Gáll Ernõ
A „románságtudomány” budapesti mûhelye
1. Régi adósságunkból törlesztünk, amikor az Eötvös Loránd
Tudományegyetem (ELTE) Román Filológiai Tanszékén folyó kutatómunkáról, illetve
sokágú kiadói tevékenységérõl folyóiratunk olvasóinak beszámolunk. Ez a szemle
nem kimerítõ jellegû, csupán jelzésértékû próbál lenni. A recenzens csak arra
vállalkozik, hogy betekintést nyújtson abba a mûhelybe, amelyben évek óta – jól
kimunkált koncepció és terv alapján – korszerû románságtudományi búvárkodások
bontakoztak ki, az elért eredményeket pedig a szélesebb közönség számára is
igényes külsejû könyvsorozatban, évkönyvekben teszik hozzáférhetõvé.
Rögtön elöljáróban szögezzük le:
a Tanszék munkatársainak erõfeszítéseit nem lehet kizárólag tudományos ismérvek
szerint megítélni. A már eddig betakarított s a szakemberek, valamint az
érdeklõdõ olvasók kezébe eljuttatott termésüknek nagyobb: társadalompolitikai,
kulturális és pszichológiai kisugárzása van. Ezek a kötetek a jobb kölcsönös
megismerést s így a magyar–román közeledést, a megbékélést segítik elõ.
Egyértelmûen ezt a célt szolgálja
az Encyclopaedia Transylvanica címû
sorozat, amely román szerzõk (magyarul és románul közölt) munkáit is közkinccsé
teszi. A sorozatszerkesztõ Miskolczy Ambrus, aki – tanszékvezetõként is – az
egész vállalkozás spiritus rectora, arra törekedett, hogy az egymással
érintkezõ közös múltból tematikailag releváns kérdéseket világítson meg, a
szerzõk kiválasztásában pedig sokszor jelképes megoldásokhoz folyamodott.
Ezek a szempontok is vezethették,
amikor újrafordíttatta és ismét kiadta (1992) Nicolae Iorga A nemzetek közötti gyûlölködés ellen
címû füzetét. Iorga írása eredetileg 1932-ben jelent meg, 1940-ben pedig
magyarul is hozzáférhetõvé vált. Az újabb kiadás bevezetésének szerzõi, Makkai László
és Miskolczy Ambrus úgy vélték, hogy kordokumentumot tettek közzé, s nagyra
értékelték, hogy annak idején Iorgának szándékában volt magyarul is
megjelentetni a szöveget. Miskolczy ezt a szándékot „a nacionalizmus
elítéléséhez” fûzõdõ önkritikaként értékeli. Persze nem tudhatjuk, hogy –
ismerve a nagy román törnénész ellentmondásos személyiségét – mennyire
elhatározott és mély volt ez az önbírálat, de abban feltétlenül igazat adunk a
sorozatszerkesztõnek, hogy Iorga írása „a dialógus lehetõségét és követelményét
jelzi”.
Sajátos, mondhatni, post mortem
párbeszédet közvetít számunkra a sorozat Tündérkert
címû kötete (1994), mely – egyebek között – magyarul, illetve románul Gheorghe
I. Brãtianu és Makkai László egy-egy erdélyi vonatkozású történelmi kérdést
taglaló dolgozatát tartalmazza. Igazat kell adnunk Demény Lajosnak, aki
ugyanebben a kötetben rámutat arra, hogy Miskolczy Ambrus kísérlete, ez a
visszamenõ hatályú dialógus tulajdonképpen a kérdések kérdését veti fel: „Van-e
esélye annak, hogy a két historiográfia megtalálja történelmi örökségünkben a
gyanakvást éltetõ görcsök feloldásának útját?”
A kérdésre adandó választ azonban
Miskolczy nem pusztán a történelemírás faggatásával keresi; szerkesztõi
koncepciója más, a rokon diszciplínákhoz tartozó szakterületeken is közvetíteni
kíván. Így eshetett a választás Henri H. Stahl A régi román falu és öröksége címû, a történeti szociológia s a
néprajz határterületébõl merítõ tanulmánygyûjteményére (1992). Dimitrie Gusti
ún. „bukaresti szociológiai iskolájának” e kiemelkedõ, de szuverenitását mindig
megõrzõ tagjaként Stahl úgy vizsgálja a román falu múltját, hogy egyben
polemizál azokkal, akik a románság igazi jellegét megõrzõ „õsi falut”
védelmezve a nélkülözhetetlen modernizációs folyamatokat is akadályozni igyekeznek.
Az Encyclopaedia Transylvanica köteteit igényes elõszavak vezetik be,
gazdag jegyzetanyag s olykor angol nyelvû összefoglaló, tájékoztató, valamint
utószó kíséri. A Stahl-kötetet például Rostás Zoltán Stahl öröksége címû rövid megemlékezése zárja, amely – az évek folyamán
kialakult személyes kapcsolatokra alapozva – a jeles társadalomkutató hiteles
portréját rajzolja meg.
A sorozat szerkesztését
meghatározó szemléletbõl következik az is, hogy Miskolczy egy-egy kötettel
emléket állít elõdeinek, a „romanológia” jeles mûvelõinek. A fanariótáktól a Hohenzollernekig címû válogatást (1992) például,
amely a saját és Trócsányi Zsolt dolgozatait gyûjti egybe, ez utóbbi emlékének
szenteli. Nyilvánvaló, hogy ezzel is egyrészt a románságtudományi törekvésekben
jelentkezõ folytonosságot akarja tudatosítani, másrészt e hagyományápolással a
jövõben körvonalazódó kutatásokat kívánja alátámasztani és ösztönözni.
A könyvkiadással szerves
összefüggésben a Tanszék tematikus jellegû évkönyveket is összeállított. Nincs áttekintésünk
e téren kifejtett egész tevékenységükrõl, ezért meg kell elégednünk az Europa-Annales címû évkönyv 1995, 2A és
2B jelzésû köteteinek regisztrálásával. (Az évkönyv címe – véleményünk szerint
– túl bonyolult, amennyiben kettõs tagolásban még a következõ alcímeket
tartalmazza: Balcanica–Danubiana–Carpathica és Cultura–Historia–Philologia. A
grafikai megoldás sem szerencsés.) A 2A kötet a kapcsolattörténet és a
vallástörténet különbözõ problémáit, a 2B pedig hangsúlyosan a magyar s a román
régészek közötti együttmûködést tárgyalja. Figyelmet és elismerést érdemel,
hogy mindkét évkönyv szerzõi között – a magyarországi kutatók mellett – szép
számban román és romániai magyar szakemberek is szerepelnek. E teljesítmény
révén a budapesti mûhely évkönyvei a jelzett három szerzõcsoport tagjai közötti
– oly szükséges – együttmûködést elõmozdító fórummá válhatnak.
2. Érintenünk kell a tanszék tagjainak, illetve a hozzá közel álló
kutatók önálló munkáit is. Elsõsorban Miskolczy Ambrus két, 1994-ben piacra került
könyvét vesszük számba. Az Eszmék és
téveszmék címû válogatás tartalmát, illetve orientációját jól fejezi ki az
alcím: Kritikai esszék a román múlt és
jelen vitás kérdéseit tárgyaló könyvekrõl, s ha végigolvassuk a 223 lap
terjedelmû mûvet, megállapíthatjuk, hogy szerzõjében széles pászmát
becserkészõ, kitûnõ tollú esszéistával találkoztunk. Otthonosan mozog ugyanis a
történelem, a folklór, az antropológia, a filozófia s az irodalom területén.
Átfogó tájékozottsága, tudása rendhagyó, s ezeknél csak ama bravúros képessége
meghökkentõbb, amivel merész asszociációk és fordulatok révén múltat és jelent
összeköt. Az esszé azért esszé, hogy szabad teret biztosítson a gondolatok
áramlása és érintkezése, a képzelet gyakran parttalan csapongása számára. Az
esszé nehezen viseli el a belsõ struktúrák fegyelmét, és nem feltétlenül a
pedáns kifejtésnek köszönhetõen tûnik ki. Mintha azonban az esszéista történész
néha túlságosan is szabadjára engedné ismereteit és fantáziáját, s így nehéz
helyzetbe hozza olvasóját, aki buján indázó gondolatmenetét követni próbálja.
Persze legtöbbször érdemes
erõfeszítést tenni, hiszen szerzõnk eszmetársításai és következtetései
relevánsak. Miskolczy erénye továbbá az az empátia, amellyel a másik fél, a
dialóguspartner körülményeibe, tudat- és lelkiállapotába belehelyezi magát. E
képesség nélkül – a kelet-európai kisállamok nyomorúságának feltételei között –
a párbeszéd lehetetlen lenne.
Miskolczy feltehetõen számol a
bibói diagnózissal, és tisztában van a Szûcs Jenõ-féle „historizált nacionalizmusok”,
a „társbérlet nemzeti gyûlölködések” hatványozott veszélyével. Nem csupán
ismeri õket, de küzd is ellenük, többek között az árnyalt elemzés segítségével.
Jó példa erre a „Iorga-paradoxonokat” feszegetõ nagyobb, hamisítatlan kritikai
esszé. Iorga tudományos-politikai portréjának felvázolására az adott alkalmat,
hogy Az erdélyi és magyarországi románok
története címû, elõször 1915-ben napvilágot látott mûvet 1989-ben újra
kiadták. Miskolczy elemzése a hatalmas iorgai életmûvet átható ellentmondások
felvillantására épül. Hangsúlyt helyez arra is, hogy Iorga és a magyar
történészek közötti viszonyt nyomon kövesse. Jól látja, hogy a román tudós
korszakalakító egyéniség volt, s egyetértõen idézi az egyik tanítványától
származó jellemzést, amely szerint Iorgában azt a vizionáriust ismerhetjük fel,
aki a múlt felé fordulva történész, a jövõ felé viszont próféta volt. Utal
különleges nemzetpedagógusi szerepére is, de nem hallgatja el a
szélsõjobboldali áramlatok eszmei motiválásáért ránehezedõ felelõsséget sem.
Miskolczy álláspontját ebben az
esetben szintén az az elv határozza meg, hogy nem a vitás kérdések szõnyeg alá
seprése, hanem azok nyílt felvetése teszi lehetõvé az együttélés, illetve az
együttmûködés új formáinak megtalálását. Ebben a szellemben idézi fel a régi,
ellentéteket hordozó vitákat, majd kiemeli – Gheorghe I. Brãtianu
ezzel kapcsolatos elismerésének is hangot adva –, hogy amikor Iorgát a
vasgárdisták meggyilkolták, Gáldi László méltató – a fény s az árnyék játékát
érzékeltetõ – nekrológot írt róla.
Ha a Iorga-portré a téma árnyalt,
kiegyensúlyozott kezelését, a szerzõ ama törekvését tanúsítja, hogy a „kényes”
kérdések felvetésével is a hatékony párbeszédet segítse elõ, a Harc a fülekért címû írás Miskolczy (már
említett) sokoldalúságát, naprakész nemzetközi tájékozottságát példázza. A cím
Milan Kunderától származik, aki úgy látja, hogy „az ember emberek közötti élete
nem más, mint harc a mások füleiért”, Miskolczy pedig e megállapításból
kiindulva bírálataiban arra is figyelmet fordít, hogy a recenzált szerzõ –
ellentétes elvárások között nemegyszer lavírozva – miként „manipulálja” magát.
Kinek, mikor és milyen engedményt tesz. A fülekért folyó harc a különbözõ
opportunizmusok érvényesülését serkenti, s a kritikus kötelességének érzi, hogy
tetten érje õket.
Miskolczy ez irányú buzgalmában
is tallóz a legkülönbözõbb nyugati szerzõk munkáiban, amelyek román tematikájuk
okán kerülnek górcsöve alá. Van köztük a hagyományosabb történetíráshoz tartozó
könyv, és találunk az amerikai kulturális antropológia szemléletében megírt
munkát. Miskolczy érdeklõdése a romániai antiszemitizmust vizsgáló mûvekre is
kiterjed. Ezt az érdeklõdést az a felismerés is motiválhatja, hogy mifelénk az
antiszemitizmus rendszerint magyarellenességgel jár együtt. Ezzel kapcsolatban
jelezzük, hogy Judaica&Hungarica
cím alatt Miskolczy arra is vállalkozott, hogy felidézze Moses Gaster, a nagy
romániai zsidó polihisztor alakját, munkásságát, valamint magyar barátaival
való kapcsolatait, s ez mindenfajta diszkriminációval szembeni
állásfoglalásának még egy meggyõzõ bizonyítéka.
A – már kiemelt – sokoldalúsága
okán a „román jelenség” enciklopédikus kutatójaként elismert Miskolczy Ambrus
másik könyve, a Lélek és titok Lucian
Blaga eszmevilágába kalauzolja az olvasót. Ez a – terjedelmileg nem nagy –
munka az esszékben megmutatkozó erények mellett még a rendszeresség, a jól
áttekinthetõ tagoltság minõségével is rendelkezik. Persze a mérlegelés során
döntõen az eszmei interpretáció számít. E tekintetben Miskolczy nem enged a
puszta demitizálás csábításának. Tisztában van azzal, milyen szerepet játszik a
Mioriþa-kultusz a román szellemiségben, és nem téveszti szem elõl azt sem, hogy
– az évekig tartó számkivetettség után – milyen helyre került Blaga a románság
panteonjában. Noha leszögezi, hogy a román költõ-bölcselõ a nagy európai
kultúrértékek elkötelezettje maradt, azt sem hallgatja el, hogy a Nichifor
Crainic megfogalmazta etnokratizmussal való érintkezései miatt az utókor
bírálatát nem kerülheti el.
Az önálló, ám a Román Filológiai
Tanszék kutatásaihoz illeszkedõ és eredményeit tekintve a könyv alakban piacra
került vizsgálódások között külön hely illeti meg Borsi-Kálmán Béla
munkásságát. Könyvei: Együtt vagy külön
utakon, 1984; Hungarian Exiles and
the Romanian National Movement 1849–1867; Nemzetfogalom és nemzetstratégiák, 1993; Illúziókergetés vagy ismétléskényszer?, 1995; Kihívás és eretnekség, 1996.
Miskolczy Ambrus és munkatársai
mûködését azonban nem csupán az idõbeli egymásutániság, hanem az egyidejûség
ismérvei alapján is el kell helyeznünk. A „romanológia” mai mûvelése
elválaszthatatlan mindazoknak a kutatásaitól, akik Erdély vagy a kelet-európai
régió múltját akarják feltárni. Elsõsorban az Erdély története címû háromkötetes mû (1986) szerkesztõit, Köpeczy
Bélát és Szász Zoltánt emeljük ki.
Mindezek után marad a
nyugtalanító kérdés: mikor kezd valóban mûködni a kölcsönösség? Mikor kezd
oldódni az eddigi aszimmetria, illetve mikor lépnek számosabban is színre azok
a román kutatók, akik a számukra oly szükséges hungarológia területén
vizsgálódnak? És végül: hol marad az Erdélyi Tudományos Intézet 1940–1947
közötti, a magyar–román viszonyra szakosított munkásságának a korszerû
újrafelvétele?
E kérdésekre adandó válaszok
keresése/megfogalmazása során mindenekelõtt utalni szeretnénk néhány –
folytatásra kínálkozó – elõzményre a két világháború közötti korszakból. Azokra
a román kezdeményezésekre célzunk, amelyek – tágabb keretek között – az itt élõ
népek kölcsönös megismerését voltak hivatottak elõsegíteni. Ilyen volt a
Kolozsváron négy számot megért és négy nyelven kiadott Cultura címû folyóirat,
amelyet az I. Ferdinand Egyetem elsõ rektora, Sextil Puºcariu adott ki
1924-ben. 1930-ban került piacra Ion Chinezunak az erdélyi magyar irodalmat a
román közönséggel megismertetõ mûve, a nagyváradi Familia címû folyóirat pedig
1935-ben ankétot szervezett a román–magyar kulturális kapcsolatok
lehetõségeinek a tisztázására.
A közelebbi múlt pozitívumai
között tarthatjuk számon Nicolae Balotã Romániai
magyar írók 1920–1980 (1981) és Avram Todor Román–magyar irodalmi találkozások (1983) címû munkáját, amelyek
annak idején a Domokos Géza gondozta Biblioteca Kriterion sorozatban jelentek
meg.
Ami az Erdélyi Tudományos Intézet
örökségének továbbéltetését illeti, hivatkozhatunk Benkõ Samura, aki az
erdélyi/romániai történettudomány helyzetét felmérve leszögezte, hogy a
Ceauºescu-uralom idején „magára adó, emberi és tudományos tisztességéhez
ragaszkodó erdélyi magyar történész köztörténeti kérdésekkel hosszú idõn
keresztül egyáltalán nem foglalkozott...” (A
romániai magyar tudomány és az Eme
feladatai. Bp. 1993. 20.) Márpedig a román–magyar viszony, a román
történelem taglalása ehhez a nagymértékben kompromittálódott „köztörténethez”
tartozott.
Ma már nyilván változott a
helyzet. Ha az Encyclopaedia Transylvanica
elsõ kiadványához, az Egyház és
forradalom címû könyvhöz (1991) írt elõszavában Szabad György 1989. december
31-én azt emelte ki, hogy a Miskolczy Ambrus vezette tanszék „akkor határozta
el új kiadványsorozata megindítását és készítette elõ elsõ kötetét, amikor a
hivatalos román–magyar kapcsolatok, ideértve a tudományos kapcsolatokat is,
legújabb kori mélypontjukhoz közeledtek”, napjainkban – remélhetõen tartósan –
kedvezõbbek a körülmények. Új életre kelt a magyar–román történészi
vegyesbizottság, sor került néhány közös szakmai tanácskozásra is. Kialakulóban
van az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kutatóintézete, amelynek történettudományi
osztályára különösképpen az a feladat vár, hogy a magyar–román és magyar–szász
kapcsolatok alakulását nyomán kövesse. Ez az új kutatóegység ugyanakkor
összekötõ kapocs is lehetne a magyar s a román történészek között ama õket
egybefûzõ törekvésben, hogy – Miskolczy vonzó megfogalmazását követve – a
történelmet kölcsönösen újratanulják.