Kiss András: Források és értelmezések
Kriterion Könyvkiadó. Bukarest,
1994. 488 lap
Ha a levéltárosok az egykori gyermekjáték módjára mesterségük
címerét választanák meg, a régi jelkép, a sötétben világító s önmagát
elfogyasztó gyertya illene hozzájuk, amit a felvilágosodás idején így foglaltak
versbe: „Mint az égõ fáklya, mely setétben lángol, / s magát elemésztve
másoknak világol.” A levéltárosok életmûvének nem jelentéktelen része ugyanis
névtelenül épül be a történetkutatók munkáiba, s csak az elõszóban lerótt pár
soros köszönet utal azokra az eligazításokra, anyagismertetésekre, amelyekkel
az oklevelek, iratok õrzõje jelentõsen hozzájárult a kutatás sikeréhez. Ez néha
rezignált hangú emlékezésre készteti az évtizedekig munkálkodó levéltárosokat,
mint tette ezt a szakma erdélyi nesztora, Kelemen Lajos is élete végén: „Jó
emlékezõtehetségemmel nagyon sokszor megkönnyíthettem és meggyorsíthattam a
levéltári kutatók munkáját. Jól készült szakértõknek szívesen rendelkezésére
bocsátottam olyan anyagot és gyûjtésemet is, melyet magam is közölhettem vagy
feldolgozhattam volna. Mert meggyõzõdésem, hogy a magyar tudományosság
elõhaladását így önzetlenül a köz javára jobban lehet szolgálni. [...] Az én
életem a mások ügyének szolgálatában aprózódott el és veszett el.”
Hasonló meggondolások vezették
jó négy évtizednyi munkássága idején Kiss Andrást, a kolozsvári Állami Levéltár
immár nyugalmazott levéltárosát is. A magyar történettudomány különféle
állampolgárságú mûvelõi közül igen sokan – köztük a recenzens is – köszönettel
tartoznak neki a szakszerû és alapos eligazításért, csak általa elérhetõ
források kijegyzeteléséért, a mindenkori önzetlen segítõkészségért. Mindezek
alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy az 1994-es évszámot viselõ, de valójában
1995 tavaszán megjelent kötete (és a remélhetõ következõk) korántsem
tartalmazzák teljes életmûvét.
Amit a levéltárosi munka
jellegzetességeirõl fentebb írtunk, az e foglalkozás korszerû meghatározása
fényében is igaz marad. Századunk tudományrendszerezése ugyanis nemcsak a levéltári
anyag õrzését, rendezését és a kutatók rendelkezésére bocsátását teszi a
levéltáros feladatává, hanem az egykori iratképzõ szervek hivatal- és
intézménytörténeti bemutatását is, hozzákapcsolva a levéltárak történetének
feltárását. Önálló, saját terminológiával rendelkezõ tudományággá vált az az
archivisztika, levéltártudomány, amely természetesen sok szállal kapcsolódik a
történettudományhoz, de a közigazgatás-tudományhoz s az informatikához is.
Mûvelõi elsõsorban a levéltárosok, akik történészi vagy jogászi elõképzettségüktõl
függõen választják egyik vagy másik ágát. Véleményünk szerint a foglalkozásukat
hivatásnak tekintõ levéltárosok akkor érezhetik a jól végzett munka örömét, ha
életmûvükben a történészek segítése, a levéltártudomány mûvelése és saját
történetkutatási munkásságuk kellõ egyensúlyban van.
Kiss András elõttünk fekvõ
kötete arról tanúskodik, hogy szerzõjének sikerült ezt megvalósítania. A Levéltár-, jog- és hivataltörténet címet
viseli az elsõ rész, amelynek három tanulmánya e tudományágak Erdélyhez kötõdõ,
új adatokat feltáró korszerû eredményeit hozza. Kolozsvár levéltárának a
kezdetektõl a XVIII. század végéig húzódó története most bõvített alakban kerül
a szakmai közönség elé. Méltán emeli ki a szerzõ e folyamatból Diósi Gergely 1582–1596
közötti levéltárrendezõ nótárius vagy ugyane munkát végzõ Páll Sámuel fõbíró
(XVIII. sz.) nevét. Az erdélyi vármegyék egyik sajátos bírói szerve, a filiális
szék vagy fiúszék kialakulását feltáró tanulmány joggal hangsúlyozza, hogy az
ilyen hatóság- és hivataltörténeti értekezések nélkülözhetetlen eligazító
ismereteket nyújtanak a történetkutatók számára is. Ismerve a hivatal
hatáskörét, szervezetét s annak változásait, gyorsan eldönthetik, hogy
fönnmaradt iratanyagában remélhetnek-e témájukra vonatkozó forrásanyagot.
Érdekes jogtörténeti adalékkal szolgál a Halálból
megváltott võlegény címû közlés, amely a középkori eredetû jogszokás (a
fiatal halálraítélt kegyelmet kap, ha egy leány házastársul kéri) erdélyi
gyakorlatát mutatja be a XVII. századi példákon, részletesen is elõtárva egy
kolozsvári esetet.
Kötete következõ részében Kiss
András helytörténeti dolgozatokat tesz közzé; többségük az otthonául választott
város, Kolozsvár egykori mindennapjainak történéseit, jellegzetes házait és
személyiségeit idézi fel. A kincses város levéltárának alapos ismerõje bõven
merít a forrásszövegekbõl, így az olvasó elõtt szinte megelevenednek a
kolozsvári Torony, a városi börtön lakói vagy a végtisztességet egymásnak
megadó s a „jámbor életet” közösségileg ápoló kalandos-társulatok tagjai. Épp a
kalandos-társulatok (századokig több ilyen is mûködött) szövevényes története
és eléggé zavaros történeti hagyományai igénylik a források között biztonsággal
eligazodó helytörténész tisztázó munkáját. A „Biasini” névben egy neves ház, a
Petõfinek is szállást nyújtó egykori vendégfogadó s az azt létrehozó olasz
vállalkozó és gyökeres kolozsvárivá vált utódai kelnek életre a polgárosodás
korát élõ város színpadán: Gaetano-Kajetán fogadót bérel, majd építtet,
utasszállító gyorskocsi-vállalatot alapít Pest és Bukarest közötti
közlekedésre, majd fiai vendéglõket bérelnek, s Petõfi utcai szállodájuk az
elsõ világháború utánig mûködött. Hogy e milánói eredetû család mennyire
meggyökeresedett a kincses városban, arra az is példa, hogy egykori
fûszerüzletükrõl a régi kolozsváriak még ma is Biasini-sorként emlegetik a
Fõtér északi oldalát.
Jelentõségének megfelelõen a
kötet két írása is foglalkozik Közép-Európa legrégibb temetõjének, az 1585
nyarán megnyitott Házsongárdnak a történetével. Létesítésekor a sövénnyel
kerített, címeres kapuval ellátott temetõkert a bõven idézett tanácsi
jegyzõkönyvi beírások szerint a városi lakosság, „mind szegény és gazdag
személy válogatás nélküli” utolsó nyughelyéül szolgált. Régi kövei szemünk
elõtt pusztulnak el, csak véletlen szerencse hoz elõ egykori síremlékeket. Így bukkantak rá 1972 nyarán temetõi
mûemlékvédelmet gyakorló egyetemi hallgatók (Varga Árpád és e sorok írója)
Felten Waida 1599-bõl származó sírjelére. Kiss András kutatásai aztán bizonyságát
adták annak, hogy a „régészet” és epigráfia nyújtotta adatokat a városi
levéltár írott forrásai hasznosan egészíthetik ki a múlt minél sokoldalúbb és
részletesebb feltárása végett.
Arról, hogy a város munkás
hétköznapjait megvidámító ünnepekrõl is mennyire életszerûen írnak a
törvénykezési jegyzõkönyvek, az 1582. esztendõ regélõ vasárnapján a Király
utcában történtek tanúskodtak. A tiltás ellenére a valóban beszélõ nevû Rengõ
Anna, harminc év körüli pogácsasütõ asszony férfiruhába öltöztetett bábbal farsangolt,
amikor egyik haragosa, Ígyártó György (ki tudja, mi okból?) megfogatta s a bíró
elé vitette. Tanúik vallomásaiból aztán kikerekedik az évente tiltott, de mégis
folytatott farsangolás gyakorlata, az asszonyok öltözete (Anna a rengõ szoknya
fölött bõ palástot viselt), az emberi indulatok összecsapása.
Kiss András helytörténeti
kutatásai azonban nem korlátozódtak Erdély fõvárosára. Ó- és Újtorda, e két
ikerváros XVI–XVII. századi viszonyát tárja fel az egykori helyzetet vizsgáló
tanúvallatási jegyzõkönyvek nyomán, a legfontosabbat a tanulmány függelékében
közölve. A szilágysági mezõváros, Zilah ugyane korbeli történetének
felvázolására azért vállalkozhatott, mivel a város levéltárát sokáig
Kolozsvárott, az Állami Levéltárban õriztették, innen nyert adatait azonban
bõségesen kiegészítette a kolozsvári ólevéltárból meg a földesurak és a céhek
levelesládáiból származó forrásokkal.
Mûvelõdéstörténeti tárgyú
tanulmányaiban Kiss András Szenczi Molnár Albert kolozsvári pártfogója, Viczey
Máté alakját eleveníti meg, Gheorge Sincainak a középkorias krónikaírástól a
korszerû forrásgyûjtésig jutó tudományos pályáját elemzi, Samuel von
Bruckenthal erdélyi gubernátor, könyvtár- és múzeumalapító személyiségét
méltatja.
Példamutató pontosságú
forrásközlései közül a mentalitástörténet iránt érdeklõdõ igazi csemegéje a
váltott gyermek 1803-beli, Aranyosgyéresen történt babonás elégettetésérõl
szóló irategyüttes, amely a „szelíd”, azaz kínzás nélküli tanúvallatások
jegyzõkönyveitõl kezdve a fiúszék ítéletéig s a vármegye véleményéig terjedõen
rögzíti az eseményeket. Hájekné Györgyfy Róza asszonynak a szamosújvári Örmény
Múzeum kézirattárából származó önéletírása a korabeli romantikus
kalandregényeket is felülmúlja. Erzsébetvárosi születésû szerzõje ugyanis az
1848-as szabadságharc idején honvédruhában katonáskodott férje mellett,
Olaszországban és Angliában élt mint bába, megfordult Szmirnában és
Konstantinápolyban, betegkísérõként megjárta Ausztráliát, Egyiptomban is járt,
majd õsei szülõföldjét, Örményországot is fölkereste. Önéletrajzának közreadója
természetesen nem vállalkozott e párját ritkító életút hitelességének
vizsgálatára, a korízlést is tükrözõ irodalmi alkotásként bocsátotta útjára a
szöveget.
Szokás mifelénk a történelmet
hivatásszerûen mûvelõk gyûjteményes köteteibe az általuk jegyzett
könyvismertetéseket is beválogatni. Nem itt a helye, hogy ezen eljárás
indokoltságáról vagy fölöslegességérõl szóljunk, annyit azonban máris
megállapíthatunk, hogy az a fajta recenzió, amelyet Kiss András mûvelt/mûvel,
nem válik avíttá a megjelentetõ folyóirat könyvtári porosodásával. Az
ismertetésre kerülõ mû olyan szintû értékelését, a szerzõ életének,
munkakörülményeinek vázolását, a munka oly maradandó tudománytörténeti
elhelyezését nyújtja, amely a kötetet mintegy kiegészítõ, a kutatást elõmozdító
tanulmánnyá bõvül.
Kötete hátlapján a kézirat
sorsáról vall a szerzõ jelezve, hogy az 1985-ben lezárt szöveg a „nem létezõ”
cenzúra nagyon is hatásos tiltása miatt nem jelenhetett meg, sikerült viszont
visszaszereznie a testes kötet kéziratát. Amikor a kiadói viszonyok változtával
a nyomdába adás újból esedékessé vált, minden igazítás nélkül adta át a
Kriterionnak. Történeti források alapján dolgozott s értelmezésükért akkor is
vállalta, ma is vállalja a felelõsséget. Mai olvasója nem is talál semmi
zavarót ezekben az írásokban, a recenzensnek is csupán egy megjegyzése lenne:
Mihai Viteazul nevét 1990 után nyugodtan használhatta volna a szerzõ is a
magyar szakirodalomban meghonosodott Mihály vajda alakban.
Végül csak annyit, hogy a kötet
ízléses borítójának reménykeltõen tavaszias zöld színe biztassa azzal a szerzõt
és az olvasóközönséget, hogy további könyvek kéziratai kerülnek át
íróasztaláról a kolozsvári nyomdák szedõtermeibe és a könyvesboltok pultjaira.
Sipos Gábor