Serlegbeszéd Jakó Zsigmond nyolcvanadik
születésnapján[1]
Három jel állítására kaptunk
parancsot az Idõtõl ebben a most már õszre hajló 1996-os esztendõben.
Az elsõ jel, mellyel a tudományok gyarapítását és eredményei
megõrzését magára vállaló Erdélyi Múzeum-Egyesület az Idõ géniuszának áldozott,
ünnepi elõadás formájában jelent meg.
Ez évi rendes közgyûlésünket találtuk illõ alkalomnak, hogy ott ünnepélyes
keretek között megemlékezzünk a millecentenáriumról, arról, hogy 1100
esztendõvel ezelõtt, a népvándorlás korának utolsó hullámában egy viszonylag
kis létszámú, finnugor nyelvet beszélõ népi-nemzeti közösség tartósan
megtelepedett a Kárpátok karéjában, a Duna–Tisza mentén. Hazát teremtett itt,
beilleszkedett a nyugat-európai keresztény közösségbe, és legjobbjai révén
azóta sem tesz egyebet, mint testi és lelki erejével igyekszik szintetizálni az
eurázsiai térség – Kelet és Nyugat – regionális mûveltségbeli örökségét. Ünnepi
közgyûlésünk felkért elõadója – akit ma itt körünkben nyolcvanadik
születésnapján tisztelettel és szeretettel köszöntünk – egyenesen bravúrnak
nevezte azt, ami 896-tól kezdõdõen máig velünk, magyarokkal történt. Reményét
fejezte ki abban a tekintetben is, hogy ez a történelmi bravúr megismételhetõ,
de csak úgy, ha Európa legpesszimistább népévé vált közösségünk szakítani tud
az önrombolás gyakorlatával, és képes lesz nemzetként újraépíteni önmagát.
A második jel egy kõtábla
volt. Kolozsvár közelébõl, Kalotaszegrõl vittük a Segesvár melletti
Fehéregyházára, és a falu református temploma gótikus szentélye falára
helyeztük el. A kõtáblára vésett tíz szóval emlékeztettük a ma élõket és az
utókort arra, hogy a Petõfi Sándor haláláról elhíresült faluban, 90 évvel
ezelõtt (1906-ban) született Szabó T. Attila, nyelvünk tudós kutatója.
A harmadik jel egy frissen nyomtatott könyv. Nyomdából kikerült elsõ példányáról olvasom fel a címlap
szövegét: Emlékkönyv Jakó Zsigmond
születésének nyolcvanadik évfordulójára. Ennek a könyvnek negyvennégy
írásával a szakmabeliek: a barátok, a munkatársak és a tanítványok tisztelegnek
a nyolcvanesztendõs Mester elõtt, azok, akiknek megadatott Vele együtt
dolgozni, tõle tanulni, és akikkel vállalkozhatott az Erdélyi Múzeum-Egyesület
feltámasztására.
Köszöntöm az Emlékkönyv körünkben
megjelent szerzõit, és megkülönböztetett tisztelettel üdvözlöm azokat a román
professzor urakat, akik tanulmányaikkal szerepelnek az Emlékkönyvben, most
pedig személyes jelenlétükkel tisztelik meg Ünnepeltünket.
A közeli Biharból érkezett, de
több mint fél évszázad alatt belsõ-erdélyivé honosodott történetkutató jeles
évfordulójára gyûltünk egybe, annak a kutatónak
a születésnapjára, akirõl elmondhatjuk, hogy már pályája korai szakaszában történetíró lett. Történetíróvá pedig az
tette, hogy engedte személyisége szûrõjén átömleni azt a páratlan gazdagságú
anyagot, melyet valamennyi mûve megépítéséhez összehordott.
Az egyetemes történetírás
csúcsára emelkedett Tacitusról állítják az ókortudomány nagyjai, hogy elsõ
alkotásában, a Iulius Agricola élete
c. írásában már csírájában benne van a késõbbi nagy mûvek valamennyi
jellegzetessége. Ünnepeltünk 24 éves korában, 1940-ben tette a magyar tudomány
asztalára Bihar megye a török pusztítás
elõtt címû elsõ könyvét. Ebben is benne találjuk mindazokat az erényeket,
melyek a késõbbi mûveknek is sajátosságai. Hármat említek közülük: a tárgyhoz
kötõdõ emocionális telítettséget, a rendteremtõ szenvedelmet és a programalkotó
céltudatosságot. Az emocionális telítettség a tájhoz, a szülõföldhöz, a bihari
kisvilághoz fûzõdõ szeretetbõl következett. A rendteremtõ szenvedelem a táj
múltjára vonatkozó, fennmaradt információk apró részletekig menõ
összegyûjtésében, megrostálásában és kritikai értelmezésében nyilvánult meg. A
programalkotó céltudatosság mestere, Mályusz Elemér iskolateremtõ programja
megvalósításában, illetõleg alkotó továbbfejlesztésében öltött testet. A
választott út iránya jól betájolt és egy hosszú életen keresztül azonos: Jakó
Zsigmond saját népe múltját egyetemes összefüggésekben, európai rendszerben
vizsgálta. A fiatal kutató jóval a strukturalizmus születése elõtt rendszerben
gondolkodott, a teremtõ embernek rendszerbe szervezõdõ energiáit és létrejött
alkotásait tette ismereti tárggyá. Arra a kérdésre, hogy a történettudományban
mi az igazság, a jelenségek létezésének a felfedezésével válaszolt. A fiatal
kutató felfedezte a rendszerek szorító hatalmát, és kellõ egyensúlyt tartva
argumentáció és narráció között, érzékeltetni tudta, hogy ebben a szorításban
az emberi test és az emberi lélek miképpen igyekszik egyensúlyi helyzetbe
kerülni. – Az elsõ mû méltó elismerésben részesült, a Magyar Tudományos
Akadémia az akkori idõk legnagyobb történettudományi díjára, a Kõrösy
Flóra-jutalomra méltatta. Két nagy tudós egyéniség: Szekfû Gyula és Mályusz
Elemér, akik sok mindenben nem értettek egyet, abban a kérdésben megegyezett,
hogy a háromévenként kiadásra kerülõ díjra Jakó Zsigmond könyve a
legérdemesebb, háttérbe szorítva nagy nevû, idõsebb professzorok akkoriban
megjelent mûveit.
Jakó Zsigmond mint medievista
sajátította el a kutatás mesterfogásait és a múltat megidézõ tollforgatás
mûvészetét. A jó történésznek állítólag a medievisztika iskoláját kell
kijárnia, de leszûkíti Jakó Zsigmond életpályájának a dimenzióit, aki Õt csak
középkorkutatónak tartja. Az Õ történetírói habitusát éppen az jellemzi, hogy általában az emberi univerzum
foglalkoztatja, és a teremtõ ember természetrajzához keres magyarázatot.
Korszakokat átölelõen faggatta az erdélyi történelem forrásait: a középkori
jelenségek elemzése után a reformáció utáni idõk nagy konvulzióiról, a dézsma fejedelemkori
adminisztrálásáról írva szólott az erdélyi papírmalmokról, majd pedig a
hamuzsír-hutákról értekezve a késõbbi ipartörténeti kutatásokat is megszívlelendõ
módszertani útmutatásokkal látta el. A laikus értelmiség történelmi szerepérõl
szóló írásait méltatva, jogtörténészek mondták el, hogy meglátásai milyen
jótékonyan hatottak a további kutatásokra. A híres erdélyi nyomdász,
Misztótfalusi Kis Miklós munkásságának és a reá vonatkozó forrásoknak a
kritikai vallatásával olyan technikatörténeti érdekességekre is fényt derített,
hogy az erdélyi nyomdász nemcsak a könyvelõállításban, a betûmetszésben végzett
úttörõ munkát, hanem a sokszorosításnak, a sztereotípiának is új eljárásait
dolgozta ki. Batthyány Ignácról, a könyvtáralapító tudós erdélyi püspökrõl írt
tanulmánya az erdélyi intézményteremtés sikereinek idõszerû üzenetét
tolmácsolja. Az Emlékkönyvben megtalálható Jakó Zsigmond gazdag irodalmi
munkásságának részletes könyvészete. Ebbõl kiderül, hogy fontos mondanivalója
volt tudományos életünk e századi teljesítményeirõl is. Kelemen Lajosról, Szabó
T. Attiláról, Entz Gézáról szólva a közvetlen elõdök és kortársak életmûvét
vonta vizsgálódásai körébe, és vonta le munkásságukból azt a tanulságot, hogy
csak „szívósan, erõs lélekkel” lehet maradandót alkotni.
Jakó Zsigmond mindannak a
szakmabeli tudásnak a birtokában, amelyet a medievisztikának az elsajátítása
során tett magáévá, végigpászmázta az egész történelmet.
De igazságtalanok lennénk, hogyha
csak a magunk szûk világára szûkítenénk le kutatásai eredményeinek a méltatását,
és nem emlékeztetnénk arra is, hogy pl. a szebeni román nyomdának a
történetével, a szebeni elsõ román nyomdászati termék születése körülményeivel,
Cipariu könyvgyûjtõ szenvedélyének a megrajzolásával, de a német kultúra
erdélyi kivirágzásának, különösen a középkorkutatásban felmutatott
eredményeinek a taglalásával milyen sokrétû és példásan erdélyi munkát végzett.
Szeretnék mindezeken túlmenõen a
mûvelõdéspolitikusról is beszélni, aki elõször mint levéltáros mérte fel, hogy
milyen mûvelõdéspolitikai jelentõsége van minden olyan történelmi emlék
megõrzésének, amely írásban rögzíti egy-egy nemzedék, ennek a földnek a
múltját. Azokban az idõkben, amikor dicsõség volt kastélyok udvarain
máglyahalmokat rakni és ott perzselni fel középkori okleveleket vagy könyveket,
õ olykor hátizsákban mentette a menthetõt. A levéltárak istápolója mellett
szeretnék beszélni arról a szervezõrõl, aki idõs korában szükségszerûen élére
állt a tudománnyal foglalkozó erdélyi magyarok maroknyi csapatának, azoknak,
akik arra vállalkoztak, hogy 1989 után újrateremtsék, haló poraiból
föltámasszák az Erdélyi Múzeum-Egyesületet.
Ünnepeltünk félretette
folyamatban lévõ nagy munkáit. A kolozsmonostori irományok két vaskos kötetének
korrektúrájával végezve késõbbi idõre halasztotta az erdélyi vajdai
intézményrõl és a vajdákról készülõ monográfiája befejezését, az Árpád-kori
királyok idején keletkezett erdélyi oklevelek gyûjteményének kiadását. Vállalta
a könyvcipeléstõl kezdve a fáradságos utazásokig az intézményteremtésnek minden
nagy és apró munkáját, olyanokét is, melyekkel nem Neki kellett volna
veszõdnie, de Õ mindenféle munkát elvégzett, amelyrõl úgy érezte, hogy azzal
közszolgálatot tesz.
Mindezt hálásan köszönjük Neki.
Amint látják, elõttem a szépen
terített asztalon ezüst serleg áll. Rajta a felirat: „Gróf Mikó Imre serleg
1932”.
Nehéz évek után, amikor az EME és
a román állam közötti viszony úgy-ahogy rendezõdött, amikor Wass Otília
hagyatékának birtokbavételével az Egyesület anyagi helyzete is megszilárdult,
nagy sikerû vándorgyûlésnek adott otthont Nagybánya városa. Az évszám arra
utal, hogy ott mondtak elõször serlegbeszédet ezzel a díszes ivóedénnyel.
Utoljára több mint fél évszázaddal ezelõtt Besztercén Kelemen Lajos emelte
magasba e serleget, amikor megemlékezett Gróf Mikó Imrérõl, a nagy
alapító-elnökrõl. Egyesületünk eltiportatása idején, 1950-ben az akkori titkár,
Nagy Jenõ professzor vette magához és õrizte otthonában ezt a kincset. Õ most
gyengélkedése miatt nem lehet közöttünk, de holnap felkeressük és megköszönjük
Neki szép, nemes és nem kevés kockázattal járó cselekedetét.[2]
Sokat töprengtünk, hogy mi legyen
az az alkalom, amikor ismét elõvesszük ezt a serleget, és magasba emeljük
Egyesületünk tagjai elõtt. Szerettük volna, ha ez a pillanat akkor következik
be, amikor bejelenthetjük, hogy Egyesületünk és az Állam viszonya méltányosan
rendezõdött, amikor arról szólhattunk volna, hogy ismét tulajdonunkba vettük
javainkat (gyûjteményeinket, házainkat), amelyekrõl soha nem mondhatunk le, és
amelyeknek reményeink szerint elõbb-utóbb mégiscsak jogos birtokosai leszünk.
Az idõ, úgy látszik, erre még nem érett meg. Viszont feléledésünk évadja jeles
személyiségének mai ünnepét olyan pillanatnak találjuk, amikor illõ és érdemes
ezt az erdélyi hegyaljai borral telt serleget magasba emelni és vele köszönteni
nyolcvanesztendõs tiszteleti tagunkat, egykori elnökünket, a tudós
történetírót, sokunk barátját, sokak egykori tanárát, a mindig igaz embert.
Isten éltesse!
Benkõ Samu