Az 1996. május 4-i közgyûlés iratai
Elnöki zárószó
Annak ellenére, hogy
abszurditások korát éljük, úgy érzem, hogy ünnepi közgyûlésünk illendõ
méltósággal, senkit nem bántó tapintattal emlékezett meg európai jelenlétünk
1100 esztendejérõl és kellõ körültekintéssel, felelõsségtudattal tárgyalta meg
Egyesületünk feladatait és általában az erdélyi magyar tudományosság idõszerû
kérdéseit.
Miért beszélek az idõ
abszurditásáról?
Magyarázatul két példát említek.
Az elsõ példa: Nemrégiben a világ hatalmasságainak elsõ emberei – a
nagyhatalmak államfõi – azért gyûltek össze, hogy a nemzetközi veszedelemmé
vált terrorizmusról tárgyaljanak. S miközben e valóban emberellenes jelenség
felszámolásának útját-módját vizsgálták, egy szóval sem érintették e jelenség
történelmi eredetét. Hallgattak arról, hogy a modern terrorizmus azzal
kezdõdött, hogy 1914-ben eldördült egy pisztoly Szarajevóban. És mi volt a folytatás? Egy, a terrorizmus
szellemében fogant békemû. De a nagyok ezt bevallani még mindig nem tartják
ildomosnak.
Pedig a rossz elleni küzdelem a
rossz gyökerének a kiásásával kezdõdik.
A második példa: Korunk egy négy hangból álló latin adverbium
terrorja alatt sínylõdik. Az önálló létezésre képtelen, de összetételekben
annál inkább grasszáló post
adverbiumról van szó.
A politológusok postkommunizmusnak nevezik azt a se hús,
se hal világot, melyben éppen élnünk rendeltetett.
Az üzemgazdászok azt latolgatják,
hogy mi a jó és mi a rossz, hogy eljutottunk a postfordizmus korába.
A mûvészetet bûvészi
mutatványokkal felváltó alkotói irányzatot az ítészek postmodernizmusnak keresztelték el.
Az intuitív belgyógyászat és a
precíz kézmozdulatokra építõ sebészet helyébe lépõ orvosi hókuszpókuszt
kezdik posthippokratészi vívmányként magasztalni.
Mindezek ellenére reménykedjünk
benne, hogy elõbb-utóbb eljutunk a postsarlatánság
korába. Abba a korba, amikor nem minõsül avítt maradiságnak, ha áhítatos
tisztelettel ápoljuk Beethoven és Arany János, Gauss és a Bolyaiak örökségét.
Az újítás módjának követendõ példáját abban látjuk, ahogy Einstein vagy Bartók
meghaladta XIX. századi elõdeit.
A másik példát pedig Pierre
Teilhard de Chardintõl vesszük – aki megtanított a ma többször is emlegetett
TÉR–IDÕ biológiai értelmezésére, arra, hogy „az ember nem más, mint az öntudatra
ébredt Evolúció”.
Bízom benne, hogy ebben az
öntudatra ébredésben lesz még egy-két szava az erdélyi magyarság tudományának
is.
Megköszönve jelenlétüket és
kitartó türelmüket, ezzel ünnepi
közgyûlésünket berekesztem.