Szöllõsi Árpád: A Marosvásárhelyi Orvosi és
Gyógyszerészeti Egyetem 1945–1995
Mentor Kiadó. Marosvásárhely
1995. 202 lap + 8 levél fénykép
Mint azt a szerzõ már a könyv elõszavában jelzi, és utólag
tartalmával is igazolja: a román nemzetiségi politika célja a kisebbségi
kultúra elsorvasztása. Rövid, de átfogó történeti ismertetés után az adatok
feldolgozásával, kronológiai bemutatásával félreérthetetlenül kimutatható
mindaz a jogsértés, amely általában az erdélyi magyarságot és ezen belül
felsõfokú oktatását érte a második világháború óta.
A kolozsvári orvosi kar
mûködésének 1944-tõl 1945-ig tartó rövid ismertetése után a könyv részletesen
taglalja a Bolyai Tudományegyetem orvosi karának útját 1945-tõl 1948-ig,
Kolozsvártól Marosvásárhelyig. 1948–1949 között a Kart átszervezték, önálló
intézménnyé vált, és így született a Marosvásárhelyi Orvostudományi és
Gyógyszerészeti Felsõoktatási Intézet (OGYI).
A magyar nyelvû orvos- és
gyógyszerészképzés más városba való áttelepülésének indoklása szerint a kolozsvári egyetemi épületek két egyetem –
a magyar és a román – számára elégtelenek. A Marosvásárhelyre való költözés
gondolata – mely Luka Lászlótól származott – a Nagyvárad határ menti fekvése
miatt elvetett javaslat után körvonalazódott.
A szerzõ rámutat, voltak, akik
az áttelepítésben Kolozsvár „magyartalanításának” elsõ lépését látták, és ezt a
borúlátást a további események valóban igazolták.
A szerzõ elmondja, hogy az
eredetileg magyar nyelvû Intézetben az 1962–63-as tanévben bevezették a román
nyelvû oktatást is, habár akkor a román nemzetiségû diákok mindössze a
hallgatók 2,45%-át tették ki. Az intézkedésnek, amely N. Ceauºescu szóbeli
utasítására történt, a pártpropaganda olyan színezetet adott, mintha ez a lépés
a magyar–román barátságot és testvériséget szolgálná, holott éppen a magyar
nyelvû oktatás fokozatos elsorvadásához vezetett. 1960-ban ugyanis a magyar
nemzetiségû oktatók a tanszemélyzet 85,1%-át alkották. Öt évvel a kétnyelvû
oktatás bevezetése után, az 1966–67-es tanévben ez az arány 57,09%-ra, 1987-ben
pedig 46,17%-ra csökkent.
Hasonló adatok vonatkoznak a
magyar nyelvû hallgatókra is: 1959–60-ban 90,21%, 1967–68-ban 65,09%,
1987–88-ban 43,47%. Az eredmények „természetes” folyamatába beleillik az a tény
is, hogy 1984 végén az erõteljes homogenizálási politika során román nemzetiségû
rektort neveztek ki az OGYI élére.
A munka második részében,
amelyet 1988-ban fejezett be a szerzõ, az OGYI történetét dokumentumokkal
mutatja be. Amint azt a kétnyelvû – magyar és angol – elõszóban jelzi, ezek a
dokumentumok világosan feltárják azt a folyamatot, amely fokozatosan a magyar
tanerõk kicseréléséhez, a tanszékek többségének – fõleg a klinikai tanszékek
vezetésének – román kézbe való jutásához vezetett. Ezzel párhuzamosan nemcsak a
szakmai, hanem az adminisztrációs vezetésbõl is kiszorították a magyarokat,
mindez pedig állítólag a pártprogram szellemében történt. Az eredeti 3:1-es
magyar–román arány itt is rövidesen 1:1-re változott, majd a román elem
túlsúlyba jutott.
A könyv harmadik, befejezõ része
az OGYE 1989 utáni történetével foglalkozik, a kezdeti lelkesedés és remény
napjaitól a késõbbi keserû csalódásig. Az oktatószemélyzet névsora igazolja,
hogy a magyar nemzetiségûek 1987–88-beli 46,17%-os aránya 1992–93-ra 30,53%-ra
csökkent. Ez a tény részben egy célzatos nyugdíjazási határozatnak, másrészt az
elvándorlásnak és annak tulajdonítható, hogy az 1989. decemberi események után
meghirdetett versenyvizsgákon nem érvényesült az egyenlõség elve az
oktatószemélyzet számára létrehozott új állások elnyeréséért.
Az 1988–89-es tanévre megtartott
felvételi versenyvizsgán 13,79% magyar anyanyelvû diák jutott be az egyetemre,
míg 1989–90-ben ez az arány már csupán 10,26%. Az 1989 utáni években a
versenyvizsgák alkalmával 87 román, 28 magyar és 2 más nemzetiségû oktató
kapott különbözõ fokozatú állást a karok tanszékein.
A szerzõ által bemutatott egyik
táblázat nyilvánvalóvá teszi, hogy az utóbbi évek káderpolitikájának
eredményeként a tanszékek vezetõinek nemzetiségi összetétele negatív módon
eltolódott a magyarok kárára. Míg 1987-ben a bemutatott 50 tanszéken 26
tanszékvezetõ volt magyar, 1992-ben ez a szám 21-re, a klinikai tanszékeken
pedig 8-ról 2-re csökkent.
A tanulmány alapos
bibliográfiára támaszkodik, két betûrendes névjegyzéket tartalmaz, és az OGYE
történetét illusztráló, ma már nosztalgikus jellegû képsorral zárul. Az egész
könyv érvelését és tényeit az utolsó lapok fotókópiái is igazolják, köztük az
1955-ös Orvosi Szemle és az 1992-es Revista de medicinã ºi farmacie –Orvosi és
Gyógyszerészeti Szemle – címlapjáról és szerkesztõbizottságának névsoráról
készült másolatok.
A több mint 200 lap terjedelmû
tanulmány tárgyilagossága, dokumentáltsága és alapossága vitathatatlanul
bizonyítja azt a alapgondolatot, mely mind a múlt, mind a jelenlegi hatalom
nemzetiségi politikájának célkitûzése.
A valamely világnyelvre,
valamint románra való lefordítás nyilvánvalóan növelné a munka valós értékét,
mert mind az általános emberi jogokkal foglalkozó nemzetközi szervek, mind a
jóhiszemû, de félrevezetett román értelmiség kénytelen volna szembenézni egy
kérdéssel, amelynek megoldása már nem tûrhet további halasztást.
E kis könyvismertetés záruljon a
szerzõ szavaival: „Legyen requiem a könyvem a néhány évtizedig Romániában
fennállott nemzetiségi felsõoktatási orvosi fõiskoláért, hiszen olyan sok
intézményünk van, amely fölött még csak késve sem szólalhatott meg a
gyászbeszéd.”
Szabó Judit
Szabó László