Dr. Kós Károly (1919–1996)
1996 februárjában elhunyt dr. Kós
Károly, a romániai magyar néprajztudomány legmarkánsabb személyisége.
1919-ben született az
építész-író-politikus Kós Károly gyermekeként. A szülõi házból a
transzszilvanizmus szellemét hozta örökségül, eszmélése periódusának
törekvéseibõl pedig a társadalomismereten nyugvó társadalomalakítás gondolata
ragadta meg, melyet a 30-as évek társadalomkutatói – így a Gusti-féle román
szociológiai iskola képviselõi, a magyar népi írók, akárcsak az Erdélyi
Fiatalok – a zászlajukra tûztek. A
történelem alakulása, a munkássága idõkeretét jelentõ kommunista diktatúra
azonban az önszervezõdés aktív formáinak nem kedvezett, s a társadalmi munkamegosztásban
az alkotó értelmiségieknek amúgy is éppen elég volt a maguk szakterületét
mûvelni. A kisebbségi körülmények közepette energiáik maximális mozgósítását,
pályájuk tartalmas, felelõsségteljes megélését egyszersmind a szülõföldhöz való
hûségként, közösségszolgálatként értelmezték. Kós Károly néprajzkutatói munkásságát
is ez az erkölcsi tartás vezérelte.
Néprajzkutatóvá válását a
történelem fordulatának köszönhette, hiszen éppen 1939–1944 közt volt egyetemi
hallgató, s így egy év elvégzése után saját költségén átiratkozhatott a
teológiáról a Kolozsváron újrainduló néprajz szakra. Mivel a háborúban több
társa elpusztult, eltávozott vagy szakmát változtatott, 1945-ben, Viski Károly
és Gunda Béla tanítványaként, doktori diplomával a zsebében, magányosan kellett
felvállalnia a romániai magyar néprajztudomány hivatásszerû képviseletét, s ez
növelte felelõsségérzetét. Hasonló képzettséggel ekkor csak Faragó József
rendelkezett, aki a folklórnak kötelezte el magát. Ezért is, no meg állásának
és érdeklõdésének köszönhetõen fordult figyelme az anyagi kultúra irányába.
Rövid egyetemi oktatói pálya után
nyugdíjazásáig az Erdélyi Néprajzi Múzeum muzeológusa, majd osztályvezetõje
volt. Innen vezette az Akadémia megbízásából az 1950-es években a magyar
népmûvészet kutatására szervezett csoportos kászoni, szilágysági, Kis-Küküllõ menti,
moldvai csángó és torockói gyûjtõutakat, melyek eredményei bõ két évtized
múltán láttak nyomdafestéket. (Illetve a torockói még ma sem.) Puritán erkölcsû
ember és tudós volt, nem szerette az ügyeskedést, nagyzolást, üres beszédet.
Értelmét és mûvészi hajlamát is a tudomány szolgálatába állította: több száz
rajza úgy volt esztétikus, több tucat szakkiállítása úgy fantáziadús, hogy
mögülük ne Kós Károly, az alkotó látszódjék, hanem a bemutatandó jelenség
kapjon minél teljesebb értelmezést.
A muzeológusi munka
személytelenségébõl mintegy 300 szakcikke, közleménye, 7 önálló és 4 másokkal
közös kötete emelte ki. E mennyiségileg hatalmas szakírói munkásság
tematikailag is meglehetõsen széles körû. Egyfelõl az erdélyi néprajzkutatás
múltja és jelene érdekelte: elõdei, Orbán Balázs, Herrmann Antal, Fenichel
Sámuel, Bíró Lajos, Orosz Endre életmûvét számba véve sajnálattal észlelte a
folyamatosság hiányát. Kortársai, Haáz Rezsõ, Vámszer Géza, Debreczeni László
és Tarisznyás Márton életmûvét méltatva pedig azt érezte át, hogy a tudomány
mûködéséhez szükséges egyéni erõfeszítések mennyire fontosak és mégis mennyire
elégtelenné teszi õket az elszigeteltség.
Több tanulmányban foglalkozott a
múzeumi munkája során felmerülõ kérdésekkel. A múzeumot komplex kutató- és
nevelõintézetként fogta fel. Kikísérletezte és ismertette a konzerválás helyi
körülmények között, pénz- és anyaghiány esetén is járható útjait, kifejtette a
gyûjtemények és a szabadtéri részleg megszervezésével, fejlesztésével,
értékesítésével kapcsolatos álláspontját. A jelenségekre volt kíváncsi, nem
csak a puszta tárgyakra, együtteseket gyûjtött, nem elszigetelt dokumentumokat.
Számos múzeumi gyûjtemény
feldolgozását vállalta: feltérképezte az erdélyi faekék, guzsalyok,
ivócsanakok, kandallók és kályhacsempék táji típusait, vizsgálat alá vette a
népi tárgykészletet, arra keresve a választ, hogy milyen feltételek szükségesek
a kulturális javak terjedéséhez, helyi változataik kialakulásához. Az anyagi
mûveltség csaknem valamennyi területén végzett esettanulmányokat, s
különösképpen vonzották a kutatatlan vagy alig kutatott magyar néprajzi tájak
és témák (bár néhány tanulmányt a román és szász népi kultúráról is írt). Igy a kosarazó juhászat, a bivalytartás, a
kõfaragás. Ismeretlen (ácsolt és festett) bútorkészítõ, szûcs-, vasmûves- és
fazekasközpontokat tárt fel, viseleteket írt le, tanulmányozta számos erdélyi
táj települését és népi építészetét. A tárgyak földrajzi és történeti
összefüggései csakúgy érdekelték, mint alakulásuk története, melynek láncszemeit
konkrét darabokon vélte felismerni. Összefüggést tételezett fel pl. a csángók
lepelszoknyája, a kalotaszegi muszuly és a szoknya közt. Megfigyelte, hogyan
szolgálja a forma a funkciót és esetenként nyomon követte a funkciók
változásait is. Általában a jelenségek alakulását meghatározó okokat nyomozta:
ezért figyelt az ember és természet, ember és ember viszonyára, a társadalmi
kontextusra.
A tárgyakon túl az emberek élete
érdekelte. A népmûvészet szerelemmel és halállal kapcsolatos mûfajainak, a táji
munkamegosztásnak és árucserének, a nemzetségi szervezet emlékeinek, a
közösségi élet intézményeinek, a lakodalom szervezését meghatározó tényezõknek,
a pihenés és munka összefüggéseinek, a munkaszervezeti formák társadalmi
hátterének szentelt terjedelmes tanulmányai a magyar társadalomnéprajz jelentõs
teljesítményei. Tanulmányokban ecsetelte a történeti források néprajzi kutatás
számára kínálkozó lehetõségeit. Csak sajnálni lehet, hogy úttörõ
kezdeményezései oly késõn láttak nyomdafestéket, veszítve újszerûségükbõl. A
kérdés természetéhez igazított módszerét, szemléletét õ maga „komplexnek"
nevezte. A klasszikus módszereken túl kacérkodott a szemiotikával is, a
strukturalizmusról pedig az volt a véleménye, hogy lényegét tekintve a magyar
néprajztudományban több elõzménye is van és a komplex szemléletnek egyik alkotó
eleme. Az antropológia kortárs problémafelvetéseit már nem tudta értékelni.
Kós Károly meg volt gyõzõdve
róla, hogy az értelmiségi ember számadással tartozik a társadalomnak, a
közösségnek. Úgy érezte, kötelessége megosztani tudását. Az önmegvalósításon
túl ez a meggyõzõdés vezérelte, amikor munkái publikálásán fáradozott. A népi
tudást az anyanyelv egyik formájának, az önkifejezés részének tekintette, s
ennélfogva a néprajzot önismereti tudománynak. „A mûszaki tudományos forradalom
sodrásában szédelgõ mai ember számára a néphagyományok feltárása segítséget
nyújt a szülõföldre és közösségre találásban, a szakosodott világunkban
értetlenül álló pedig a népi kultúra mélyebb rétegeiben eredeti összefüggéseket
feltáró kulcsokra találhat" – fogalmazta meg egyik interjújában, 1977-ben.
A népismeret e funkcióit a hatalom is megsejtette, s éppen mert irtózott a
szerves közösségektõl, tiltakozott sokáig a „narodnyicizmus” e formája ellen.
Nem volt véletlen, hogy Kós Károly a Mihez
kezdjünk a természetben? c. kötetével próbálkozott elõször: másfél
évtizedes kísérletezés után azért tudta 1968-ban ezzel megtörni a jeget, mert e
könyvében az elemi tudás egyetemes voltát és minden ember számára kézenfekvõ
hasznosságát ecsetelte. Nem sokra rá a hatalom mégis megbarátkozott a
folklorizmus gondolatával, mert ebben látta a tömegek jókedvre derítésének
egyik megengedhetõ formáját. Ez a kontextus megnyitotta az utat a magyar
néprajzi könyvek kiadása irányába. Kós Károly, mindenkori céltudatosságának,
szívósságának, a nehéz körülmények közti kitartásának köszönhetõen, ki tudta használni a konjunktúrát: 1971–1984
között négy önálló és négy társszerzõkkel írt kötete jelent meg, valamint az
általa kezdeményezett, majd Faragó Józseffel közösen szerkesztett Népismereti
Dolgozatok c. évkönyvnek öt kötete. Így valóban sikerült hozzájárulnia a
nemzetiségi önismeret ápolásához. A romániai magyarság érdeklõdést mutatott a
tetszetõs kivitelezésû néprajzi könyvek iránt, melyek az identitásápolás más
formáinak lehetetlensége közepette pszichikai többletértékkel is telítõdtek.
Tanulmányköteteit szerzõjük egyszersmind mintául szánta az önkéntes
búvárkodáshoz kedvet kapó és a tollforgatással is próbálkozó vidéki értelmiség
számára. Így közvetve és közvetlenül is, a Népismereti Dolgozatok szerzõit
levelezéssel felkutatva, nekik témákat sugallva és felvázolva, majd az
elkészült dolgozatok szövegét korrigálgatva, megszervezte és irányította az
önkéntes gyûjtõk néprajzkutató munkásságát. A sors fintora, hogy a Népismereti
Dolgozatok szerzõibõl a fiatalok által verbuvált Kriza János Néprajzi
Társaságot – betegsége okozta rugalmatlansága miatt – már nem tudta derûs
szívvel fogadni, s ezáltal élete utolsó éveiben önmagát kiszorította több évtizedes vezetõ szerepébõl. A
visszavonulásából fakadó veszteségeket a néprajztudomány mai intézményei csak kellõ
távlatból fogják tudni felmérni.
Kós Károly magyar és román
tudományos fórumokon egyaránt sokra értékelt és magas kitüntetésekkel,
tudományos tagságokkal elismert munkássága erdélyi magyar tudományosságunk
fontos teljesítménye. Mûvei nélkülözhetetlenek a jövendõbeli néprajzkutatás
számára.
Gazda Klára