Csetri Elek – Imreh István

Társadalmi rendek, rétegek Erdélyben 1848 elõtt

Elöljáróban

Az 1767–1821 közötti évtizedek erdélyi társadalmi rétegzõdésérõl éppen negyedszázada jelent meg elsõ összefoglaló jellegû elemzésünk.[1] A felmérés érzékeltette peremtartományunk társadalmának sokszínûségét és megkövült, nehezen oldódó voltát. Jelentõségéhez mérten mutatta be a szabadparasztság számottevõ súlyát és vázolta a polgárság lassú korszerûsödésének ütemét.

Ezt a tanulmányunkat a folyamat végsõ szakaszának bemutatására szánjuk.[2] Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc egy és fél százados évfordulójának közeledte különösen idõszerûvé teszi vizsgálódásainkat, hiszen a rendiségbeli építmény falain régideje keletkezett repedések éppen a negyvennyolc elõtti évtizedekben tágultak ki és eresztékeiben lazult meg az épület egésze.

Hogyha élõ, eleven szervezetként képzeljük magunk elé ezt a vizsgálatra megidézett társadalmat, akkor arra is figyelmeznünk kell, hogy kórisméjének tünetei sorában föllelhetõ az egyre lüktetõbb érverés, az emelkedettebb hõmérséklet. Ez híven tükrözi a nagyobb sebességre váltó haladást, a hevesebbé váló mozgást, de jelzi a megvénhedett erdélyi feudális világ betegségektõl való kínzottságát is.

Mi e  folyamatot ez alkalommal csak egyoldalúan tudjuk láttatni. Egyes alapvonások földerítésére vállalkozunk, és elsõsorban a számokba rögzõdött valóságot fogjuk vallatóra. Célunk felvázolni az erdélyi társadalmi rétegek megoszlását, az egyéb csoportok térbeli gyakoriságát, s végül – a rövidre szabott terjedelmen belülis – fölfedni az irányzat, az alakulás jeleit.

Az osztályok, rétegek körülhatárolásában, meghatározásában erõteljesen korlátoz az egykori felmérõk, számbavevõk gyakorlati céloktól meghatározott látásmódja, így például az adólajstromok készítõinek hajdani vélekedése arról, hogy ki hova tartozik, kikkel tekinthetõ egysorsúnak, ugyanazon állapotúnak. A feudalizmus alkonyán az összeírók, a népességet így vagy úgy megszámlálók általában rendi szempontok szerint osztályoznak. Ehhez a rétegeket formáló módszerhez mi magunk is alkalmazkodunk. Tesszük ezt nem csupán kényszerûségbõl, hanem azért is, mert ily módon jól elkülöníthetjük azokat, akik a rendi osztályok formálódásának folyamatában alávetetté vagy a társadalomban elfoglalt helyük szerint uralmi helyzetûvé váltak; azokat, akiknek a szabadságjogokból kevesebb jutott, az olyanoktól, akik számottevõ privilégiumok birtokosai.

Megnehezíti a dolgunkat az, hogy az eléggé részekre szakadozott társadalom, a sokszínû rendi osztálytagozódás nagyfokú intézményesültséggel is társult. A kis csoportokra, rétegekre bomló feudális Erdélyt igen sok társadalmi alakulat, kisközösség összetartó ereje forrasztotta egybe; olyanok, amelyek a maguk külön jogrendjével belsõ hierarchiájukat is õrizték és éltették. Ezekben a rendtartások szoros normáitól függõen oldódtak vagy váltak még szilárdabbá az emberek osztályhelyzetét meghatározó, jobbára már a születéssel megszerzett jogok és kötelezettségek.

A társadalmi formációk, a kisközösségek együttesen is alkothattak egymástól eltérõ entitásokat. Elég, ha a történeti fejlõdés során oly egyedivé alakuló erdélyi vármegyei részekre, a Partiumra, a székely vagy szász székekre gondolunk. Sajátos voltuk tükrözõdött a társadalmi rétegek, osztályok eltérõ arányában, jogrendjében; de még a kormányzatban, a politikai életben is külön vettek részt, õsi gyakorlat szabályait követve.

A különben azonos kategóriájú erdélyi emberek tehát sok-sok társadalmi rész-egész, alakulat, tájegységbeli-történeti-politikai tömb abroncsaiba szorítottan élték a más és más árnyalású viszonylatoktól jellegzetessé formált életüket.[3]

Vizsgálódásunk területilegaz erdélyi vármegyei részekre (a Lakságra), a Partiumra, a Székelyföldre és a Királyföldre (szász székekre) terjed ki: arra a területre, amely akkor külön igazgatási egységként tagolódott be a Habsburg Birodalomba. Errõl, az ún. Erdélyi Nagyfejedelemségrõl vannak ugyanazon évbõl való, hasonló kritériumok alapján készült adatgyûjtéseink, olyanok, amelyek a számszerû elemzést lehetõvé teszik.

Forrásainkszegényesek, és nem közvetlenül a társadalom rétegeinek felmérését vallják céljukul. Sajnos a II. József korabeli népszámlálást újabb nem követte, és így az 1831. évi s még inkább az 1847-beli  adóügyi összeírás[4] rovatait fogtuk vallatóra, hogy a társadalmi csoportokat „mérhessük és számolhassuk”.

Elöljáróban szólnunk kell arról, hogy az  adótabellák adózó egységként tekintett családokat tüntetnek fel: az 1847-es 327 056 famíliát. Ez ötös szorzószámmal átalakítva 1 635 280 lakost jelent. Hozzájuk számítva az 1844-beli 187 966 külön lajstromozott határõrkatona-népességet, az általunk analizált népesség 1 823 246-ra nõ. A korabeli számítások-becslések az Erdélyi Nagyfejedelemség lélekszámát megközelítõleg két milliónyira teszik.[5] A többlet a nem adózó nemesség és az eléggé széles exemptusok (adó alól mentesített rétegek) közül kerül ki. Táborukba tartoznak a még fejadót (capitis taxát) sem fizetõ kurialisták, majorságföldeken dolgozó zsellérek, a cselédek, szolgák, valamint néhány kisebb, nem contribuáló népcsoport, mint amilyenek az egyházi szolgálatban állók, az iskolamesterek és így tovább.

Fontos azt is elõrebocsátanunk, hogy a vizsgált korszak conscriptiói nem hibátlanok. Az 1831-es és 1847-es tabellák megalkotásakor például jó néhány adóíró, igazító biztos („rectificator commissarius”) a faluközösség elöljáróival egyetemben bizonyára engedett a sokféle színû kísértésnek és hamisított a contribuensek érdekében. Ez azonban inkább az adófizetés (egyik) alapjául szolgáló javak összeírását módosította, kevésbé az adólajstromokba fölvett emberek számát. Számolunk tehát a valóságtorzító hibaforrásokkal, de bizakodunk abban, hogy ezen az úton haladva mégiscsak közelebb jutunk az alapvetõ társadalmi kategóriák méreteinek megállapításához. (Reménykedve, hogy további kutatásaink során más természetû források felfedezésével és hasznosításával árnyalhatunk majd a megrajzolt vagy inkább fölvázolt képen.)

Végezetül hangsúlyozni szeretnõk azt a körülményt, hogy sokszor vált hibák, tévedések  okává, hogy a kutatók nem vették figyelembe azt, miszerint az adóügyi összeírások, a lajstromok rubrikáiban nem szerepelnek a határõrséghez tartozók, a külön katonai igazgatás, „iurisdictio” alá tartozók, akiket elegyesen lakott falvainkban sem számítottak hozzá a „polgári”-nak, „provincialistá”-nak titulált „misera plebs contribuens”-hez.

Foglalkozási csoportok, területi egységek

A társadalmi tagozódás egyik szembetûnõ ismérve a gazdasági, jogi, tájbeli entitások jellegét is meghatározó foglalkozási ágazathoz tartozás (l. az l–2. táblázatot).[6]

1. Foglalkozási csoportokhoz tartozók lélekszáma 1829-ben

2. Foglalkozási csoportokhoz tartozók százalékszáma 1829-ben

 

A létfeltételeket biztosítani akaró, a munkálkodó, a dologtevõ erdélyi emberek 1848 elõtti foglalkozási statisztikája még nem készült el. Formáinak sokaságáról azonban mind a historikusok, mind a néprajzosok, nyelvészek megkísérlik a számadáskészítést. Egyelõre az ezernyi foglalatosságot ûzõk társadalmának a maga korában alkotott gyûjtõfogalmait használtuk. Tisztségbetöltés és szellemi munka 1829-ben csak az egy százalék töredékének nagyságrendjét éri el (0,18–0,30). Az iparûzõk, kereskedõk száma – becslések szerint – több mint 3,89 %. De ahogyan Keleti Károly tanította, népet és földet bemutatva, meg kell találni mindenkinél, a vizsgált egyedeknél a fõfoglalkozást, az alapot, amelyre egy-egy egzisztencia elsõsorban támaszkodik. Igaz ez a földet mûvelõkre vonatkoztatva is. A nemesség ugyan nem foglalkozás, hanem társadalmi állapot s mint keret fogja össze a fõleg mezõgazdasági, de néha ipari vállalkozást is folytató privilegizált réteget, azokat, akiket nem könnyû sem a szellemi munka kereteibe, sem a hivatalnokok rovataiba besorolni.

Marad a földmûvesek kategóriája, amely mindenütt – megyékben, székekben – meghaladja a 90 százalékot. Pierre Chaunu megállapítása az oly sok évszázadon át falusias Európáról éppúgy hitelesnek bizonyul az 1829. évi Erdélyben, mint Martin Roberts szavai is, aki a polgári forradalom korabeli Európáról mondja, hogy ennek lakossága 80–90 százalékban mezõgazdaságból élt (Anglia és Franciaország sem tekinthetõ kivételnek).[7]

Friedrich Hann 1833-as adatai[8] nagyon kis eltéréssel (ezek a vármegyei részeken figyelhetõk meg) ugyanezt a megoszlási arányt tükrözik. Vagyis csupáncsak a foglalkozás szerinti nagyságrendet tekintve (az iparfejlõdésnek struktúrát bontó hatása ellenére) domináns az agrárius jelleg, meghatározó a földmûves életforma (1829-ben 91,93, 1833-ban 91,97 százalék).

A népesség közigazgatási egységenkénti tömörülésérõl azért is szükséges néhány szót szólanunk, mert a számadatokban észlelhetõ kisebb-nagyobb eltérések ismételten óvatosságra intik a feudális korszak demográfusait, a nagyjából való egyezések pedig tanúsítják, hogy ezek a számszerû híradások, hivatalos felmérések, nyilvántartások  mégis hasznunkra lehetnek a valósághoz közelítõ kép kialakításában.[9]

Mindenekelõtt kétségtelen, hogy a nagyságrendben elöl állóak a vármegyei részek (amelyekhez mi természetesen Fogarast is hozzákapcsoltuk). Ezek a területek Erdély lakosságának mintegy felét foglalják magukba. A két hagyományosan „szabad föld”, a székely és szász igazgatási egységek megközelítõleg egyforma nagyságúak. A lakosság mintegy 20 százaléka királyföldi és csaknem annyira tehetõk a székelyföldiek is. A partiumi térség a legkisebb, alig haladja meg a 10 százalékot.

A foglalkozási csoportok vizsgálata – az elõbbiekben láttuk – a hagyományos agrárius életforma döntõ túlsúlyát bizonyítja. A területi, igazgatási egységek elemzése pedig Erdélynek „tündéries” sokszínûségét tanúsítja. A tradíciókhoz való szívós ragaszkodás mind a fõkormányszéket, a diétát, mind a rendelkezõ császári udvart is rákényszerítette bizonyos privilégiumok tiszteletben tartására. A központosító és homogenizáló abszolutizmus – bizonyos értelemben – sokat tett az egyenlõsítésért. Ha a sajátos jogi helyzet, a különállás módosult is, de az erdélyi rendi struktúra összetevõ elemeinek egyéniesítõ színei teljesen el nem halványultak. (3–4. táblázat).

Az igazgatási egységek társadalmi színképét nehéz meghatározni. Mindenképpen érdemes azonban az adótabellákon megörökített csoportokat ilyen keretbe ágyazottan fölsorakoztatni.

3. Erdély lakosságának területi egységenkénti megoszlása

4. Erdély lakosságának területi egységenkénti megoszlása százalékban

Forrásaink feldolgozása megkívánta, hogy már a területi tagozódást bemutató táblázatokban egybevethetõ kategóriákra redukáljuk a társadalmi, foglalkozási, „nemzetiségi” csoportokat. Hosszabb idõszak távlatában ez az eljárás még parancsolóbb szükségszerûségnek bizonyult, hiszen ezek száma 1767-ben 25, 1791-ben 22, 1808-ban 10, 1831-ben 15 és 1847-ben 16. Ezért azonos kritériumok alapján 7 társadalmi fõcsoportba vontuk össze: 1. jobbágy; 2. zsellér (ide kerültek a kurialisták, majorsági zsellérek is); 3. szabad parasztok közésoroltuk a szabadosokon, libertinusokon kívül a székely lófõket és gyalogrendieket; 4. a taxalista csoport a polgárokat (cives), szabad, de nem paraszt, sem nemesi kiváltsággal nem rendelkezõ, fõleg városi lakosokat tömöríti; 5. bányásznak minõsítettük a bányamûveléssel és aranykiválasztással foglalkozókat (sóvágók, ércbányászok és urburások, aranymosók); 6. az egytelkes nemescsoportba soroltuk az adótabellákban így nevezetteken kívül a fogarasi bojárokatis; 7. az egyéb kategóriába a sajátos jogi helyzetû népelemek kerültek (örmények, bolgárok, görögök, zsidók, cigányok). Csoportosításunk megkönnyíti az idõbeli összehasonlítást, valamint az alapvetõ társadalmi osztályok, rétegek körvonalazódását.

Íme az 1821., 183l. és 1847. évi kimutatások alapján kiszámított arányszámok:

5. Az adózó családok társadalmi megoszlása 1821-ben százalékban

6. Az adózó családok megoszlása 1831-ben százalékban

7. Az adózó családok megoszlása 1847-ben százalékban

Társadalmi csoport	Erdélyi vármegyék és Fogaras-vidék	Partiumi vármegyék és Kõvár-vidék	Székely székek	Szász székek	Taxás helyek	Összesen
Jobbágy	53,65	56,77	34,39	14,28	0,38	37,64
Zsellér	30,35	19,25	24,47	4,81	0,92	19,55
Szabad  paraszt	3,81	3,28	26,50	69,89	62,90	29,19
Taxalista	1,09	1,75	0,20	5,53	29,64	3,20
Bányász	5,64	4,92	0,84	0,53	–	3,20
Egytelkes nemes	3,03	11,98	9,69	–	–	3,74
Egyéb	2,43	2,05	3,91	4,96	6,16	3,48
Összesen	100,00	100,00	100,00	100,00	100,00	100,00

Az összesítések (5, 6. és 7. táblázat) annyiban tipikus feudális társadalmi szerkezetet tükröznek, amennyiben bemutatják, hogy a többséget jelentõ erdélyi és partiumi vármegyékben a függõségben élõk, a jobbágyok és zsellérek vannak túlsúlyban. Sajátos helyzetre is utalnak, hiszen a Székelyföldön, Királyföldön, taxás helyeken (Kolozsvár, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Erzsébetváros, Szamosújvár) a szabad jogállású népelemek fölénye tagadhatatlan.

A „provincialisták” és a határõrkatonák társadalmi tagozódása
együttesen

A  teljesebb képkialakulásához arra kínálkozik lehetõségünk, hogy az 1847-es adóösszeírás polgári („provincialista”) lakóit egybeolvasszuk az 1844-es határõrkatona, a „granitzer” népességgel. A nagyobb biztonságra törekedve mind lélekszámra, mind családokra vonatkozólag elkészítettük a táblázatokat. (Az elsõ esetben az 1847-es családszámot kalkuláltuk át népességszámmá, öttagúnak véve egy családot, a második esetben az egyes határõrezredek 1810-es családnagyságot jelzõ, magasabb átlagaival dolgoztunk.[10])

8. Az 1847. évi polgári és az 1844. évi határõrkatona lakosság együttes lélekszáma

9. Az 1847. évi polgári és az 1844. évi határõrkatona lakosság lélekszáma százalékban

10. Az 1847. évi polgári és az 1844. évi határõrkatona családok megoszlása

 

11. Az 1847. évi polgári és az 1844. évi határõrkatona családok megoszlása
 százalékban

A szász székekben, a Királyföldön a határõrkatonák beszámítása után sem növekszik meg szembeszökõen a szabadok aránya. Oka, hogy amúgy is igen magas az adótabellák alapján is. Szabadrendû emberek lakják ezeket a tájegységeket, s az, aki jobbágy-zsellér kategóriájú lakos, Brassó vidékén és Szebenszékben lakik, néhány egymással szomszédos falubokorban. Számításaink nyomán a szabadparaszti százalékszám itt 69,89 %-ról majdnem 72 %-ra emelkedett (családszám szerint 71,48 %-ra). Jelentõsebben a román határõrezred egyik központjában, Beszterce vidékén változott meg a súlyuk, ahol 79,22-rõl 87,56-ra módosult a fölényüket jelzõ százalékszám.

A hajdan ugyancsak döntõ többségében szabad székelyek lakta székekben, a Székelyföldön már érezhetõbb a feudális nyomás és a terhes katonai szolgálat miatt bekövetkezett jobbágyosodás. Akkor azonban, ha számításba vesszük a határõrkatona népességet, még világosabbá válik, hogy ez a folyamat a fejedelemségkori Erdély vége felé elakad. Számításaink nyomán a határõrezredek kötelékében szolgáló, valamint a szabad, de nem katonáskodó székelyek lélekszáma 26,50-rõl 52,18 százalékra, családokat véve pedig 46,45%-ra növekszik. Grafikonvonaluk magasba szökkenése legjelentõsebb Csík-Gyergyó-Kászonszékben (69,42 %), Udvarhelyszéken (60,07 %) és Háromszéken (45,13 %). Az alávetettek aránya nagyjából 20 százalékkal csökken (58,86-ról 38,29-re esik vissza) – megmutatva, kifejezve így most már a valóságoshoz közelebb álló társadalmi struktúrát, amelyben a szabadoké a legizmosabb, a meghatározó réteg.

A vármegyékben telepedett meg a történeti Erdély lakosságának mintegy fele része. Nem véletlen tehát, hogy az ezekben az igazgatási egységekben élõk helyzete, sorsa, az itt uralkodó osztályviszonyok reprezentálták Erdélyt a korabeliek számára is. Itt a százalékszámok is tipikus jobbágyvilágot tükröznek. Még hogyha a vármegyék kétharmadába beharapózott is a határõrvidék, a jobbágy-zsellér adózók 80 százalék körüli aránya a jellegmeghatározó. Igaz, hogy van olyan megye is, ahol a nem-nemesek tömege eléri a 90 %-ot , de a határõrkatonákkal együtt számolt szabadok Fogaras vidékén majd egyharmadát teszik ki a lakosságnak, és ez a népcsoport 17–20 százalék között hullámzik Kolozsban és Dobokában is. Figyelemreméltó az a jelenség, hogy a katonásított parasztokkal egyetemben 8–9 százalék e földön is a nemesúrnak alá nem vetett ember.

Néhol, így Belsõ-Szolnokban az egytelkesek száma nagyobb (13,31 %), Alsó-Fehérben pedig a bányászréteg jelentõsebb (16,27 %). Árnyalatokban tehát gazdag, de alapjában véve „úrdolgás” alapvonású az erdélyi megyebeli társadalom, és igen hasonlatos hozzá a partiumbeli. Itt, sok egytelkese révén Kõvár-vidék a rendhagyóbb. A taxalisták lakhelyei, a városok pedig a szabad státusú parasztok és polgárok telepei.

A területi számbavétel valójában megkövültnek látszó, régi állapotokat, viszonyokat konzerváló társadalmat vetít elénk. Olyat azonban, amelynek mozaikszemei igen eltérõ színû foltokat s a foltokon belül más-más árnyalatokat csillogtatnak fel. Van tehát „erdélyi társadalom”, de az sajátos rétegzõdésû egységek összessége. Igazából feudális társadalmi struktúra ez, az attól nem idegen gazdag helyi változatokkal.

A következõkben az egyes rendekrõl, rétegekrõl szólanánk még néhány szükségesnek vélt szót. Szeretnõk felmérni súlyukat, osztályozva Erdély lakóit. Az osztályozás azonban nehéz. A rendiségbeli társadalmi kategóriák jogoknak, mondhatnók, kisebb-nagyobb privilégiumoknak, szabadságoknak és kötelezettségeknek birtoklói voltak. A politikai kiváltságok is egybeforrasztottak sokakat, mint ahogyan az azokból való kizártság is csoportképzõ erõként mûködött. A rendi helyzet azonosságainak kohéziója kötött tehát egybe embereket, miközben már más gazdasági erõk, a termelõeszközökbõl való részesedés, a velük való rendelkezési lehetõség teremtett új státusokat, formált új érdekközösségeket. Ezek a forradalom után lassanként válnak majd azzá, amire a mi periódusunkban készülnek fel: a polgári társadalom „osztályaivá”.

A nemesség

Anemességrõl a legnehezebb szólanunk. Az adótabellákból, országos összeírásokból hiányoznak. Igen sokszor kiváltságaikat féltõn, szívósan akadályozták a Habsburg államszervezet vezetését abban, hogy lajstromozza õket. Kivételesen szerepelnek az 1767-ben készült számbavételben (4324 családdal, vagyis mintegy 21 620 fõvel). Benigni és Kõváry adatai szerint 1772-ben 29 510 kiváltságos (20 639 adómentes, 8449 egyházhelyi, 422 bojár) élt Erdélyben.[11] Az összcsaládlétszámhoz viszonyítva részesedésük 10,26 százalék volna. A II. József korabeli (1784–1787 között végrehajtott) népszámlálás pedig ebbe a kategóriába írta össze a nemesi családok 31 387 férfi tagját.

Vallatóra foghatók még a dolgozatunk elején közölt, foglalkozási ágazatokat bemutató táblázatok is. Mind az l829-es táblázatban, mind az 1833. évi újraközlésben csaknem 70 000 erdélyi ember minõsül a kiváltságosok rendjéhez tartozónak. Az összlakosságból pedig  3,70 %-os a részesedésük. J. Söllner 1839. évi adatai szerint 84 882 tagja van a nemességnek (eszerint 22–23 lakosra esik egy nemes személy).[12]

Eltérések a följegyzésekben, becslésekben mutatkozhatnak ugyan, de ennek a társadalmi csoportnak a népes voltát nem vonhatjuk kétségbe. Azt azonban társítanunk kell e megállapításunkhoz, hogy ez a feudális hierarchia felsõ fokán elhelyezkedõ réteg maga is igen tagozott. A mágnások, arisztokraták, primorok, a sokszáz „nemtelen”, „úrdolgás” paraszt fölött rendelkezõ földesurak, a szerényebben élõ középnemesek, valamint a sok jogcímû és életszintû kisnemesek között megszilárdult magas válaszfalak emelkedtek. Oly jó ismerõjük, mint Wesselényi Miklós, így ír: „...a nemesség olyannyira távol tartja magát a mágnásoktól, vagy mély alázatosság alakjában, hideg, sõt olykor gyûlölséges ellenesség s idegenséggel van – vagy valóban is csúsz-mász elõttük s hizelkedik nekik.” Az arisztokrácia megvetését e réteg érzi, s cserében büszkének, „kényes”-nek, elpuhultnak tartja azokat. Ellenük ingerel Wesselényi szerint az, hogy a birtokok nagy része a mágnások kezében van, az alkotmányos elõjogokkal elsõsorban õk élnek, emellett pazarlók, hazájokért semmit sem tesznek, sõt fényûzésért, hivatalért az idegen elnyomásnak hû eszközeivé válnak. Hozzáfûzi azonban azt, hogy a köznemes nem azért venné át a mágnásoktól a magas hivatalok monopóliumát, hogy nemesebben használja, hanem „hogy õ fényeljen, s éppen olyan henyén, mint amazok, õ lépesedjék”.[13]

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a birodalmi elithez tartozó erdélyi fõúri családoknak Bécshez, az abszolutizmushoz való viszonya sem egységes. Tanúsítja ezt a belpolitikai küzdõtér, valamint a Rákóczi-szabadságharc idejekori ellentétes vélekedésû, hitû csoportképzõdés, majd a reformkori szabadelvû–konzervatív ellentét. Ez utóbbinak a modelljét arról a Bethlen Lajosról[14] lehetne megformálni, aki az ellenzékieket terrorizmussal vádolja, az „opositio” hamis prófétáinak, demagógoknak, Enyed szülte fattyaknak nevezi, kiknek vezére, „vátáv”-ja unokaöccse, Wesselényi Miklós.

Kemény Dénes reformer[15] a gyökeres változtatás híve, érdekegyesítésre ösztökéli a nemességet, 1846-ban keserûen fakad ki: „S ha ti nézvén nem láttok, hallgatván nem halltok, érintetvén nem éreztök, valjon én s más ( ki szalonnás káposztán túl is szeret gondolni) megelégedjünk-é folyvást, aggodalmas szemekkel kisérni közönyösségtök és tunyaságtok lajhár-lépteit?”

Bölöni Farkas Sándor is leírja e szavakat naplójába: „Utálom az arisztokratia cudar gõgjét, s ahol lehetett nevetségessé tettem”, miközben élete, sorsa fõrendi reformer barátaiéval fonódik egybe.[16]

A fõurakat a kisnemesektõl még mélyebb szakadék választotta el. Õket, a birtoktalanokat vagy szegény kisbirtokosokat, a csupán címereslevelet bírókat Kemény Dénes is megvetette, lenézte.

A fõnemesség elitjét a grófi, bárói címet viselõk alkották. Kõváry az elõbbiekbõl 23, az utóbbiakból 24 családot (valójában nemzetséget) számlált össze.[17] Soraikban a vagyon, a föld, a jobbágyi munkaerõ igen változatosan oszlott meg. Voltak elszegényedett grófi, bárói családok, más mágnásfamíliák fiai elõtt nyitva állottak a legmagasabb és legjövedelmezõbb tisztségekhez vezetõ utak, és a rendelkezésükre álló gazdaság sem volt megvetendõ.[18] Az sem vitás, hogy ez a réteg építtet kastélyokat, lovardákat és telepít parkokat, létesít könyvtárakat, tesz alapítványokat, támogatja a mûvelõdést, taníttatja fiait külföldön idegen nyelvekre, kísérletezik birtoka korszerûsítésével, politikai tapasztalatokkal és kapcsolatokkal rendelkezik, nemzetközi kitekintése van s szemben a magyarországi arisztokrácia nagy részével, a nemzeti nyelv hordozója és védelmezõje.

16 159 jobbágy uraként a legnagyobb birtokos Erdélyben még ekkor is a kincstár volt.[19] A 4000–10 000 jobbágyos kategóriában ott találjuk Brassó városát, a Szebeni Hétbírákat, a szász nemzeti pénztár intézményét, az erdélyi római katolikus püspökséget. Az 1000–2500 úrbérest robotoltatók között ott szerepelnek a Bánffy, Bethlen, Bornemissza, Kemény, Teleki, Jósika és más nemzetségek tagjai.

A jobbágytartók megoszlása 1848 elõtt a következõ volt:

     1–10      jobbágytelke volt 2173 birtokosnak

    10–50      jobbágytelke volt961 birtokosnak

  50–100     jobbágytelke volt230 birtokosnak

100–500     jobbágytelke volt192 birtokosnak

 500–1000   jobbágytelke volt30 birtokosnak

  1000-en felüli             jobbágytelke volt   21 birtokosnak

A földesurak száma – tekintetbe véve a több család együttes birtoklását is – mintegy négyezerre tehetõ, de az 1–10 úrbérest robotoltatók vannak döntõ túlsúlyban. Összefüggõ, szomszédos falvak hosszú sorát magába foglaló domíniumok nincsenek Erdélyben. Apor Lázár 203 jobbágy ura és parancsolója, ezek azonban Erdély 8 megyéjében és 37 falujában laknak. A Kornisok 1840-ben 7 közigazgatási egység 60 helységében birtokosok, de örököseik e szétszórt hagyatékot is négy részre szaggatják szét. Egy-egy tájegységnek vannak azonban kiemelendõ jelentõségû földbirtokosai. Így például az északi Partiumban 1820-ban három család: a Bánffy, Wesselényi és Teleki uralja a szolgáló emberek 30%-át. Tegyük hozzá: a 41 ún. megyei nemes – átlag 20–25 úrbéres gazdája – mintegy 13%-nyi részesedést mondhat magáénak, a kis- és kurtanemeseké pedig 20% fölött volt.

A rendkívül tagozott erdélyi nemesség egészén belül külön kategóriaként tartják számon az adótabellákon az egytelkes, az egyházhelyi, az armalista nemeseket. Azokat, akiknek nem volt 2–3 jobbágyuk, csak egy vagy még inkább egyetlenegy sem, de címeres levéllel, „kutyabõrrel” büszkélkedhettek, miközben adót éppen úgy fizettek, mint az úrdolgás parasztok. Csakhogy nemesek voltak, részt vehettek az ország és megye politikai életében, kisebb tisztségekhez jutottak, szavazati joguk volt, aminek megnyeréséért a követek minden törvényes és megengedhetetlen eszközt igénybe vettek. (Az egytelkes nemes családok számát és a közigazgatási egységbeli részarányát 12. táblázatunk mutatja.)

12. táblázat

Mint látható, az „adóíró” perceptorok  nem találtak  egytelkes nemest sem a taxás helyeken, sem a szász székekben, és ugyanígy alig-alig  leltek ilyen kategóriájú nemesembert Kolozs megyében, Csík-Gyergyó-Kászonszékben, de Háromszéken sem. A taxás helyek (Kolozsvár, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Erzsébetváros, Szamosújvár) társadalomfejlõdése sem volt olyan sajátos, hogy bennük egytelkes ne lett volna. Valószerûbb, hogy beolvadtak a polgárságba vagy hogy libertinusnak, de még inkább városi polgári státusúnak írták be az adólajstromokba. Az oppidumokban külön tartották számon õket. Dés lakosságának majd felét, Nagyenyedének egynegyedét, Tordáénak egy részét õk alkották. (Az udvarhelyszéki Oláhfalu lakóit – kiváltságos helység lévén – egészében egyházhelyi nemesekként lajstromozták.) Háromszék, Csík-Gyergyó-Kászonszék hajdani egytelkeseit feltehetõleg a lófõk soraiba iktatták, de számolhatunk azzal is, hogy sokukat határõrkatona zászlók alatt lehetne megtalálni.

A legtöbben Aranyosszéken és Kõvár-vidéken vannak (32,89, illetve 31,44%). Utánuk Marosszék, Belsõ-Szolnok, majd Fogaras-vidék következik. Különbözõ eredetûek. Sorsuk nyomon követése messzire vezetne. Többségükben hadi érdemeikért, katonai, váruradalmi szolgálatokért megnemesített emberek. E szerepkörük eljelentéktelenedése után – fõleg a Habsburg-uralom idején – legtöbbjük paraszti életformát élõ, de földesurat nem szolgáló emberré vált.

Növekvõ számuk és szerepük bizonyságaként három erdélyi várost: Dést, Ó- és Újtordát II. Rákóczi György korában nemes városnak nyilvánították, vezetõjükként pedig nem fõbíró, hanem nemesi hadnagy állott közösségük élén.[20] Rettegen is oly sokan voltak, hogy külön rendtartás szerint éltek, élükön ugyancsak nemesi hadnaggyal.[21] Désaknán 1838-ban 70 immunis és 10 adózó nemest számláltak össze, felerészben magyarok, felerészben románok voltak.[22] A kisnemesség zömében magyar ugyan, de nagyon sok román is volt köztük. Az adományos és armalista román nobilis rétegrõl Fényes Elek is beszél: „Ilyenek voltak – mondja – az úgynevezett puskások, bojárok és bástyások. A puskások hajdan Szamosújvár, Kõvár, Görgény és Déva várak szomszédságában telepedtek meg, s ezeknek minden adótól felszabadított kamarai jószágok adattak által, oly kötelezettséggel, hogy az említett várakat õrizzék [...], a bojárok és bástyások [...] Fogaras vidékén laknak.”[23]

A magyar és román mûvelõdési életbe, a reformerek és forradalmárok közé sokan emelkedtek fel a kis-, bocskoros és egyházhelyi (egyházi) nemességbõl. Egy részük a jobban élõk közé jutott. Egészében azonban ez a réteg címére, kiváltságára nagyon büszkén, de igen szegényesen élt. A „hétszilvafás” jelzõ, az a mondás, hogy „egyházas nemesek hatszoros koldusok” – eléggé sokatmondó.[24] Az emlékezõ Gh. Bariþiu is hangsúlyozza 1862-ben a kettõsséget: „A nemes parasztok – akiknek volt egy kis birtokuk – kétharmadrészben dolgos emberek, akik minden erejüket megfeszítették, hogy megtartsák ezt a birtokot [...] A többi nemes paraszt viszont a teljes nyomorúságba süllyedt [...] ezek már régóta az összes parasztok gúnyolódásának célpontjaivá váltak, akik »hétszilvafás koldusok«-nak hívták õket.”[25]

Számuk és százalékarányuk az adóstatisztika szerint nem változott meg számottevõbb mértékben.

A társadalmi és pártharcokban, az életigazító, törvényt szabó mechanizmus mûködtetésében elhatározó, döntõ szerepük természetesen csak a nemesség felsõbb szintjén lévõknak volt. Egyöntetûséget, elvi egyetértést azonban e körökben is hiába keresnénk.

Nem feledhetjük: a feudalizmus válságának évtizedeirõl szólunk. A nemesség válságtünetei közül megemlítenõk rendkívüli mértékû eladósodottságukat. Az Erdélyi Híradó hasábjain ilyen sorokat olvashatunk: „Fõ és közép nemességünk [...] nyakig eladósodva.” Ehhez a megállapításhoz fûzi hozzá a szerkesztõ a következõket: „Bizonyos közalapítványi tõke megvizsgálásánál készült jelentést láttam a napokban, mellékelt oklevelekkel együtt. Elrémültem rajta. Erdély fõ és középnemessége – egypár kivétellel – mind registrálva volt [...] s hát ha még a szászok nemzeti pénztárának scontróját, kölcsönjegyzékét láthatnátok! Boldog Isten, mennyi emberünket tartja fogva eme tõkealap!”[26]

A korszerûtlen gazdálkodás, a kedvezõtlen piaci, pénzügyi viszonyok hálójában vergõdõk közül egyesek megkísérlik, hogy az új, korszerû, talán azt mondhatnók, hogy polgári jellegû termelési módszerek segítségével váljanak úrrá nehézségeiken. A zsibói gazdaság hírnévre tesz szert kísérletezõ kedve révén, s a manufaktúra-alapító, iparral, kereskedéssel is próbálkozó fõurak száma is sokasodik.[27] A többség azonban hagyományos módon, a megmerevedett kereteket megbontani nem tudóan habzsolja az ingyen munkaerõbõl megszerezhetõt, szedi a vámot mindenkitõl, aki a termelõ életben elõjogai hatósugarába kerül.

A mi korszakunkban azonban életszemléletük sem azonos, és sokuknál gyökeres változás észlelhetõ. A francia forradalom után vagyunk, s a forrongó Európa eszméi utat találnak Erdélybe is, nem tisztelve a metternichi rendszer szellemi vámsorompóit. Kibontakozik a nemesi ellenzéki, reformer mozgalom és az „érdekegyesítés”-ben kiutat látók arra is készek, hogy megszüntessék a jobbágyrendszert, föladják a korszerûtlenné és haladásgátlóvá vált privilégiumaikat. Kemény Dénes tanácsa ez: „Amit birtokrendezést illetõen úrbéresnek szántunk, legközelebbi országgyûlésen egyszerre mind – apait-anyait – adjuk ki [...] Hiába szotyogtatjuk adagonként az idõ igényelte engedményeket: vesztünk vele erõnkbõl [...] s mégsem tudunk korszerûtlenül tartogatott elõnyeinkbõl egyet is megtartani.”[28]

Növekszik cselekvési vágyuk, elégületlenek maradi sorstársaik vakságával és önzésével, s a parasztok forradalmi mozgalmának kirobbanásától tartanak. Szélesedõ táborukba vonják az értelmiség és polgárság jelentõs részét. Az erõpróbát kínáló 1846–1847-es országgyûlésen  azonban  a reformerek vereséget szenvednek a Bécs támogatását élvezõ konzervatívoktól. Még egy valamennyire kedvezõ úrbérrendezés ügyét sem sikerül dûlõre vinniük.[29]

A polgárság

Másodsorban a polgárságról kívánunk szólani. Míg a nemesség korszakunkban vezetõszerepének alkonyóráit élte, a polgárság számára most hajnalodott. Nyugati példákat követve gazdasági vezetõ szerepre, társadalmi, politikai hatalomátvételre kellett volna készülõdnie. Erre a szerepre azonban még nem volt érett. Az 1848–1849-es harcokra visszatekintõ Mikó Imre írta: „hazánkban úgynevezett»Tiers état« a külföld értelmében nem létezett, aki olyan jogok élvezésébõl kizárva látta volna magát, melyeknek gyakorlására minden tekintetben képesnek tartathatott, s ki ezen okból ott a forradalmi mozgások fõ tényezõje volt.”[30]

Mindenekelõtt kíséreljük meg számszerû meghatározását annak a kialakuló osztálynak, amely a rendiség korában városlakóként, iparosként, kereskedõként, nemzetiségi-társadalmi csoportként élvezett különféle polgárias kiváltságokat. A jogtörténet külön tartja számon a szabad királyi városokat, nemes városokat, mezõvárosokat. A mi adótabelláinkon szerepelnek a taxás helyek (Kolozsvár, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Erzsébetváros, Szamosújvár), amelyek egyben szabad királyi városok is. (Nem sorolják azonban ide a hasonló státusú szász városokat, mint Brassó, Nagyszeben, Beszterce, Segesvár és Szászváros.) Ezenkívül összegezik a vármegyék és székek területén lakó taxalistákat, adózó, de szabad polgárokat is. Az 1831-es és 1847-es összeírásokban ilyen számban és százalékban szerepelnek:

13. táblázat

Együttesen mintegy 50–60 000 lakost vehetünk taxalistának. Jóllehet a besorolási ingadozások csökkenést vagy növekedést okoznak, számuk és lakosságbeli részarányuk egy évszázadon át alig-alig változik.

Készült 1831-ben olyan helységek szerinti összeírás, [31] amely a városokat civitasokra és oppidumokra osztja fel. Az elõbbiek nagyjából a szabad királyi városokat ölelik fel, az oppidumok között azonban találkozunk tipikus erdélyi mezõvárosokkal, „nemes város”-okkal, bányavárosokkal, közigazgatási központokkal, falusias, agrárjellegû településekkel. A 10 civitasnak és 66 oppidumnak 1831-ben kb. 230 000 lakója volt, ebbõl 139 290-en oppidumokban éltek. Egészében ilyen nagyságkategóriákba sorolhatók ezek a helységek (két oppidum adatai hiányával):

300 –   1 000	közötti lakosa van	10	helységnek
1 000 –   2 000	közötti lakosa van	21	helységnek
2 000 –   3 000	közötti lakosa van	16	helységnek
3 000 –   4 000	közötti lakosa van	13	helységnek
4 000 –   5 000	közötti lakosa van	4	helységnek
5 000 – 10 000	közötti lakosa van	5	helységnek
10 000-en	felüli lakosa van	3	helységnek

Köztudott azonban, hogy a népességszám önmagában nem elegendõ a városi minõség kiérdemléséhez, hanem más kritériumoknak is meg kell jelenniük. Korunkban kétségtelenül az árucsere, a vásár volt az egyik legfontosabb városképzõ erõ.[32] De önmagában sem az árucsere, sem az ipar nem volt elegendõ a városképzéshez. Legyen elég itt a vásárairól híres Bánffyhunyadra vagy a vasiparáról nevezetes Torockóra gondolnunk. Az elsõt feudális függõsége és egészen falusias jellege, az utóbbit pedig függõsége mellett kisszámú lakossága, zártsága, közlekedési útvonalaktól való távolléte eleve kizárta a polgári értelemben vett városok sorából. Ezzel szemben például Tordának a történelem folyamán játszott szerepe, az, hogy vármegyei székhely volt, fejlett sóbányászata, sokágú kisipara mûködött, csak megerõsítette földrajzi helyzetébõl, a sík- és hegyvidék találkozásából következõ fontosságát az árucserében; ami fõleg heti- és országos vásáraiban jutott kifejezésre. Mindez ellensúlyozta azt, hogy „nemes város” volt, népessége viszonylag kis számú s lakosságának nagy hányada („kebeles polgárok”) részben vagy egészben mezõgazdaságból kereste kenyerét.

Természetesen teljesen más helyzete és jellege volt Kolozsvárnak. Igaz ugyan, hogy régebben kimutatott 1848 elõtti népességszáma túlzottnak bizonyult (az 1857-es népszámlálás szerint is csak 20 615-ön lakták), de Délkelet-Európa, fõleg pedig Erdély viszonylatában lakosságának száma jelentõsnek értékelhetõ. A városlakók sorában sok kereskedõ és iparos foglaltatott, falai között jelentõs tõke összpontosult s kiegyensúlyozta azt, hogy iparûzõi között is számosan a földet mûvelték. Földrajzi helyzete a várost fontos közlekedési csomóponttá tette. Jó érzékkel alapított hát a városban szállodát és indított gyorskocsi-vállalkozást az olasz származású Gaetano Biasini, aki vívómesterbõl tõkéssé lépett elõ, itáliaiból kolozsvári polgárrá vált. Az a tény, hogy 1790-ben ide helyezték át az erdélyi közigazgatási vezetõszerv, a Gubernium székhelyét, itt tartották a diétákat, a várost politikai központtá avatta; 1820-tól mûködõ állandó színháza, a megalakult Erdélyi Mezõgazdasági Egyesület, a ló-, termény- és ekeversenyek, fõiskolái, nyomdái, napilapja, vezetõ értelmisége – mûvelõdési jelleget adtak a helységnek és valóban Erdély fõvárosává formálták. Sokban Kolozsvár nyomdokain haladt Marosvásárhely. Népességszáma sokkal kisebb volt ugyan, de a Királyi Tábla  és a nagyszámú jogi értelmiség (bírók, ügyvédek, jurátusok)  jelenléte, a Református Kollégium tanári kara és ifjúsága, iparosrétege és vásárai Erdély középsõ része és a Székelyföld fontos centrumává tették.

A vármegyékben és a Székelyföldön fekvõ, részben agrárjellegû, Kolozsvár kivételével falakkal nem oltalmazott magyar várostípusú helységek között öt szabad királyi város volt. Ellenben a szász városok mindenikét védfalak kerítették, s ha a várfalak jelentõsége fokozatosan meg is szûnt, azok a városokat zárttá tették, mintegy jelezve a politikai-társadalmi konzervativizmust, azt, hogy a mögöttük lakó polgárok szigorúan õrizték kiváltságaikat, ugyanakkor gondoskodtak az urbanizáció magasabb fokáról. A középkori privilégiumokra épített elõnyök azonban mindinkább a haladás kerékkötõivé váltak. A városi polgárjog kiszélesítésének ellenzése és a céhrendszer görcsös védelme a tõkés viszonyok és a „harmadik rend” gyõzelmét akadályozták, ugyanakkor a jobbágyfalvak feletti földesúri hatalom a politikai egyenjogúságnak és az árutermelésnek mondott ellent.

Nagyszebent erõs tradíciók kötötték a régi rendhez. Hiszen évszázadok óta itt volt a szász Universitas központja, innen osztogatta parancsait a Generalcommando, a legfõbb erdélyi hadvezetõség, a városban székelt az erõsen Bécshez kötött kincstartóság s mindezek együttesen kihatottak az átalakulás menetére. Az elõrelépést szolgálta viszont, hogy meglévõ iskolái, nyomdája mellé a városban színház létesült, lapok indultak, szász mezõgazdasági egyesület alakult s a vállalkozó rétegek elõretörtek. Brassó Nagyszebennél nyitottabbnak bizonyult, különösen fejlett árucseréje lendített sokat rajta. A „koronaváros” tanácsába a szászok közé betörtek a magyar és román elemek; a legnagyobb erdélyi városnak nagyfokú  tranzitkereskedelme 1300–1400 fõnyi kalmárréteget termelt ki, akik között a románok a legvagyonosabbak közé tartoztak. Ennek megfelelõen alakult a város mûvelõdési-politikai élete, jelentõs szász és román értelmiséggel.

Egyébként az erdélyi népességnek sem taxalista, sem városlakó minõsítése nem jelez nagyszámú polgári réteget, még kevésbé nagyvárosnak tekinthetõ gócpontokat, Íme a legjelentõsebbek[33]:

14. táblázat

Egészben véve az erdélyi városok fejlõdése lassú, fokozatos volt, szemben a „kapuvárosok” (Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmár) dinamikusabb számbeli gyarapodásával.[34] Annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy az  egyesek szerint feltételezett 20 000–40 000 lakossal szemben közülük a legnagyobbnál is csak 20 000 fõvel lehet számolni. Azonban így is Temesvár esetében kétszeres, Nagyvárad esetében négyszeres a növekedés a József-kori népszámlálás lakosságszámával szemben.Az erdélyi városlakók száma sem nagy. A polgári átalakulás központjai azonban mégis ezek az emporiumok. Mind gazdasági, mind mûvelõdési szempontból egyre nõ Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben jelentõsége.

Ahhoz, hogy jelleget változtató minõségi átalakulás jöjjön létre, arra lett volna szükség, hogy a városlakók számának gyarapodása szerkezeti, összetételbeli változással is együtt járjon, mindenekelõtt a mezõgazdasági lakosság rovására növekedjék meg az ipari népesség, legyen több az új értelemben vett polgárrá és munkássá átalakuló ember. Az erdélyi társadalom mozgásrendjének lefékezõdöttsége tehát leginkább e téren válik szembetûnõvé.

Az 1847-es tabellákban egyes nagyobb városok adózói között a libertinus, a gazdálkodó városi kétszer annyi, mint a polgárként számon tartott. Csak néhány példát említsünk százalékszámokban:

A mezõvárosokban jelentõs számú a zsellér (30,33 %) s a szabadparaszt majdnem 20 %, a taxalista viszont alig haladja meg a 10 %-ot (Abrudbányán, Tordán, Vizaknán, Kolozson azonban számottevõ a bányászok százalékaránya).

Még a hagyományos, rendiségbeli jellemzõ jegyeket hordozó kézmûves polgárok, értelmiségiek sem mind tartoznak a kizárólagosan egy foglalkozásúak közé. A városi tisztviselõ, pap, a tanár, a céhbeli iparos, a kereskedõ is mûveli vagy mûvelteti a földet, folytat állattartást. Így például Kolozsvár nyolc városnegyedében 1823-ba a következõ helyzetet találjuk: a szabadparasztnak nevezett földmûvesnél az egy fõre jutó szántóföld átlaga (köbölben) 1,47, a kézmûvesnél már 2,3, a polgárként feljegyzetteknél pedig 10,24. Az értelmiségi, honoratior rétegbeliek átlagosan 26 szekér szénát takarítanak be a város szénafüveirõl, a többi polgár több mint 15, a kézmûvesek majdnem négy szekérrel, a szabadparasztok viszont csupán félszekérnyit. A legnagyobb bortermelõk szintén a polgárok és kézmûvesek. 1836-ban a Kétvízköz negyedben lakó 60 mesterember közül 49-nek van szõlõje, a 143 belvárosi közül pedig 61-nek. Van olyan mészárosmester, aki mintegy 56 holdnyi szántót birtokol, 81 szekér szénát kaszáltat, istállójában pedig 16 ökröt, 16 borjút és 2 tehenet tart. Kolozsvár, Torda és Nagyenyed mesterembereirõl mondotta Kemény Dénes: „Ha tavasz nyílik, az ilyent nincs miért honn keresni: õ szõlõjében dolgozik [...] Elérkezik Gál napja, s a család nagy lagzival üli szüret ünnepét...”[35]

Az ipari népesség. Ismeretes, hogy a polgári társadalom születésének, kiformálódásának idején megnövekszik az ipari népesség. A két alaposztály, a tõkéseké és a munkásoké elsõsorban szükségszerûen ebbõl a kategóriából rekrutálódik. Méreteit tekintve a céhiparosok, manufaktúrában dolgozók, a kereskedõk rétege nem nagy, jóllehet a kézmûvességnek hagyományos és új gócai eléggé bõven vannak.

A korszak statisztikusai fõkormányszéki és más összeírások nyomán szólnak arról, hány kereskedés, mûhely, fabrika vagy kereskedõ, kézmûves van Erdélyben. „Hogy Erdélyben igen sok gyáros, kereskedõ és kézmíves nincs, azt igen könnyen megfoghatni – írja Kõváry. – Földmíves és baromtartó ország, magának is csak olyakat készít, mik a mindennapi szükségre elkerülhetetlenek.”[36] Õ különben az 1843-as esztendõrõl szólva 52 984 mesterembert említ (családtagjaikat, segédeiket nem számítva). J.Hintz (az eltartottakkal együtt) a következõ növekedési folyamatról tudósít:[37] l837 – 47 727, 1839 – 48 745, 1844 – 67 024.

Jóllehet – amint az 1. sz. táblázatban láttuk – az 1829-es kimutatás már  72 390 iparosról és kereskedõrõl is szól, Hintz a fejlõdést túl rohamosnak, valószínûtlennek tartja. Segítségünkre lehet valamennyire az a két hivatalos conscriptio,[38] amelyekben a mûhelyek, vállalkozások külön csoportosítva szerepelnek:

A gyári munkásság kialakulásának – ez az, ami bizonyosnak tekinthetõ – nincs széles kézmûvesipari s még kevésbé újszerû technikára alapozott bázísa. A tisztánlátás kedvéért az 1839-es és 1844-es adatsorok elsõ rovatának fabrikáit és manufaktúráit kell mindenekelõtt valóságos érték- és nagyságrendjük szerint minõsítenünk. Az 1839-beli  3771 céhen kívüli vállalkozás közül ugyanis majdnem 3000 a malom, és nagyon sok a hagyományos keretekbe be nem sorolható létesítmény, amely azonban alapvetõen nem különbözik a céhmûhelytõl. Hogyha a tabellán szereplõkbõl csak azokat választjuk ki, amelyek bérmunkásokat foglalkoztatnak s amelyeket nagyobb tõkével rendelkezõ polgári személyek birtokolnak és vezetnek, a hámorok, huták mellé igen kevés ipari manufaktúrát, gyárszerû mûhelyt társíthatunk. Gépi nagyipari jellegû gyár Erdélyben tehát alig van, gõzgép egyetlenegy mûködik Zalatnán, az is a bányaiparban.

A „munkás”, valamint az iparban munkálkodó földtelen paraszt, a céhbe bejutni nem tudó segéd, legény nem egykönnyen sorolható egyazon társadalmi kategóriába. Sok az idénymunkás, a napszámos, a házhoz kiadott, fõleg textilipari  munkát végzõ dolgozó. Idegenbõl is szegõdnek Erdélybe szakemberek, és többen pénzbérért szolgálnak. Jóllehet ez a társadalmi réteg még formálódóban van és nem széles körû, mégsem becsülhetõ le, hiszen növekvõ tendenciájú csoport, s egy új termelési viszonyrendszer meggyökeresítõje Erdélyben.

Nagyszeben és környéke manufaktúráiban például 539 munkást találunk, a liszt-kásaõrlõ, illetve fûrészmalmokban 295 embert. Brassó 25 manufaktúrájában és malmaiban ezer munkást dolgoztatnak. A legnagyobb (toháni) gyapjúmosó vállalkozás azonban idénymunkásként 1500–2000 embert alkalmaz. A külvárosi kerületekben (Bolgárszeg, Derestye, Tömös) az ipari, manufaktúrabeli alkalmaztatás több mint 3000 embernek ad kenyeret.[39] Nem véletlen hát, hogy Erdély hírlapirodalmában már cikkek elemzik a tõke és a munka (inkább külföldi példákon észlelt) ellentétét, a sztrájkot, s hangot kap a „proletariátus elemektõl” való félelem, a jelenlétük miatt érzett aggodalom.

A céhbeli iparosok,a kézmûvesek gócpontjai a városok, s ezek közül elsõsorban a királyföldiek. Itt – a korszak statisztikusai szerint – 10% körüli, másutt viszont csak 2–3%-os az iparosság részesedése a lakosság egészében. Ez a körülmény azonban nem jelenti azt, hogy e tájegységben mélyült el leginkább a polgári vagy még inkább a forradalmi áramlatok medre. Az erdélyi városfejlõdés lassú ütemének a lakosság megfelelõ foglalkozás-milyenségi foka felelt meg, a céhes mesteremberek, kiskereskedõk mellett a földmûvesek a legjelentõsebb elem.

Az iparûzõk gyakorisága mai napig vita tárgya. A provincia történetére vonatkozó utolsó nagy összefoglaló munka becslése szerint az erdélyi vármegyékben minden 37-ik, a Székelyföldön minden 30-ik, a Királyföldön minden 23-ik személy iparûzõ.[40] A kortárs Gyulay Lajos naplójában azt írja, hogy Erdélyben 1848 táján minden 24-ik lakos mesterember és minden 32-ik nemes.[41] A mesterembereknek csak helyi szerepük volt, az országos közéletben, politikában jelenlétük számukhoz képest alig észlelhetõ. Sõt a nemesi mentalitás – éppúgy, mint a kereskedõkrõl – lekicsinylõ képet alakított ki róluk. A felfogást Wesselényi nem véletlenül a „Balitéletek” egyike gyanánt tárta a közvélemény elé: „A polgárság más részit a nemesség büszkén vargának titulálja, megvetéssel néz ön tudatlanságából a munkás mester-emberre, ki bajjal s fáradsággal tanult kézi mívével szerzi érdemlett kenyerét s gyarapítja vagyonát” – írja.[42] A felfogás következményeként a nemes fiát nem adta mesterségre, s az inkább vállalt éhbérért bármely jelentéktelen aktatologató állást.    

A XVIII. század utolsó évtizedeiben különben már repedések, rések keletkeznek a céhrendszer oly szilárdnak tûnõ, az egyeduralmi helyzetet óvó várfalain. A válság egyik tüneteként tarthatjuk számon azt, hogy a társadalom szerkezetében sokasodó számú az olyan segéd, aki gyakran többedmagával egy-egy céhmester mûhelyében munkavállaló, miután önállóvá válásra, a kézmûvesek testületébe bevett vállalkozói státusra hiába vár. Válságjelenségekrõl tanúskodnak ezzel párhuzamosan a céhmesterek és öregmesterek, a köztük és a segédek, legények között szaporodó összecsapások, ellentétek.

Az avult kereteket lazító belsõ viszályokat fokozza a céhiparnak gyilkos versenyt támasztó fejlettebb külföldi, polgári jellegû árutermelés is. Igaz viszont, hogy miközben a céhes rendszer válsága már tudatosult problémája a korszaknak, mind több a kontár, s különösen a mezõvárosokban, falvakban sokasodnak a céhek vagy a kereteiken kívül dolgozó kézmûvesek, és bõvül maga a használati tárgyakat gyártó termelési hálózat. A vidéki paraszti fogyasztó és termelõ réteg megnövekedése kedvez a hagyományos céhpolgári státus sok helyütt való megõrzésének is, egyesek gazdag, hangadó polgárrá válásának. Nem sok azonban az újító, változtató szerepük, vagy úgy is mondhatnók: a konzerváló erõteljesebb. A felnövõ reformnemzedék azonban részben soraikból származik (Szász Károly, Kõváry László stb.).

A kereskedõk. Nyugati értelemben vett, középkori hagyományokra támaszkodó erõs kereskedõ testület alig van Erdélyben. Különben õk Erdély társadalmának legtõkeerõsebb elemei, akik mind a külsõ, mind a belsõ piac kihasználásában kedvezõ feltételekre találnak a feudális viszonyok között is.

Itt külön is szólanunk kell a már említett  „nemzetiségi csoportokról”, amelyek nem egyebek, mint a táblázatainkban jelentkezõ örmény, bolgár, görög, zsidó etnikai-társadalmi-foglalkozási tömörülések. Már az Approbaták kimondták, hogy a görögök, örmények, rácok, bolgárok, dalmaták és „egyéb nemzetek” tagjai részére a fejedelem és a rendek jóváhagyásával „az országban szabados járásoknak, kereskedéseknek megengedése” biztosíttatik.[43]

Közülük a szarvasmarha- és bõrkereskedelemben, illetve bõrfeldolgozásban jeleskedõ örmények voltak legszámosabbak és részesültek a legkedvezõbb elbírálásban, általában az adótabellákon is a csoporton belül õk szerepelnek az elsõ helyen. Mindenekelõtt két városuk: Szamosújvár és Erzsébetváros (illetve Ebesfalva) volt kedvezõ helyzetben, melyek 1791-ben „buzgó kérésükre” megkapták a szabad királyi városi rangot is.[44] De más vármegyei és székely városokba és falvakba is szétszóródtak. Jelentõs szerepre tettek szert Gyergyószentmiklóson, sõt Kolozsváron is.[45] Noha külön árnyalatot képviselõ katolikus vallásukat megõrizték, gazdasági-mûvelõdési közeledésük a politikai vezetõréteghez a magyar nyelv használatát terjesztette el közöttük,  fokozatos s szétszórtságuk következtében természetszerû beilleszkedésük is bekövetkezett.

Egészen más volt a bolgárok helyzete. Ez a kisszámú csoport  belterjes földmûveléssel, zöldségtermesztéssel foglalkozott, egy ideig – a feudalizmus utolsó szakaszában – önálló entitásként fizetett adót.

Egy másik munkánkban jelzett nemzetiségi-társadalmi közösség, a görög már az Approbatákban kereskedelmi tevékenységével kiemelkedõ csoportként fordul elõ. Az árucserében játszott szerepük miatt írja 1792-ben megjelent munkájában Michael Lamprecht: „A görögök és örmények olyanok az erdélyi államszervezetben, mint az érverés az emberi testben.” [46] Az adózásban hosszú ideig külön szereplõ görög csoport jóformán monopolhelyzetet vívott ki magának a gyapotkereskedelemben. Idõvel azonban fokozatosan elvesztette önállóságát és ortodox vallása miatt a románságba olvadt be.[47]

Eltérõ folyamat játszódott le az adózásban ugyancsak külön szereplõ zsidóságnál, mely Bethlen Gábor óta lépésrõl lépésre növekvõ súllyal nyomult be az erdélyi társadalomba (1791-ben 314, 1847-ben 1459 zsidót tartanak számon). Ismeretes, hogy a zsidósággal szembeni diszkrimináció akkoriban európai jelenség volt és a megkülönböztetés gazdasági-pénzügyi befolyásuk növekedésével, a modernizációval lassan, fokozatosan oldódott fel. Talán ez a hátrányos helyzet volt az oka, hogy az adótabellákon a zsidók utolsó helyen szerepelnek. Noha Nyugat-Európában, sõt a Habsburg Birodalomban már a bankéletben jelentõs szerephez jutnak, Erdélyben még nincs nagyobb súlyuk és fõleg kiskereskedõk, kocsmárosok, szatócsok, házaló kereskedõk. Gazdasági befolyásuk azonban egyre nõ és közvetítõ szerepük van az erdélyi gyapjú Nyugat felé küldésében, s mint iparosok is dolgoznak.[48]

A hagyományosan erdélyiek közül a szász kereskedõk – jóllehet visszaszorulóban vannak – szintén vagyonos réteget, csoportot alkotnak. A szász városi patriciátus tagjaiként, hivatalbeli szerepük folytán, uralmi helyzetbe kerültek a falvak lakóival szemben. A céhbeli vezetõ réteggel egybeszövõdötten a szászság  korporatív szabadságjogait élvezték és védelmezték, néha jobbágytartó városok uraiként is. A zártság, az elõjogok védelme azonban nem ösztönözte õket arra, hogy gyökeres változáson munkálkodjanak.

A kereskedõpolgárság sok helyütt azonban támogatója a mûvelõdési és egyéb mozgalmaknak, és a politikai harcoknak.  A kolozsvári Vikol, Tauffer és Szábel kereskedõcsaládok tagjai minden új vállalkozásról, mozgalomról szóló híradásban feltûnnek a kutató elõtt; itt egy más kalmár-réteg van kialakulóban. A brassói Gremiul Levantin,[49] a korábbi görög kereskedõtársaság tagjai például gazdagok és egyáltalán nem lebecsülendõ  a szerepük a román nemzeti mozgalmakban.

Érdekesen tükrözõdik helyzetük a nemesi gondolkodásban. Wesselényi például megrója rendjének tagjait, hogy feledik a „közép rend” mûveltségbeli gyarapodását, fontos társadalmi és gazdasági szerepét. Úgy véli, hogy a polgárság viszont „hajlandó gyûlölni az õt megvetõ nemes rendet”. Különállásukat, önérdeküket túlzó módon védelmezõnek tartja õket, olyan csoportnak, amely „csak önhasznát s elõmenetelét tartja szeme elõtt. Nem tekinti magát a nemzet részének, az országban létezõ külön felekezet.” Szerinte mind a magyar, mind a meghonosult polgárság  kevés buzgóságot mutat az egésznek, az ország érdekeinek oltalmazására.[50]

A tagozottság, a különválás letagadhatatlan. A nemzeti mozgalmakhoz kapcsoltságukról azonban már szólottunk, és hozzá kell fûznünk azt, hogy a reformkorban mind több olyan testület, egyesület, kaszinó, olvasókör alakul, több olyan mozgalom bontakozik ki, amelyekben a különbözõ osztálybelieket a haladó eszmék egybeforrasztó ereje hozza közelebb egymáshoz. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy az ipari, kereskedõ polgárság egységes erõvé tömörítõdött, éretté vált a nagy, a gyökeres átalakulás vezetõ szerepének átvételére.

Az értelmiségiek. Az értelmiségieknek a polgárságtól vagy más rétegektõl való különválasztását számbeli súlyuk nem indokolja. Szerepük azonban van annyira jelentõs, hogy az értelmiségi létre predesztinált foglalkozásokról is szót ejtsünk. Hiszen vitathatatlan, hogy az általános helyzethez, a viszonylagos erdélyi elmaradottsághoz képest az értelmiség mozgékonyabb, elõrelátóbb, befolyásosabb. Az összeírásokban  néha külön rovatot szentelnek a szellemi foglalkozásúaknak (gyakran egyházi személyeknek, papoknak nevezik õket, de rendszerint ide sorolják a fõiskolák teológiát végzett professzorait is), s ugyancsak külön szerepelnek a honoráciorok, tisztviselõk, hivatalnokok. Számuk 10–12 000-re becsülhetõ.

Ide számítandó mindenekelõtt a legszámosabb és legtekintélyesebb réteg, a papság (számuk 5000 körül mozgott), mellettük mintegy 2–3000 tanító mûködött  a városokban-falvakban, iskolákban-eklézsiákban. Hozzájuk tartozik  a fõiskolák és gimnáziumok professzori kara. Noha csak mintegy 170–180-ra teszik számukat, mivel sokan közülük nyugaton tanultak, a legmodernebb ismeretek-eszmék hordozói voltak s évente mintegy 3000 diákot oktattak – nagy volt nemcsak mûvelõdési hatásuk, hanem politikai-társadalmi befolyásuk, közvéleményformáló erejük. Jórészt kezük alól került ki a 700 gazdatiszt és 800 ügyvéd, valamint 90–100 orvos és 150–160 „sebész” (chirurgus).[51] Az értelmiség közé sorolhatjuk a különösen a marosvásárhelyi Királyi Tábla mellett szorgoskodó jogászjelölteket, a jurátusokat; ezek nem játszottak ugyan olyan nagy szerepet, mint a magyarországi országgyûlési ifjúság, de most készülõdtek arra a derekas feladatra, amely a forradalom idején rájuk várt. Mindenesetre az „eszmebarikádokon”, a szabadelvû eszmék terjesztésében, a nemzeti gondolat képviseletében és a rendiséget bomlasztó támadásokban, az olvasókörökben, majd a harctereken mindenütt a haladás élvonalában találni legjobbjaikat.[52] Részben belõlük kerül ki az a tisztviselõréteg, amelynek tagjai a gubernium, vármegyék és városok, bíróságok kiszolgálásában szorgoskodnak. A hivatalnokok száma meghaladja a 2000-et, de egyes források 3000–4500 tisztviselõrõl beszélnek. [53]

Volt még egy pénz- és gazdasági ügyekben jártas, 2–300 fõnyi, részben idegen szakember-gárda, amely a szebeni kincstartóság szolgálatában állott. Alája tartozott a bányatisztek-mérnökök többszáz fõnyi csoportja, akik az Erdélyi Érchegység és a sóvidékek létesítményeiben, tárnáiban és irodáiban tevékenykedtek. Egy részük az akkori magyar mérnökképzés úttörõ fellegvárában, a selmecbányai Bányászati Akadémián tanult  (az 1771–1848 között ott végzettek közül mintegy 300 volt az erdélyi diákok száma).[54]

Az erdélyi teológiai-jogászi-orvosi diplomaszerzést mind több paraszti, kis- és középnemes származású fiatal kísérli meg, és a szomszédos tartományok, országok fõiskoláin való tanulásra is mind többen vágyakoznak. Az 1830-as évektõl meg is izmosodik Erdély mûszaki-gazdasági értelmisége. Bányászat, erdészet, nagyüzemi mezõgazdaság, de még a manufaktúra is igényel magasabb képzettségû szakembereket.[55] E társadalmi csoport tehát növekedõ tendenciájú, változó minõségû és funkciója nyomán mind jelentõsebb hatású. Õk ugyanis a forradalmi átalakuláson munkálkodnak, a társadalom, a gazdaság keretében teremtenek új szerkezetváltoztató erõgócokat, de közvetlenül politikai síkon is harcolnak, küszködve az avíttal, a korhadt feudális világgal. Ez a réteg mit sem veszít a gúzsba kötõ, emelkedést gátló feudalizmus széthullásával, nyerni viszont igen sokat nyerhet. Az elõre tekintõ magyar, román és szász nemzeti mozgalmaknak azért õk a legradikálisabb elemei. Gondoljunk az 1834-es kolozsvári diákmozgalmakra, amelyek Jósikáné Csáky Rozáliát arra a gondolatra ösztökélték, hogy javasolja: jó volna széttelepíteni az iskolákat, és helyükbe kaszárnyákat állítani.

A késõbbiekben olyan fontos tényezõvé vált írótársadalom csak most van serdülõben. Ha szerepe nem is fogható a pesti márciusi ifjakéhoz, Pethe Ferenc és Méhes Sámuel publicisztikai úttörése folytatódik és  Jósika Miklósban, Kemény Zsigmondban és Kõváry Lászlóban modernebb szintre emelkedik. Éppúgy, mint a szász Johann Gött és Anton Kurz vagy a román Gheorghe Bariþiu tevékenységében.

A harcos városi-tõkés polgárság helyett a sajátos erdélyi viszonyok között az új rend zászlóvivõjeként a polgári szerepet játszó nemesség és értelmiség jelentkezett. Beleértõdik ebbe a nagybirtokosság szellemi elitje is, amely angol társaihoz hasonlóan – mutatis mutandis – a válságból való kiutat keresve az átalakulás, a modernizáció felé hajlott. A fejlõdés követelményei tehát áttörték a társadalmi kategóriák korlátait. Ha voltak is köztük különbségek, származástól és vagyoni helyzettõl függetlenül a közös célért egy táborba tömörültek az új rend harcosai. A reformkor erdélyi nemzedékébe tartoztak olyan értelmiségiek, mint a szabadparaszti sorból kiemelkedett, demokrata gondolkodó Bölöni Farkas Sándor s  névrokona, Alsó-Fehér vármegye unióra szólító körlevelének fogalmazója, a kisbirtokos nemes származású hivatalnok Gyulafehérvári Farkas Sándor éppúgy, mint a vizaknai polgárgyerek Szász Károly, a késõbbi nagy hatású enyedi professzor. A politikai vezetésben azonban sokkal inkább a fõrendbõl érkezett, sokban polgári ideológussá vált Wesselényi Miklós és Bethlen János, a leszegényedett fõúri származású Kemény Zsigmond és Kemény Dénes a kiemelkedõ személyiségek. A szász liberálisok, az erdélyi Vormärz nemzedékének tagjai közül a Pestalozzi-tanítvány Stephan Ludwig Roth és a publicista Johann Gött a „közép rend”-bõl érkeztek a politikai küzdõtérre, míg a román nemzeti mozgalom vezetõi közül Gheorghe Bariþiu jobbágyszármazású volt. 1848-ban együtt küzdöttek a polgári célokért, hogy aztán tragikus módon a „nemzetiek” eszméi uralkodjanak el és vezessenek konfliktusokhoz.

A bányászok

A bányászok Erdély társadalmának összetettségét a maguk sokféleségével növelik. Tabelláinkon 1831-ben és 1847-ben a következõ kategóriáik szerepelnek:

A nemes- és színesfémekben gazdag, de vasércteleppel és sóaknákkal is rendelkezõ Erdélynek természetesen csak egyes vidékein laknak. A közigazgatási egységek szerinti rangsorból említjük az élenjárókat:

Találunk még bányászfamíliákat Küküllõ, Torda, Kolozs, Belsõ-Szolnok megyékben, Kõvár-vidéken, valamint Udvarhely-, Aranyos-, Medgyes-, Szászvárosszékekben és Beszterce vidékén. Van olyan oppidum, mint például Abrudbánya, ahol az adózó lakosság döntõ többségét alkotják (90,71 %). Zarándról olvashatjuk, hogy 1839-ben a megyében „a lakosság fõ foglalatossága [...] a bányászság, s az e körül teendõ munka; példának okáért favágás és szénégetés”. [56]

A bányászat összbirodalmi fontosságának növekedése, az ipar lassú, de kétségtelen fejlõdése, a fogyasztópiac tágulása a bányászok százalékarányának emelkedését eredményezte:

Az e réteghez sorolhatók számának meghatározása nem könnyû feladat. Segítségünkre van azonban Szentkirályi Zsigmond, aki 1835–1836-ra a bányászat körébe tartozókról a következõ kimutatást állította össze:[57]

Hozzájuk számítja a nõket, gyermekeket, cselédeket (hármas szorzószámmal), azokat, akik a bányásznépnek nyújtott szolgáltatásokból élnek, s így jut el a bányászatból élõ népesség 60 025-ös végösszegéhez. D. Prodan 1842-re a közvetlenül bányában dolgozókat 10 410 fõre becsüli.[58] Szentkirályi módjára õ ugyancsak felszámítja a családtagokat, azokat, akik nincsenek fölvéve az adólajstromokba, akiknek életvitelét a bánya határozza meg, közvetve abból élnek, s így 92 537 olyan embert talál, akiknek ez az iparág nyújt megélhetési lehetõséget. Mind a kortárs Szentkirályi adata, mind a késõbbi kutató Prodan  becslése nagyon közel jár az 1847. évi adótabella alapján a bányászok számát illetõ, általunk adott számhoz.

Maguk a szorosabban vett bányamûvelõk is eléggé változatos népelemekbõl összetevõdõek. Erdélyben sok még a parasztbányász, az urburás, az olyan, aki tulajdonos és munkás is egy személyben; miközben egy részük mezõgazda és állattartó, de más munkát is vállaló. Sokan például az érckitermelõknek szükséges fuvarosmunkából, szénégetésbõl élnek. Vannak „õsbányász” nemzetségek és szakképesített bérmunkások, vájárok, aknászok, bányafelügyelõk és így tovább. A földesúri bányáknál és kohóknál a jobbágyi, féljobbágyi munkaszolgáltatást is igénybe veszik, miközben a gépi nagyipar küszöbéig eljutó üzemekben sokan már a tipikus beruházási-termelési viszonyban élnek. Számuk sem lebecsülendõ, hiszen fõleg a kincstári uradalmak és bányásztársaságok sok száz munkást foglalkoztatnak.

Életformájuk is átlagosan magasabb szintû. Szentkirályi Zsigmond írja, hogy „bányász vidékeinken a nép, mind fi-, mind nõ-nem bizonyos pallérozottsági elsõbbséggel bír az ország más vidékeihez képest [...] A topánfalvi s zalatnai köznép életrevalósága; a nagyági bányászi nép kitûnõ rendszeretete s moralitása; a Zalatnán, Boiczán s Csertésen telepedett bányász gazdák, mondhatni bányász polgárok házi kényelmei s társalkodási módja; a verespataki nép ügyessége, csinossága [...] megannyi eleven példái állításomnak.”[59] A bányában azonban gépesítés nincs, a munka sanyarú feltételek között folyik, igen súlyos egészségi bántalmakat okoz, s az elégületlenség sokszor robban ki bányászmozgalmakban.[60]

Nem csupán a szintesebb életvitelnek példáit sugározzák tehát a bányászok lakhelyei, a kohómûvek telepei, hanem a társadalmi harcokét is. Az igen rossz, mostoha munkafeltételek, az új bérezési formákkal való ravasz manõverezések, az uradalmi tisztek visszaélései a fiskus bányabirtokainak mikrokozmoszát a forrongás állandósult gócpontjaivá teszik. Az Erdélyi Érchegységben, különösképpen pedig a vajdahunyadi, zalatnai kincstári üzemekben ugyanis olyan bérviszályok dúlnak, amelyekben a kohómunkások, bányász-parasztok már a munkamegtagadás fegyverét is bevetik. A megtorlások ellenére újra és újra felizzó elégületlenség legismertebb példája a Varga Katalin vezette, évekig tartó érchegységi mozgalom.[61]

Szabadparasztok

A szabadparasztokrendjérõl hosszú idõn át úgy vélték, hogy az eljelentéktelenedett, sok helyütt pedig átáramlott a jobbágyság-zsellérség tengerébe. Szeretnõk elöljáróban hangsúlyozni, hogy a feudális társadalmi szerkezet nem zárja ki e paraszti csoport létét. Nagyságrendje pedig befolyásolja egy-egy ország milyenségét s tükrözi történetét, életsorsát.

Az 1847-es adólajstrom szerint Erdélyben csaknem százezer család, a népességnek mintegy 30 százaléka tartozott ehhez a kategóriához. (Ezenkívül van a határõrségben szolgáló paraszti réteg is, de erre még visszatérünk.) Az adózó polgári (provincialista) lakosság összeírásainak jelzéseit követve, azt is hangsúlyoznunk kell, hogy számuk még csak fogyó irányzatot sem mutat. Sõt hosszabb távon a családok számát illetõleg figyelemre méltó emelkedés észlelhetõ:

15.táblázat

Az egyes rovatbeli és az idõrendi sorban lévõ nagyobb eltérések magyarázata egyszerû, hiszen a különbözõ szabadparaszti csoportok között nem volt olyan szilárd válaszfal, hogy ne lehetett volna például a primipilust a libertinusok közé számítani, vagy – mint 1847-ben – csak õket emelni ki, és az összes többit egy szabados kategóriába tömöríteni. Az azonban, hogy ebben a birtokos nemest nem szolgáló népességben majd egyenlõ mértékben megtaláljuk mindhárom számottevõbb erdélyi nemzetiséget – románt, magyart és németet –, ismét olyan jelenség, amely ellene mond a korábbi tudatos vagy a tények nemismerésébõl eredõ egyszerûsítésnek.

Erdély parasztnépének jelentõs részét a Habsburg-kormányzat határvédelmi feladatkörrel bízta meg. Az igazgatási egységek, a táji, népi közösségek sajátosságainak körvonalazásával foglalkozva, az elõzõek során már szólottunk arról, hogy a Székelyföld, a Királyföld és a vármegyék (Lakság) különbözõ arányban ugyan, de hozzájárultak a katonarendi népesség kialakulásához.

A határõrség körébe tartozó népesség 1830 és 1844 között a Tafeln adatai szerint 164 252-rõl 186 060-ra növekedett. (Nagyon közeli, itt-ott valamivel magasabb határõr létszámról beszélnek a korszak idézett statisztikusai is.) Más források szerint a határõrség katonai egységként így oszlott meg[62]:

16. táblázat

Megkíséreltük közigazgatási egységenkénti megoszlásban felmérni az 1844-beli határõrkatonák és az 1847-beli adózó szabad rendû polgári lakosság, a provincialisták létszámát és százalékos részesedését egy-egy megye, szék, vidék népességében (17., 18. és 19. táblázatok):

17. táblázat

18. táblázat

19. táblázat

A szabadparasztoknak, libertinusoknak jelentõs az arányszáma (62,90) az említett „taxalista” városokban is. Itt azonban  határõrök éppen úgy nincsenek, mint a Partiumban (ahol csak 3,28 % a részesedésük). Ebben a történeti tájegységben csupán Kõvár-vidéken van említésre méltó szabadparaszti népesség (7,16 %).

Egészében véve azonban az Erdélyben élõ embereknek jelentõs hányada minõsül szabadnak. Szemléltetésként hadd folyamodjunk ismét a megoszlást tükrözõ, 1844–1847-bõl való arányszámokhoz:

Szabadparasztok Erdély adózó népességében	29,19 %
Szabadparasztok Erdély paraszti népességében	31,56 %
Szabadparaszt és határõr a lakosság egészében	36,49 %
Szabadparaszt és határõr a parasztság egészében	41,57 %

Még ha számolunk is forrásaink hajdani összeállítóinak hibázásaival, olyan nagy mértékû az nem lehet, hogy ne merészelnõk megfogalmazni következtetésünket, nevezetesen: Erdély paraszti népének – szerényen véve – több mint egyharmada, valójában 2/5-e szabadrendû volt.

A valóságban tehát Erdélyben sok helyütt, sokan élték úgy történeti életsorsukat, hogy jussoltak és megvédelmeztek olyan kollektív rendi kiváltságokat, amelyek megóvták õket a földesúri igától (de nem az elnyomás bizonyos formáitól). Az 1848 elõtti társadalomelemzõ írásokban gyakran esik szó róluk s van olyan szerzõ, aki a szabad kategóriába az egytelkes nemesi, városi polgári, határõrkatonai jogokkal élõket, valamint a bolgár, görög, örmény, bányász, tutajos szabadságot birtoklókat együtt állítja szembe egyfelõl a birtokos nemesség vékony rétegével, másfelõl pedig a jobbágy-zsellér népesség döntõ többségével.[63]

A táji-igazgatási nagyobb tömbök sajátos arculatának vázlatán munkálva már szólottunk arról, hogy milyen nagy eltérések mutatkoznak a társadalmi szerkezetben. A szász székekben, a Királyföldön döntõ túlsúlyban van a szabadparaszti népelem. Mindenekelõtt a szász földmûvesek (és városi polgárok), akikben volt erõ ahhoz, hogy nemességük kialakulását csírájában elfojtsák. Itt azonban a gazdag városok, hivatalnokok, nagyobb birtokosok tudtak föléje rétegzõdni a köznépbelieknek. Eszközeik egyike a közföldek fölötti rendelkezés joga volt. Jobbágyfalvakat uraltak nemcsak a városok, az arisztokraták, hanem a Hétbírák, a Szász Egyetem (Universitas) is. Majd háromnegyedszáz község szolgált, s ha nem is robotolt, fizette a megváltást nekik. A királyföldi román szabadok helyzetét megkönnyítette ugyan a II. József korabeli rendelkezés, mely szerint polgárjogaik elismerése révén a közföldekhez jogot formálhatnak, az egyenlõ helyzetért, az egyházi tized sokasodó terhe ellen, a földhözjutásért azonban továbbra is küzdeniük kellett. Sok volt közöttük az árendás, kis földû, sõt zselléri, szolgai sorba jutó is. Igaz, hogy a jómódú román falu vagy szabad román réteg nem lebecsülendõ eleme a királyföldi társadalomnak.[64]

Mind a pallérozottság, mind a mezõgazdasági kultúra szintesebb volta, valamint a hagyományos formák továbbélése együttesen jellemezték Erdélynek ezeket a változást ugyan igénylõ, de alapjában konzervatív és forradalmat nem váró részeit.

A társadalomvizsgálók úttörõi, a honismertetõ leírások szerzõi elismeréssel szólnak a székelyföldi szabadparaszti (vagy jobbágyokkal vegyesen lakott) falvak népének szorgalmáról, igényesebb voltáról. A hajdani primipilus és pixidarius címek örökösei azonban a székgyûléseken már falvanként képviseltetik magukat. A tisztségviselõk közül rangosabbak a „nemes uraimék” közül valók. Ellentét a feudalizálódott birtokos fõurak, középnemesek és a „szabad rend” között bõven terem. A Háromszék, Csík-Gyergyó-Kászonszék, Bardóc fiúszék falvaiban határõrségbe sorozottak ott tudhatják maguk mögött a Generalcommandót, az õket igazgató katonai vezetõséget. A székely társadalom tagozottságát még az is növelte, hogy míg egyes szabad vagy határõrkatona módosabbá válva egy-két jobbágytelket is szerzett, mások elszegényedtek, fiaikat szolgának adták, néha még jobbágygazdához is elszegõdtették. Annak ellenére, hogy a katonáskodás létalapját szigorú kötöttségekkel, rendelkezésekkel oltalmazták, a határõrök 1830. évi számbavételekor 19 035 katonarendi családból 1251 volt birtoktalan.

A székely közösség és a katonai vezetés gondoskodott az alsófokú iskoláztatás lehetõségérõl, s a fölvilágosodott abszolutizmus sok eszméje munkált a „jobbításra” törekedõ tisztekben, értelmiségiekben. A vármegyei részekbeli falvakban, ott, ahol az emberek, fõleg a román parasztok jobbágyi, árendási, taxafizetõi sorból emelkedtek fel a határõrség magasabb társadalmi szintjére, hosszú távon még „polgárosító”  hatást is gyakorolt ez az intézmény a lakosságra. A régi szabadoknak, így a székelyeknek azonban a vállalt adózás mellett kellett a gyakorlatok, a különbözõ katonai szolgálatok és a háborús véráldozatok terhét hordozniuk. A tiszti önkényt, a megalázó büntetéseket is nehezen viselték. Nem csodálható, hogy a „törvénytelennek” ítélt rendszer megszüntetését gyakran követelték s mozgalmak is robbantak ki, amelyeket súlyos megtorlások követtek.[65]

Az életformaváltozás a rendi válaszfalak módosulásával járt, elmélyített szakadékokat csoportok, rétegek között, még bonyolultabbá, szövevényesebbé téve az addigi ellentéteket és küzdelmeket.

Nem célunk a reformkori erdélyi társadalom viszonyrendszere teljességének az elemzése. A számokba rögzõdött struktúra helyes értelmezése azonban megkívánja az egyes rendek, rétegek, csoportok közötti kapcsolatoknak, másrészt azok belsõ rétegzettségének, a finoman vagy keményebb vonásokkal megrajzolható differenciáltság analízisét.

A szabadok célja, érdeke azonos, értékrendjük hasonlatos, alkalmanként itt-ott közösségtudatuk is erõs és együttes fellépésre, küzdelemre sarkallja õket. Van olyan tájegység, faluközösség, ahol például a szabad székelyek védelmezik communitásbeli, székbeli jussaikat, hosszantartó, százados harcokban megõrzött „privilégiumaikat”. Az ellenük forduló társadalmi erõ lehet az államszervezet, gyakran a közföldfoglaló, az allodizáló, arondírozó vagy éppen jobbágyait a rovásukra támogató birtokos nemes, „possessor”. Jellemzõ sorokat Újfalvy Sándor is papírra vet. Emlékirataiban mondja, hogy a székelység „egyosztályos, egységes népbõl” három részre: nemesség(primorok), határõrkatonák (gyalogok és huszárok vagyis pixidariusok és primipilusok), valamint jobbágyok rendjére hullott szét. Õt idézzük: „E három osztály apáról-fiúra szállítá az egymás iránti gyûlöletet. Nem csoda! mert ily vérárulás testvér testvér ellen még soha el nem követtetett. A primorok már most valódi zsarnok gõggel tekintenek a rabigába görbesztett katonaságra, melyet azonfelül még vagyonából is kifosztani törekedtek. E végre szövetkeztek jobbágyaikkal [...] Csuda-e hát, hogy ezen osztály a primorokra, õsei szabadsága s drága vérével szerzett vagyona megrablójára és folytonos üldözõjére gyûlölettel, sõt véres bosszúval tekintett?”[66]

Ahol a szabadparasztságot nem forrasztotta össze a „Gränz-Militz” szabályozó keretének vasfegyelme, ott sem maradt el a belsõ kohézió megépülése. Az antifeudális küzdelemben gyakran õk a szervezõk, harcosok s nemegyszer a vesztesek is.

A jobbágy és zsellér ugyanakkor rangban, megbecsültségben az egész szabad-kisnemes csoport számára csupán „paraszt” volt, akinek kevesebb juss, kisebb rész jutott a közföldekbõl, falusbírónak sok helyütt nem közülük valót választottak, a templomban hátrébb volt a helyük és így tovább.

A „libertinus” köztes helyzetét, állapotát színezte az is, hogy rá-rászorult a Gubernium, a Generalcommando, Bécs támogatására, de státusát, szabadságát is velük szemben kellett elsõsorban megvédelmeznie. Volt bõven tehát oka arra, hogy szembeforduljon a Habsburg-abszolutizmussal.

Jobbágyok, zsellérek

A feudális függõségben élõ parasztok, jobbágyok és zsellérek Erdély népességének vitathatatlan többségét alkották. A „nemtelenek”, az „alávetettek” „sokaságát” szeretnõk mindenekelõtt tanúsítani, az adófizetõ családok tabelláit használva fel százalékszámaink forrásaként.

20. táblázat

Az adólajstromok parasztnépéhez hozzáadva a határõrkatona lakosságot, e kategóriának egészén belül is szemlélhetjük a jobbágy-zsellér rendbéliek még nagyobb arányszámát. Az 1844–1847-beli összesített lélekszám szerinti százalékuk ugyanis 58,43, családok szerint (más szorzószámmal) számítva pedig a parasztság 60,39 százaléka alkotja az úrbéresek, a szolgáló emberek osztályát.

Így együttvéve is a legszámosabban az erdélyi vármegyékben és a Partiumban vannak. A vármegyei 83–84 és a partiumbeli 76–78 százalék jelzi, hogy Erdély nagyobbik részében õk vannak a legtöbben. (A székely székekben, ha a határõrséget is számításba vesszük, már kisebb az arányszámuk. A lélekszám szerinti megoszlás 1844–1847-ben ez volna: függõ helyzetû 38,29 %, szabad 52,18 %; családok szerinti: függõ helyzetû 42,88%, szabad 46,45%).

Meggondolkoztató adatokhoz jutunk azonban akkor, ha az adótabellák jobbágy-zsellér családjait az 1848-ban felszabadult (úrbéri állományok, jobbágytelkek) családok számával hasonlítjuk össze. Vegyük szemügyre elõször az adózó családok számát:

Az 1848-ban fölszabadított jobbágytelkek száma pedig Egyed Ákos számításai szerint: 164 184. Azok, akik más kimutatásokat, de fõleg J.A. Grimm adatait vették alapul, 173 781 és 179 781 (a kárpótlási alaphoz tartozó) úrbéri telekkel számoltak. Helyesnek véljük tehát Egyed megállapítását: „170 000 körül volt az úrbéresként felszabadult családok száma.”[67]

Jóllehet a két oly különbözõ forrásfajtából kiszûrt szám nagyjából fedi egymást, a szigorúbb összehasonlítás további kérdéseket is fölvet. Mindenekelõtt azt, hogy a zsellérként lajstromozottak között eléggé sokan lehettek olyanok, akiket 1848-ban jobbágyi telken szolgáló embernek minõsítettek. Az adózó és felszabadult jobbágycsaládok közötti néhány tízezres eltérés azt a feltételezést is indokolja, hogy jelentõs lehetett (a földesurak segítségével) az adófizetés alól mentesített vagy az összeírók elõl eltitkolt jobbágyfamíliák száma. (Természetesen arra is gondolnunk kell, hogy az ilyen fogalmak, mint jobbágycsalád, telek, úrbéri állomány, nem mindenkor s nem minden összeíráskor jelentették ugyanazt.)

Az azonban mindenképpen igaznak látszik, hogy a márciusi napok felé közelítõ erdélyi társadalomnak jóval több mint fele részét õk alkották: az az egymilliónyinál több férfi, nõ és gyermek, akik együttesen a feudalizmus legszámottevõbb termelõ osztálya voltak.

A jobbágyok és zsellérek politikai helyzete alapvonásaiban eléggé egyezõ. Politikai jogaik nincsenek, az ország, a vármegye, a szék vezetésétõl elzártak. A földet – a kor legfontosabb termelõeszközét – nem birtokolhatják, csupán földesuraiknak nyújtott szolgáltatások fejében használják.

Ismeretes az is, hogy Erdélyben ezek a szolgáltatások igen-igen sokszínûek, s a robotnapok száma nagy. A változatosság ezen a területen is nagyon jelentõs, hiszen a taxafizetõként, a munkajáradékkal, fuvarral, mesterséggel, dáciával szolgálók, adót fizetõk, közmunkákat végzõk különbözõ, sajátos összetételben viselik nehéz sorsuk terheit. Tegyük még hozzá, a velük való bánásmód sem azonos, csupán a több-kevesebb önkényesség, az elnyomás lehetõsége adott uraik részére. A mezõgazdaság színvonalának elmaradottsága maga is oka a létbizonytalanságnak: „egy terméketlen esztendõ, szárazság vagy esõzés elegendõ – írja Hodor –, hogy a köznép minden élelem tárából kifogyva, vándorlással keresse száraz kenyerét”.[68]

A piac mérsékelt ütemû, de kétségtelen bõvülése, a különbözõ konjunktúrák, a lassú felhalmozódás Erdélyben is kiformálja a módos paraszti réteget. A differenciálódás elmélyülõ folyamata pedig növeli a már csak munkaerejét felkínáló szegénységet. Az említett, 1848-as állapotokat rögzítõ úrbéri kárpótlási összeírás közli a jobbágytelkek területét. Ebbõl kiszámítható, hogy itt az egy családra jutó átlagos telek 9,05 kataszteri hold. Ez azonban tájegységenként is változó. A vármegyei részeken meghaladja a 10 holdat, miként a Székelyföldön is. A kincstári jobbágyok földje általában még a három holdat sem éri el. Egyes földesurak jobbágyai pedig 20, sõt 40 holdnál több földet használnak.[69]

A jobbágynak tulajdonjoga nem volt, de használati szokásjoga ránõtt, rátapadt az általa sokszor évszázadokon át használt telek földjére és ez növelte – mindenek ellenére – emberi öntudatát.[70]

Erdélyben az állatokkal, gabonával, gyümölccsel, borral, faáruval, kézmûipari termékekkel kereskedõ jobbágyok soraiból igen gazdag parasztok emelkednek ki. A kalotaszegi Bánffy-havasok fakitermelõ és tutajozó közemberei közül sokan fûrészmalmok birtoklói, mások pedig erdõmunkássá, bérért dolgozó tutajossá teszik falusfeleiket és például a székelyói 18 módos gazda 1847-ben csak a Nagyváradra úsztatott faáru taxája fejében a Bánffy famíliának több mint 2500 forintot fizet.

A „berszányok”, az Erdély, Havasalföld és Moldva legelõin állataikkal vándorlók, a fõleg juhászattal foglalkozók némelyikének vagyonosságáról legendák születtek. Gh. Bariþiu tudósít, hogy a Brassó környéki juhosgazdák 1848 elõtt pörük sikeréért tízezer forinton felül költöttek és 200 juhot adományoztak egy bécsi tanácsosnak. Hétfalu környékén pedig 10–20 000 juhot tartó gazdáról is említést tesznek.[71]

Az úrbéresekrõl még el kell mondanunk, hogy a többséget kitevõ román paraszt mellett magyar és szász ugyancsak bõven akadt soraikban. Doboka megyérõl írják: „E megyét nemtelen magyarok, oláhok, szászok, örmények, zsidók és cigányok lakván”, és sorra jellemzik is õket.[72] Gh. Bariþiu fogalmazta meg ezeket a sorokat: „maga a magyar nép döntõ többségben nem tartozott a nemesi osztályhoz 1848-ig, nem rendelkezett kiváltságokkal, robotolt, jobbágyi szolgálatot tett, éppen úgy, mint a román, szerb, rutén stb. nép zöme.”[73] A szászságról tartotta magát az a vélekedés, hogy az erdélyi soknemzetiségû jobbágy-zsellér osztályt nem gyarapították. Szólottunk mi is arról, hogy õk a Királyföldön elkerülték az úrbériség  klasszikus modelljének a kiformálódását, bár a román és magyar jobbágyfalvakat Brassó és Szeben polgárai is uralták. Nem feledkezhetünk azonban meg arról, hogy a vármegyei részeken 40 000 szász jobbágyrendû élt úgy, miként román és magyar sorstársai.[74]

Erdélyben, ahol úrbérrendezés sohasem volt, ahol tehát a teleknagyság meghatározatlan, ahol a szabad költözködés a parasztság közkincsévé vált, nem könnyû meghúzni a határvonalat a jobbágyi és zselléri állapot között. A zsellérek  (inquilini) leggyakrabban emlegetett gazdasági ismérve az, hogy nincs belsõ telkük után járó külsõségük, földjük.  Ez azonban nem mindig eligazító, megkülönböztetõ jegy, mert a XVIII. században ismeretes a telkes zsellérek kategóriája, azoké, akik írásbeli vagy szóbeli megegyezés alapján a földesúri magángazdaság területébõl, az allódiumból kaptak parcellát, vagy zsellérként puszta telekre telepítették õket. Szolgáltak is az uraknak, éppen úgy, miként „õsjobbágy” társaik. (A megegyezés formája alapján szerzõdéses, kontraktualista jobbágyoknak is nevezték õket.)

A régi törvényes rendelkezések szerint a zsellérekre kevesebb munkajáradékot róttak ki, ez sem volt azonban általános, mivel egyesek árendásként, taxafizetõként nem is robotoltak.

Udvartelki, appertinentiás zsellérekrõl, kurialistákról is gyakran szólnak a fõkormányszéki rendelkezésekben. Természetesen az adófizetés ügyében szorgoskodva, hiszen e réteg fejadót fizetett. Hogy kurialista voltuk jussán ne csökkentsék az adóalapot, meghatározták, hogy kik tekinthetõk e kategóriába sorolhatónak. A rendeletek szerint azok, akik csak fejadót fizettek, a birtokos nemes udvarházának körzetében laktak, ruhanemût és élelmet tõle kaptak, de a falu szeriben, határában semmiféle (adó alá esõ) parcellát nem birtokoltak – csupán az allódiumból kiszakított szántó-, kaszálódarabkán gazdálkodtak. Õket igazán keskeny határsáv választotta el a közvetlenül úri szolgálatban állóktól, azoktól, akik cselédkedtek, béreskedtek. Addig lakatlan birtokrészeken, puszta helyeken (praediumokban) szintén megtelepítettek kisebb-nagyobb pénzjáradékot fizetõ embereket, praedialista, taxalista zselléreket. A létbizonytalanság legalsó fokán a házatlan zsellérek (subinquilini) helyezkedtek el; azok, akik más házában kaptak szállást, s a székelységben „más háta megett lakónak” neveztettek. Nemegyszer az utóbbiakat is a kurialisták közé sorolták.

A zselléreket és jobbágyokat nem lehet tehát könnyen különválasztani, de a kurialisták és telkes zsellérek megkülönböztetése ugyancsak gondot okoz. Az adóügyi összeírásokban az elõbbiek hol az egyik, hol a másik úrbéres kategóriát kerekítik vagy csonkítják. Az 1847-es évben, amikor a kurialistákat külön rovatban tüntetik fel, valamennyire mégis számszerû alapot nyújtanak az összeírók ahhoz, hogy arányukra következtethessünk. A zsellér kategóriába 42 327 családot, a kurialistába pedig 21 625-öt soroltak. Eszerint minden két zsellérre egy majorsági státusú jutott, vagy másként számolva, három zsellér közül egy kurialista volt, ami eléggé jelentõs nagyságú réteget sejtet.

Felmerül a kérdés, hogy vajon ennek a rétegnek a növekedése az új polgári jellegû termelési viszonyok kibontakozásának jele-e, mutatója-e annak, hogy tágul a bérmunkást kínáló társadalmi kör, növekszik a pauperizálódás, a birtoktalanná válás. Nem kétséges, hogy a jövendõbeli gyáripari munkásságnak, az agrárproletariátusnak egyik forráshelyét itt kereshetjük. Azt azonban nehéz volna bizonyítanunk, hogy a zselléresedés gyors és nagyméretû folyamata szolgáltatná a proletarizálódás magyarázatát. Azt láttuk, hogy a szabadparasztok száma nem fogy, hanem növekszik. A jobbágyság és zsellérség egymáshoz való viszonyítása pedig nem jelez lényeges módosulást; íme az arány százalékban:

1831-hez mérve csupán az 1847-beli emelkedés figyelemre méltóbb. Ekkor azonban a kurialista zselléreket külön, gondosabban vették számba. Ez a réteg természetesen nõ mind az elszegényedés miatt, mind azért, mert egyes jobbágyok is könnyebben hordozhatónak ítélik a zselléri igát. (Az Erdélyi Híradóban 1842-ben például elmondják, hogy a jobbágy sokszor örömmel cseréli fel a tág úrbéri állományát kuriális földön kis töredékért, lévén az „úri cseléd” mentes a közmunkáktól, a terhek sokaságától.[75] A földesuraknál pedig mind telekre ültetésre, mind a zselléresítésre találunk készséget jelzõ példát.)

A kurialistává tétel egyik legjelentõsebb serkentõje nem is annyira a paraszti földek elrablásának, az allódium növelésének vágya volt, hanem a liberálisok szerint az úrbérrendezéstõl s még inkább az örökváltságtól való félelem. Sokan amiatt igyekeztek majorságivá változtatni jobbágytelküket, hogy e jogi allodizáció révén késõbb maguknak követelhessék e telkeket, parcellákat mint földesúri magánbirtokot. Ne feledjük, ekkor vált erõteljesebbé a „székely örökségen” lakó úrbéresek jogi helyzete fölötti vita is. Mind több birtokos csapott fel a székelység egészét nemesnek mondó tézisek védelmezõjévé, csakhogy allodiális jellegûvé nyilváníthassa azokat a földeket, telkeket, amelyeken valójában jobbágyi sorban éltek hajdan szabad székelyek is.

Csábító volna sorra venni a táji-igazgatási egységeket és megvizsgálni bennük a zsellérek helyzetét. A székely székek – mivel az úrbéri állományból 1848–1849-ben itt zárták ki a parasztok nagy részét – emiatt külön vizsgálódást érdemelnének. Jó összevetési lehetõséget kínálna például az északi Partium is, amelynek 1819–1820-as adatai feldolgozottak.[76] Ez alkalommal azonban meg kell elégednünk azzal, hogy elmondjuk, itt nem csupán a mûvelhetõ föld hiánya okozott zsellérszám-növekedést. Kraszna, Közép-Szolnok megyében és Kõvár-vidéken például 1820-ban 10–20 % volt a puszta telkek aránya. Az 1831-es adóügyi följegyzések tanúsága szerint azonban még egy évtized alatt sem ülték meg ezeket földre éhes, telkes jobbággyá válni akaró parasztok.

A napszámosok, udvari béresek, szolgák  rétegét különben Gh. Bariþiu így jellemzi: „Ezek valóban rendkívül elesett emberek, akik minden szánakozást megérdemelnek.”[77] Az „udvari lényalóknak” természetesen van libériájuk, egyesek más, kedvezõbb feltételek közt élnek, de e csoporttól eltekintve valóban számolnunk kell a legmostohább sorsot hordozó szegénységnek százalékokban nehezen kifejezhetõ, de sajnálatos módon eléggé nagy csoportjával. A jobbágyság, a zsellérség, az udvari cselédség, a napszámból élõk, valójában a nemtelenek, az úrbéresek osztálya  egészében tele volt sérelmekkel, elégedetlenséggel, forrongó indulatokkal. Várta, remélte jobb sorsát, kedvezõ változásokban bizakodott, de még nem lehetett, nem volt tudatában annak, hogy milyen közel van a feudális, a földesúri világ összeomlása.

A régi hagyományos világ, a birtokos és jobbágy közötti jóviszony, patriarchalis kapcsolat –mikor a földesúr jószerivel úrbérese atyja és védelmezõje is –  tünedezõben volt, az új idõk szele más irányzatoknak kedvezett, felkorbácsolta az évszázadok óta jobbára csendes vizeket és ridegebb  feltételrendszert teremtett. A rendi társadalom válságát jelezték és egyre inkább elmélyítették a robot körüli viták, közös erdõkért, legelõkért vívott harcok, az 1831-es koleralázadás idején elharapódzó felkelések, helyi megmozdulások. A legfõbb, legsúlyosabb ellentétek éppen a függõségben élõ parasztokat és a földesurakat állították szembe egymással. Wesselényi Miklós ilyen vélekedést is megfogalmaz: „A parasztság többnyire csak kínzójának nézi földesurát, nem hiszen neki, nincs hozzá bizodalma; – legjobb szándékai alatt is cselt, ellene intézett törekedést lát; – tanácsát nem követi, intését nem fogadja, mert attól jön, ki iránt egy tartózkodó visszás érzést õseitõl kapott örökségül.”[78] A gyûlölséget érezve, tudva, számolva vele, õ és szabadelvû társai hiába javallták a közeledést, az érdekegyesítés útján kiharcolt szövetséget mind a társadalmi válság, mind az idegen elnyomás, függés ellen. A szövevényes, súlyos problémák megoldását a forradalom napjai hozták meg. Azok, amelyek birtokjogot és jogegyenlõséget, tulajdont és személyi szabadságot adtak az arra vágyakozóknak, az érette harcolóknak, tehát a rendi szerkezet és rétegzettség alapjainak szétzúzását mutathatták fel dicsõséges eredményként.

Függelék

A függelékletben közölt táblázatok a helytörténeti kutatásokat szolgálják, és kisebb tájegységek, megyék, székek, vidékek állapotát tükrözik (1831 és 1847-ben). Tartalmazzák a hét társadalmi kategóriára redukált részadatokat. A 39. táblázat az idõbeli alakulást, a hosszasabban végbemenõ folyamatot ábrázolja. A 40. tábla szintén az 1767 és 1847 közötti idõszak arányait mutatja be.

1. Az adózó családok megoszlása 1831-ben közigazgatási egységek szerint

 

2. Az adózó családok rétegzõdése 1831-ben az erdélyi vármegyékben és Fogaras-vidéken

 

3. Az adózó családok rétegzõdése 1831-ben a partiumi vármegyékben és Kõvár-vidéken

 

4. Az adózó családok rétegzõdése 1831-ben a székely székekben

 

5. A szász székek adózó családjainak társadalmi megoszlása 1831-ben

 

6. A taxás helyek adózó családjainak társadalmi megoszlása 1831-ben

 

7. Az adózó családok társadalmi rétegzõdése 1831-ben közigazgatási egységenként

 

8. Az adózó családok társadalmi rétegzõdése 1831-ben közigazgatási egységenként százalékban

 

9. Az erdélyi vármegyék és Fogaras-vidék adózó családjainak társadalmi megoszlása 1831-ben

 

10. Az erdélyi vármegyék és Fogaras-vidék adózó családjainak társadalmi
megoszlása 1831-ben százalékban

 

11. A partiumi vármegyék és Kõvár-vidék adózó családjainak társadalmi megoszlása 1831-ben

 

12. A partiumi vármegyék és Kõvár-vidék adózó családjainak társadalmi
megoszlása 1831-ben százalékban

13. A székely székek adózó családjainak társadalmi rétegzõdése 1831-ben

 

14. A székely székek adózó családjainak társadalmi rétegzõdése 1831-ben százalékban

15. A szász székek adózó családjainak társadalmi rétegzõdése 1831-ben

16. A szász székek adózó családjainak társadalmi rétegzõdése 1831-ben százalékban

17. A taxás helyek adózó családjainak társadalmi rétegzõdése 1831-ben

 

18. A taxás helyek adózó családjainak társadalmi rétegzõdése 1831-ben százalékban

 

19. Az adózó családok társadalmi megoszlása 1847-ben közigazgatási egységenként

 

20. Az erdélyi vármegyék és Fogaras-vidék adózó családjainak száma 1847-ben

 

21. A partiumbeli vármegyék és Kõvár-vidék adózó családjainak száma 1847-ben

 

22. Az adózó családok száma a székely székekben 1847-ben

 

23. Az adózó családok száma a szász székekben és vidékeken 1847-ben

 

24. Az adózó családok száma a taxás helyeken 1847-ben

 

25. Az adózó családok társadalmi rétegzõdése közigazgatási egységenként 1847-ben

 

26. Az adózó családok társadalmi rétegzõdése közigazgatási egységenként 1847-ben százalékban

 

27. Az adózó családok társadalmi rétegzõdése 1847-ben az erdélyi vármegyékben
és Fogaras-vidéken

28. Az adózó családok társadalmi rétegzõdése 1847-ben az erdélyi vármegyékben
és Fogaras-vidéken százalékban

 

29. Az adózó családok társadalmi rétegzõdése 1847-ben a partiumi megyékben és Kõvár-vidéken

 

30. Az adózó családok társadalmi rétegzõdése 1847-ben a partiumi megyékben
és Kõvár-vidéken százalékban

 

31. Az adózó családok társadalmi megoszlása 1847-ben a székely székekben

 

32. Az adózó családok társadalmi megoszlása 1847-ben a székely székekben százalékban

 

33. Az adózó családok társadalmi rétegzõdése 1847-ben a szász székekben

34. Az adózó családok társadalmi rétegzõdése 1847-ben a szász székekben százalékban

 

35. A taxás helyek adózó családjainak társadalmi rétegzõdése 1847-ben

 

36. A taxás helyek adózó családjainak társadalmi rétegzõdése 1847-ben százalékban

 

37. Az oppidumok adózó családjainak társadalmi rétegzõdése 1847-ben*

* Az itt felsorolt oppidumok az összesítõ táblázatokba belefoglaltattak.

** Vizakna, Abrudbánya és Nagyenyed – Alsó-Fehér vm., Torda – Torda vm., Kolozs – Kolozs vm., Szék – Doboka vm., Dés – Belsõ-Szolnok vm., Vajdahunyad és Hátszeg – Hunyad vm., Zilah – Közép-Szolnok vm., Székelyudvarhely és Oláhfalu – Udvarhely-szék, Kézdivásárhely, Illyefalva és Bereck – Háromszék, Csíkszereda – Csíkszék területéhez tartozott.

*** Oláhfalu nem oppidum, hanem kiváltságos falu (pagus privilegiatus) volt.

38. Az oppidumok adózó családjainak társadalmi rétegzõdése 1847-ben százalékban

 

39. Az erdélyi adózók számának alakulása társadalmi csoportok szerint 1765/6–1847 között

    * 1847-ben: Nemes, bojár, armalista

  ** 1847-ben: Primipilus és pixidarius

*** 1847-ben: Bányász és urburás

40. Az adózó családok számának és részarányának alakulása társadalmi kategóriák szerint
1767–1847 között