Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig

Szerkesztõ Honvári János. Aula Kiadó. Bp. 1996. 558 lap

 A címzett, a virtuális olvasó személye a történetírásnak is formát szabó és a tartalmat szintén meghatározó tényezõje. Az egyetemi, fõiskolai hallgatók jegyzettel való ellátása ezért sajátos gondokat, feladatokat igénylõ területe a múltidézõknek. Jó tehát, ha van eredendõen „tankönyv”-nek készült országos gazdaságtörténet is a történettudományt nem fõ élethivatásul választó fõiskolások számára. Ez a kiadvány rendeltetésszerûen oktat, nevel, látásmódot, szemléletet formál, tudatot alakít, és nolens volens új szintézise a rangos, sokszínû magyar gazdaságtörténeti kutatásoknak.

Kik fogtak egybe a munka elvégzésére, és hogyan osztották fel egymás között az évezrednyi múló idõt? A honfoglalástól a 16. századig címû elsõ rész szerzõje Draskóczy István; A török kori Magyarország gazdaságtörténete címû fejezetet Buza János írta; a Magyarország gazdaságtörténete 1700–1848 közötti idõszak történéseit Kaposi Zoltán summázta; A reformkortól az I. világháborúig Kövér György, majd A gazdaság a két világháború között, valamint Magyarország gazdasági fejlõdése a II. világháború után (1945–1955) címû korszakokat Honvári János elemezte. Valójában együttes, munkaközösségi fáradozásnak és ugyanakkor négy intézmény együttmûködésének eredménye ez a kötet. A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem, valamint a gyõri Széchenyi István Fõiskola tanárai, szükségszerûen az egyes korszakok kérdéseinek ismert jó nevû kutatói a számukra legjobban ismert évszázadokat, évezredeket vállalták fel munkaterületként.

Az említett egyetemi, fõiskolai oktatók azért is mondottak le az egyszerzõs megoldás elõnyeirõl, mert mint ahogyan megvallották: „Egy percig sem ringattuk magunkat abban a hiú ábrándban, hogy egyetlen szerzõ fel tudja majd dolgozni a magyar gazdaság történetének könyvtárakat megtöltõ egykorú és napról napra gyarapodó újabb szakirodalmi terméseit.”

Ez a valóban létezõ bõség századunk történettudományának gyümölcse. Jóllehet a reformkor vezérei, tudóstársaságai igényelték, sürgették a nép és a munkálkodó emberek krónikáját, a tudománytörténet csak az útkeresést és az elsõ lépések megtételét regisztrálhatta. A „székely ipartörténelem” szükségességérõl értekezõ Orbán Balázs 1878-ban még így ostorozhatta a történetírás egyoldalúságát: „...lapjait eddig leginkább a trónok és a hadtörténetek eseményei töltötték tele”, a történész pedig „a magasabb körök zajától elkábulva, fényétõl kápráztatva, néha a hõsiesség és honfi erények varázsától is elragadtatva: nem ért rá, hogy az alsóbb régiókban is szemlélõdjék, hogy a népélet szerényebb talaját mívelje, a békés idõk foglalkozásának is tért szenteljen”. Az önálló gazdaságtörténeti szemlét végre megindító Tagányi Károly mellett álló Acsády Ignác még azt írhatta beköszöntõjében: „Anyagi dolgokkal, a népek valódi szükségleteivel tudományosan foglalkozni a legújabb idõkig crimen laesae majestatis volt.” Õ nem a szakirodalmi anyag bõségérõl, könyvtárnyi könyvrõl beszél, hanem a gazdaságtörténeti kérdések elõli kitérésrõl, a nagy homály borította múltról.

A gazdasági viszonyok korszerûsödése, a termelés növekedési üteme a magyar történészeket is fogékonyabbá tette az anyagi életviszonyok elõzményei, múltja iránt. Az 1894-es esztendõ az európai szinten élen járó országokkal való versengés kezdetének a dátuma is. Ekkor jelenik meg a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, száz esztendõvel ezelõtt, 1897–1898-ban pedig az az Erdélyi Gazdaságtörténelmi Szemle, amely a Tokaji László szerkesztette Erdélyi Gazda mellékleteként kísérli meg az olvasók toborzását.

E rövid ismertetésnek inkább csak jelzésekre szorítkozó keretei között az elmúlt évszázad eredményeinek felleltározására, összetevõinek mérlegelésére, kapcsolatainak feltárására nem vállalkozhatunk. A „jegyzet” mindenik fejezete tükrözi azonban azt, hogy az általánosítóknak, a szintézisen munkálkodóknak volt mibõl építkezniük. Az ajánlott, válogatott (kevés külföldi szerzõre utaló) könyvészet majdnem 750 címet tüntet fel. Közöttük sok a tér és idõ viszonylatában szûkebb határok közé szorított régió, igazgatási egység, megye, város, tájegység monográfiája, de nem hiányoznak az összefoglaló jellegû munkák sem. Az egyes korszakok szövegének megfogalmazói láthatólag küzdenek azzal, amit a bõség zavarának is nevezhetnénk. Egyes jelenségek, folyamatok méretei súlyuknál, jelentõségüknél nagyobbra növekedtek, míg mások mellõzöttebbekké, összetöpörödötté váltak, vagy éppen csak lajstromba vétetõdtek.

A könyv elõszavában olvasható: „...ennek a sokszerzõs kötetnek az egyes fejezetein belül is akadnak egyenetlenségek. Ez az adott rész szerzõjének érdeklõdési körébõl, szakirodalmi tájékozottságából adódik, ennek következtében egyes, talán nem is mellékes kérdések óhatatlanul háttérbe szorultak, vagy akár teljesen ki is maradtak.” (Megvalljuk: nem a történész, hanem csak a recenzens elfogultságának bizonyítéka az, hogy nagyon sokszor keltett benne hiányérzetet Erdély sajátos vonatkozásainak hiánya vagy az erdélyiek, a déli, az északi tájegységek kimaradása a példák közül. Ugyanakkor indokoltságát meghaladó örömmel töltötte el, hogy például a fejedelemség kori pénzügyek számottevõ szakmai tudással, audícióval vannak megírva.)

A történetírás új útjain járóknak már nem kellett az önálló szakágazati históriák létjogosultságáért küzdeniük, az autonóm státus bizonyos velejárói, így az egésznek a részekre hullása ellen azonban védekezniük kellett. Megnövekedett tehát a történeti egységben látás, az interdiszciplinaritás igénye. A holisztikus útkeresésnek (többek közt az 1930–1940-es években a szociológia térnyerése révén) nálunk szintén akadtak harcosai. Olyanok, akik azt vallották, hogy „a társadalom életében nincs egyetlen jelenség, egyetlen életmegnyilvánulás sem, amely elszigetelt, önállóan mûködõ és önmagában magyarázható volna”. Talán ezért is növekedett meg a szerves, valamilyen belsõ kohézió által homogénabbá vált alakulatok, intézmények, közösségek, a valamilyen okkal-céllal társultak szervezeteinek interdiszciplináris jellegû vizsgálata. A gazdaságtörténet már régebben is számolt a keretekkel, a szerkezetet egybefogó formációkkal: nem véletlen, hogy Karl Bücher fejlõdésifokozat-elmélete (zárt házi gazdaság, városi, majd országos méretû gazdaság) e tudományszak elméleti alapozása rendjén született meg. Az ismertetett kötet szerzõi azonban természetes módon, különösebb elméleti fejtegetés, magyarázkodás nélkül illesztik be mondanivalójukat a világgazdaság táguló kereteibe.

Az azonban meggondolkodtató, hogy az országos határvonalon belül egységként összeolvadó történetiségben megnövekszik annak a veszélye, hogy elmosódnak, színüket vesztik a részek, a rész-egészek, a sajátosságok; az általánosnak, átlagosnak valóban szükséges „indexe” elnyeli a határértékeket, a szélsõségeket, de a fejlõdésbeli különállásokat is.

Figyelmeztetõ jelként kell értékelnünk azokat a vélekedéseket, amelyek mindinkább egy másként értelmezett interdiszciplinaritásról adnak hírt. Ugyancsak figyelmet érdemlõ, hogy éppen az Annales szerkesztõi azok, akik 1989-ben a különálló tudományszakok identitásának erõsítését javallják. (Sonkoly Gábor és Nicolas Verdier – az angol és francia társadalomtörténetrõl szólva – ilyen szokatlansága révén is sokatmondó címet adott írásának: Hogyan gyúrjuk össze a morzsákat?)

A mind módszertani, elméleti, mind konkrét szakágazati kérdésekben oly gazdag kötetrõl ez alkalommal csupáncsak híradással kívánunk szolgálni. Bízunk benne, hogy sok kérdés mélyebbre ható elemzésére még visszatérhetünk.

Imreh István