Dávid István: Mûemlék orgonák Erdélyben

Polis Könyvkiadó. Kolozsvár–Balassi Kiadó. Budapest 1996. 287 l. + 32 l. fekete-fehér
és 22 l. színes fényképmelléklet. A repertórium összeállításában közremûködött Binder Hermann,
Geréd Vilmos, Kovács L. Attila

 A kötet szerzõje jelenleg a nagykõrösi Református Egyház orgonamûvésze és a Károli Gáspár Egyetem Tanítóképzõ fõiskolai karának tanszékvezetõ tanára. Székelyudvarhelyi születésû (1949), Kolozsvárt szerzett zenetanári oklevelet (1972), s zenepedagógiai tanulmányaival párhuzamosan mélyedt el az orgonamûvészetben. Ebbéli ismereteit külföldi mesterkurzusokon tökéletesítette Jiài Reinberger, Johannes Ernst Köhler és Jean Guillou tanítványaként. Erdélyben és Európa tizenegy országában lépett fel orgonamûvészként. 1969-ben megszervezte Kolozsvárott az orgona-hangverseny-sorozatot, s ezen maga is számos értékes zenemûvet népszerûsített. 1986-ban az Erdélyi Református Egyházkerület számára Harmónium- és orgonaiskolát állított össze. 1991-ben a magyar mûvelõdési élet számos jeles képviselõjével a rohamosan pusztuló erdélyi orgonák megmentésére sietett, és létrehozta az Organa Transsylvanica Alapítványt.

Kötetének megjelenését elõsegítette 1983 óta közölt orgonatörténeti dolgozatainak sora, ezek anyagát könyvében is gyümölcsöztette. Elsõ ilyen jellegû dolgozatában a kolozsvári mûemlék orgonákat mutatta be (1983), majd sorra vette e város többi orgonáját, bemutatta a gyerõvásárhelyi, a nagykõrösi templom orgonáját, papírra vetette az erdélyi orgonaépítés történetét két változatban is (1994), s évtizednyi idõ múltával a kolozsvári mûemlék orgonáktól eljutott az erdélyi hangszerek számbavételéig.

A szóban forgó kötet törzsanyaga az erdélyi mûemlék orgonák repertóriuma, melyben a mintegy 1500 erdélyi orgonából 1046 hangszert vett számba a helységek ábécérendjében, Abafájától Zsobokig (a hiányzó hangszerek – pl. Alsóbölkény, Déscichegy, Felenyed, Magyarlapád, Magyarpéterfalva, Magyarnemegye, Szentmáté, Zernest – nem sorolhatók a mûemlék hangszerek kategóriájába). A törzsanyagot függelékként követi 17 (kolozsvári, marosvásárhelyi és nagyborosnyói) orgona története, valamint az orgonaépítõk jegyzéke az általuk épített hangszerek feltüntetésével. Körültekintõ indexanyag könnyíti meg a tájékozódást a kötetben (név-, helységmutató, fényképanyag s ennek készítõi). Román, német és angol nyelvû kivonat tájékoztatja a magyar nyelvet nem ismerõt a kötet anyagában, mely egyébként többet nyújt, mint címe ígéri, hiszen bukaresti és csángóföldi hangszerek adatait is tartalmazza (Budafalva, Diószén, Lujzikalagor, Tamási, Trunk, Szabófalva). Annak rendje és módja szerint feltünteti a felhasznált szakirodalmat, forrásokat (összeírások, helységnévtárak, kéziratok, általános és orgonairodalmi kötetek, tanulmányok).

A kötet záró része voltaképpen értékes és gazdag albumnak is tekinthetõ: másfélszáz fekete-fehér és színes fényképpel hozza közelebb az olvasóhoz a témát; a mûvészi értékû felvételek legtöbbjét Binder Hermann, dr. Buzogány Dezsõ, Szabó Tamás és a szerzõ maga készítette.

Orgonaállományunk jelentõs hányadát erdélyi mesterek építették. Dávid István jegyzékébõl kiderül, hogy legtöbb orgonánk Kolonics István nevéhez fûzõdik (114), õt követi a sorban a pécsi Angster József (88), majd a temesvári Wegenstein család (63). Találunk itt marosvásárhelyi (Takács Ignác – 44; Metz család – 40), nagyszebeni (Johannes Hahn – 41), segesvári (Binder család – 35), debreceni, brassói, nagyváradi, csíki hangszerkészítõket is. Bodor Péter ezermesternek három orgonája szerepel a kimutatásban (Kibéd, Mezõbodon, Vámosgálfalva). A számba vett orgonaállomány a 17. század vége és az 1980-as javításokig terjedõ szakaszt öleli fel.

Dávid István kutatásai nyomán érdekes és tanulságos kép alakul ki hangszereinkbõl. Magunk a hangszerek hovatartozását illetõleg kíváncsiskodtunk, s a pedál nélküli hangszereket figyelmen kívül hagyva az alábbi képet nyertük:

^* M = manuál, P = pedál

Következõ kiadásában függelékbe javasoljuk a hanglemezeket, a CD-ket. Az egységesebb felépítés kedvéért a 17 orgona története az illetõ hangszerhez illeszthetõ (amint a regiszterekkel is történik). Emelné a kötet tudományos jellegét, ha a történeti részben a források pontos megjelölése jegyzetapparátusban állana. Talán megérné a fáradságot, hogy a teljes orgonaállományt is felölelje a munka.

Dávid István kötete komoly nyeresége hangszertörténeti irodalmunknak. Jelentõsége elsõsorban abban áll, hogy összegezi a témára vonatkozó irodalmat, mûvelõdési és mûvészettörténeti szempontból figyelmeztet meglévõ és számottevõ orgonaállományunkra, ennek az örökségnek értékesítésére (hanglemezek, hangversenyek stb.), és nagy vonalakban kitölti azt az ûrt, mely az erdélyi fejedelemség korában meglévõ orgonakultúránk (Girolamo Ditura: Il Transilvano, 1597) folytonosságában érezhetõ.

Benkõ András