtt a vizsgálat nagysága, illetve a vizsgálat lebonyolításához szükséges anyagi háttér biztosítása. Megítélésünk szerint az észak-erdélyi vizsgálat kezdeményezése és megvalósítása mögött egyértelmûen a magyar hivatalos szervek (kormányzati?) törekvése állt. Nem lehet nem feltételezni, hogy Teleki Pál miniszterelnök tudott a vizsgálatról, s hogy azt ne támogatta volna. Sõt talán még az is joggal feltételezhetõ, hogy a vizsgálatot a miniszterelnök vagy környezete kezdeményezte. Ezt a feltételezést nemcsak a vizsgálat kikövetkeztethetõ célkitûzése, hanem Teleki Pál tudományos felkészültsége, szakmai, mindenekelõtt politikai–földrajzi, szociológiai, szociográfiai érdeklõdése támasztja alá. Emellett feltételezhetõ az is, hogy Teleki számára magánemberként éppen úgy, mint miniszterelnökként fontos volt az, hogy a román uralom alatt bekövetkezett változásokat a lehetõ legpontosabban megismerhesse. A magyar hivatalos adminisztráció szerepét egyértelmûen alátámasztja az a tény, hogy nem sokkal a vizsgálat megkezdése elõtt a második bécsi döntés értelmében visszakapott területen elképzelhetetlen lett volna a központi államhatalmi szervek egyetértése nélkül adatfelvételt indítani. A jóváhagyást a mintába bekerült települések nagy száma, valamint a magyar családok mellett politikailag érzékenyebb magyar–román, román–magyar családok mintába kerülése is szükségessé tette. De nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy egy ilyen volumenû vizsgálat olyan infrastrukturális hátteret feltételez, amely a negyvenes években még nem állt a kutatók rendelkezésére. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a harmincas évek végének, a negyvenes évek elejének Magyarországán nemcsak az infrastrukturális háttér, hanem azok a kutatók és kutatóintézetek is hiányoztak, amelyek egy ilyen volumenû kutatást kellõ színvonalon el tudtak volna végezni. Ezek az összefüggések is azt erõsítik, hogy a vizsgálat mögött nem egy vagy több kutató egyéni kezdeményezése, hanem a korabeli magyar közigazgatás akarata húzódhatott meg. Ennek valószínûsége ellenére azonban bizonyos értelemben „megoldhatatlan” probléma elõtt állunk, hiszen nem tudjuk, hogy kik tervezték meg és kik végezték el a hazai szociológiai kutatás korabeli állapotából nem szükségszerûen következõ észak-erdélyi vizsgálatot. A családlapon vagy a vizsgálattal összefüggõ egyéb dokumentumokon ugyanis olyan kérdés, megjegyzés, utasítás, amelybõl egyértelmûen arra lehetne következtetni, hogy a vizsgálatot hivatalos szervek kezdeményezték, nem található. Ennek ellenére a családlap második része, amely a kérdésekre adott válasz alapján a család gondozására vonatkozó határozatot, a gondozás végrehajtását és a végrehajtás ellenõrzését kellett volna hogy tartalmazza, egyértelmûen azt a feltételezésünket erõsíti, hogy a felmérést államhatalmi szervek kezdeményezték, s a vizsgálat eredménye alapján az arra rászoruló családokat segítõ intézkedéseket kívántak hozni. E résszel  összhangban a felmérés hivatalos jellegét erõsíti az elsõ oldalon található „Bizalmasan kezelendõ!” utasítás, melyet nemcsak más betûtípussal szedtek, hanem fontosságát aláhúzással is kiemelték. Bár az is lehetséges, hogy ez az utasítás, mint minden szociológiai vizsgálat esetében, a megkérdezettek jogainak védelmét volt hivatva szolgálni.

A második bécsi döntés értelmében 1751 észak-erdélyi település került vissza Magyarországhoz. Az 1942-ben megkezdett vizsgálat ezek közül 709 településre, vagyis a visszakerült települések 40,5%-ára terjedt ki. Mielõtt ezt az adatot bármilyen vonatkozásban is minõsítenénk, nézzük meg, hogy miként alakult vármegyénként az adott vármegye összes településéhez viszonyítva azoknak a településeknek az aránya, ahol a vizsgálatot lefolytatták.

3. A vizsgált települések száma és százalékos megoszlása
az összes településhez viszonyítva

Vármegye

Az összes települések
száma

A mintába került települések
száma

%

Beszterce-Naszód

101

61 (37)

60,4

Bihar

197

127 (40)

64,5

Csík

64

   – (3)

Háromszék

99

4 (–)

4,0

Kolozs

154

80 (43)

51,9

Maros-Torda

235

69 (40)

29,4

Szatmár

213

76 (64)

35,7

Máramaros

61

20 (34)

32,8

Szilágy

253

119 (83)

47,0

Szolnok-Doboka

262

151 (97)

57,6

Udvarhely

112

2 (–)

1,8

Összesen

1751

709 (441)

 

Három vármegye: Csík, Háromszék és Udvarhely esetében az adatok értelmezésekor nem lehet megfeledkezni arról, hogy ezekben a vármegyékben a vizsgálat csak néhány településre terjedt ki, illetõleg ezekben az esetekben a megkérdezett családok száma is elenyészõ, csupán az összes megkérdezett 0,7%-a volt. Éppen ezért az anyag feldolgozása során jogosan merült fel az a kérdés, hogy nem kellene-e ezeknek a vármegyéknek az adatait figyelmen kívül hagyni. Végsõ soron ezt annak ellenére nem tettük meg, hogy az egyes vármegyék adatainak értékelése során e három vármegyérõl részletesen nem szólunk. Megítélésünk szerint ugyanis az észak-erdélyi állapotok jellemzésekor e három vármegye 156 családjának adatait éppen úgy nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mint a többi vármegye esetében az olyan családok adatait, ahol a magyar nemzetiségûek az egyes települések összlakosságán belül nemcsak az 50, hanem a 70, illetve a 90%-ot is meghaladták.

Amennyiben összevetjük a vármegyék településeinek számát azoknak a településeknek a számával, ahol kérdõíves vizsgálatot végeztek, azt tapasztaljuk, hogy jóval több települést vontak be a vizsgálat körébe, mint amennyire egy reprezentatív vizsgálatnak ki kellett volna terjednie. Ez a megállapítás éppen úgy vonatkozik Maros-Torda vármegyére, ahol a települések 29,4%-ában folyt a vizsgálat, mint Biharra, ahol a települések közel 65%-ában keresték meg a családokat. Bihar mellett Beszterce-Naszód, Kolozs, Szilágy és Szolnok-Doboka vármegye településeinek több mint 50%-ára – Szilágy kivételével, ahol csak 47%-ára – terjedt ki a vizsgálat. Maros-Torda, Szatmár, Máramaros vármegye esetében pedig a települések 29,4–35,7%‑át érintette a családfelvétel. Mindezek alapján egyértelmûen megállapítható tehát, hogy a szélesebben értelmezett Észak-Erdély és azon belül az egyes vármegyék területén a mintába került településeknek az összes településhez viszonyított aránya jóval nagyobb volt annál, mint amennyit egy korrekt vizsgálat esetében ki kellett volna választani. Éppen ezért, miközben joggal állapíthatjuk meg azt, hogy a vizsgálattal kapcsolatban a területi reprezentáció kérdése kritikaként nem merülhet fel, meg kell fogalmaznunk azt a feltételezésünket, hogy a vizsgálatot Észak-Erdély valamennyi szórványtelepülésnek minõsített közigazgatási egységére kiterjesztették.

Mielõtt a gondolatmenetünket továbbfolytatnánk, rövid kitérõt kell tennünk. A családlapok között ugyanis többek között egy 54 lapos gépiratra bukkantunk. Mivel semmilyen dokumentum nem utal ennek eredetére, tartalmára, céljára, csak feltételezhetjük, hogy ez az anyag azoknak a településeknek a listáját tartalmazza, ahol a vizsgálatot el akarták végezni. Ebben az anyagban az észak-erdélyi falvak egy része a következõ szempontok szerint van felsorolva: Az elsõ oszlopban ábécé sorrendben a falvak névsora található, a másodikban feltételezhetõen a szórvány típusát rögzítették. Azért fogalmazunk feltételes módban, mert az egyes oldalakon a besorolást meghatározó fejléc hiányzik. Ebben az oszlopban ugyanis a falvak mellé a „kis”, a „közép”, illetve a „nagy” jelzõ van írva. A „kis”, a „közép”, illetve a „nagy” minõsítés feltételezhetõen arra vonatkozik, hogy az adott településen mennyi az ott élõ magyar nemzetiségûek száma, s ennek megfelelõen a vizsgálat során kis, közép vagy nagy szórványtelepülésrõl beszéltek. Az 1941-es népszámlálás adatai alapján azt lehetett megállapítani, hogy a „kis” jelzõt általában azok mellett a települések mellett találjuk, amelyekben a magyar nemzetiségûek száma nem haladta meg a 100 fõt, a „közép” kategóriájú településen élõ magyar nemzetiségûek száma 100–300 fõ közé esett, a „nagy” kategória esetében pedig a magyar nemzetiségûek száma a 300 fõt meghaladta. Ez a besorolás azonban csak feltételesen fogadható el, mert amíg az elsõ kategóriát általában következetesen használták, addig a „közép” és a „nagy” kategóriát már nem. Azaz számos esetben a „közép” minõsítést tették olyan településnév mellé is, ahol a magyar nemzetiségûek száma meghaladta a 300-at, illetve számos esetben „nagy” minõsítést kaptak olyan települések is, ahol a magyar nemzetiségûek száma 300 fõ alatt maradt. Mivel a besorolás szempontjait nem ismerjük, nem tudunk pontos magyarázatot adni azoknak a településeknek a minõsítésére, amelyeknek a neve mellett a „közép” vagy a „nagy” jelzõt találjuk, mert az ott élõ magyar nemzetiségûek száma több, illetve kevesebb, mint általában az adott kategóriákhoz tartozóké. Feltételezhetõ, hogy a felmérés során használt szórványfogalom nem következett mechanikusan a település lélek-, illetve az ott élõ magyar nemzetiségûek számából, hanem egyéb kritériumok együttes megléte esetén beszéltek kis, közép vagy nagy szórványtelepülésrõl. Sajnos sem egyéb dokumentum, sem ez a lista nem segít bennünket a kiválasztás szempontjainak megértésében, s így abban sem, hogy valójában mit is kell érteni a települések mellé írt „kis”, „közép” vagy „nagy” jelzõkön. A gépirat harmadik oszlopában a vármegyék nevét találjuk, a negyedikben pedig a járásokét. Ebben az iratban a települések vármegyék és azon belül járások szerint vannak ábécé sorrendben felsorolva.

Amennyiben összehasonlítjuk azt a településlistát, melyet az anyag feldolgozása során készítettünk, a családlapok között találtakkal, a következõ különbségeket állapíthatjuk meg. A korabeli gépiratos listán 441 olyan településnév található, amely az általunk készített listán nem szerepel. Ennek alapján feltételezhetõ, hogy a vizsgálat korabeli koncepciója szerint a felmérést valószínûleg Észak-Erdély 1150 településén kívánták végrehajtani, de ebbõl csak 709 település esetében maradt ránk a vizsgálat anyaga. A korabeli településlistával kapcsolatos bizonytalanságok ellenére ez a dokumentum egyértelmûen megerõsíti azt a feltételezésünket, hogy a szórványvizsgálat településeit nem minta alapján választották ki, hanem a vizsgálatot valamennyi olyan településen végre akarták hajtani, ahol magyar nemzetiségûek olyan helyzetben éltek, amely megfelelt a vizsgálat tervezõi és megvalósítói által elfogadott szórvány fogalmának. Ez az oka annak, hogy a vizsgálatot feltehetõleg Észak-Erdély 1751 települése közül 1150-re, a települések 65,7%-ára kívánták kiterjeszteni. Azoknak a településeknek a számát, amelyek esetében kitöltött családlapok nem maradtak ránk, a 3. tábla „A mintába került települések száma” oszlopában vármegyénként zárójelben közöljük.

Mint már említettük, 709 településen felvett családlapok adatait dolgoztuk fel. Kitöltött családlap a gépiratos listán szereplõ települések közül 441 esetében nem maradt ránk. Amennyiben ezt a 441 települést összehasonlítjuk azzal a 709-cel, ahonnan a családlapok fennmaradtak, akkor csak azt állapíthatjuk meg, hogy a 441 településnek nincs olyan jellegzetessége, amely ezeken a településeken a felvétel elmaradását bármilyen összefüggésben is indokolná. A két településlista összehasonlítása alapján megállapíthatjuk, hogy a korabeli gépírásos listán 53 olyan település nem szerepel, ahol a családfelvételt elvégezték. Ezeknek a településeknek a száma Biharban 30, Máramaros, Udvarhely esetében 1–1, Háromszék, Kolozs, Szatmár vármegye esetében 2–2, Szilágyban 3, Szolnok-Dobokában 5 és Maros-Torda esetében 7. A korabeli gépírásos listáról 34 települést – ezek egy része önálló közigazgatási egység, más része nem – kihúztak. Ennek okát szintén nem ismerjük, a kihúzott települések között ugyanis 5 olyan is van, ahol a vizsgálatot elvégezték. Jelenleg nem ismeretes, hogy ezeken a településeken a kérdõíves vizsgálatot lefolytatták-e vagy sem, illetve ha 1942–1944 között a felvételt valamilyen okból nem végezték el, akkor azt a késõbbiekben pótolni kívánták-e. Természetesen az is lehetséges, hogy a felvétel ezeken a településeken is megtörtént, csak a kitöltött kérdõívek semmisültek meg vagy lappanganak. Ezt azért feltételezhetjük, mert az A) Községi  törzslap és a B) Községi betétív címû dokumentumokat a többiekhez hasonló formában kitöltve, illetve csak részben kitöltve ezeknek a településeknek az esetében is megtaláltuk.

Annak érdekében azonban, hogy megközelítõ pontossággal megállapíthassuk azokat az elveket, amelyek alapján a mintába került településeket kiválasztották, szükségesnek tartjuk vármegyénként összehasonlítani ama településeknek a százalékos megoszlását, ahol a magyar nemzetiségû népesség létszámának aránya – mind az összes, mind pedig a mintába került települések esetében – 5% alatt, 5–9, 10–14, 15–29, 30–49% között, illetve 50% fölött volt.

4. A magyar nemzetiségûek aránya Észak-Erdély összes
és a mintába került településein

Vármegye

5% alatt

5–9%

10–14%

15–29%

30–49%

50% felett

 

a

b

a

b

a

b

a

b

a

b

a

b

Beszterce-Naszód

77,2

75,4

5,0

6,6

8,8

11,5

4,0

4,9

2,0

3,0

1,6

Bihar

31,1

36,3

8,7

12,7

7,7

10,3

10,8

13,5

6,2

6,5

35,5

20,7

Csík

1,7

1,6

3,3

5,8

87,6

Háromszék

2,0

25,0

1,0

25,0

97,0

50,0

Kolozs

37,8

37,4

11,2

17,5

4,6

6,3

15,1

23,8

8,5

7,5

22,8

7,5

Maros-Torda

23,2

49,3

2,4

5,8

3,6

7,2

4,6

10,1

6,0

10,1

60,2

17,5

Szatmár

46,6

46,1

5,1

13,2

4,2

10,5

7,0

14,5

7,5

7,9

28,7

7,8

Máramaros

80,0

85,0

5,5

3,6

3,6

5,0

10,9

5,0

Szilágy

53,4

60,5

9,1

16,8

2,7

5,0

7,5

11,8

3,2

1,7

24,1

4,2

Szolnok-Doboka

66,9

66,7

7,7

12,4

5,0

7,2

5,0

8,5

5,1

0,6

10,3

4,6

Udvarhely

0,9

50,0

99,1

50,0

 

A tábla a) oszlopai azt mutatják, hogy az egyes vármegyék településeinek hány százalékában volt a magyar nemzetiségûek aránya 5% alatt, 5–9, 10–14, 15–29, 30–49% között, illetve 50% felett. A b) oszlopok adatai pedig azt, hogy a mintába került települések hány százalékában volt a magyar nemzetiségûek létszáma 5% alatt, 5–9, 10–14, 15–29, 30–49% között, illetve 50% felett. Megállapítható, hogy három vármegyében (Beszterce-Naszód, Máramaros, Szolnok-Doboka) kiugróan magas azoknak a településeknek a száma, melyekben a magyar nemzetiségûek aránya 5% alatt maradt. Amennyiben ehhez még hozzávesszük azokat a településeket is, amelyekben a magyar nemzetiségûek a település lakosságának a 15%-át nem haladják meg, akkor – igaz, ellenkezõ elõjellel – ezekben a megyékben a nem magyar nemzetiségûek aránya közel azonos, mint Csík, Háromszék és Udvarhely vármegyében a magyar nemzetiségûeké. Ezektõl a vármegyéktõl némileg leszakadva, de még mindig 50% feletti Szilágy vármegyében azoknak a településeknek az aránya, ahol a magyar nemzetiségûek a lakosság 5%-át sem érték el. Ezt követõen a sorban Szatmár, Kolozs, Bihar és Maros-Torda vármegye következik. Ha ezeket az adatokat összehasonlítjuk a mintába került települések adataival, azt tapasztaljuk, hogy a vizsgálat megtervezésekor az arányok megtartására nemcsak ügyeltek, hanem azokon a településeken, ahol a magyar nemzetiségûek aránya 5% alatt, illetve 5–9, 10–14, 15–29 és 30–49% közé esett, a vizsgálat során több települést kerestek fel, mint amennyi az összes települések között ezekhez a kategóriákhoz tartozott. Általában tehát azt lehet megállapítani, hogy a vizsgálatot több olyan településre terjesztették ki, mint amit vármegyénként az egyes kategóriákhoz tartozó települések száma indokolttá tett volna. Ebbõl is azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az egyes kategóriákhoz tartozó települések közül nem mintavételi eljárással választották ki azokat, amelyeken a vizsgálatot lefolytatták, hanem a felvételt valamennyi olyan településre szerették volna kiterjeszteni, ahol a magyar nemzetiségûek aránya 15% alatt volt. Emellett a vizsgálatot minden olyan településre is kiterjesztették, ahol a magyar nemzetiségûek aránya 15% felett volt, de a település feltételezhetõen megfelelt azoknak az általunk nem ismert kritériumoknak, amelyek alapján a szórványtelepülés fogalmát meghatározták.

A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy az egyes kategóriákhoz tartozó településtípusok milyen arányban voltak jelen azok között a települések között, amelyekben a családlapokat kitöltötték. Ebben a vonatkozásban azt tapasztaljuk, hogy a 709 település közül 381-ben 5% alatt, 87-ben 5–9%, 56-ban 10–14%, 85-ben 15–29%, 35-ben 30–49% között és 65-ben 50% felett volt a magyar nemzetiségûek aránya. A vizsgálat feltételezett célkitûzése, a szórványban élõ magyar nemzetiségûek létszámának megállapítása és legfontosabb szociodemográfiai jellemzõinek rögzítése szempontjából természetesnek kell tartanunk azt, hogy a vizsgálatot kiterjesztették azokra a településekre is, ahol a magyar nemzetiségûek aránya 30–49% közé esett, hiszen a kisebbség lakosságon belüli aránya csak az egyik mutatója a szórványhelyzetnek. Annak következtében azonban, hogy nem ismerjük az elveket, amelyek alapján a településeket kiválasztották, nehezen tudjuk értelmezni azon települések 9,1%-ának mintába kerülését, amelyekben az összlakosságon belül a magyar nemzetiségûek aránya meghaladta az 50%-ot. Különösen pedig annak a 33 településnek a mintába való kerülését tudnánk igen nehezen megindokolni, amelyekben a magyar nemzetiségû népesség aránya a település lakosságának 90%-át is meghaladta. Ebben a vonatkozásban sajnos nem sok támpontot ad az a korabeli felosztás sem, amelyik – mint arról már korábban szóltunk is – kis, közép és nagy szórványt különböztetett meg egymástól.

A mintába került települések kiválasztásának lehetséges szempontjaihoz új adalékot kaphatunk, ha a fentiek után még azt is megvizsgáljuk, hogy a különbözõ lélekszámú települések hány százalékában volt a magyar nemzetiségûek aránya 5% alatt, illetve 5–9, 10–14, 15–29, 30–49% között, illetve 50% felett.

5. A magyar nemzetiségûek aránya a települések lélekszáma szerint

A település lélekszáma

5% alatt

5–9%

10–14%

15–29%

30–49%

50% felett

              300  alatt

1,9

2,3

1,8

4,8

6,7

              301–500

14,1

11,6

7,1

6,0

26,5

6,7

              501–1000

44,3

41,9

44,6

46,4

47,1

36,7

            1001–1500

21,0

24,4

23,2

27,4

20,6

21,7

            1501–2000

9,3

11,6

10,7

10,7

2,9

11,7

            2001–3000

5,8

3,5

8,9

4,8

2,9

8,3

            3000  felett

3,7

4,7

3,6

8,3

 

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

A fenti táblázatból egyértelmûen kitetszik, hogy azok közül a települések közül, amelyekben a családlapokat kitöltötték, a magyar nemzetiségûek aránya ott a legjelentõsebb, ahol a lakosság száma 500 fõnél több, 1000 fõnél viszont kevesebb volt. Jóval felénél kevesebb, de még mindig jelentõs számban éltek magyar nemzetiségûek azokon a településeken, ahol a lakosság lélekszáma 1001–1500 fõ közé esett. Nem volt igazán jelentõs a magyar nemzetiségûek aránya a 300 fõ alatti, illetve a 2000 fõ feletti lélekszámú településeken. Ezeknél a típusoknál lényegében csak két esetben haladta meg a magyar nemzetiségûek aránya az 5%-ot. Ehhez hasonló arányokat találhatunk a 301–500 és a 1501–2000 lakosú településeken is. Megállapítható tehát, hogy ha a mintába került településeket lélekszám szerint csoportosítjuk, a szórványban élõ magyar nemzetiségûek az 500 lakos alatti és a 2000 lakos feletti településeken alulreprezentáltak; arányuk a legjelentõsebb azokon a településeken volt, amelyeket a lélekszám alapján közepes nagyságú településeknek nevezhetünk.

Vizsgálatunk tárgya az a két részletben megtalált családlap-halmaz, amely a történelem viharait átvészelve fennmaradt, s a véletlennek köszönhetõen ma már egy leltári szám alá besorolva található meg az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában. A kutatási problémát itt azok a kérdések és összefüggések jelentik, amelyek a családlapokra adott válaszok alapján feltárható történeti folyamatokkal, jelenségekkel kapcsolatosak. A probléma, amelyre elsõsorban a családlapok segítségével keresünk választ, röviden megfogalmazva nem más, mint az Észak-Erdélyben 1942–1944 között élt magyar és vegyes (magyar–román, román–magyar) családok korabeli társadalmi, gazdasági, egészségügyi, kulturális állapotának és szociológiai-demográfiai helyzetének történetszociológiai rekonstruálása.

A vizsgált jelenségekkel kapcsolatos célkitûzések, a kutatott problémák megoldási módjának meghatározásakor nem lehet megfeledkezni arról, hogy ezt a nagy jelentõségû kutatást a történelem „hagyta” ránk. Abban az esetben ugyanis, ha a második világháborút lezáró békeszerzõdés magyar–román vonatkozásban nem a trianoni határokat hagyta volna meg, akkor feltételezhetõen az 1942–1944 közötti felvételt részben vagy egészben feldolgozták volna, s a vizsgálat célkitûzésével összhangban a szórványban élõ magyar családok nemzeti identitásának megerõsítése és általában életlehetõségeik javítása érdekében a megfelelõ lépéseket megteszik.

Vizsgálatunk tárgya egyértelmûen különbözik az eddig napvilágot látott történetszociológiai elemzésektõl. Jelen esetben ugyanis nem arról van szó, hogy a különbözõ korabeli dokumentumok – például levéltári, személyes jellegû, valamint a különbözõ sajtótermékek egykori közleményei – alapján végezzük el az elemzést, hanem egy 54 évvel ezelõtt megkezdett és be nem fejezett kérdõíves vizsgálatból kiindulva egy történetszociológiai elemzés keretében saját kutatási problémáinkra a megmaradt dokumentumok alapján keressük a választ.

A kutatási probléma, azaz az egykori vizsgálattal kapcsolatos kérdéseink nemcsak azért mások, mert a kérdõívek feldolgozásához nem állnak rendelkezésünkre azok a kérdések, amelyek e vizsgálatot megtervezõ kutatók érdeklõdési körébe tartoztak, hanem mindenekelõtt azért, mert az anyagokból kikövetkeztethetõ, a vizsgálattal összefüggõ korabeli elképzelést a történelem alakulása egyértelmûen értelmetlenné tette, s a megváltozott társadalmi-történelmi konstellációban a feltárt folyamatokkal vagy jelenségekkel kapcsolatban a kutató számára szükségszerûen más hangsúlyok, más összefüggések váltak meghatározókká. Az észak-erdélyi vizsgálat esetében a kutatási eredmények politikai célú, napi felhasználásáról nem beszélhetünk, sõt azt kell mondani, hogy ha a rendelkezésünkre is állna a kutatási probléma korabeli koncepciója, a kutatás egykoron feltételezett gyakorlati vagy társadalmi következményeinek megvalósíthatatlansága következtében eleve le kellene mondanunk az egykori célkitûzések jelenlegi megvalósíthatóságáról. Azok közül a tényezõk közül, amelyek megszabták, hogy a családlap segítségével milyen kérdésekre keressenek választ, mindenekelõtt azokat a közvetlen tényezõket kell figyelembe venni, melyek az észak-erdélyi terület Magyarországhoz való visszacsatolását követõen elemi szükségletként vetõdtek fel. Ez az igény pedig nemigen lehetett más, mint annak feltárása, hogy a visszakapott területen milyen állapotban is vannak a szórványban élõ magyarok, illetve hogy milyen intézkedések sorozatára van szükség ahhoz, hogy a múlt században már megindult, de különösen a román uralom évtizedei alatt felgyorsult asszimilációt megállítsák. A családlap kérdései és az a csekély számú dokumentum, amely a vizsgálattal kapcsolatban rendelkezésünkre áll, azt sugallják, hogy a szórványban élõ magyarsággal kapcsolatos kutatási probléma megfogalmazását alapvetõen nem e komplex kérdés tudományos, hanem gyakorlati, társadalmi következményeinek tudata motiválta. Feltételezéseink szerint mindenekelõtt az a nagyon is konkrét gyakorlati jellegû cselekvésigény, az a felismerés indokolta a vizsgálatot, hogy a magyar államnak aktív szerepet kell játszania ama társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyoknak a megváltoztatásában, amelyek a vizsgált településeken élõ magyar nemzetiségûek nemzeti identitásának erodálásában meghatározó szerepet játszottak. Talán nem túlzunk, ha a töredékes dokumentumok alapján megfogalmazzuk, hogy e vizsgálaton keresztül a magyar állam részérõl egy új magatartás körvonala sejlett fel, melynek értelmében nem csupán törvényekre hagyatkozva kívánták meg- és fenntartani a magyar nyelv határait, hanem okulva és tanulva a korábbi évtizedek negatív tapasztalataiból, konkrét, közvetlen támogatásokkal akarták megakadályozni, lassítani vagy visszafordítani a magyar nemzetiségûek elrománosodását. Azaz nagyon is világos gyakorlati jellegû szempontok játszottak szerepet a vizsgálat megtervezésében és lebonyolításában. Ez a kutatás tehát egyértelmû társadalmi-gyakorlati elkötelezettségbõl született, és a kutatás feltételezett kiindulópontja valószínûleg az lehetett, hogy a nemzeti identitás szempontjából legveszélyeztetettebb területeken élõk körében megakadályozzák a román nemzetiségûek asszimilációs szívó hatását. Gyakorlati indítéka volt tehát ennek a kutatásnak, melynek eredményeként nemcsak a magyar nemzetiségûek további asszimilálódását kívánták megakadályozni, hanem szerették volna ellensúlyozni, visszaszorítani a korábbi két évtized román infiltrációját. Ezt a célt szolgálhatták például a családlap azon kérdései, amelyek a személyközi viszonyokkal, a magyar és a vegyes családok környezetével foglalkoztak. A rendelkezésünkre álló dokumentumokból egyértelmûen kitetszik, hogy a vizsgálat során feltárt oksági összefüggések, konkrét ismeretek birtokában cselekvésre, a kialakult állapotok megváltoztatására, konkrét, gyakorlati lépésekre kívánták ösztönözni az államhatalmi szerveket. A változás hosszú távon való megvalósulása mellett közvetlen segítségnyújtás keretében pedig közvetlen formában is tettek kísérletet az igen rossz körülmények vagy az igen veszélyeztetett helyzetben lévõ családok helyzetének megváltoztatására. Azt azonban dokumentumok hiányában nem tudjuk, hogy a rászorulók, a legveszélyeztetettebb helyzetben élõk milyen számban és értékben részesültek vagy részesültek-e egyáltalán valamilyen konkrét segélyben. Nincs tehát ismeretünk arról, hogy a vizsgálat eredményeként megismert szórványmagyarság helyzete az adott körülmények között mennyire vált ismertté, hogy a feltárt valóság mennyire és milyen módon ösztönzött cselekvésre, illetve hogy a problémák megoldása érdekében milyen gyakorlati lépéseket tettek, milyen intézkedéseket foganatosítottak.

A szórványban élõ észak-erdélyi magyar és vegyes, magyar–román családok szociológiai-demográfiai helyzetével összefüggõ vizsgálat kérdéseire adott válaszok feldolgozásakor – a kutatás során alkalmazott szokásos eljárással szemben – fordított utat vagyunk kénytelenek bejárni. Ez szükségszerû következménye annak, hogy a vizsgálat valamennyi fázisa, egy elem kivételével, a felvétel során nyert eredmények feldolgozásától függetlenül több mint ötven évvel ezelõtt következett be. Ily módon a korabeli célkitûzések közül feltételezhetõen több elem – szükségszerûen és akaratlanul – annak ellenére háttérbe szorul, vagy említetlenül a homályban marad, hogy a felvétel során nyert valamennyi ismeretet a lehetõség szerint a legrészletesebben kívánjuk feltárni. Mindezek alapján a másodlagos kutatási hipotézis részletes kidolgozása helyett sokkal inkább azoknak az ismereteknek a feldolgozására, feltárására helyezzük a hangsúlyt, amelyeket a családlapok kidolgozói a válaszlapokon kérdések formájában „operacionáltak”.

Természetesen saját munkahipotézisünk megfogalmazásakor is fordítottan kell eljárnunk, hiszen nem a kutatási hipotézis határozza meg a családlap kérdéseit, hanem az elkészített kérdõív és az elvégzett kutatás alapján teszünk kísérletet a kutatási hipotézis megfogalmazására. Annak következtében, hogy a családlap kérdései és szerkezete a felvételt megtervezõk és lebonyolítók szándékairól is felvilágosítást nyújt, kutatási hipotézisünk két részbõl tevõdik össze. Ennek megfelelõen egyrészt a családlap kérdéseibõl rekonstruálható, „eredetinek” feltételezett kutatási hipotézis elemeibõl, másrészt pedig a kérdések és a felvétel óta bekövetkezett történelmi események alapján megfogalmazott saját hipotézisünkbõl áll. Tisztában vagyunk azzal, hogy az egykori, a történelem által ellehetetlenített és a családlapok feldolgozása során általunk használt hipotézis között jelentõs eltérés van, hiszen a családlap kitöltõjének gondozásra tett javaslatát, a községi törzslap, illetve a községek összegyûjtött monografikus adatait a feldolgozás során figyelmen kívül hagyjuk. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem áll rendelkezésünkre olyan dokumentum, amelybõl arra a következtetésre juthattunk volna, hogy a felsorolt anyagokat egy célkitûzésnek alárendelve szerkesztették meg. Mindezeket figyelembe véve a lehetõ legpontosabban kell meghatároznunk azt, hogy mit, milyen szempontból és hogyan akarunk megvizsgálni, illetve hogy mit dolgozunk fel az egykori felvételbõl.

Kutatási hipotézisünk megfogalmazásakor nem rendelkezünk olyan zárt, világosan megfogalmazott hipotézissel (de nem is tartjuk szükségesnek ilyen hipotézis megfogalmazását), melynek érvényességét a vizsgálat eredményei egyértelmûen alátámasztják vagy érvényességét megkérdõjelezik. Az anyag sajátossága miatt úgy véljük, jelen esetben vélelmezhetõ kutatási hipotézis megfogalmazása mellett mindenekelõtt az a feladatunk, hogy a rendelkezésünkre álló adatok korrekt elemzésével az adatok által biztosított összefüggéseket sokoldalúan és árnyaltan feltárjuk. Az anyagban rejlõ lehetõségek maximális feltárását tartjuk tehát elsõdleges feladatunknak, annak érdekében, hogy a szórványban élõ népesség egykori állapotáról árnyalt és reális képet rajzolhassunk. Úgy véljük tehát, akkor járunk el helyesen, ha megkíséreljük a változók és a változók közötti viszonyok lehetõ legteljesebb rekonstruálását, ha az egyes kérdésekre adott válaszok alapján kísérletet teszünk annak a valóságnak a rekonstruálására, amely e meghatározott karakterû településeknek a vizsgálatban érintett lakosságát jellemezte. A családlap kérdéseibõl a szórványban élõ magyar és vegyes családokat jellemzõ legfontosabb kérdésekre, a válaszokból pedig bizonyos jelenségek bekövetkeztére, mennyiségi vonások intenzitására, adott kategóriához tartozó tárgyak, összefüggések elõfordulási gyakoriságára, illetve meghatározott tulajdonsággal rendelkezõ események meglétére, továbbá a jelenségek és tárgyak változóinak értékére következtethetünk. Az elemzés során feltárható statisztikai vagy oksági viszonyok közül mindenekelõtt azok érdekelnek bennünket, amelyek társadalmi struktúrákat hoznak létre, és a magyar, valamint a vegyes családokat sajátos csoportokhoz kapcsolják. Nem elhanyagolható annak megvizsgálása sem, hogy milyen viszonyok állapíthatók meg a kutatás változói és e változók segítségével leírt tárgyak között.

– Szórványtelepülésnek azokat a helységeket nevezzük, ahol a többséghez tartozó népelem aránya nem haladja meg a település összlakosságának 15%-át. Az észak-erdélyi szórványvizsgálatot az a közvetlen történelmi helyzet hívta „életre”, amely e terület visszacsatolásával állt elõ, a felmérésnek azonban a megváltozott történelmi szituációban a feltételezett célkitûzéseknek megfelelõ hosszú távú következményei nem lettek.

– A családlap kérdéseinek döntõ többsége a vizsgálat megtervezõit érdeklõ ismeretekre vonatkozik, kisebbik részét azonban olyan céllal fogalmazták meg, hogy a kapott válaszokból bizonyos jelenségek bekövetkezésének valószínûségére, a mennyiségi változások intenzitására és bizonyos kategóriához tartozó személyek, családok elõfordulási gyakoriságára, illetve meghatározott tulajdonságokkal rendelkezõ események (pl. milyen gyakran jár templomba) bekövetkezésére lehet következtetéseket levonni. Kísérletet teszünk azoknak a viszonyoknak a feltárására is, amelyek a változók s e változók által leírható összefüggések között vannak. A változók közötti statisztikai és oksági viszonyok feltárásával megkíséreljük rekonstruálni a térbeli és idõbeli viszonyokat, amelyek segítségével (pl. a családok gazdasági helyzetébõl, egészségi állapotából stb.) olyan konfigurációk jönnek létre, amelyek az azokat létrehozó elemek idõbeli és térbeli változatosságát határozzák meg. A felvétel során összegyûjtött adatok statisztikai elemzésével a változók közötti statisztikai viszonyok megismerésére is lehetõség nyílik. Az így kapott eredmények segítségével pedig a szórványban élõ népesség helyzetét meghatározó oksági viszonyokból a beolvadás ütemével kapcsolatos hipotéziseket fogalmazhatjuk meg.

A vizsgálat egészének, illetve a szórványtelepüléseken élõk viszonyainak jobb megismerése érdekében felhasználtuk az 1910-es, 1930-as, az 1941-es és az 1991-es népszámlálás Észak-Erdélyre, illetve községsorosan azokra a településekre vonatkozó adatait, amelyek a vizsgálat részét képezték. A szórványban élõk életlehetõségeinek általános keretét, valamint lehetõségeiket nemzeti identitásuk megõrzésére, illetve a beolvadás, az asszimiláció valóságát jól mutatja az az arányszám, melyet az adott település összlakossága és a szórványban élõk létszámának egymáshoz viszonyított arányából, ezen arány alakulásából, változásából a népszámlálási adatok alapján kapunk. A népszámlálás tízévenkénti és településenkénti adatsora, amely az egyes települések lakosságára jellemzõ változók értékérõl ad elemzésünkhöz ismereteket, egyben jó lehetõséget biztosít arra, hogy ezeket három, illetve négy idõmetszetben longitudinális formában is elemezni tudjuk. A megyékre, illetve a településekre vonatkozó adatok összehasonlító elemzése segítségével különbözõ (pl. anyanyelv és iskolai végzettség, gyermekek száma, az egyes családok anyagi, egészségügyi helyzete stb.) viszonyokat s ezek elmozdulását tárhatjuk fel. Ezeket a viszonyokat pedig meghatározott mennyiségi változók szerint rendezzük. Ez a rendezés lehetõséget biztosít számunkra, hogy egyrészt a különbözõ változók közötti korrelációt megállapíthassuk, másrészt pedig hogy az összehasonlított egységek közötti változást, elmozdulást meghatározó mechanizmusokkal kapcsolatos hipotéziseinket megfogalmazhassuk.

A korabeli közleményekbõl ismerjük, hogy a vizsgálat kezdetén a szórványban élõkrõl keveset tudtak. Ez érthetõ is, hiszen az elsõ világháborút megelõzõen a magyar szervek alig fordítottak figyelmet, a két világháború közötti idõben pedig, amikor ez a kérdés általában az érdeklõdés elõterébe került, a magyaroknak nem volt meg a lehetõségük, hogy a Romániában szórványban élõ magyar nemzetiségûekkel kapcsolatban teljes körû adatgyûjtést végezzenek. Ennek következtében a kutatás kezdetén bizonyos részismeretek mellett csupán a feltárásra váró kérdéskomplexum kereteit ismerték, és azok az összefüggések, amelyek a szórványban élõket jellemezték, csak akkor váltak világosan felismerhetõkké, amikor a kitöltött családlapokat egy-egy területrõl részben vagy egészben visszakapták. A felvétellel összefüggésben elégséges okunk van feltételezni, hogy a vizsgált jelenségek tulajdonságai vagy a feltárható folyamatok sokkal általánosabb, tágabb történeti kategóriákkal meghatározható népességre vonatkoztathatók. Az egyes családok adatai éppen olyan fontosságúak számunkra, mint a családlapok adatainak összessége. Az elsõ esetben az egyes életkereteket meghatározó összefüggéseket, a másodikban pedig olyan összefüggéseket ismerhetünk meg, amelyek igen tág történeti kategóriákkal meghatározható népességcsoportra jellemzõek, s amelyek egyben a napjainkban lejátszódó folyamatok jobb megismerését, megértését is szolgálják.

Vizsgálódásunk jellegét talán akkor fogalmazzuk meg a legpontosabban, ha vállalkozásunkat történetszociológiai kutatásnak nevezzük, melynek egyértelmûen az a célja, hogy a családlapok adataira támaszkodva az észak-erdélyi magyar és vegyes családok viszonyait lehetõség szerint a legpontosabban bemutassuk. A kérdõívek feldolgozása során arra törekedtünk, hogy a meglehetõsen gazdag változókat mind értékük, mint pedig viszonyaik szerint figyelembe vegyük. E szándék ellenére elemzésünkben bizonyos összefüggések kevésbé válnak hangsúlyossá, vagyis miközben számos összefüggést részletesen tanulmányozunk, addig másokat elhanyagolhatóknak ítélünk. Kiindulópontunk természetesen nem a vizsgálat által felszínre hozható összefüggések homályban hagyása, hanem éppen ellenkezõleg: a viszonylatok sokoldalú összefüggéseinek bemutatása. Figyelmünket tehát nem kívánjuk csak bizonyos kérdésekre összpontosítani, s lehetõség szerint egyetlen összefüggés analízisét sem kívánjuk mellõzni. Ez egyben elemzésünk korlátait is jelenti, hiszen a feldolgozott anyag alapján bármennyire fontosnak és természetesnek tûnne is egy viszonyrendszer bemutatása, elemzésünk meghatározottsága következtében semmi olyan összefüggést nem tudunk feltárni, amire a családlapok kérdései már nem adnak lehetõséget. Természetesen nem lehet nem figyelembe venni, hogy a változókat nem mi határoztuk nem, hanem készen kaptuk: azaz mind a felvett változók, mind pedig a változók közötti viszonyok vonatkozásában az elemzés tõlünk függetlenül eleve meghatározott, behatárolt. Ennek következtében mi csak azokat a változókat s a változók közötti és a változók által meghatározott viszonyokat tudjuk elemezni, amelyeket a vizsgálat megtervezõi kutatási céljaik megvalósítása érdekében szükségesnek és elégségesnek tartottak felvenni. A családlap elsõ kérdésblokkja lehetõséget biztosít arra, hogy három generáció aspirációi és társadalmi mobilitásának mechanizmusai közötti összefüggésekre is rávilágítsunk, s egyben lehetõséget látunk arra is, hogy mind az egyes egyedekre, mind pedig az egész struktúrára jellemzõ meghatározottságokat bemutathassuk. A szórványban élõ magyar nemzetiségûek társadalmi struktúrájának feltárása közben a közösség szerkezetében megkülönböztethetõ különbözõ alcsoportok kölcsönös viszonyait, az alcsoportokat jellemzõ sajátosságokat is bemutatjuk.

Tudományos szempontból egyértelmû relevanciával bír annak feltárása, hogy mi történt egy adott népességgel, amely több mint húsz éven keresztül az addig megszokottól drasztikusan eltérõ államkeretek közé került, s az annak alárendelt érdekeknek kellett megfelelnie.


* Az elõkészületben levõ kötet bevezetõ tanulmánya

[1]Magyarország története 1918–1945. Fõszerk. Ránki György. Bp. 1976. 8. k. 1023–1032.

[2]Erdély története 1830-tól napjainkig. Bp. 1986. 1753–1759.

[3]Carp, Matatias: Holocaust Romániában. Tények és dokumentumok a romániai zsidók pusztulásáról, 1940–1944. Bp. 1993. 289.

[4]Erdély története 1830-tól napjainkig. 1754, illetve 1757.

[5]Ránki György: A második világháború története. Bp. 1973. 450–451.

[6]Hermann Ottó és Kossuth Lajos levélváltását s az ezzel kapcsolatos irodalmat idézi Nagy Ödön: Szórvány és beolvadás. Hitel 1938. 257–276.

[7]Tokaji László: Eladó ország. Kvár 1910 és Új honfoglalás Erdélyben. Uo. 1913; Bethlen István: Az oláhok birtokvásárlásai Magyarországon az utolsó öt évben. Bp. 1912.

[8]Egyházi törvények a magyarországi református egyházban. Debrecen 1906. 8.

[9]Horváth Jenõ: A szórványkérdés hunyadvármegyei szemmel. = Szórványainkról. (Kiáltó Szó Könyvei 3.) 1935. 9.

[10]Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. Cluj–Kolozsvár 1932.

[11]Nagy Ödön: i.m. 271–275.

[12]Földes Károly: Szórványmisszió. Jaj-szó a pusztuló szórványokból. Nagyenyed 1934. 16.

[13]Nyírõ József: Papbeiktatás. Keleti Újság 1934. dec. 23. 19–21.

[14]Nagy Ödön: i.m. 271.

[15]Szórványainkról. 150.

[16]I.m. 3.

[17]A szórványmunka elvi és gyakorlati kérdései. Szerk. dr. Imre Lajos. Az erdélyi Református Egyházkerület iratterjesztésének kiadása. 1940. 3.

[18]Szathmáry Lajos: Gyakorlati hozzászólás a magyar szórványügyhöz. Magyar Kisebbség XVI(1937). 305–326.

[19]Nagy Ödön: i.m. 275.

[20]A szociológiai felvétel módszerei. Szerk. Cseh-Szombathy László–Ferge Zsuzsa. Bp. II. kiad. 1971. 152–187.

[21]70. év. Bp. 1991. A romániai magyarság története 1919–1989. Szerk. Diószegi László–R. Süle Andrea. Bp. 1990.157. 4. térkép. (Magyarságkutatás Könyvtára 5.)

[22]Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. 46. fond, pl. 16–24. doboz.

[23]Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára,46. fond, pl. 1–6. doboz.

[24]Nagy Ödön: i.m. 275.

[25]Szathmáry Lajos: i.m. 308.

[26]I.m. 306.

[27]I.m. 319.

[28]Gergely Ferenc: A megoldott kévék. = Szórványainkról. 115–148.

[29]Szathmáry Lajos: i.m. 310.

[30]I.m. 319.

[31]I.m. 312.

[32]I.m. 314.

[33]I.m. 320.

[34]I.m. 321.

[35](Gabányi Imre hozzászólása) Magyar Kisebbség XVI(1937). 444.

[36](Árvay Árpád hozzászólása) I.h. 446.

[37](Paál Árpád hozzászólása) I.h. 449.

[38](Albrecht Dezsõ hozzászólása) I.h. uo.

[39](Atzél Ede hozzászólása) I.h. 452.

[40](Páll György hozzászólása) I.h. 452–453.

[41]Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Bp. 1989.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék