Nagy Jenõ (1916–1996)

Egyre ritkul az Erdélyi Múzeum-Egyesület azon egykori tisztségviselõinek, tagjainak sora, akik miután átvészelték az egyesületük kíméletlen elhallgattatását követõ, az önálló magyar nyelvû tudománymûvelést jóformán pangásra kárhoztató évtizedeket, az újjáéledt Egyesület szellemi és jogfolytonosságát bizonyítva és biztosítva vettek részt ennek újraszervezésében. 1996. szeptember 12-én egy kora reggeli telefonértesítés tudatta a szomorú hírt: Nagy Jenõ, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteleti tagja, egykori titkára, a nyelv- és néprajztudomány alkotó mûvelõje kidõlt a sorból.

A nyolcvanadik évét alig betöltött, élete végéig szálfaegyenes tartású és jellemû Nagy Jenõ úgy viselte hosszú betegsége terheit és került szembe a halállal, ahogyan ezt nevelése, családi és társadalmi örökségként áthagyományozódott életformája megkívánta: fegyelmezetten, panasz nélkül. Az utolsó napig a rá jellemzõ kötelességtudattal számon tartva még elvégzésre váró feladatait és munkáit.

Azt az embert formáló társadalmi és szellemi közeget, amely meghatározó volt életszemléletére, szülõvárosának „közönsége” és ennek intézményei alkották. Ehhez járult hozzá Pápa és Debrecen gazdagító hatása.

Nagy Jenõ Kolozsvárt született 1916. július 17-én, és itt töltötte az élményekre, hatásokra oly fogékony gyermek- és kisdiákkorát is, mégpedig az egykori Farkas utca két pólusán kialakult szellemi góc közül a keletiben: a Református Kollégium hatósugarában, az ahhoz tartozó tanárházakban. A tanár édesapa és a városi céhes hagyományokat tovább éltetõ tekintélyes (szûr)szabómester-polgár családból sarjadt édesanya a kollégiumi tanárházak egyikében teremtette meg azt az otthont, ahol gyermekeik növekedtek. Itt találtak pajtásokra a gyermekek, és ide gyûltek a rokon családok és azok gyermekei, ezek között az édesanya révén a Schéfer–Jékely–Áprily rokonság tagjai. Az itt töltött évek nemcsak a visszaemlékezéseiben megidézett élményekkel gazdagították a növekvõ gyermeket, hanem egy életre szólóan kialakították benne útravalóul a kolozsvári „lateiner” és a tekintélyes városi iparos, kereskedõ adózó polgár családok erkölcsi és társadalmi normák által szabályozott életformáját, -vitelét, a polgári élet igényét. Annak a középosztályénak, amelyet a második világháború után oly „eredményesen”, de jóvátehetetlenül aknázott alá és porlasztott szét a vörös etatista rendszer diktatúrája. Kevesebb hangzatos jelszóval, mint a birtokos osztályt (beleértve a gazdatársadalmat is) és az arisztokráciát, de a gazdatársadalomhoz hasonlóan nagyobb számú, a korszerû fejlõdés lehetõségeit magában hordozó polgárság viszonylatában felbecsülhetetlen kártevéssel.

A kis országok, közösségek és egyének életútját meghatározó kényszerpálya Nagy Jenõ esetében is már kisdiák korában módosította addigi élete folyását. A szülõvárosában kialakult környezetbõl a család útja Pápára vitt, ahol a családfõ az ottani Református Kollégium tanára lett. Nagy Jenõ itt folytatta középiskolai tanulmányait, tette le érettségi vizsgáit, majd egyetemi tanulmányai befejeztével, 1938-ban a debreceni tudományegyetemen szerzett bölcsészdoktori oklevelet. Ezt követõen 1939–1940-ben a lipcsei egyetemen folytatta a tanulást. Érdeklõdése a nyelvjáráskutatás felé irányult, de Csûry Bálint tanítványaként saját nyelvjáráskutatási munkájában is helyet kap a néprajzi összefüggések alapos vizsgálata, amit a néprajzi leírás és nyelvészeti felmérés együttes elvégzése tesz lehetõvé. Ennek a kutatási módszernek alkalmazásával és alapos német nyelvészeti ismereteinek köszönhetõen alakulnak ki kutatásai legfontosabb szakterületei: nyelvészet, néprajz – ezen belül pontosan körülhatárolva a népviseletkutatás, valamint a szász nyelvjárás vizsgálata.

A komoly tudományos útravalót gyûjtõ Nagy Jenõ pályakezdése szülõvárosa tudományegyeteme mellett Erdély másik rangos magyar szellemi központjában, a kolozsvári Erdélyi Tudományos Intézetben indul 1940-ben. A reményteljes életút azonban az elkerülhetetlen kényszerpályán csakhamar eltér az eredeti céltól. A fiatal kutatót a háború folyamán katonai szolgálatra hívják be, ahol egy híradós csapattestben teljesíti állampolgári kötelességét. Ez néhány évvel késõbb, az úgynevezett „igazolások” során az „untauglichokra” jellemzõ katonai „szakértelemmel” feltett ostoba, sértõ szándékú faggatás célpontjává teszi.

A front átvonulása után a Kolozsvári Magyar Tudományegyetemen a jogfolytonosság alapján tovább folytatott magyar nyelvû felsõoktatás reményteljes lehetõségeket ígért a fiatal egyetemi oktatóknak és tudományos kutatóknak. A megkezdõdõ új tanévben ugyanis a Ferenc József Tudományegyetem számos professzora hiányzott, néhánynak a visszajövetelére sem lehetett számítani. Éppen ezért az egyetemi tanács az említett fiatal erõkkel kívánta biztosítani a színvonalas oktatás folytonosságát, és ezt a szemléletet kellett volna érvényesítenie a Bolyairól elnevezett új egyetemnek. Sajnos nagyon hamar bebizonyosodott, általános tünetként, hogy az autonómiájuktól megfosztott egyetemek az etatista szemléletnek megfelelõen, esetünkben az osztályharc jelszavának harsogásával, nem járhatták ezt az utat. A tudománytól távol álló, az egyetem fogalmát nem ismerõ vagy egyszerûen semmibe vevõ idegen befolyások végrehajtói érvényesítették a szemükben nem kívánatos oktatók kiszorítására kapott parancsot. És ennek nemcsak idõs „reakciós” tanárok estek áldozatul, hanem éppen a fiatal reménységek is. A kiszorítási folyamat eredményeképpen – amely különös éllel irányult a középosztálybeliek felé – az egyetemnek nem volt szüksége olyan tudományos felkészültségû szakemberekre, mint például Markos András, Demény Dezsõ, Bors József, mint ahogy nem igényelte Mikó Imrének sem a szakismereteit, aki pedig elõzõleg megszerezte az egyetemi tanárságra jogosító egyetemi magántanári habilitációt is. A kiszorítási folyamat többek között Nagy Jenõt is elsodorta, elõbb az egyetemrõl, ahova 1945-ben nevezték ki, majd végül minden tudományos jellegû intézménybõl (az egyetemrõl útja a magyar tannyelvû Pedagógiai Líceumon, a Tanári Továbbképzõ Intézeten, az Akadémia Mûvészettörténeti Intézete Népmûvészeti Osztályán, az Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetén keresztül vezetett a belügyi pincékbe). Mert – nem egyedülállóan – neki is végig kellett járnia vesszõfutását. Az iskolai nyelvtankönyvbe bekerült „Albánia, albérlet”, „bolond, bolsevik” és „Csehország, csehül állunk” példák ugyanis – így szólt az indoklás – az egyik legostobább pleonazmussal kifejezett „népi demokrácia” létét és a szocializmus építését veszélyeztették. Az államvédelem nyitott repülõgépén sürgõsen a belügyminisztériumi pincébe való szállítása, majd hosszú ideig számára is érthetetlen kérdésekkel fûszerezett vallatása után, amikor végre hazakerült, a hatalom szemében megbízhatatlanná, egyetemi oktatásra, tudományos munkára alkalmatlanná vált. Ezt a megbélyegzést egy pártgyûlésen (mert mint annyian, nem a politikai vagy közéleti karrier, hanem a túlélés, a további munkalehetõségek reményében a nagy „párttag-toborzás” idején õ is belépett a pártba) még csak nem is kisebbségiként sütötték rá, hanem saját közösségébõl való munkatársa tette ezt. A kényszerpálya innen az iskolai titkárság felé vitt. Ettõl kezdõdõen Nagy Jenõnek volt ugyan „állása”, az iskolai titkárság után kutatói jellegû is, de a felkészültségének megfelelõ intézményi munkahelye nem. Vele is az történt, mint a valódi, önálló tudományos munkához ragaszkodó több más kor- és sorstársával. Kialakította – otthon, a saját méreteihez alkalmazott kis íróasztalán – a maga tudományos mûhelyét, officináját. Ezeken a tájakon az ilyenfajta mûhelyeknek külön története van. Éltetõjük az alkotómunka iránti értelmiségi igény, amely a mostoha körülmények között is átlendítette az embereket a meddõ sopánkodás, panaszkodás állapotán, és ennek az igénynek indíttatására ott és úgy folytatták munkájukat, amint lehetett. Ez is szomorú, de felemelõ fejezete az etatizmus pórázába fogott, szellemi igényeit a maga módján mégis érvényesíteni próbáló értelmiségi létnek. Mikó Imre példája mellett, Nagy Jenõét is idézhetjük. Mikó az üzemi „standok” csomagolójaként és csomagszállítójaként, majd az egyetemi tankönyvkereskedés eladójaként egy-egy csomag összeállítása vagy a vevõk kiszolgálása után visszaült a pult mögött elhelyezett székére, és folytatta az írást, ahol abbahagyta. Hasonlóképpen Nagy Jenõ is: amikor mint iskolai titkár hivatalos ügyben bejött a „városba”, adminisztratív teendõi végeztével – amint ezt a benne élõ fegyelmezettség és kötelességtudás megkövetelte – iskolaigazgatói engedéllyel beült a levéltári kutatóterembe, és a besztercei városi levéltár anyagát búvárolva elmerült a szász nyelvi anyag tanulmányozásában.

A saját tudományos mûhely termékei önálló tanulmányokként, közlésekként, kötetekként, azaz ugyancsak magánjellegû munkaközösségek publikációiként, a cenzúra és az „irányvonalak” által körülhatárolt lehetõségekkel élve nyomdába kerültek és megjelentek.

Pályájának külön pászmáját Szabó T. Attila  „monumenta transilvanica”-ja: az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár munkatársaként járta meg. Egyike volt azoknak a munkatársaknak, akiknek neve az 1975-ben megjelent elsõ kötettõl szerepel a sorozat kötetein. A Szabó T. Attila által egyedül szerkesztett elsõ kötetben a szócikkek német értelmezõjeként, a következõkben viszont már szócikk-szerkesztõként is. Ettõl kezdõdõen szaporodnak a Szótörténeti Tárral kapcsolatos írásai, és népviseleti munkáiban is eredményesen gyümölcsöztette a szócikkek adalékait, ahogy ezt a dolmány esetében tette (Dolmány. Összehasonlító szó- és viselettörténeti adalékok. = Nyelvészeti Tanulmányok 1983. Buk. 1983. 69–83), vagy az általa szerkesztett mente szócikk adalékainak felhasználásával (Mente. Adalékok a magyar–szász összehasonlító viselettörténeti kutatásokhoz. Ethnographia CIV [1993]. 1. 11–56). Egyik éltetõje volt annak a nem intézményes munkaközösségnek, amely, akárcsak az anyagot példátlan kitartással gyûjtõ és a mûvet elindító Szabó T. Attila tette, évekig minden remény nélkül folytatta munkáját, és ezzel lehetõvé tette az V. kötettõl a Tár folyamatos megjelenését.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület egykori titkáraként azok között volt, akik 1990 januárjában elindították az Egyesület újjászervezését. Miután ez megtörtént, átadta az Egyesületnek a titkárságról megõrzött egyesületi fejléces levélpapírokat, irodaszereket, majd amikor úgy látta, hogy az Egyesület eléggé megszilárdult, bizalmasan közölte, hogy õ õrizte meg azt az 1932-ben készült EME-serleget, amely mintegy szimbóluma volt az EME létének és lett az Egyesület jog- és szellemi folytonosságának. A serleget, már betegen, átadta az Egyesületnek.

Értelmiségi volt. Ezt nem papírokkal vagy ennek hangoztatásával bizonyította, hanem az tette azzá, hogy megfelelt a fogalom olyan ismérveinek, mint az önálló gondolkodás, szabad véleményalkotás és szellemi alkotókészség. Úgy távozott errõl a világról, hogy Dsida Jenõ sírfeliratának szellemében elmondhatta: elvégzett mindent, amit elvégezhetett, nem maradt adósa senkinek. Szakkönyvtárát és kézirati hagyatékát örökösei az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek juttatták.

Emlékét hozzátartozói, munkatársai, barátai, azok, akik elõadásait hallgatták, megõrzik. Ez az emlékezet azonban véges, az emlékezõkkel együtt sírba száll, akárcsak azok a címek, vállveregetések, amelyekkel a hatalom vagy valamilyen hivatalosság jutalmazza az alkotót. Ezek a szemfedõvel együtt foszlanak szét. Az értelmiségi munka – és ez hangsúlyozottan érvényes a mai inflációs értékítéletek és -nyilvánítások világában – egyedüli mércéje a szakma, a céh mûvelõinek elismerése, azáltal, hogy használják, használhatják a hátrahagyott eredményeket. Nagy Jenõ tudományos munkásságának számbavétele után megnyugodva és elégtétellel állapíthatjuk meg: elég értéket hagyott szellemi tárházunkban, amely maradandóvá teszi munkássága megbecsülését és az alkotó emlékét.

Kiss András