Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma

Balassi Kiadó. Bp. 1994. 446  lap

 Írható-e 1994-ben irodalomtörténet? Az irodalom kétféle, történeti és elméleti-poétikai megközelítését nem komplementárisként értékelõ, hanem azokat inkább szembeállító, sõt egyiket a másik „fölé” helyezõ vitalégkörben, úgy látszik, nem elegendõ egy irodalomtörténet megírásának gesztusával felelni erre a kérdésre. A kérdést magának az irodalomtörténet-írónak kell felvetnie, hogy önigazolásképpen megválaszolhassa. Bíró Ferenc mûvének bevezetõjében a polémiát elvetve dialógust kíván folytatni az irodalomelmélettel úgy, hogy az irodalomtörténetnek a legújabb irodalomkritikai és poétikai szemléletekhez közeledõ vonásait emeli ki; mintegy igazolja irodalomelmélet és irodalomtörténet együttmûködését, mikor az irodalomelmélet divatos megközelítéseit és terminusait teszi magáévá – és valóban, 1994-ben csak a korszerû szellemi mozgalmakhoz alkalmazkodó irodalomtörténetet lehet írni. Ekként kell értékelnünk annak a célnak hangsúlyozását, hogy e munka a felvilágosodás irodalmának csupán egy lehetséges értelmezése kíván lenni, egy modellt kíván felépíteni. A modellt a társadalmi erõviszonyok dinamizmusához igazodva építi, a társadalmi szempontokat is érvényesítõ irodalomtörténet pedig némely pontokon találkozik az irodalomkutatás szociológiai irányultságú tendenciáival is. Mindkettõ üdvözli az irodalmi szöveget zárt struktúraként értelmezõ formalista irányzatok meghaladását, és az irodalmi jelenséget egy mindkét végén nyitott folyamatként közelíti meg: az író a körülötte levõ Bábelbõl választja nyersanyagát, és a mû ugyanabba a kommunikációs folyamatba kerül vissza, mely ugyanakkor a társadalmi folyamatok része. Így igazolja az irodalomtörténet alapvetõ sajátosságának, az irodalom folyamatként kezelésének idõszerûségét, hiszen a folyamatba nem beépített, egyetlen íróról vagy mûrõl írt monográfia, illetve elemzés azt a meghaladott szemléletet sugallná, hogy egyedül az író megteremtõje költészetének. Az irodalom folyamatként való kezelésének jogosságából azután már következik az, hogy a folyamat egy igen fontos – mert változásokat elindító – szakaszának, a felvilágosodás irodalmának vizsgálata is korszerû. A felvilágosodás irodalmának irodalomtörténeti fontosságát így elegendõ már csupán a fülszövegben felvázolni, olvasócsalogatónak.

Bíró Ferenc irodalomtörténete annál is inkább hangsúlyozza az irodalomtörténetek folyamatjellegét, mert szellemtörténeti megközelítésû. A folyamat így komplexebbnek mutatkozik, hiszen a szellemtörténet célja a kor teljes szellemi színképének megrajzolása; szintézisteremtés, mely a filozófia és a mûvészetek jelenségeit egybefogja. Az irodalomtörténetbe így beleférnek az írók körében ható, eszméiket meghatározó ideológiák, de a filozófián, erkölcstanon, valláson kívül a történelem, tehát nemcsak a szellemi, hanem a történeti konjunktúra is. Így történik az, hogy a megrajzolt portrék nem csupán egy íróról-költõrõl és életmûvükrõl szólnak, hanem egy-egy értelmiségirõl. Az irodalomtörténetbe így beilleszkedik nemcsak a költõ Faludi, hanem a moralista Faludi is; Bessenyei is több arcát mutathatja: az irodalmáré mellett a filozófusét és mûvelõdéspolitikusét is. A portrék több szerepet vállaló emberekrõl és szerepeik összevetésérõl is szólnak, s annak ellenére, hogy az eszmetörténeti beállítottság a szerepek egymásra hatását, összefüggéseiket magyarázza, gyakran kiderül: törés tátong a filozófus, moralista, politikus világa és a poétai világ között. Az irodalomról így az derül ki, hogy igen gyakran menedékként szolgál, és a személyiség egy, a többitõl jól elváló külön arcát birtokolja.

A szellemtörténeti irodalomtörténet szintézisteremtõ jellegébõl következik az is, hogy Bíró Ferenc irodalomtörténetében az eszmetörténeti változások, a „bölcsesség” változása vezet magának az irodalom életmódjának változásához, valamint az irodalom formáinak – mûfajainak és formakultúrájának – alakulásához. Az eszmék alakulása, története azonban egy tágabb ok-okozati láncolatba illeszkedik, így lesz ez a munka egy társadalmilag-történelmileg magyarázott eszmetörténet. A szerzõ meglátásában az eszmetörténet (és ezen belül az irodalomtörténet) folyamatát a társadalmi konjunktúra indította el és biztosította a fejlõdés dinamikáját. A kauzalitás teremti meg ennek az irodalomtörténetnek a gondolatmenetét: politikai, gazdasági, társadalmi érdekek a kultúra és ezen belül az irodalom presztízsnövekedéséhez vezettek, majd ennek következtében fokozatosan átalakult az irodalom életmódja. A magyar nyelv standardizálódásának is keresi az okait, és azokat ugyanazon történelmileg meghatározott eszmefejlõdésben találja meg. A Bíró Ferenc által meghirdetett alapkoncepció tehát ez: két társadalmi osztály, az egyházi értelmiség és a nemesség hatalmának megõrzése érdekében változni volt kénytelen, változásuk pedig egymáshoz közelítette õket. Mindkét fél a nemzeti kultúra és ezen belül a nemzeti nyelv és irodalom presztízsét igyekezett megnövelni, hogy aztán õk maguk mint ezen kultúra létrehozói, mûvelõi részesüljenek presztízsébõl. Az egyházi értelmiség a laicizálódás, a nemesség pedig a fokozódó nacionalizmus útján közeledett egymáshoz és a fentebb vázolt célhoz. Bíró Ferenc kezdetben két irodalmi kultúrát tételez: az értelmiségét és a nemességét, és a két szál konvergens alakulását mutatja be. A közismert irodalomtörténeti tényeket ebbe a koncepcióba ágyazza, egymásból magyarázza õket. A regénymûfaj megszületését például így vezeti le: az értelmiség laicizálódott, megváltozott az erkölcsrõl való gondolkodása, és ez az erénytanok történetekké válásához vezetett (már nem az erkölcsi normák leírása felel meg a korszellemnek, hanem az evilági boldogság eléréséhez adott tanácsok, történetként elõadott életutak példáján keresztül). Így valósul meg a munka részleteiben a meghirdetett koncepció.

Hogyan oldja föl Bíró Ferenc munkája az irodalomtörténetek egy alapproblémáját, az általános rálátás összeegyeztetését az egyéni sajátosságokra való odafigyeléssel, a nagy történet, az irodalomtörténet és a kis történetek, az írói életutak viszonyát? Hogyan illeszkednek ezek a kis történetek a nagy folyamatba? A válasz már a szellemtörténet atyjaként nyilvántartott Diltheynél megszületett: a feltételezett korszellem az egyének élményvilágát fejezi ki, az egyéni élmények pedig a korszellemet tükrözik. Így lesz helye az egyéni életmûveknek és a bennük bemutatott egyéni változatoknak egy eszmetörténetben. A szerzõ módszerként utal is a diltheyi hagyományhoz való kötõdésére: „az általános képet az egyéni változatok nyomán igyekeztünk felvázolni”. Hogyan mutatkozik meg az általános szemlélet és az egyéni változatok ilyen viszonya az irodalomtörténeti munka felépítésében? A szerzõ a nagy történetre, az irodalom változásainak folyamatára felfûzi a kis történeteket. Ennek nyelvi eszköze is van: egyik portrét átvezetõ mondat fûzi a másikhoz, melyben a téma még az elõzõ, de a réma már a következõ portré része. A munka szerkezete a következõ: az irodalom változását két nyomon követi: az értelmiség és a nemesség irodalmi kultúráján keresztül. Ezeket változási tendenciáikra bontja, majd egy-egy irányvonalat életmûvekkel példáz. Az egyes életmûvek alapelemei az eszméken kívül az egyes mûvek elemzése/értelmezése. Egy szellemtörténeti munkában az esztétikai tárgy a szellemi összfejlõdés része, de Bíró Ferenc mûértelmezései néha túlnõnek ezen a kereten, öncélúakká válnak. Az elemzések heterogének is, saját megközelítésén kívül a szerzõ beveszi a mûvek eddigi közismert elemzéseinek legalább a problémaköreit. Ezzel már nemcsak egy lehetséges értelmezõ kíván lenni, hanem az eddigi kutatások összegzõje is. Az egységes program túllépése máshol is bekövetkezik: a harmadik (legterjedelmesebb) fejezet, a mûfajok tárgyalása már nem az eszmék történetéért íródott, hanem azért, hogy mégse maradjon ki mindaz, amit mindeddig nem sikerült felfûzni az eszmetörténeti folyamatra. Mivel kézikönyvszerûen, egy helyen kívánja szolgáltatni a felvilágosodás irodalmára vonatkozó eddigi tudást, a munka meghaladja a bevezetõben elõre jelzett monográfia határait. A szerzõ irodalomtörténeti munkája így legalább annyira kézikönyvszerû, mint monografikus, és ennek a kettõsségnek a magyarázata az igények kettõsségében rejlik: szükség van egy új koncepciójú kézikönyvre, de ugyanakkor fölösleges minden eddig is ismert adat újbóli összegyûjtése.

Mert írható-e irodalomtörténeti kézikönyv az akadémiai irodalomtörténet után? Milyen formában írható ez meg? Az eltelt harminc év során megváltozott szempontokat kell felvázolnia egy ilyen mûnek, azt, hogy miben változott a felvilágosodás irodalmáról való gondolkodásunk. Az új szemlélet kevésbé korszakhatárokat rögzítõ, tehát az irodalomtörténeti folyamat csomópontként értelmezett helyeit igyekszik feloldani. A szerzõ az 1771-es korszakhatár elé is próbál bevilágítani, és itt nem csupán a korszakhatár cáfolatáról, hanem demitizálásáról is szó van. Az irodalomtörténeti hagyomány ilyen megtámadása azonban nem jelent teljes lázadást. Ma is a korábbi irodalomtörténetek kategóriáival közeledünk a felvilágosodás irodalma felé: téma marad a nemzetfogalom kialakulása, a magyarnyelvûség kérdése, a nemzeti történelem fontosságának felismerése, a regénymûfaj kialakulása, a verselési formakultúra gazdagodása.

A felvilágosodás irodalmáról való gondolkodás másik változása valószínûleg korábbi irodalomtörténetek elleni lázadásként kezdõdött. Az irodalomtörténet mindig válogatás a megfelelõ kor irodalmából. Az irodalomtörténetek által hagyományozott irodalomkép rombolására is irányulnak azok a munkák, amelyek a hagyományból kimaradt írókat és mûveiket igyekeznek megismertetni az olvasóközönséggel, megpróbálják az ismeretlenek közé lemerülve felszínre hozni azt, ami a felvilágosodás irodalmából mindeddig kimaradt. Az életmûveken belül is máshová igyekeznek bevilágítani, mint ami már beépült a köztudatba – de ez az újatmondás szükségszerûségébõl is fakad. Csakhogy a hagyomány rombolása újabb hagyomány felépítésével zárul, az újabb válogatás által kiemelt írók és mûvek kiegészítésképpen beépülnek az eddigi szelekciósorba. Ez a bõvült – és ezáltal bizonyos szempontból módosult – hagyomány hagyományozódik ezentúl tovább. Jellemzõ, hogy amikor a névtelenségbõl az új szemlélet ki akart emelni irodalmárokat és mûveket, a populáris regiszter felé tájékozódott. Bíró Ferenc irodalomtörténetében is egyre nagyobb hely jut a populáris regiszternek, bevallottan a Csanádi Imre és Weöres Sándor antológiáitól elinduló újabb hagyomány nyomán. Ez az irodalomtörténet olyan irányú tájékozódásának újabb jele, amely az irodalomelmélet új koncepcióihoz közeledik. Az irodalomkutatás nem korlátozódhat a magasirodalom vizsgálatára, hanem az olvasóközönség által befogadott irodalmi mûvek felé irányul; nemcsak az elit, a mûvelt olvasó ízlésítélete érdekli, hanem a közízlés is, mert „irodalom az, amit olvasnak”. A felvilágosodást vizsgáló irodalomtörténetnek annál inkább érthetõ az irodalom margóján elhelyezkedõ mûvek iránti érdeklõdése, mivel a magasirodalom korabeli olvasóközönsége egy nagyon szûk rétegre korlátozódik. Az olvasott(abb) mûvek románkák és kalendáriumok. Ezért nem lehet úgy beszélni a felvilágosodás irodalmáról, hogy azt néhány mûre korlátozzuk; a háttérben meghúzódó tömegkönyveket és szerzõiket kell ismertetni.

Bíró Ferenc munkája tehát a felvilágosodás irodalomtörténeti megközelítésének újabb eredményeit, szempontjait, irányvonalait összegzi. Egy-egy ilyen összegzõ kézikönyv jelentõsége az, hogy lezárja a kutatás egy fejezetét. Ezentúl már fölösleges ugyanezen témákat vizsgálni, így a kutatás továbblépésre kényszerül; a kézikönyv provokálja, hogy az eddigi fejleményeket hagyományként kezelje, és szakítson azokkal.

Nagy Zsófia