Pr. Iosif Gabor: Dicþionarul comunitãþilor catolice din Moldova.

Editura „Conexiuni”.  Bacãu 1996. 306  p.

 Moldvában az 1992-es román népszámlálás mintegy negyedmillió katolikust mutatott ki. Legnagyobb számban Bacãu (125 805), Neamþi (62 374) és Iaºi (39 627) megyében élnek, de számuk néhány Vaslui (6924), Vrancea (5075), Galaþi (2463) és Botoºani (865) megyei településen is jelentõs. Az egykori Bukovina déli részét képezõ Suceava megyében 9542 katolikus él.

A Suceava megyében élõ lengyel, német és ukrán etnikumú katolikusokat (összesen 4882 fõ), a szórványosan kis számban elõforduló cigány katolikusokat, illetve a vallásilag a katolikusokhoz asszimilálódott (ma már nehezen kimutatható) ortodox románokat leszámítva a Jászvásári Katolikus Püspökség hívei mind magyar származásúak. Az 1859. évi népszámlálás még 37 823 magyart mutatott ki Moldvában (a római katolikus népesség 71,6%-át), míg az 1930-as népszámlálás már csak 23 886 (21,7%), az 1992-es pedig – a mai megyehatárok között összeírt 4749 magyar katolikus közül a közigazgatásilag Bacãuhoz csatolt Gyimesbükk magyarjait leszámítva – mindössze 1800 magyar katolikusról tud a moldvai megyékben (0,7%). Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi két szám töredéke csupán a még magyarul tudó katolikusok valós számának. A magyar nyelvet még ismerõk számát egy megjelenés elõtt álló nagyobb tanulmányomban – falvankénti lebontásban is közölve terepkutatásom eredményeit – mintegy 62 000 fõben állapítottam meg.

A moldvai magyar eredetû katolikus népesség – származását, illetve a románsághoz való nyelvi-tudati asszimilálódás elõrehaladottságát tekintve – rendkívül heterogén. Ezért van az, hogy a népcsoportnak nincs egységesen elfogadott tudományos megnevezése, sõt a saját maguk által használt megnevezések is bizonytalanok, és különbözõ tényezõk (eredet, tájegység, generáció, az asszimiláció elõrehaladottsága, felülrõl jövõ ideológiai hatások stb.) függvényében változnak. A magyar és román szakirodalomban (de még inkább a publicisztikai jellegû írásokban) leggyakrabban a csángó terminussal találkozhatunk, noha ez az egységesítõ megnevezés természetesen erõsen vitatható. Mivel vallásuk az a tényezõ, ami a többségi románságtól elhatárolja õket, a moldvai katolikus kifejezés olyan semleges megnevezés, ami a népcsoport belsõ megosztottsága ellenére általánosan alkalmazhatónak tûnik, bár természetesen nem utal az etnikum eredetére vagy mai nemzeti hovatartozására.

A moldvai katolikusokra vonatkozó irodalom igen nagy. A kérdéssel mindenekelõtt magyar és román kutatók foglalkoztak, az általuk feltárt történelmi, egyháztörténeti, néprajzi anyag igen jelentõs. Nemrég a Lakatos Demeter Egyesület kiadványaként Halász Péter összeállításában Budapesten jelent meg A moldvai magyarság bibliográfiája címû, 95 lap terjedelmû kiadvány, amely – fõleg román bibliográfiai adatokkal – még tovább bõvíthetõ.

Bizonyára nagyobb idõtávlatban is jelentõsnek bizonyul majd az az ismertetésünkre kiválasztott friss egyházi kiadvány, amely nemrég Bákóban jelent meg, valószínûleg nem túl nagy példányszámban. (Címe magyarra fordítva: A moldvai katolikus közösségek szótára. Elõszavát Petru Gherghel püspök, bevezetõ tanulmányát Pr. A. Despinescu írta.)

A könyv szerzõje, Gabor Iosif minorita szerzetes, 1922-ben született a Neamþ megyei Tamásfalván (Tãmãºeni). Különbözõ moldvai falvakban és egy ideig Bukarestben is plébánosként szolgálva, 1988-ban bekövetkezett haláláig gyûjtötte a moldvai katolikus falvakra vonatkozó történeti adatokat. A feldolgozás során mintegy 12 000 lapnyi kézirata készült el. A most megjelent könyvön kívül fontos munkája még a kéziratban maradt négy kötet terjedelmû Dicþionar statistic al localitãþilor catolice din Moldova 1865–1948 (Moldva katolikus településeinek statisztikai szótára 1865–1948) címû kézikönyve, melynek címe nagyon sokat ígér. Élete utolsó éveiben, 1984–1988 között Lujzikalagorban igyekezett végleges formába önteni most megjelent fõ mûvét, de az utolsó simításokat a kéziraton már nem sikerült elvégeznie. Háromszor átdolgozott munkájának eredeti címe – Dicþionar istoric al localitãþilor catolice din Moldova ºi Bucovina (A moldvai és bukovinai katolikus települések történeti szótára) –  nem azonos a most megjelent könyv címével, benne a kutatás történeti jellege hangsúlyozódik. (Az, hogy a mai román szemlélet a Romániához került Dél-Bukovinát ma Moldva részének tekinti, részletkérdésnek tekinthetõ.)

A történeti szemlélet a kötet anyagának elrendezésében maradéktalanul érvényesül. A szerzõ egy könnyen kezelhetõ kézikönyvet szándékszik készíteni, ezért települések szerinti bontásban, egy-egy településen belül pedig kronologikus sorrendben közli a rendelkezésére álló adatokat. Az adatsort minden esetben a lélekszámra vonatkozó legfrissebb (1995-ös) egyházi közlések zárják, de ez a kiegészítés már természetesen utólagos szerkesztõi munka eredménye.

Történeti munkáról lévén szó, a kiadvány kapcsán felmerülõ legfontosabb kérdés a felhasznált forrásmunkákra vonatkozik. Ezek felsorolását az egyes fejezetek végén elhelyezett jegyzetanyagban találja az olvasó. (A szótárban az azonos betûvel kezdõdõ települések alkotnak egy fejezetet) A jegyzeteket átnézve a következõ forráscsoportokat állapíthatjuk meg:

1. Román történészek és egyháztörténészek (C.C. Giurescu, N. Iorga, I. Iordan, O. G. Lecca, Gh. I. Moisescu) már megjelent munkái, illetve forrásközlései (Hurmuzaki–Densusianu, I. C. Filitti, Th. Codrescu, M. Costãchescu, V. A. Urechia). Egészen természetes, hogy a szerzõ bõven merít a Római Román Iskola (ªcoala Românã din Roma) által 1925–1939 között négy vaskos kötetben kiadott, komoly szaktanulmányokkal kísért Diplomatarium Italicum sorozat anyagából, amely a római missziós központ, a Hitterjesztés Szent Kongregációja levéltári anyagának felhasználásával készült. A Romániából származó, jobbára a katolikus papság körébõl kikerülõ szerzõk (B. Morariu, Gh. Cãlinescu, Fr. Pall, P. Tocãnel, G. Vinulescu) olasz nyelven, Rómában kiadott munkái sûrûn fordulnak elõ a könyv hivatkozásanyagában.

2. A már megjelent források anyagát a szerzõ saját kutatási anyagával is kiegészíti. Adatainak egy része a Jászvásári Püspökség Levéltárában, valamint a Bukaresti Állami Levéltárban végzett kutatásokból származik.

3. Felhasználja a moldvai katolikus egyházmegye helyi kiadványait, paptársai szóbeli adatközléseit.

4. A helyi vallásos hagyományokra vonatkozóan olykor a népi emlékezetet is forrásértékûnek tekinti, ezért munkája a folkloristák, a vallási néprajz kutatói számára sem érdektelen.

Értékes kiadványról lévén szó, igen sajnálatos, hogy az idézett források adatait a jegyzetekben csak hiányosan, hibásan kapja az olvasó. A teljesség igénye nélkül a következõ pontatlanságokra hívjuk fel a figyelmet:

a. A hivatkozott kiadványok címét legtöbbször csonkán, olykor töredékesen adja meg, s ez bizonyos esetekben magát az azonosítást is lehetetlenné teszi. Mihai Costãchescu történésznek például tudunk néhány jelentõs forráskiadványáról (Documentele moldoveneºti înainte de ªtefan cel Mare. I–II. Iaºi, 1931, 1932. Vol. 1, 557 p., vol. 2. 954 p.; Documente moldoveneºti de la ªtefan cel Mare. Iaºi 1933, 328 p.; Documentele moldoveneºti de la ªtefãniþã Voevod (1517–1527). Iaºi 1943, 640 p.), de a megjelenés évszáma nélkül, pontatlan címmel megadott Documente de la ªtefãniþã Voievod munkát teljes bizonyossággal egyikkel sem tudjuk azonosítani. Bántó, hogy Gheorghe I. Moisescu kitûnõ könyvének (Catolicismul în Moldova pânã la sfârºitul veacului XIV. Buc. 1942.) idézett címében XVI. század szerepel (259. lap, 44. jegyz.).

Az ismétlõdõ könyvcímeknek, sõt a szerzõk nevének, a megjelenési éveknek stb. a jegyzetekben a legkülönfélébb „változatai” vannak, a közölt „adatok” olykor önmaguknak is ellentmondanak. Egy Milánóban megjelent olasz nyelvû könyvnek például két különbözõ címét és megjelenési évszámát találjuk a kötet két különbözõ jegyzetében, ráadásul még a szerzõ nevébe is betûhiba csúszott. (A 159. lap 22. jegyzetében ez áll: Cesare Alzati: Terra Romena tra Oriente e Occidente... nel tardo 500. Milano 1983, a 258. lap 2. jegyzetében viszont ezt olvassuk: Cesasre Alzati: Terra romena tra oriente e occidente. Chiese ed etnie nel tardo '500. Milano, 1982.)

b) A jegyzetek hosszú lapokon át idézett mûként (op. cit.) tüntetnek fel olyan munkákat, melyeknek adatait csak a kötet vége felé adják meg. Ez történik például Pr. Petru Tocãnel olasz nyelven Pádovában kiadott munkájával, ahol a rövidítés feloldását csak a 229. lapon találjuk meg (Storia della Chiesa Cattolica in Romania. Padova 1965).

c) Ha a szerzõ több kötetbõl álló munkáknak csak az egyik kötetére hivatkozik, rendszerint nem adja meg a teljes sorozat bibliográfiai adatait. Noha sokszor merít belõle, sehol nem találjuk például Theodor Codrescu forrásgyûjteményének adatait (Uricariul cuprinditoriu de hrisoave anaforale ºi alte acte din suta a XVIII. ºi XIX. de Th. Codrescu. Vol. I–XXV. Jassy 1871–1895). Egy ilyen nagy jelentõségû munkától ugyancsak elvárnánk, hogy legalább egyetlen helyen pontosan megadja a közismert Hurmuzaki–Densusianu-féle forrásgyûjtemény (Hurmuzaki Eudoxiu–Densusianu Nicolae: Documente privitoare la istoria Românilor. I–XXI. 1887–1942) vagy a román történészek által Rómában szerkesztett történelmi forrásgyûjtemény (Diplomatarium Italicum. Documenti raccolti negli archivi italiani. Vol. I–IV. Roma 1925–1939. Vol. 1. 1925. 506 p.; Vol. 2. 1930. 514 p.; Vol. 3. 1934. 424 p.; Vol. 4. 1939. 413 p.) adatait.

Egészében véve túlzás nélkül állítható, hogy a könyvben alig találunk hibátlanul idézett bibliográfiai adatot. Ezért mindenekelõtt a nyomdai elõkészítést végzõ szerkesztõket (Prof. Gabriel Leahu, Pr. Iosif Simon) lehet elmarasztalni, akik elmulasztották pontosítani, kiegészíteni és esetenként ellenõrizni az 1988-ban elhunyt szerzõ bibliográfiai hivatkozásait. A szerzõ által hátrahagyott, a szerkesztõk rendelkezésére álló adatok alapján ezt a munkát maradéktalanul el lehetett volna végezni.

A kiadvány tudományos hitelét egyáltalán nem emeli Pr. A. Despinescu „bevezetõ tanulmány”-nak („studiu introductiv”) nevezett rövid elõszava sem, amely a moldvai katolikus románok eredetét a keresztény ókorig vezeti vissza. Egyfelõl idézi a dilettáns származási teória korábbi híveit (Iosif P. M. Pal, D. Mãrtinaº), másfelõl kijelentéseit olyan forrásokra való hivatkozásokkal igyekszik igazolni, melyeknek nem adja meg a pontos adatait. Kíváncsiak volnánk például arra, hogy 1234-ben miféle pápai levél milyen összefüggésben tesz említést a moldvai katolikus románokról, de a megfelelõ jegyzet (5. lap 2. jegyz.) a hivatkozott fontos forrás „adatait” egyáltalán nem tartalmazza.

Iosif Gabor munkája megérdemelte volna, hogy a tudományosság legalapvetõbb követelményeit figyelembe vevõ kiadásban jelenjék meg, hiszen bizonyos megszorításokkal azt mondhatjuk, hogy maga a szerzõ lelkiismeretes munkát végzett.

Rovására mindenekelõtt az írható, hogy felhasznált forrásanyaga meglehetõsen egyoldalú. A moldvai katolikusok ügyével érdemben foglalkozó, forrásokat feltáró magyar kutatók (Bitay Árpád, Lükõ Gábor, Mikecs László, Veress Endre, Makkai László, Domokos Pál Péter stb.) munkáinak „kifelejtése” súlyos hiányosság. De szembeötlõ bizonyos román történészek mellõzöttsége is. A román történetírás által agyonhallgatott Gh. I. Nãstase nevével például itt sem találkozunk a jegyzetekben, pedig õ volt az, aki a moldvai katolikusok történetére vonatkozó kutatásokat a harmincas években egy kitûnõ tanulmányban összegezte. (Ungurii din Moldova la 1646 dupã „Codex Bandinus”. Arhivele Basarabiei VI. [1934] 397–414. és VII. [1935] 74–88.) Mellõzöttségének oka – neve még az 1978-ban kiadott romániai történetírók lexikonában sem szerepel –, hogy  a csángó eredetkérdésben nagyjából a magyar kutatókéhoz (Lükõ Gábor, majd Mikecs László) hasonló nézeteket hangoztatott. Radu Rosetti neve egyszer-kétszer elõfordul ugyan, de úttörõ jelentõségû, a mai tudományos állásponttal egybevágó eredményeket felmutató munkája (Despre ungurii ºi episcopiile catolice din Moldova. Buc. 1905) ebben a kiadványban is mellõzöttnek mondható. Hasonló a helyzet Carol Auner magyarra is lefordított könyvével (A romániai magyar telepek történeti vázlata. Temesvár 1908).

A fentiek ellenére nem állítható bizonyosan, hogy Iosif Gabor ideológiai, politikai megfontolásokból viszonyult volna egyoldalúan munkájának lehetséges forrásaihoz. Lehetséges az is, hogy a pasztorációs tevékenységet is folytató lelkipásztor egyszerûen nem jutott hozzá bizonyos kiadványokhoz. Ezt a jóhiszemû feltételezést támasztja alá az a tény is, hogy könyvében sehol nem foglal állást a csángó eredetkérdésben, a dilettáns Dumitru Mãrtinaºtól eltérõen (Originea ceangãilor din Moldova. Buc. 1985) sehol nem állítja, hogy a csángók elmagyarosított románok volnának. Sõt feltárt adatai (például a közzétett magyar helynevek, feliratok; a falvak eredetére, a lakosság származási helyére vonatkozó megjegyzések) épp a székely (magyar) eredet mellett bizonyítanak. Munkája – a szerkesztés hiányosságai és pontatlanságai ellenére – fontos kiadvány, melyet a moldvai csángó kultúrával foglalkozó magyar kutatók is haszonnal forgathatnak.

Tánczos Vilmos