Az 1996. május 4-i közgyûlés iratai

Benkõ Samu elnöki megnyitóbeszéde

Tisztelt Közgyûlés!

Hölgyeim és Uraim!

Alapszabályainknak az Egyesület kormányzásáról szóló negyedik fejezete a harmincadik paragrafusában úgy rendelkezik, hogy tagjainak minden évben rendes közgyûlésre kell összeülniük. Amint láthatták a szétküldött és hírlapokban is megjelent meghívóban, Elnökségünk ez évi közgyûlésünket ünnepinek nyilvánította. Ünnepinek, attól a gondolattól vezéreltetve, hogy ez az összejövetelünk kitûnõ alkalmul szolgálhat arra, hogy az erdélyi magyar tudomány hivatott munkásai méltó keretek között emlékezzenek meg arról az ezeregyszáz esztendõrõl, melyet a magyarság a Kárpát-medencében, a Duna–Tisza térségében élt át.

Örömmel állapítom meg, hogy erre az ünnepi alkalomra alapító, rendes és pártoló tagjaink szép számmal gyûltek össze. Köszöntök minden jelenlévõt, de külön is mély tisztelettel üdvözlöm a Közgyûlésünket jelenlétükkel megtisztelõ vendégeinket, egyházaink, a romániai magyar közélet, a társegyesületek vezetõit, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetét, Szõcs Ferenc urat, az Egyesületünk támogatására létrejött Gróf Mikó Imre Alapítvány Kuratóriumának Kolozsvárra érkezett tagjait, a sajtó, a rádió és a TV munkatársait.

Az együttlét okozta öröm kifejezése mellett szomorú szívvel kell számot adnom arról is, hogy súlyos személyi veszteségek érték Egyesületünket. Múlt közgyûlésünk óta több tagtársunk befejezte földi pályafutását. Köztük a következõ alapító tagjaink: Balogh Péter, Binder Pál, özv. Szabó T. Attiláné dr. Csáti Éva, dr. Kós Károly és Fuchs Herman. Valamennyien magukénak vallották Egyesületünket és többször is kifejezték kötõdésüket vállalt eszményeinkhez. Végtisztességük alkalmával Elnökségünk kifejezte részvétét a gyászban az elárvult családoknak, most pedig arra kérem a tisztelt Közgyûlést, hogy pár pillanatra felállva emlékezzünk elhunyt alapító tagjainkra és mindazokra a tagjainkra, akik az elmúlt évben költöztek az Örökkévalóságba.

Tisztelt Közgyûlés!

Mint említettem, Egyesületünk azzal veszi ki részét a millecentenáriumi ünnepélyek sorozatából, hogy ez évi közgyûlését ünnepi összejövetelnek szánja, ahol illõ tisztelettel és kellõ önvizsgálati hajlandósággal pillantást vethetünk nembeli, azaz emberi és nemzeti, azaz magyar létezésünk térbeliségére és idõbeliségére.

A tér a soknyelvû Kárpát-medence, az idõ az elmúlt ezerszáz esztendõ. A térnek és az idõnek ezek a dimenziói azt demonstrálják, hogy a jelenvalóságunkhoz vezetõ utat bölcs eleink az európai normarendszer szerint cövekelték ki. Megmaradásunknak pedig az is záloga lett, hogy erre az európai útra úgy léptünk rá és rajta lassan-lassan úgy haladtunk, hogy megõriztük Keletrõl hozott örökségünk legjavát: elsõ helyen édes anyai nyelvünket.

A tér specifikus hatalma – az új térbeli berendezkedés élményeibõl dúsuló hagyomány – megszülte a Genius Locit, azaz a lakott hely szellemét.

A Genius Loci sugalmazó erejének az érzékeltetésére egyetlen szemünk elé tárulkozó példára hívom fel szíves figyelmüket. Tekintsenek a magasba!

A szószék felett négy szó olvasható: VERBUM CARO FACTUM EST.

János evangélistának ezek a szavai – AZ IGE TESTTÉ LETT – nem többet és nem kevesebbet tartalmaznak, mint a kereszténység megszületésének tömör formulájú bejelentését. Születési bizonyítványa ez annak a nagy eszmeáramlatnak, melyhez honfoglaló eleink – történelmileg túl nem becsülhetõ módon – csatlakoztak.

És annak is szimbólumerejû jelentése van, hogy ebben a – református lelkipásztorok nevelésére épített – istenházában az Ige anyanyelvû hirdetésére oly nagy súlyt helyezõ kálvinista elõdök e fontos mondandót a VULGATA nyelvén, Szent Jeromos, latinosan: Hieronymus szavaival íratták fel. Nézzük bármilyen szigorú kritikával múltunkat, ebben a hagyományos erdélyi toleranciának olyan példáját és az európai egyetemességhez való ragaszkodásunknak olyan megvallását érzékelem, melyet a jövendõben is féltett örökségként lesz ildomos számon tartani.

Egyesületünk hálásan emlékezik arra, hogy hat évvel ezelõtt e helyrõl, e szavak alól indítottuk újra munkánkat.

A magyarság és kultúrája megmaradási paradigmájáról azóta is gyakran értekeztünk ebben a díszes teremben.

Hálásak vagyunk az intézet vezetõségének, hogy ma is itt gyûlhetünk össze meghallgatandó múltunknak a jelenhez és a jövõhöz szóló üzenetét, hogy utána tanácskozzunk eredményeinkrõl, gondjainkról, feladatainkról.

Feltett szándékunk szerint ünnepi megemlékezésünket elsõsorban alkalomnak tekintjük arra, hogy térbeli helyzetünket a jelenvaló lét önértelmezésével kössük össze.

Mindezek után felkérem Jakó Zsigmond professzor urat, Egyesületünk tiszteleti tagját, hogy tartsa meg a meghívóban bejelentett megemlékezését a millecentenáriumról.