Az 1997. április 26-i közgyûlés iratai
Benkõ Samu elnöki megnyitóbeszéde
Mélységesen egyetértek a kinyomtatott és a közgyûlési
meghívóhoz mellékelt fõtitkári jelentés elsõ mondatának panaszos állítmányával:
„nem történt változás”. Nem történt változás jogaink helyreállítása,
tulajdonaink visszaszerzése tekintetében. Ez tény kérdése. Nincs benne semmi
vitatnivaló. Megbeszélnivalónk fonalát ott érdemes felvennünk, ahol és amikor
számot adhatunk arról, hogy a panaszos helyzet láttán is van erõnk dolgozni kitûzött
céljaink elérése érdekében és nem vagyunk
hajlandók lemondani a távlatkeresés jogáról, a jövõépítés szándékáról.
Életem során elég sokat foglalkoztam a világboldogító eszmék
történetével, az utópista gondolkodás európai és erdélyi képviselõi üdvtanaival
ahhoz, hogy az emberi társadalom jövõjérõl általában
és az erdélyi magyar kultúra eljövendõ sorsáról különösen ne tápláljak magamban bárányfelhõs illúziókat. De a
bensõmben fortyogó keserûséget is csak úgy tudom féken tartani, ha nem süppedek
bele tegnapi és mai kilátástalanságok ingoványába, és az éppen soros munkában
keresem azokat a cselekvési lehetõségeket, amelyek közösségi indíttatásúak,
mégpedig az érdekegyeztetésnek abban az értelmében, hogy egyéni sorsvállalás és
közösségi boldogulás nem ellentételezett fogalompár s fõleg nem ellentétes
irányú magatartás.
Az érdekegyeztetésen alapuló szándék vezérli mindennapi
munkánkat: szervezõ tevékenységünket s sokszor nem sok látható haszonnal
kecsegtetõ jövés-menésünket és a betûvetésben elért kisebb-nagyobb eredményeinket.
Az idõ, de még a céljaink felé vezetõ utat taposóaknákkal
teletûzdelõ elleneink érvelése is azt bizonyítja, hogy nyolc évvel ezelõtt az
erdélyi magyar kultúra legfõbb igényeit és követeléseit helyesen neveztük meg.
Szeretnék ez alkalommal is emlékeztetni arra, hogy elsõ szabad, tehát külsõ és
belsõ cenzúrától mentes megnyilatkozásában tizenöt kolozsvári magyar értelmiségi
1989. december 24-én Hívó Szó címmel
közzétett felhívásában a következõ mondatok alá írta oda a nevét:
„A legsürgõsebb feladat
jogi és intézményes biztosítékok teremtése az anyanyelv korlátlan használatára,
a minden szintû magyar nyelvû oktatás visszaállítására – beleértve a kolozsvári
Bolyai Tudományegyetemet. A romániai magyar tudományos önismeret szabad ápolása, mûvelõdési intézményeink,
elsõ helyen az Erdélyi Múzeum-Egyesület mûködésének anyagi és szellemi
biztosítása.” Felolvasom a nevüket azoknak, akik ezt a hívó szót aláírásukkal
hitelesítették: Balázs Sándor, Balogh Edgár, Balogh Ferenc, Benkõ Samu, Cseke
Péter, Csép Sándor, Cs. Gyímesi Éva, Csetri Elek, Gáll Ernõ, Jakó Zsigmond,
Jenei Dezsõ, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Nagy György.
Helyesen cselekedtünk, amikor néhány nappal ezután
összeültünk az akkor nagybeteg Jakó Zsigmond otthonában, és kimondtuk az EME
felélesztését. Felolvasom azoknak a nevét is, akik ezen a megbeszélésen jelen
voltak: Balázs Sándor, Benkõ Samu, Csetri Elek, Faragó József, Gáll Ernõ, Imreh
István, Kántor Lajos, Kiss András, Nagy György, Nagy Jenõ, Sipos Gábor.
És helyesen cselekedett az a 9 marosvásárhelyi felelõsen
gondolkodó értelmiségi, név szerint: Bedõ Károly, Bérczes Judit, Dézsi József,
Feszt Tibor, László János, László József, Péter Mihály, Szabó István, Szövérfy Ágnes, akik sajtónyilatkozatban sürgették
az EME újjáélesztését.
A Bolyai Tudományegyetem nevének említésekor
fogalomtisztázást tartok szükségesnek. Amikor ennek az intézménynek a nevét
épeszû emberek a szájukra, illetõleg tolluk hegyére veszik, nem az 1948-ban és
1952-ben kétszer egymás után lefejezett és kegyetlenül bolsevizált fõiskolai
intézményre gondolnak, hanem arra az erdélyi magyar tudományegyetemre, amelyen
a mi nemzedékünket matematikára Borbély Samu, fizikára Fényes Imre, filozófiára
Tavaszy Sándor és Gaál Gábor, lélektanra Harkai Schiller Pál, esztétikára
Benedek Marcell, régi magyar irodalomtörténetre György Lajos, magyar
nyelvtudományra Szabó T. Attila, nemzetközi jogra Buza László, elme- és
ideggyógyászatra Miskolczy Dezsõ tanította, s amely a nagy személyi vérengzések
után már 1957-ben olyan tanulmánysorozat kiadásába kezdett, melynek elsõ (s
egyben utolsó) kötete Kelemen
Lajos-Emlékkönyv címmel vonult be az erdélyi magyar tudománytörténetbe. E
kötetet látva a Bolyai Tudományegyetem megszüntetését szorgalmazók egyáltalán
nem a gettó, a gettósodás veszedelmét emlegették, hanem az intellektuális
verseny elõl zárkóztak el. Sapienti sat! Magyarul: Az okos ember kevés szóból
ért!
Azt pedig, hogy Erdély magyar egyeteme a második világháború
után Bolyai János nevét vette fel, engedtessék meg nekem úgy minõsítenem, hogy
ez tudománytörténetileg bölcs választásnak bizonyult.
Helyesnek, idõtállónak mutatkozott az is, hogy a Román
Köztársaság Mûvelõdésügyi Minisztériuma által ellenjegyzett kolozsvári bírósági
határozat alapján törvényesen bejegyzett Egyesületünk Alapszabályának elsõ
paragrafusában kimondtuk: „Az Egyesület az 1841/3. évi erdélyi Országgyûlésen
kezdeményezett és 1859-tõl fogva 1950-ig ténylegesen mûködõ Erdélyi
Múzeum-Egyesület tevékenységének folytatójaként annak a megváltozott
körülményekhez alkalmazott céljait kívánja megvalósítani. Ennek megfelelõen a
Romániában élõ magyarság tudományos és mûvelõdési életének szakmai szervezete
és mint ilyen, egyik szervezõje.”
Helyesnek bizonyult az is, hogy említett Alapszabályunk 9.
paragrafusában leszögeztük azt az elõdeink által is ismételten rögzített
tételt, hogy „az Egyesület politikával nem foglalkozik”. Amikor ennek
helyességét hangsúlyozom, feltétlenül éles különbséget kell tennem a politikai
és a közéleti szerepvállalás között. Ez utóbbi ugyanis magától értetõdõ
feladata Egyesületünknek.
Ezt bizonyította már elsõ közgyûlésünkön a programadó elnöki
elõterjesztés, amely közéleti összefüggésben tárgyalta a korszerû erdélyi
magyar tudománymûvelés elõtt álló
feladatokat. Ilyen axiómaszerû megállapítás hangzott el ebben a teremben 1990.
október 27-én Jakó Zsigmond elnök szájából: „Világosan kell látnunk, hogy
tudományosságunk a jövõben csak két lábra állítva lehet korszerû és eredményes.
Az egyik lába a magyar nemzetiségi tudományos szervezet, az Erdélyi Múzeum-Egyesület,
a másik viszont az állami magyar felsõoktatás kell legyen.”
Az is újjáéledésünk elsõ pillanatától fogva fennen hirdetett
elvünk, hogy Egyesületünk a magyar nyelvû alkotómunka folyamatába be kívánja
illeszteni a tudományos tevékenység egészét. Ez nem jelent kevesebbet, mint
hogy elvileg igényt tartunk a természet és benne az ember titkait feltáró
tudományos kutatás egészének magyar nyelvû mûvelésére. Ez tudatosan vállalt
feladat, kitûzött cél, és egybevág az erdélyi magyar tudománytörténet enciklopédikus
hagyományaival. Talán a mai kor embere számára is van sugalmazó erõ abban, hogy
Bolyai János személyében egy matematikus, Kõrösi Csoma Sándor személyében egy
filológus vívott ki magának méltó helyet az egyetemes tudománytörténet
halhatatlanjai sorában.
A nagy matematikai apparátussal dolgozó kommunikációs
elmélet döbbentett rá arra, hogy a tudományos gondolkodás finom rezdüléseinek a
világában a legtökéletesebb komputerben, az agytekervények szervezett káoszában
milyen óriási szerepe van az anyanyelvi
élménynek. Ennek a csodálatos természeti ajándéknak, a nyelvi élménynek
semmivel sincs kisebb ereje a tudományokban, mint például a szépirodalomban.
Szürkeállományunk sorvasztását jelentené az, ha Európába való nagy
készülõdésünkben éppen legjövedelmezõbbnek ígérkezõ kincsünket, a teremtõ
gondolkodásra felkészítõ anyanyelvet szorítanánk szûk szakmai korlátok közé.
Utópiákban jártas fejemmel nem szédítem sem magamat, sem
másokat azzal, hogy mindenféle kutatóintézet felállításával fogjuk rövidesen
megtenni elsõ lépteinket a kor kívánalmai felé. Csak az okos érdekegyeztetés
segíthet ebben a tekintetben is rajtunk. Bízzunk benne, hogy lesz egyezkedési
készség bennünk, erdélyi magyar tudománymûvelõkben és a román államhatalom
illetékes szerveiben, hogy létrehozhassuk az egyesületi és az állami
szerepvállalás közötti okos egyensúlyt. Nem titkoljuk, hogy a romániai magyar
kultúra éppen úgy szeretne bekerülni a román állami költségvetés védelmi
övezetébe, mint amilyen nagy erõfeszítésekkel igyekszik Románia bekerülni a
NATO-ba vagy az Európai Unióba.
Azt az egyezségi készséget kérjük államunktól, melyet õ kér
Európától. A romániai magyarság politikai testületétõl pedig azt várjuk – és
ezt a kívánságunkat nyilvános fórumon ki is fejeztük –, hogy teremtse meg
azokat a tárgyalási lehetõségeket, ahol az erdélyi magyar kulturális javak
tulajdonjogáról és azok mindenkit kielégítõ használati feltételeirõl érdemleges
megállapodások születhetnek.
Egyesületünk a maga részérõl mind a tudományos kutatásban,
mind pedig publikációs tevékenységében tett már egyezkedést elõkészítõ
lépéseket. Két példát említek, jelezvén ezzel azt is, hogy szûkre szabott lehetõségeink között milyen eredeti kutatásoknak
biztosítottunk prioritást.
Igyekeztünk a magunk és a mások emlékezetébe is jól bevésni,
hogy az elmúlt századokban egyszer-másszor már esett találkozásunk Európával. A
felvilágosodás korának nagy kontinentális buzgólkodásában két olyan intézmény
is megszületett, mely az európai kultúra erdélyi honosságáról állított ki
nemzetközileg nosztrifikált oklevelet. Két közkönyvtárról van szó, ezek
alkotóiról, az alapítás folytonosságáról Egyesületünk példamutatóan
megemlékezett.
Batthyány Ignácról és nagyszerû mûvérõl, a gyulafehérvári
Batthyaneumról 1990-ben ünnepi ülésen nemcsak méltató szavakat mondtunk el,
hanem kifejeztük azt a reménységünket, hogy a nagy püspök által létesített
intézmény hamarosan hatékony alkotóeleme lesz az erdélyi magyar tudománynak.
Néhány héttel ezelõtt hagyta el a nyomdát Egyesületünk
legújabb kiadványa, a könyvtáralapító Teleki Sámuel tudományépítõ szerepét
bemutató monográfia. A könyvet író Deé Nagy Anikó harminc év kutatási
eredményeit foglalva össze tárta fel, hogy a közkönyvtárnak szánt csodálatos
mûvelõdési kincs mögött az alapító kancellárnak milyen hatalmas, kitartó,
alkotó erõfeszítése húzódik meg.
A püspök egyházmegyéjére, az Erdélyi Római Katolikus
Egyházra hagyományozta gyûjteményét, a kancellár az Erdélyi Református Egyházra
bízta, hogy féltõ gondviselõje, õrizõje legyen a Teleki Téka néven ismert
könyvtárnak. A két erdélyi magyar egyházi, mûvelõdési intézmény alapítása
hiteles történetének a papírra vetésével a tudomány elvégezte a maga feladatát.
A sor most az államhatalmon van. Örvendetes változás
tényleges bizonyságát látnók abban, ha az állam illetékes képviselõje
Gyulafehérváron átadná a Batthyaneum kulcsát fõtisztelendõ Jakubinyi György
érsek úrnak, Marosvásárhelyen pedig a Teleki Téka kulcsát fõtiszteletû Csiha
Kálmán püspök úrnak. Biztos vagyok benne, hogy a tudós román kutatók éppen
olyan szívesen látott vendégek lesznek ezekben az egyházi tulajdonba
visszakerülõ intézményekben, mint ahogy az volt annak idején Timotei Cipariu,
Nicolae Densuºianu
vagy Nicolae Iorga, hogy csak három nagy román nevet említsek azok közül, akik
kutatókként megfordultak a két erdélyi könyvesházban.
Szándékosan nem a mi egyesületi igényeinkkel hozakodtam elõ,
hanem két olyan egyházéval, melyeknek jogfolytonosságát még egyetlen bíróság
sem merészelte kétségbe vonni. Velünk viszont már ez is megesett. Sõt az egyik
nagy példányszámú kolozsvári újság óriás betûkkel ilyen szöveget szedetett
vezércikke elé: „Societatea Muzeului Ardelean vrea sã punã mâna pe un imobil
din Piaþa Unirii. – Az Erdélyi Múzeum-Egyesület rá akarja tenni a kezét egy
ingatlanra az Egyesülés terén.” Közismert, hogy arról a fõtéri házról van szó,
amelyet Wass Otília hagyományozott az Egyesületre.
Rátérek néhány szívderítõbb dologra. Szeretném néhány szóban
méltatni tagságunk összetételében a fiatalodás tendenciáját. A belépési
nyilatkozatok azt bizonyítják, hogy a húszévesek nemzedéke lassan kezd bízni
bennünk. Szívesen használják könyvtárunk gyarapodó állományát, jövõképükbe
beiktatják a továbbtanulásukat biztosító ösztöndíj-lehetõségeket, és ami ennél
is fontosabb, egyesületi kereteink között alkotómûhelyeket hoznak létre a maguk
számára, és vállalkoznak például olyan kutatások folytatására, amelyekre az
indíttatást hajdan élt tagtársainktól nyerték. Ismeretes, hogy a botanikusok
régebbi nemzedéke példaszerûen feldolgozta a kolozsvári Szénafüvek néven ismert
kistáj növényvilágát, nos nemrégiben fiatal tagtársaink arra vállalkoztak, hogy
számba vegyék és feldolgozzák ennek ma élõ állatvilágát. Beszámolóikat
hallgatva nemcsak gimnazista korom szép bogárgyûjtõ-emlékei jutottak eszembe,
hanem az is tudatosodott bennem, hogy a mai húszévesek között nõ fel az a
nemzedék, amely remélhetõleg felvirágoztatja az új erdélyi magyar tudományt. Jó
híreim vannak a Böhm Károlyra emlékezõ fiatal filozófusokról, a latin nyelvet
szorgalmasan tanuló s már forrásfeltárásra is vállalkozó történészekrõl, az
Erdély köveit tanulmányozó geológusokról.
Mindent elkövetünk, hogy Szakosztályaink megteremtsék azokat
a feltételeket, amelyek között elõbb-utóbb Egyesületünket igazi otthonának
tekintheti a tudományban életcélt keresõ és találó ifjúság.
És ha már szóltam az ifjúságról, engedtessék meg, hogy
befejezésül néhány jó szót ejtsek egyelõre pótolhatatlan öregjeinkrõl is. Különösen
hálás vagyok Kiss András fõtitkár úrnak és Soó Tamás gazdasági tanácsos úrnak,
hogy életéveiket meghazudtoló frissességgel, nagy-nagy szeretettel építik az
Erdélyi Múzeum-Egyesületet, az építés eredeti és átvitt értelmében egyaránt.
Kívánom, hogy az õk buzgósága, önzetlensége ragadjon rá Egyesületünk
valamennyi, minapi összesítésünk szerint 3125 tagjára.
És ezzel mondandóm végére értem.