Kristó Gyula: A székelyek eredetérõl
Szeged 1996. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 10.
167 lap
Az utóbbi években érezhetõen
fokozódott az érdeklõdés a székelyek eredetének, fejlõdésének és a magyar
társadalomba való beilleszkedésének folyamata iránt. Terítékre kerültek új
nézõpontokból vizsgált régi érvek és érvelések, megfogalmazást nyertek új
felfogások mind a problémák módszertani, mind pedig tartalmi sajátosságait
illetõen. E tekintetben elég idézni néhány, e területen tudományos tekintélynek
örvendõ szerzõ: Benkõ Loránd, Györffy György, Kristó Gyula, Bóna István, Benkõ
Elek, Kordé Zoltán és mások nevét, akik 1990 után közölt írásaikkal a figyelmet
újból a székelykérdésre irányították.
És
amit talán hangsúlyozni érdemes és szükséges, hogy a tárgyalt problémakörökkel
kapcsolatosan vázolt kép az érvek és ellenérvek gazdag fegyvertára
eredményeképpen sokkal árnyaltabbá vált, mint a régebbi munkák esetében. Ez
természetszerûen vezetett el oda, hogy az egyes szerzõk álláspontjai között nem
kis számban ellentmondások és ütközések jelentkeztek. Példaként utalhatunk a
„kettõs honfoglalással” kapcsolatos álláspontokra vagy véleményekre, a székely
etnogenezis folyamatának megítélésére, az identitástudat problémájának
mérlegelésére stb. Ilyenformán a székely eredet kérdésének elmélyültebb
elemzése az eddig is eléggé bonyolult összképet még nehezebben áttekinthetõvé
tette. Most még indokoltabbá vált Kordé Zoltán véleményének megszívlelése: „A
székelykérdést tudományos problémának tekintjük, a középkori magyar történelem
egyik nehezen átlátható, többoldalú megközelítést igénylõ rejtélyének, amelynek
megoldását csak a történeti jellegû diszciplínák (filológia, nyelvtörténet,
régészet, néprajz stb.) szabályainak a betartásával, eredményeik együttes
figyelembevételével lehet megkísérelni.” (A
székely eredetkérdés az újabb kutatások tükrében. Aetas 1993. 3. sz. 21.)
Talán
ezek a gondolatok is közrejátszottak abban, hogy Kristó Gyula neves szegedi
történész kísérletet tegyen a székely eredetkérdés problematikájának rendszerezésére.
A múlt évben publikált könyvében jól átgondolt tematikai és módszertani
elvektõl vezettetve vázolja fel a székely eredet bonyolult kérdéskörét, azzal
az érezhetõ szándékkal, hogy egy összefüggõ s még a nem szakembernek is
áttekinthetõ képet fessen a székelykérdésrõl. Könyvét hat: etimológiai,
néptörténeti, társadalomtörténeti, régészeti, nyelvjárási és névtani, valamint
egyház- és településtörténeti szempont szerint tagolja. A hat fejezetet
bevezetés és összegzés zárja keretbe.
Az
etimológiai fejezetben a szerzõ a székely
szó jelentésére igyekszik választ adni, vagyis hogy eredetileg népnév vagy
foglalkozási név volt-e. Alapos összehasonlító vizsgálódás eredményeként jut
arra a megállapításra, miszerint jóllehet voltak esetek, hogy a szó foglalkozást
is jelölt ‚kerülõ,
erdei vagy ,hegyiõr‘
értelemben, de ennek ellenére „a székely nevet tehát nép- és nem
foglalkozásnévnek tekinthetjük [...] és csakis olyan körben lelhetjük fel, ahol
nép-, illetve törzsnevek vannak”. Meggyõzõnek tûnik a bolgár, türk eskil–székely etimológiai származtatás
logikája, de hasznos volna ezt a témát szélesebben kibontani, hogy könnyebben
érthetõ legyen a nem kimondottan szakember számára is.
A
néptörténeti fejezet tematikája több igen érdekes problémával gazdagodik és új
szempontokat is felvet a székelykérdés megközelítése, illetve tisztázása
szándékával. Jelzi, hogy a középkori székelyeknél olyan szembetûnõ
sajátosságokat lehet felfedezni, amelyek nincsenek meg a magyaroknál, de jelen
vannak a volgai bolgároknál. Ilyen az adózás formája: mindkét népnél megtalálható
a lóadó. Györffy György szerint a székelység „az egyetlen magyarországi
etnikum, amelyrõl feljegyezték, hogy lovat adott a királynak, ill. az ispánnak,
s ez is már akkor történt, amikor a székely nép állattartásában nem a ló, hanem
az igavonó ökör játszotta a fõ szerepet”.
Úgyszintén
a székelység az egyetlen magyar népcsoport, amely a rovásírást ismerte. A
harmadik sajátos mozzanat pedig az Attila (hun) hagyomány, amely ugyancsak a
székelyek körében figyelhetõ meg.
Ilyenformán
„sikerült a kárpát-medencei székelyek 13–15. századi életében három olyan
mozzanatot kimutatni, amelyek egyike sem állapítható meg az akkor már
évszázadok óta velük együtt élõ magyarokról. Ezek mindegyike etnikai jellegû
különállásra mutat, s így nyomatékosan cáfolja azt a nézetet, hogy a székely
név foglalkozásnévbõl vált volna népnévvé, illetve megerõsít bennünket azon
feltevésben: a székely név eredendõen etnikai különállást fejezett ki, azaz
etnikumot jelölt.”
Ezek
után a szerzõ válaszol arra a kérdésre, hogy miként sikerült a székelységnek a
9. századtól kezdve hosszú évszázadok alatt megõriznie etnikai különállását.
Igen gazdag analógia használatával igyekszik ennek lehetõségét kimutatni, de
talán az igen gazdag összehasonlító anyag miatt túl bonyolultnak tûnik a
következtetések sora.
A
társadalomtörténeti fejezet célja, amint a szerzõ hangsúlyozza: „...nem
halogatható feladatom, hogy bizonyítsam: a székelyek ugyanúgy a magyarokhoz
csatlakozott katonai segédnép volt, mint a kabarok. Az ide vonatkozó adatok
meglepõ egyöntetûséggel vallanak errõl.” És ezen állítás alátámasztására
felsorakoztatja a magyar és nem magyar krónikairodalom székelyeket érintõ
adatait, valamint a legfontosabb történeti forrásokat. A rajzolt történeti kép
túlzsúfoltsága nem minden esetben segíti elõ a téma központi mondanivalójának
átlátását. Ezzel szemben nagyon meggyõzõ és világos a korai székely társadalom
fõ fejlõdési csapásainak hat pontba való sûrítése.
A
régészeti szempontot vizsgáló fejezet meglehetõsen átfogó síkra tereli a
székely eredetkérdést, s egyben kiszélesíti a vizsgálódás skáláját. Nem
elégszik meg a Hóman-féle felfogással, mely szubjektív színezetû. Ezzel szemben
állítása és bizonyítása szerint „kétségbevonhatatlan bizonyságok vannak arra
nézve, hogy a székelyek Erdélyben betelepülõknek és nem õslakosoknak
minõsíthetõk”. Ezt kétségtelenné teszi az a tény, hogy a széknevek egy része a
székelyek korábbi lakhelyének emlékét õrzi. Ugyanilyen bizonyító ereje van a
feltárt régészeti leleteknek is. Nem véletlenül állapítja meg Benkõ Elek, hogy
„A 13. században, amikor oklevelekben elõször tûnnek fel a Kelet-Erdélyben élõ »telegdi
székelyek«,
figyelemre méltó módon megnõ a korra jellemzõ régészeti lelõhelyek száma is”.
Szintén ezt az állítást erõsítik Székely Zoltán székelyföldi ásatásainak eredményei.
Érdekes következtetések vonhatók le a régészeti leletek alapján a székely
székek területének idõbeli elfoglalásáról. Ebben az összefüggésben nem ártana
alaposabban szemügyre venni a kettõs honfoglalás tételeit valló szakemberek
székelyekkel kapcsolatos megállapításait. Vitathatatlan, hogy a régészeti
leletek bizonyító erejét még körültekintõbben és variáltabban kell igénybe
venni a jelzett kérdések boncolgatásánál.
A
nyelvjárási és névtani fejezet meggyõzõen emeli ki azt a tényt, hogy a
nyelvjárási összefüggések feltárása az etimológiai problémákkal együtt mennyire
komolyan segít a székelyek mozgásterületének lokalizálásához. E szempontból
megszívlelendõ Benkõ Loránd véleménye: „A mai Székelyföld nyelvjárásilag erõsen
tagolódik, s számos jel mutat arra, hogy az ide beköltözõ székelység is
jelentékeny nyelvi különbségeket hordozott. Legalább három fõ székely
nyelvjárástípus válik szét: 1. A Nyárád középsõ-felsõ szakasza és a Kis-Küküllõ
vidékén székely nyelvi jellegében – (Maros) Vásárhely vidékével ellentétben –
megõrzõdött marosszéki székelység; 2. a telegdi–udvarhelyi székelység; 3. a
sepsi-, kézdi-, orbaiszéki székelység, amely Csíkba, majd Gyergyóba is
felhatolt. A székelység eredetkérdése szempontjából igen lényeges, hogy ezeknek
a külön nyelvi csoportoknak nyelvjárástörténeti és névtani alapon világosan
kimutatható kapcsolatai vannak a nyugati magyarsággal, mégpedig a telegdi
székelyeknek elsõsorban a Baranya–Valkó-i magyar nyelvi részlegekkel, a sepsi,
orbai, kézdi, csíki székelyeknek az Õrséggel és az Õrvidékkel, a marosi székelyeknek az Õrség–Õrvidék mellett egyes Pozsony környéki
magyar nyelvi szórványokkal. Ez a tény arra mutat, hogy a székelység eredetileg
nem volt egységes, hanem különféle magyar nyelvi csoportokból verbuválódott.”
Módszertanilag
hasonlóan tevõdik fel a kérdés a székely földrajzi névanyaggal kapcsolatban is.
Ezért, amint a szerzõ figyelmeztet, a nyelvészeknek mindkét esetben nagy
körültekintéssel kell eljárniuk.
És
végül érdekes Benkõ Loránd vizsgálódásainak végkövetkeztetése a nyelvjárási
megfigyelésekbõl: „Marosszék egyrészt a Pozsony és Moson vidéki magyarsággal
hozható közelebbi kapcsolatba, másrészt az Õrvidékkel. [...] Telegdiszék
Baranyával és Valkóval mutat nyelvi rokonságot, továbbá Biharral és közvetve
Abaúj megye településrészlegével. Sepsitõl Gyergyószékig olyan nyelvi
jelenségekkel találkozunk, melyek megfelelõi Délnyugat-Magyarországon
fedezhetõk föl, az Õrségben és az ausztriai Õrvidéken.” Ezekbõl az adatokból
világosan kikövetkeztethetõ a székelység betelepedési útvonala. Az útvonal
idõbelisége sorrendben: Sepsi-, Orbai-, Kézdi-, majd Csík- és végül
Gyergyószék. Ennek a sorrendnek valódiságát látszik erõsíteni az illetõ
területek településeinek gyakorisága is. Míg Sepsi‑, Orbai-, Kézdi-, sõt
Csíkszékben a 14. század eleji pápai tizedjegyzék szerint a települések
gyakorisága Sepsiszéktõl Csík felé haladva csökken, de még ez utóbbiban is
közel húsz szerepel a tizedjegyzékben, addig Gyergyóban egyetlen falunév sincs
feltüntetve, csupán három papnak a neve. Ebbõl világosan kitûnik, hogy
Gyergyószék még csak a betelepülés elsõ szakaszában volt.
Az
egyházi és településtörténeti szempontot tárgyaló fejezetben a szerzõ az
erdélyi fõesperességhez tartozó településeket sorolja fel, megállapítva, hogy a
Székelyföldön az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzék szerint igen nagy a
plébániával rendelkezõ települések száma.
Végül,
az összegezésben a szerzõ szakmailag szilárdan megalapozott következtetéseket
fogalmaz meg a székely eredetkérdés komplexumával összefüggõen.
Kristó
Gyula munkája több szempontból hézagpótlónak tekinthetõ. Nagy hozzáértéssel
veszi számba a tárgyalt problémával kapcsolatos kérdéseket. Alkalmazott, fõleg
összehasonlító módszerével feltárja az eddig elért eredményeket, egyes álláspontok
között jelzi a mutatkozó nézetellentéteket, és nagyon világosan fogalmazza meg
a saját véleményét, amely egyben az eddigi ismeretanyag szintéziseként is
tekinthetõ.
Magyari András