Borsa Iván
A Magyar Országos Levéltár középkori
gyûjteményei
Az eredetiek
Pauler Gyula 1874 októberében
lett országos levéltárnok. Ekkor már folyamatban volt a megszûnt országos
kormányszervek (magyar és erdélyi kancellária, helytartótanács, magyar kamara)
iratanyagának egyesítése az egykori archivum regni keretében. Minthogy a
levéltári proveniencia elve még nem volt megfogalmazva, ugyanakkor
Németországban nagy teret nyert a levéltári fondok tárgyi csoportokba való
átrendezése, Pauler is hasonló célt tûzött a vezetése alatt levõ levéltár elé.
Ennek a szerencsére meg nem
valósult tárgyi átrendezési elgondolásnak kronológiailag elhatárolt része volt
a Mohács elõtti iratanyag egy gyûjteményben való összefogása. 1877-ben Pauler
így fogalmazta meg a „Diplomatikai osztály” feladatát: „a mohácsi vész elõtti
oklevelek és iratoknak összeszedése, rendezése, megõrzése, szakszerû kezelése”.
Ennek jegyében Óváry Lipót allevéltárnok irányításával és igen aktív
közremûködésével 1882-ben megszületett a Magyar Országos Diplomatikai Levéltár
(ezután DL): 23 levéltári egységbõl (fond, állag) 24 382 „oklevél” került
az új gyûjteménybe, zömmel a Magyar Kamara archívumából.
Minden darab egységes méretû
borítékba került, amennyiben abba belefért. A borítékokat ugyancsak egységes méretû
fadobozokban élükre állítva helyezték el, hogy önsúlyuknál fogva egymást ne
nyomják. A borítékba el nem helyezhetõk, fõleg a füzet vagy könyv alakú
eredetiek és a késõbb kori másolatok csomagokban, erre a célra készült
dobozokban fektetve kerültek a raktárba. A dobozokban a borítékok az
oklevelekben átírt legrégibb oklevél keltezésének rendjében helyezkedtek el. A
borítékok dobozba helyezésénél számoltak azzal, hogy lesz állománygyarapodás,
tehát kb. 50–60%-os helykihasználással vették igénybe a dobozokat. Az idõk folyamán
mégis megtörtént, hogy néhány dobozt ketté kellett bontani.
Valamennyi darab keltezését
megoldották, és minden szöveghez (eredeti, teljes szövegben vagy tartalmilag
átírt) „cédula” készült, amely az idõrendi mutatólap szerepét töltötte be a
legfontosabb adatokkal (a cédula – azóta idejétmúlt – azonosító száma, dátum,
az oklevél kibocsátója, fennmaradási forma, régi levéltári jelzet és
természetesen DL-szám, továbbá esetleges megjegyzések). A gyûjteményhez
számkönyv és dobozleltár is készült. A számkönyv DL-számok rendjében megadta,
hogy az adott DL-szám melyik dobozban/csomagban található, és milyen számú
cédulák tartoznak a számhoz. A dobozkönyv dobozonként a borítékok elhelyezési
rendjében vette számba az egyes darabokat, feltüntetve új és régi jelzetüket.
Az új gyûjtemény létrehozása és
idõrendi mutatólapjainak elkészítése jelentõs mértékben megkönnyítette nemcsak
a kutatók munkáját, hanem a kezelõkét is, mert nem kellett minden egyes darabot
a kamarai levéltár kisebb-nagyobb, keresztkötéssel ellátott csomagjaiból
külön-külön kiszedni, hanem a DL-szám ismeretében csak a számkönyvben kellett
megnézniük, hogy mely dobozban keressék a szám szerint kért darabot.
Minthogy Óváryék a gyûjtemény
magját jelentõ közel 25 000 darabot elsõsorban a rendelkezésükre állt segédkönyvek
(elenchusok) segítségével emelték ki, viszonylag hamar kiderült, hogy még
ezeken kívül is van a Kamara levéltárában elszórtan Mohács elõtti eredeti és
késõbbi másolat, így az alkalmanként kézbe került eredeti darabok vagy
átiratok, esetleg másolatok azóta is bekerülnek a gyûjteménybe.
Az ilyen véletlenszerû
elõkerüléseken kívül a múlt század nyolcvanas éveiben még két nagyobb arányú
állománygyarapodás is történt. Elõbb a két erdélyi hiteleshelyi levéltár
(erdélyi káptalan és kolozsmonostori konvent) iratanyaga került be az Országos
Levéltárba, s ezekre szintén alkalmazták azt a megoldást, hogy Mohács elõtti
darabjaik (ide értve a protocollumokat is) bekerüljenek a DL-be. Az évtized
második felében pedig visszakapta az Országos Levéltár azoknak a horvát–szlavón
vonatkozású okleveleknek jelentõs részét, amelyeket az 1848–49-es szabadságharc
leverése után 1850–1851-ben Ivan Kukuljevic horvát országos levéltárnok válogatott
ki a kamarai archívumból és szállított Zágrábba. Ennek a visszaszállított levéltári
anyagnak Mohács elõtti része szintén a DL állományát gyarapította. Így a
gyûjtemény egységeinek a száma tíz évvel létrejötte után meghaladta a
37 000-t.
Az alapító Óváry Lipót és az
erdélyi hiteleshelyi oklevelek állományba vételénél közremûködõ fiatal Csánki
Dezsõ világosan látta, hogy ez a 37 000 egységnél nagyobb, közel
60 000 szöveget magában foglaló gyûjtemény az idõrendi mutatólapokon
túlmenõ levéltári segédletet is igényelne. Csánkinak az volt az elgondolása,
hogy minden oklevélszöveg kapjon egy olyan oklevélborítékot, amelynek
elõlapjára kerüljenek fel az elõnyomott megfelelõ téglalapba az oklevélszöveg
azonosításához, elõkereséséhez szükséges, továbbá az abban elõforduló egyéb
adatok (pl. dobozszám, azon belüli sorszám, minden személynév, birtoknév
jelzõjével, irattípus, pecsétleírás, közjegyzõi jegy, oklevél állapota, ki
van-e adva; átírt szöveg esetében melyik borítékban van meg az átíró oklevél),
majd az eredetit az átíró oklevél borítékjában kell elhelyezni, míg az
átírtakat keltezésüknek megfelelõen helyezték el az eredetiek idõrendezett borítékai
között. Ennek a viszonylag sok munkát és magasfokú felkészültséget igénylõ
megoldásnak egyetlen elõnye az lett volna, hogy ha valaki az idõrendi mutató
alapján kiválasztott átírt oklevelet nem szám, hanem keltezése szerint kérte
volna ki, úgy a borítékra írt adatok alapján könnyen el tudta volna dönteni,
szüksége van-e a gyakran nagy terjedelmû átírásra vagy sem. Csánki elgondolását
közzétette a Századok 1889. évfolyamában, de kivitelezése még az õ fõigazgatósága
alatt sem került napirendre. Ezzel szemben Óváry 1890 körül megkezdte a róla
elnevezett regeszták tömeges gyártását. DL-számok rendjében haladva kézbe vette
az okleveleket, s azokról (átírtakról is) egyenként 2–4 soros regesztákat
készített, élükön az oklevél kibocsátójával. Az ívpapírra írt regesztákat
felszabdalta és kibocsátók szerint rendezve ismét ívpapírokra ragasztotta.
(Ezzel párhuzamosan kiemelte azokat az eredetileg duplumnak tartott eredeti
példányokat, amelyek nem voltak valódi duplumok, s ezeket új DL-szám alatt
vette állományba. Elsõ ilyen állományba vétele – DL 37358–37369 szám alatt –
1894-bõl való, az utolsó – DL 38819–38820 szám alatt – 1902–1903-ból. Óváry
1903-ban Pauler utóda lett, s a munkát folytatni nem tudta.) Óváry ezzel az
áldozatos, legalább tíz éven át végzett munkájával létrehozott a DL-hez egy
oklevélkibocsátói mutatót kb. 1500-ig terjedõen. Elgondolása és szorgalma sokat
segített a kutatóknak, akik még ebbõl a szempontból is meg tudták közelíteni –
igaz, csak a 15. század végéig – a keresett okleveleket.
A 19. század utolsó évtizedében
és a 20. század elsõ harmadában a DL csak a véletlenszerûen elõkerült, továbbá
a vásárolt, másképp kapott (ajándék, csere stb.) egységekkel gyarapodott. Ezek
közül kiemelkedõk a müncheni levéltárból hármas (plusz a Magyar Nemzeti Múzeum
közremûködésével) cserével megszerzett Hunyadi–Brandenburgi levéltárrész és a
Monarchia felszámolása során a Bécsbõl átadott magyar provenienciájú Mohács
elõtti iratok. Így a DL-ben 1934-ben 39 442 volt a legmagasabb sorszám.
1934 jelentõs év volt az Országos Levéltár történetében. Az ez évben hozott
VIII. törvény ugyanis a Nemzeti Múzeum levéltári osztályát, amely amúgy is a
Levéltár új, Bécsi-kapu téri épületében volt elhelyezve, egyesítette az
Országos Levéltárral. A Múzeum levéltári osztályán Mohács elõtti levéltári
anyag egyrészt a Múzeum tulajdonát jelentõ Törzsanyagban (kb. 10 000),
továbbá számos családi levéltári letétben (kb. 20–25 000 egység) volt.
Ezek az egységek nem borítékokban, hanem nagy méretû palliumokban voltak
tárolva, kb. 15–20 cm vastag csomagokban, melyeket szalaggal kötöttek át és
elöl nyíló fadobozokba fektetve helyeztek el. Az egyes daraboknak saját
jelzetük nem volt, külön segédlet hozzájuk nem készült.
Az egyesülés után a múzeumi
Mohács elõtti egységek elhelyezése jelentette a fõ problémát. A DL sajátos
elhelyezési rendje miatt (az átírt legrégebbi oklevélszöveg idõrendje)
teljességgel alkalmatlan volt ilyen tömegû új egység befogadására, de senki sem
gondolhatott a DL egyedi jelzetekkel és segédletekkel is ellátott rendszerének
megbontására. Herzog József 1935. augusztusi intézkedése értelmében a
Diplomatikai Gyûjtemény zárt gyûjteménnyé alakult volna, s csak a Mohács elõtti
múzeumi törvénypéldányokkal gyarapodott volna; a családi letétek (ezek
provenienciáját a Múzeumban nem bontották meg, csak egy-egy fond iratanyagát
tekintet nélkül addigi levéltári rendjükre évrendezték) a továbbiakban
beérkezõkkel együtt alkották volna a második csoportot; míg a harmadikba
kerültek volna Középkori Gyûjtemény elnevezéssel a múzeumi Törzsanyag egységei
és az Országos Levéltárba ezek után kerülõ Mohács elõtti iratok. A múzeumi
levéltári osztály Hazai címereslevelek címû gyûjteményébe kerültek volna a
tulajdonként megszerzett címereslevelek.
A fõigazgatói intézkedés
végrehajtása meglehetõsen kényszeredetten indult. Az 1938 után bezúdult
nemességigazolási kérelmek intézése, majd az erdélyi Guberniumi levéltár
felállítása, végül a légoltalmi intézkedések és a biztonsági mikrofilmezés
mellett nem jutott rá munkaerõ. Ennek következtében egy-két frissen bekerült
nagyobb egység (Básthy család, Ernst gyûjtemény) kivételével a megvásárolt
oklevelek a vásárlásokkal kapcsolatos ügyiratokkal együtt abban a raktárban
lettek elhelyezve, amely az 1945. évi tûzben maradéktalanul elégett. Szerencsére
voltak köztük olyanok, amelyek biztonsági filmre kerültek, így fényképük ma
kutatható.
A második világháborúban Budapest
ostroma során az Országos Levéltárat súlyos károk érték. Évekig tartó
megfeszített iratmentési és raktárrendezési munkák vége felé, 1947-ben kellett
választ adni a 13 éve felmerült, de kellõ módon meg nem válaszolt kérdésre:
milyen legyen a DL, valamint a múzeumi Törzsanyag Mohács elõtti részének
egymáshoz való viszonya? Szerencsére a háborúval a két levéltárrész közti
rivalizálás is elmúlt, így tárgyilagosan lehetett a kérdéssel szembenézni. A
választ csak a Pauler–Óváry-féle koncepció jegyében lehetett megadni: az
Országos Levéltár különbözõ egységeiben található valamennyi Mohács elõtti
oklevelet (iratokat, fogalmazványokat, leveleket stb.) a DL-ben kell
elhelyezni. Részletesebben: a Magyar Nemzeti Múzeum levéltári osztályának
fondjaiból és a Magyar Országos Levéltár 1934 utáni szerzeményeibõl ki kell
emelni a Mohács elõtti darabokat, és be kell azokat sorolni a DL-be.
E célkitûzés megvalósítása
azonban a DL 80 éve kialakított mesterkélt rendjében nem volt lehetséges. A cél
elérése és a további gyarapodások megfelelõ együtt tartása és kezelhetõsége
megkívánta, hogy a gyûjtemény darabjait a továbbiakban DL-számuk rendjében
õrizzék. Ezért a gyûjtemény 39 447 darabját elõbb számrendbe kellett
átrakni. Ez a gyûjtemény kezelhetõségét is lényegesen javította, mert az azonos
DL-számmal ellátott eredetiek és másolatok egymás mellé kerültek; a kezelõnek
nem kellett minden kérés esetében megnéznie a számkönyvben, hogy a DL-számot
melyik dobozban keresse; s minthogy nem kellett a gyarapodásoknak üres helyet
hagyni, még raktártér (dobozok) nyerésével is járt; ugyanakkor az 1882 után a
gyûjteménybe együtt bekerült egységek ismét összekerültek, s ez a további gyarapodás
esetében is lehetõvé vált.
A feladat végrehajtásakor az volt
az elgondolás, hogy a Múzeumi Törzsanyag és a belõle elõzõleg már kiemelt hét
állag után a letétek és más gyarapodások darabjai lehetõleg olyan sorrendben
soroltassanak be a gyûjteménybe, amilyen sorrendben annak idején a Nemzeti Múzeumba,
illetve az Országos Levéltárba kerültek. Ily módon a DL állománya 1952-ben
elérte a 94 898 egységet.
Ezt követte az
állománykiegészítés során 36 elégett és egy elégettnek hitt, de késõbb
Bukarestben megkerült állag összesen közel 3400 darabja.
A gyûjtemény gyarapodása 1953 óta
folyamatosnak tekinthetõ, egységeinek száma 1995 elején meghaladta a
180 100-at.
Mikrofilmezés
Miközben az Országos Levéltár
illetékesei nem találtak életképes megoldást az intézmény két részlegében
összegyûlt Mohács elõtti levéltári anyag kezelésére, egy újszerû akciót kezdtek
el eredményesen. A Levéltár 1935-ben a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával
a mikrofilmezést vette igénybe annak érdekében, hogy külföldön és vidéken õrzött,
a Mohács elõtti Magyarországra vonatkozó levéltári anyagot fokozatosan
hozzáférhetõvé tegye.
Az akciót Kossányi Béla
szervezte, s az elsõ felvételeket a szepesi káptalan hiteleshelyi levéltárának
válogatott darabjairól Fekete Nagy Antal és Ila Bálint készítette a helyszínen.
Ugyanebben az évben az esztergomi prímási levéltárban is készítettek
felvételeket a garamszentbenedeki konvent hiteleshelyi levéltárának egyes
darabjairól. Az így készült, kb. két méter hosszú filmszalagokat az Országos
Levéltárban úgy vágták fel, hogy egy oklevél felvételei egy kis méretû
borítékba kerüljenek, s a borítékokat jelzetelés után dobozokban helyezték el.
Elõzõleg azonban minden felvételrõl 24x30 cm-es nagyítások készültek a Levéltár
fotómûhelyében az újonnan alakuló fényképtár részére. (Megemlítendõ, hogy a Levéltár
nemcsak saját kutatóinak tett ezzel szolgálatot, hanem pl. Bronislav Varsíknak,
a szlovák levéltárak és könyvtárak állami felügyelõjének megrendelésére közel
kétezer nagyítást küldött a Szlovákiában készített mikrofilmekrõl.)
1937 és 1941 között a nemzetközi
helyzet külföldi mikrofilmezést nem tett lehetõvé, így az akció fõleg vidéken
õrzött családi levéltárak, továbbá az esztergomi prímási és székesfõkáptalani
levéltár Mohács elõtt keletkezett levéltári anyagával folytatódott. A
szlovákiai mikrofilmezés folytatására csak 1941-ben nyílt ismét lehetõség, s ez
kisebb-nagyobb megszakításokkal 1945 elejéig tartott. Ebben a szakaszban már
nem válogatták a mikrofilmezendõ darabokat, hanem nagy levéltári egységek
teljes Mohács elõtti állományának mikrofilmezésére törekedtek. Az utolsó évek
mikrofilmjei már szalagokban maradtak, de a nagyítások részben csak a háború
befejezése után készültek el. Ezekben az években, pontosabban 1943–1944-ben sor
került az Országos Levéltár épületében õrzött DL, valamint a volt múzeumi
levéltár egységei Mohács elõtti iratanyagának biztonsági mikrofilmezésére is.
A kiszállások során végzett
mikrofilmezés 1948 õszén folytatódott a veszprémi és szombathelyi egyházi
levéltárakban, majd a Levéltár fotómûhelyének félautomata felvevõgéppel való
felszerelése után a filmezés oly módon folytatódott, hogy a vidéken õrzött
levéltári anyagot a Levéltár kikölcsönözte, és saját mûhelyében felvételezte és
dolgozta ki, s ez mind a mennyiséget, mind a kidolgozás minõségét tekintve jobb
eredményt hozott.
A mikrofilmezés természetesen
nemcsak a Mohács elõtti, hanem késõbbi századok irataira is kiterjedt, így
1949-ben szükségessé vált külön mikrofilmtár létesítése az épületen belül,
ahová az addig készült valamennyi (felvágott és borítékolt, valamint
tekercseken dobozokban elhelyezett) mikrofilm került.
A külföldi antemohácsiana
mikrofilmezése egy évtizedig szünetelt. A Magyar Tudományos Akadémia és a
Szlovák Tudományos Akadémia között 1954-ben létrejött egyezmény levéltári anyag
mikrofilmjeinek cseréjére is kiterjedt. E cserét magyar részrõl technikailag a
Magyar Országos Levéltár szervezte és bonyolította a budapesti szlovák és a
pozsonyi magyar akadémiai kirendeltségek közremûködésével. A fõ cél magyar
részrõl továbbra is levéltári fondok teljes Mohács elõtti anyagának
mikrofilmezése volt. Az így kapott mikrofilmek természetesen szintén a
mikrofilmtárba kerültek, ahol a hatvanas években már minden negatív filmrõl
pozitív másolat is készült, s ez állt a mikrofilm-kutatóteremben a kutatás
rendelkezésére.
Az 1950-es évek végén és a
hatvanas években sikerült részben az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára, részben
a román Levéltári Fõigazgatósággal folytatott mikrofilmcsere keretében több
ezer Mohács elõtti egységrõl mikrofilmet kapni. Hasonló megoldással szerezte
meg az Országos Levéltár a horvátországi levéltárak korszakbeli anyagának
mikrofilmjeit, míg az ausztriaiakét részben a bécsi magyar levéltári delegátus
útján, részben a burgenlandi tartományi levéltárral kialakított mikrofilmcsere
keretében.
A mikrofilmezés a DL állományának
védelmét is szolgálta. A már említett 1943–1944. évi biztonsági filmezés nem
bizonyult megnyugtatónak, s a kellõen nem jelzetelt múzeumi eredetû oklevelek
nehezen voltak megkereshetõk. Ugyanakkor a sürgõs munka a legtöbb esetben mellõzhetõnek
tartotta a hátlapok felvételezését, amely egyes esetekben lényeges
értékcsökkenést okozhatott, pl. levél esetében nem lehetett tudni, ki volt a
címzett, a hátlapon levõ kancelláriai, bírósági feljegyzések sem maradtak meg.
Ezért indokolttá vált, hogy az 1960-as évek elején már 105 000-nél több
egységet számláló gyûjtemény újólag, DL-számok rendjében, hátlapokkal együtt
filmre kerüljön, s folyamatossá vált az új gyarapodások filmjeinek e filmtári
sorozatba való besorolása. E biztonsági filmnek pozitív példánya bizonyos
esetekben a kutatást is tudja szolgálni, mert egyszerûbb egy-egy állag
okleveleit filmen áttekinteni s kiválasztani a keresettet, mint a borítékban
elhelyezettekkel bíbelõdni.
A DL egységeinek háború alatti
biztonsági filmezésével szinte párhuzamosan megkezdõdött az elkészült
felvételekrõl nagyítások készítése is. Ez a munka természetesen nem tudott a felvételezéssel
lépést tartani, de folyamatos feladattá vált, hogy az eredeti állomány gyakori
használatát minimumra lehessen csökkenteni. Az 1970-es évek elején viszont az
akkori teljes állomány fényképen is rendelkezésre állt. Ezzel lehetett elérni,
hogy az eredetit csak olyan esetben kapja meg a kutató, amikor a fénykép nem
volt megfelelõ (pl. pecsét, elhalványult vagy foltos irat esetében).
Természetesen ez a mikrofilmezés és fényképkészítés szintén folytatódik az új
gyarapodás vonatkozásában is.
Mint utólag kiderült, az 1970-es
évek elején az Országos Levéltár mikrofilmtára már 80 000 olyan Mohács
elõtti egységnek a mikrofilmjét õrizte, amelynek eredetije az ország más levéltáraiban,
könyvtáraiban és múzeumaiban vagy külföldön, elsõsorban a szomszédos
országokban volt. A korszak kutatói a mikrofilmeket használták, s az egységek
hozzáférhetõsége legalább olyan nehéz volt, mint száz évvel azelõtt lehetett a
Magyar Kamara Archívumában.
A DL létrehozásával, majd
kiegészítésével szerzett tapasztalatok azt mutatták, hogy a mikrofilmen
birtokolt középkori levéltári anyaggal is hasonló módon kellene eljárni
avégett, hogy a benne való kutatás ugyanolyan szinten legyen biztosítva, mint a
DL egységei esetében. Az Országos Levéltár külön munkacsoportot hozott létre
annak érdekében, hogy valamennyi ilyen tárgyú mikrofilmrõl fényképnagyítás
készüljön, s ezek ugyanúgy egységenként külön borítékokba kerüljenek, hozzájuk
azonos rendszerben idõrendi mutatólapok is készüljenek, s az egyes darabok
sorszámokat (jelzeteket) kapjanak 200 001-tõl kezdve, nehogy a
DL-számokkal összekeverhetõek legyenek. Ez a munka a Magyar Tudományos Akadémia
anyagi támogatásával 1974-ben kezdõdött és 1982-ben lényegében befejezõdött.
Akkor az egységek száma megközelítette a 85 000-et, a fényképek száma
meghaladta a 320 000-et, az idõrendi mutatólapoké pedig a 135 000-et.
Az új Diplomatikai Fényképgyûjtemény (ezután DF) egységeinek száma 1995 elején
meghaladta a 91 700-at.
A két gyûjtemény egységeinek
száma tehát majdnem eléri a 200 000-et, míg az ezekben levõ szövegek
(átiratok, tartalmi átiratok, protokollumok, chartulariumok, esetleges
másolatok) száma meghaladja a 300 000-et. Ez természetesen nem jelent
ugyanannyi oklevélszöveget, mert egy szöveg számos példányban maradhatott fenn.
Levéltári segédletek
A DL megalapításától az
állományba vétellel egy idõben készültek a már említett idõrendi mutatólapok.
Az egyes oklevélszövegekhez készült lapok (hiteleshelyi protokollumok esetében
egy kötethez több száz) biztosították az idõrendi áttekintést a gyûjtemény
fölött. Az Óváry Lipót által megkezdett oklevél-kibocsátói mutató kb. 1500-ig
rendelkezésre állt. A DF-hez az idõrendi mutatólapok kezdettõl fogva két
példányban készültek, s a második példányt kibocsátók szerint rendezték el.
Még az 1940-es évek végén merült
fel az az igény, hogy rövid regeszták segítségével kellene áttekintést szerezni
elsõsorban a még kellõen nem rendezett múzeumi oklevelekrõl. A munka külön
pénzalap segítségével indult, majd ennek elfogyta után levéltári feladattá
vált. (Ezekben az években magánkezdeményezésbõl és -támogatással minden érdemi
adatot tartalmazó részletes regeszták is készültek, fõleg a volt múzeumi
családi letétekhez.) Miután a „regesztázás” a Levéltár folyamatos feladatává
vált, minden évben szerepelt a feladatok között, s évenként hol több, hol
kevesebb regeszta készült, hol rövidebb,
hol részletesebb kivitelben. Jelenleg a DL állományának kb. 60–70%-ához
van magyar nyelvû kivonat két példányban. Az egyik példány idõrendben, a másik
DL-számok rendjében áll a kutatás rendelkezésére.
Gépi adatfeldolgozás
Már 1970-ben javaslat készült
annak érdekében, hogy a teljes Dl-hez rendelkezésre álló idõrendi mutatólapok –
melyeknek számát 160 000-re lehetett becsülni – adatait számítógép
segítségével kellene feldolgozni. Ezek az adatok: új azonosító szám, DL-szám,
keltezés, oklevél-kibocsátó, fennmaradási forma, régi jelzet. A javaslatot
akkor teljes meg nem értés fogadta, így lekerült a napirendrõl. A Levéltárnak
1978-ban hivatalba lépett új vezetõsége azonban elõvette a javaslatot, azzal a
kiegészítéssel, hogy a feldolgozásba a DF állományát is be kell vonni. A munkát
némi kísérletezést követõen 1983-ban megindította.
Egy idõrendi mutatólap hat adata,
amelyhez hetedikként kapcsolódott a számítógép által automatikusan adott
rekordszám (egy mutatólap – egy rekord), a következõ munkafázisokon ment át:
elõkészítés; adatfelvételi lapba való begépelés; a gépelés ellenõrzése; az
adatok mágneses rögzítése; az adatok bevitele; a bevitt adatok ellenõrzése; a
hibák javítása.
Mindkét gyûjtemény bevitt
adatairól 3–3 részletben a számítógép által rendezett és kiírt listák
készültek. A négy lista: idõrendi, kibocsátói (a kibocsátók kódszáma szerinti
rendben, több „rang” esetében ezek betûrendjében), DL-szám szerinti és DL
esetében a régi jelzet, a DF esetében az eredeti jelzet szerinti a
fondok/állagok kódszámának rendjében, ezeken belül levéltári jelzetrendben.
Az adatbevitel és a listák
készítése 1993-ban befejezõdött, 1994-ben ellenõrzési és javítási munkák
folytak, 1995-ben megkezdõdött a két gyûjtemény idõrendi és kibocsátói
listáinak „összefésülése”, vagyis közös idõrendi és kibocsátói listák
elõállítása, ami az év folyamán be is fejezõdik.
Az elõbb leírt munkákkal
párhuzamosan 1994-ben megkezdõdött a regeszták adatainak számítógépes
feldolgozásra való elõkészítése és mágneses rögzítése. A munka az 1438. év
regesztáival kezdõdött. Ennek az a magyarázata, hogy a DL-nek legjobban
regesztázott része az 1437 után következõ mintegy negyven év. Ennek pedig az az
oka, hogy Ila Bálint levéltári szolgálatának utolsó éveiben a DL-nek
regesztázás szempontjából elhanyagolt elsõ, 1882-ben befejezett részébõl az
1437 utániakat találta a regesztázásra leginkább rászorulóknak, hisz az Árpád-,
az Anjou- és a Zsigmond-kor publikáltság szempontjából lényegesen jobban állt,
ezért ezt a részt vállalta és végezte.
A regeszták és egyes adataiknak
gépre vitele olyannyira kezdeti stádiumban van, hogy errõl érdemi beszámolót
csak évek múlva lehet majd adni.
A mintegy 315 000 rekordból
álló adattömeget 1983 óta a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és
Automatizálási Kutató Intézete tárolja és kezeli. Az adatbázist 1994-ben a
nemzetközi hálózatba is bekapcsolták, tehát nemcsak a magyarországi
felhasználók számára vált on line
elérhetõvé, hanem a nemzetközi hálózat külföldi felhasználói számára is.
Kitekintés
A fent leírtak után joggal
merülhet fel a kérdés: milyen módon kell a Magyar Országos Levéltárnak
továbbhaladni a fenti úton annak érdekében, hogy a Mohács elõtti Magyarországra
vonatkozó levéltári anyagot e két gyûjteményben tovább bõvítse és bevonja a két
gyûjtemény állományába és gépi nyilvántartásába?
Az állománygyarapításnak immár sürgetõnek
mondható tere volna a nyomtatásban megjelent Mohács elõtti iratok számbavétele.
Amelyik kiadott oklevél már megvan a két gyûjtemény valamelyikének
állományában, annak megfelelõ mezõjébe bevinni az adatot, hogy az oklevél hol
jelent meg nyomtatásban. Ha nincs állományban, és eredetije nem kutatható fel,
úgy a kiadott szöveget állományba venni és adatait gépre vinni.
Hasonló módon lehetne eljárni az
utolsó keltezés szerint idõrendezett múzeumi, de más országos levéltári fondok
anyagában is levõ, Mohács elõtti átírások feltárásával és eredetijük vagy
fénymásolatuk állományba vételével. Ide lehetne sorolni a múlt századok nagy
másolatgyûjteményeinek azóta elkallódott vagy elpusztult szövegeit is.
A DF esetében a vatikáni
levéltárban megkezdett feltárást és mikrofilmezést kellene folytatni, de még
Bécsben is volnának ilyen szempontból megvizsgálandó levéltárak, illetõleg
levéltári fondok.
Az Országos Levéltáron kívül
õrzött antemohácsiana feltárásának és az azt követõ állománygyarapításnak
hasznos, a magyar és más érdekelt levéltárosok és középkorkutatók számára
egyaránt elõnyös együttmûködésre ezúttal szeretnék javaslatot tenni. A konkrét
javaslat minden, a Kárpát-medencében lévõ levéltárra és olyan gyûjteményre
érvényes volna, amely Mohács elõtti levéltári anyagot õriz, akár egy darabot,
akár többet.
Az Országos Levéltár megküldené a
partnernek jelentkezõ levéltárnak a DF fond/állag szerinti listáiból a
jelentkezõ levéltárra vonatkozó részeket. Ennek alapján a levéltár meg tudná
állapítani, van-e még a birtokában más, Mohács elõtt keletkezett levéltári
irat/oklevél, és van-e olyan, amelyik – bár a DF jegyzékben szerepel – neki
nincs meg.
A nyolcvanas években már történt
egy ilyen irányú kezdeményezés, amely alátámasztotta, hogy ez nem csak elméleti
lehetõség. Indoklásul és kiegészítõleg meg kell említeni, hogy az Országos
Levéltár tizenöt olyan oklevélfényképet õriz, amelynek mikrofilmjei 1945 elõtt
készültek az akkori Rózsahegyi Múzeum gyûjteményébõl, és egyik kerületi
levéltárban sem sikerült eddig eredetijét megtalálni, vagy például Barabás Samu
egykor a Székely Nemzeti Múzeumban õrzött, a második világháborúban elpusztult
gyûjteményének középkori okleveleirõl is megvannak a fényképek.
Ennek az ötletnek a kidolgozása
során még végig lehetne gondolni, hogy a DF-ben levõ egységek eredetijét õrzõ
levéltárak milyen gépi adatsorokat, listarészeket tudnának hasznosítani saját
középkori anyaguk kezelésében, kutatásában.
Úgy gondolom, hogy az Országos
Levéltár két Mohács elõtti gyûjteményének állománygyarapítása még nem
fejezõdött be, és nem olyan hibátlan ez a két gyûjtemény és segédletrendszere,
hogy azon nem lehetne és nem kellene javítani. Vivant sequentes.