Gaal György

A magyar egyetemi oktatás Erdélyben

1. Hosszú folyamat zárult le 1872. november 10-én. Három évszázadra visszamenõ kísérletezések és többévi elõkészítõ munka után megnyílt a kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, az akkori Magyarország második állami egyeteme. Sem a hely, sem az idõpont nem volt véletlenszerû. A kiegyezés után Erdélyt is felölelõ Magyarországnak már nem lehetett elegendõ az egyetlen fõvárosi egyetem. Egy ideig Pozsony és Kolozsvár versengett a második egyetemért, Kolozsvár azonban több szempontból is inkább megfelelt a célnak. Elõször is Erdély fõvárosának számított, s a központi jelleget biztosító fõkormányszéket éppen megszüntették, épülete kiürülõben volt. Másodszor több jelentõs, nagy múltú tanintézet mûködött a városban: a reformátusok és unitáriusok rangos kollégiuma, a katolikusoknak fõiskolai múlttal büszkélkedõ fõgimnáziuma. A részben ebbõl leszármaztatható orvosi tanintézet, valamint a jogakadémia két egyetemi karral ért fel. Harmadszor itt mûködött az 1859-ben megalapított Erdélyi Múzeum-Egyesület, melynek gazdag könyvtára, levéltára, botanikus kertje, muzeális gyûjteményei az egyetemi oktatás segédeszközéül szolgálhattak.

A kezdeményezés még a kiegyezés évében Kolozsvárról indult.[1] 1867 októberében a Királyi Jogakadémia tanári kara javaslattal fordult a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz, melyben kérte, hogy a város két felsõfokú tanintézetét emeljék fakultási rangra, s ezekbõl fejlesszék ki az egyetemet. Eötvös József miniszter örömmel karolta fel a gondolatot. Mint késõbb utalt rá, már 1848-as minisztersége idején is foglalkozott a kolozsvári egyetem kérdésével. Akkor Szász Károly volt az egyetem szükségességének hangoztatója. Eötvös 1868. február 8-án a fõkormányszék útján felszólította a két kolozsvári fõiskolát, hogy nyilatkozzanak, miként képzelik el az egyetemmé való átalakítást. A két tanári kar állásfoglalását március 15-én egyeztették, „több városban lakó tanférfiúval” megvitatták, majd egy memorandum kíséretében eljuttatták a fõvárosba. Eötvös 1869. szeptember 20–24-i kolozsvári látogatásán hangsúlyozta, hogy az egyetem felállításával kapcsolatban is tájékozódni akar.[2]1870. április 7-én a parlament elé terjesztette az egyetem létesítésére vonatkozó törvényjavaslatot, úgyhogy a nagy magyar íróra és mûvelõdéspolitikusra a kolozsvári egyetem mint egyik alapítójára tekinthet.

Eötvös halála után hivatali utóda, Pauler Tivadar vette kezébe az egyetem ügyét. Mivel bizonytalan maradt, hogy mikor kerül a parlamentben napirendre az egyetemalapítás, a guberniumi épületek használatbavétele pedig sürgetõ volt, magához az uralkodóhoz folyamodott. Ferenc József 1872. május 29-én engedélyezte – az országgyûlés utólagos jóváhagyásának reményében – az egyetem megnyitását. Június 11-én Lónyai Menyhért miniszterelnök látogatott Kolozsvárra Pauler közoktatásügyi és Tisza Lajos közlekedésügyi miniszter kíséretében. Megtekintették az egyetem elhelyezésére szolgáló épületeket, s ugyanaznap megjelent a hivatalos pályázathirdetés a 42 egyetemi tanári állásra. A hírek szerint több mint 120 jelentkezõbõl választották ki a 34 rendes és 5 rendkívüli tanárt, akiket 1872. szeptember 29-én kinevezett az uralkodó. Közben szeptemberben elfogadta a parlament, s október 12-én szentesítette a király a XIX. törvénycikkelyt, mely intézkedett az egyetem felállításáról.[3]

Október 19-én a Katolikus Líceum dísztermében került sor az egyetemi szervezõmunka helyi beindítására.[4] A miniszteri biztosként kiküldött gróf Mikó Imre kezébe a kinevezett tanárok letették az esküt, s utána megválasztották és megalakították az egyetemi hatóságokat. A rektori székbe Berde Áront, a jogakadémia korábbi igazgatóját emelték, prorektorul pedig a legidõsebb és legismertebb professzort, Brassai Sámuelt választották. Berdére hárult a fõkormányszéki épületek átvétele, megfelelõ berendezése, a segédszemélyzet kiválasztása. Egy-egy állásra gyakran húszan is jelentkeztek, többnyire volt guberniumi alkalmazottak. A rektorbeiktatás és tanévnyitás ünnepélyét november 10-re tûzték ki, s ezt a napot a város örömünneppé tette. Délelõtt minden felekezet hálaistentiszteletet tartott, fél tizenkettõkor a líceumi díszteremben Groisz Gusztáv jogászkari dékán beiktatta Berdét, aki nagy hatású beszédet mondott. Ebben rámutatott, hogy az eddigi erdélyi fõiskolai kezdeményezések mind politikai célzattal születtek, ezért kellett elbukniuk, a mostani viszont egy egész ország szükségletét szolgálja. Ez annak elismerése, hogy a nemzet súlyát nemcsak a lakosok száma, hanem a mûveltsége is meghatározza. Igazán szabad csak a mûvelt ember lehet. Foglalkozott a fõvárosi egyetemhez fûzõdõ viszonnyal: paritás és versenyszellem kell hogy kialakuljon. Értelmezte a tanszabadság fogalmát és a vele járó felelõsséget a tanárok és diákok szempontjából. A kollégákhoz fordulva megállapította: „Uraim! egy egyetem megalapítása áll elõttünk. Önök tudják, hogy az egyetemet nem a néma falak, hanem a tanárok szellemi ereje alapítja meg jó hírnévben, áldásos mûködésben.”[5] Délután 2-kor a Redutban díszebéden vett részt a tanári kar és a város számos értelmiségije. Este a színház ünnepi elõadásán Vörösmarty- és Eötvös-darabokat adtak elõ. A várost késõig kivilágították. A nap emlékére érmet verettek. Másnap az egyetem négy karán a beiratkozott 258 diákkal megindult a tanítás.

2. 1872-ben Erdély történetének egy három évszázada vissza-visszatérõ eszméje öltött testet. Már az elsõ erdélyi fejedelem, János Zsigmond felismerte a tudás hatalmát, ezért támogatta az iskolákat, s kezdeményezte egy akadémia felállítását. Az 1560-as évek elején Ramus Pétert, a párizsi egyetem professzorát, nemzetközileg elismert filozófust próbálta megnyerni a gyulafehérvári fõiskola élére; végül a bolognai végzettségû Gyulai Pál kezébe adta a vezetést. 1565-ben országos jellegûvé akarta tétetni az intézetet, 1567-ben pedig megbízta udvari orvosát, Blandrata Györgyöt, hogy külföldön tanulmányozza egy hazai egyetem megszervezésének lehetõségét, próbáljon tanárokat felkérni e célra. Utóbb a fejedelem Szászsebest szemelte ki iskolavárosul, még várfalakkal való körülkerítésérõl is gondoskodott. Az olasz reneszánsz bûvkörében nevelkedett s Dávid Ferenc hatása alatt unitárius hitre tért fejedelem elképzeléseiben még korai volna felekezeti célkitûzéseket keresni. Egyszerûen a megszületõ új ország szükségleteire volt figyelemmel.

Kevésbé tekinthetõ felekezeti szempontból önzetlen alapításúnak a késõ humanizmus és az ellenreformáció szellemében született Báthory István-féle egyetem. Báthory már lengyel király volt, amikor 1579 õszén útnak indított tizenkét jezsuita pátert, s a Kolozsvárral szomszédos Kolozsmonostoron jelölte ki székhelyüket. Majd rendbe hozatta számukra a Farkas utcai Ferenc-rendi kolostort és templomot, s 1581 márciusában az unitárius város minden tiltakozása ellenére ide betelepítette az új tanintézetet. Május 12-i dátummal egyetemalapító oklevelet adott ki Vilniusban: a kolozsvári kollégiumot egyenesen a fejedelem alá rendelte, s feljogosította, hogy bármely külországi akadémiához hasonlóan egyenlõ értékû baccalaureusi, magiszteri és doktori címet adjon. 1583-ban egy újabb alapítólevéllel 150 férõhelyes szemináriumot is létesített az egyetem mellé. Közel negyedszázadon át nemzetközi összetételû, néha 20–30 személyes tanári karral és 300-nál több diákkal mûködött ez az intézet a jezsuiták Európa-szerte elismert tantervei szerint. A felekezeti türelmetlenség vetett véget mûködésének 1605 nyarán. Igaz, a jezsuiták utóbb Kolozsmonostoron, majd a század végétõl Kolozsváron is felújították intézetüket, de az már nem tekinthetõ egyetemnek.

Az 1622 májusában tartott kolozsvári országgyûlés felszólította Bethlen Gábort, hogy a megszüntetett Báthory-egyetem helyére létesítsen akadémiát Kolozsvárt. Bethlent már régebb foglalkoztatta egy fõiskola alapításának terve; ezzel megerõsíthette felekezetét, s mentesülhetett a külföldi akadémiákra küldött fiatalok taníttatási költségeitõl. Úgy találta azonban megnyugtatónak, ha nem az unitárius többségû Kolozsváron, hanem fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron létesít „közönséges akadémiát”. Udvari történetíróját, Bojti Veres Gáspárt küldte német egyetemi városokba jeles tanárok meghívására. Bojti 1622-ben, majd 1629-ben is három-három tanárt hozott magával, közöttük olyan neves költõ-tudósokat, mint Opitz Márton, Alsted János vagy Bisterfeld János. Az intézet elsõ igazgatója a debreceni, majd heidelbergi diák, Keresztúri Pál lett. Az akadémia elsõdleges célkitûzése a teológiai-filozófiai ismeretek terjesztése volt. Mindenekelõtt kálvinista lelkészeket és tanárokat képzett – gyakran éppen jobbágygyerekekbõl. Az intézetet könyvtárral és gazdag, fennállását évszázadokra biztosító alapítványokkal látta el. Három és fél évtizedes mûködés után a II. Rákóczi György felelõtlen háborúzásai nyomán Erdélyre törõ tatár hadak pusztították el 1658-ban a fehérvári fõiskolát. 1622 õszén I. Apafi Mihály áthelyezte Nagyenyedre s újraszerveztette a tanintézetet.

A gyulafehérvári fõiskola legjelesebb magyar tanára Apáczai Csere János, a tudomány magyar nyelvûségének úttörõje volt. Presbiteriánus nézetei miatt azonban elûzték a fejedelmi székhelyrõl, és büntetésbõl Kolozsvárra helyezték. Mikor a fehérvári iskola romokban hevert, Apáczai emlékiratot intézett Barcsay Ákos fejedelemhez, egy akadémia felállításának tervezetét. A szerényebb nyugati egyetemek mintája lebegett szeme elõtt, s a már meglévõ anyagi  alapokból szándékozott gazdálkodni. Tíz-tizenkét tanárt alkalmazott volna, de csak magyarokat. Az akadémia öt-hat év után adott volna baccalaureusi, újabb öt év után orvosi, teológiai vagy jogi címet a végzetteknek. Kidolgozta a tantervet, a szervezeti felépítést. Az akadémiát ellátta volna nyomdával, könyvtárral, botanikus kerttel.

Több mint száz év telt el, míg a már Habsburg Birodalomba bekebelezett Erdélyben újabb egyetemalapítási kísérletre került sor. Ezúttal Mária Terézia és udvara a kezdeményezõ. Bécs nem nézte jó szemmel, hogy a protestáns fiatalok külföldi egyetemekre járnak, s onnan gyakran igen „veszélyes” nézetekkel térnek haza. 1761-ben megbízták Brukenthal Sámuel bárót, hogy dolgozza ki egy protestáns egyetem tervezetét, a többi felekezet azonban nem támogatta a szebeni székhelyû fõiskola felállítását. A királynõ késõbb Kolozsvárra helyezte volna az egyetemet, de a protestánsok egymással szemben is bizalmatlanok voltak. Mikor 1773-ban felszámolták a jezsuita rendet, s felszabadultak ennek kolozsvári épületei, anyagi alapjai, az uralkodónõ elérkezettnek látta az idõt, hogy Kolozsvárt valamennyi felekezet bevonásával egyetemet létesítsen. 1774 januárjában véleményt kértek a felekezetek fõpapjaitól, s ugyanakkor ígéretet tettek, hogy a tanári karban megfelelõ számú protestáns tanárt alkalmaznak. A protestánsok azonban tisztában voltak azzal, hogy a vezetés mindenképpen katolikus maradna, s ezért nem támogatták a bécsi kezdeményezést. Közben az uralkodónõ 1774-ben két tanszékkel megvetette a jogi kar, 1775-ben egy tanszékkel az orvosi kar alapjait. 1776-ban a tanintézetet e két kar kivételével a piaristákra bízta. Õk két évig még mûködtettek teológiai kart, s az iskola felsõ tagozatának is tekinthetõ bölcsészeti karon négy, majd öt tanszéket töltöttek be. A jogi kar három tanárral 1849-ig mûködött. Az orvosi kar 1817-ben önállósult: Orvos-sebészi Tanintézet néven két-, három-, majd négyéves tanulmányi idõvel, õt-hat tanárral 1872-ig fennmaradt. Bábákat és sebészmestereket képezett.

A hároméves jogi tanfolyamot a forradalom idején bezárták, a protestáns kollégiumok jogakadémiáival együtt, 1851-ben Bécs elrendelte egy-egy császári és királyi jogakadémia felállítását Nagyszebenben és Kolozsvárt. A szebeni evangélikus tanári karral, német tannyelvvel be is indult. Kolozsvárt az erõszakolt német nyelvûség miatt a megnyitás egyre halasztódott, így a magyar fiatalok vagy Pestre, vagy Szebenbe mehettek jogot tanulni. 1861-ben a reformátusok elkezdték újraszervezni jogi tanfolyamaikat. A helyzet enyhültével az 1863. júniusi szebeni országgyûlés határozatot hozott a kolozsvári jogakadémia beindításáról, s jóváhagyta ennek magyar tannyelvét. Az újnak tekinthetõ, de a Katolikus Líceum termeiben mûködõ akadémia december 7-én nyílt meg hat tanárral és 113 hallgatóval. Eleinte három, 1866-tól négy tanéves volt. A tanári kart is nyolctagúvá bõvítették.

Így az 1860-as évek végén, az 1870-es évek elején két felsõfokú tanintézete volt Kolozsvárnak: az Orvos-sebészi Tanintézet[6] és a Királyi Jogakadémia[7]. Mindkettõben igen rangos tanári kar mûködött, melyeknek több tagja utóbb a tudományos akadémiai tagságra is méltónak bizonyult. Az orvosok közül Eckstein Jánost, Lenhossék Józsefet, Jendrassik Jenõt, Margó Tivadart és Balogh Kálmánt már 1872 elõtt elhódította a pesti egyetem.

3. Az 1872-ben megnyitott egyetem számára a sok jelentkezõ ellenére sem volt könnyû összeválogatni a tanári kart. Két fakultás esetében a helyi erõkre lehetett építeni, a többieknél teljesen új névsort kellett összeállítani. Általában három kategóriája volt ekkoriban a számításba jövõknek. Elsõ az idõsebb generáció az erdélyi iskolák tanári karából. Ezek még a régi rendszer szerinti oktatásban részesültek, s ha jártak is pár évig külföldi egyetemre, nem volt csak teológiai diplomájuk. Tudásukat jórészt elismerte a Tudományos Akadémia. A második csoportba a kolozsvári vagy más fõiskolákról átpályázók sorolhatók, többen rangos mûvek szerzõi, szakuk doktorai. A harmadik réteget a legfiatalabbak tették ki, a többnyire külföldön frissen doktorált szépreményû fiatalok. Ezért a tanárok közt igen nagy volt a korkülönbség. A legidõsebb professzor, Brassai még a megelõzõ század végén született, a fiatalabbak viszont csak az 1840-es évek közepén. Míg akadtak közöttük kitûnõ szakemberek, néhányan csak esetlegesen kapták ezt vagy  azt a tanszéket; utólag kellett szakosodniuk. Voltak tanszékek, mint a földrajz és az elméleti fizika, melyeket kezdetben be sem tudtak tölteni.

Az elsõ tanévre kiadott Almanach szerint 40 rendes és rendkívüli tanár oktatott az egyetemen. A Jogi kar 12 tanárából 5 a jogakadémiáról jött, a többiek vidéki jogakadémiákról, bíróságokról, hárman pedig Pestrõl. Akkor csak Berde Áron volt akadémiai levelezõ tag, a többiek doktorok, de utóbb még öten bekerültek a Tudományos Akadémiába (Plósz Sándor, Concha Gyõzõ, Óvári Kelemen, Kolosváry Sándor, Farkas Lajos). Az Orvosi kar 11 tanszékére 6 professzort a helyi Orvos-sebészi Tanintézetbõl helyeztek át. Ketten jöttek Pestrõl, a szemész Schulek Vilmos pedig egyenesen Bécsbõl pályázott, ezek az elsõ adódó alkalommal a fõvárosba távoztak. A Schulekén kívül a kórbonctanász Genersich Antal és a fiziológus Török Aurél neve fogalommá vált a magyar tudománytörténetben. A tanintézetbõl átvett Brandt József sebész- és Maizner János szülészprofesszor hosszas kolozsvári tevékenységükkel szereztek elismerést. A Tudományos Akadémia öt tanárt méltatott tagságra. A kar elsõ tanszemélyzetéhez hat tanársegéd is tartozott. Ezek sorából Gyergyai Árpád mint a vérátömlesztés magyar úttörõje vált ismertté.

A Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi kar 10 professzorából mindössze három volt kolozsvári: az Erdélyi Múzeum-Egyesületbõl átvett Finály Henriken és Szabó Károlyon kívül a Református Kollégiumból jövõ Szász Béla. Szabó akadémiai rendes, Finály, valamint Imre Sándor irodalomtörténész és Ladányi Gedeon történész levelezõ tag volt. E karhoz egy francia és egy angol „nyelvtanítót” is alkalmaztak.

A legnehezebb lehetett a Mennyiségtan-természettudományi kar tanszemélyzetének összeválogatása. A kolozsvári elõtt talán csak a tübingeni egyetemnek volt külön ilyen kara Európában. A Múzeum-Egyesülettõl jelentkezõ Brassai neve fogalom volt, tudását az Akadémia is elismerte, bár a neki kiosztott elemi matematika tanszéken nem tudott eléggé érvényesülni. Rajta kívül még a repüléstechnikával kísérletezõ, a felsõbb matematikát oktató Martin Lajos volt akadémiai levelezõ tag. Utóbb akadémiai elismerést kapott a zoológus Entz Géza és a geológus Koch Antal is; mindketten a fõvárosba távoztak. E karon öt tanársegéd mûködött.

Azoknak az idõsebb tanároknak, akik kinevezésükkor nem voltak tudományáguk doktorai, az egyetem rövidesen tiszteletbeli doktori címet adományozott. Az elsõ 40 tanárból összesen 11-en távoztak Budapestre.

Az alapítókat követõen még két nemzedéket szoktak megkülönböztetni a kolozsvári egyetem 1919 elõtti tanári karában. Az 1890-es években nyugdíjazások, halálozások, valamint Pestre távozások folytán ürült meg több tanszék, másrészt az egyetem fejlõdött, egyes tanszékek osztódtak, újak létesültek. Az ezekre kinevezetteket már az egyetem javasolta, alaposan mérlegelve munkásságukat. A harmadik nemzedék az 1910-es években jelentkezett: gyakran az egyetem végzettei, legjobb magántanárai nyertek katedrát. Ez a nemzedékváltás jól nyomon követhetõ a bölcsészeti kar filozófiai tanszékén: Szász Béla még inkább irodalmár, mint filozófus, de 1872-ben nem akadt nála jobb szakember, vagy családi összeköttetései révén megkapta a tanszéket. Az 1896-ban kinevezett  Böhm Károly már iskolaalapító, nagy hatású tanár és gondolkodó, az 1912–1916 között átmenetileg itt tanító Pauler Ákos is jeles filozófus, akárcsak a szintén harmadik generációt képviselõ, 1917-ben kinevezett Böhm-tanítvány Bartók György. A magyar irodalom oktatói sorában Imre Sándor, Széchy Károly, Dézsi Lajos a három generáció képviselõi. Az orvosi kar kórbonctan katedráján Genersich Antal, Buday Kálmán, Veszprémi Dezsõ, a belgyógyászatin pedig Machik Béla, Purjesz Zsigmond és Jancsó Miklós váltja egymást.

A tanszékek száma a karokon lassan szaporodott. Az 1910-es években a jogi karon néggyel, az orvosin öttel, a bölcsészetin hattal, a természettudományin néggyel több professzor képezte a tanári kart, mint az alapításkor. Messze vezetne, ha körvonalazni próbálnók tudományos munkásságuk eredményeit. Itt a már említetteken kívül Meltzl Hugóra hívjuk fel a figyelmet, arra a német szakos professzorra, aki Brassaival szövetkezve 1877-ben megindította Kolozsvárt a világ elsõ összehasonlító irodalomtörténeti  folyóiratát; Riesz Frigyesre, a párizsi egyetem díszdoktorára, a világhírû magyar matematikai iskola egyik megalapítójára, valamint Apáthy Istvánra, akinek idegszövettani kutatásait csak napjainkban tudják igazán értékelni. A tanári kart nagymértékben próbára tette Budapest, a fõváros elszívó ereje. A legtehetségesebb fiatalok pályáztak át valamelyik fõvárosi tanszékre, s ott váltak országos hírûvé. 1919-ig 26 tanár köszönt így le a kolozsvári tanszékrõl.

A diákok száma négy évtized alatt megnyolcszorozódott. A kezdeti 258-ról 1898-ra elérte az 1000-et, 1901-ben már 1500-an vannak, 1911-ben pedig 2405 hallgató tanul Kolozsvárt.[8] Ezeknek nagyjából fele a jogi karra, egynegyede pedig az orvosira jár. A jogi karra sokan jöttek át a vidéki jogakadémiák diákjai közül. A közfelfogás szerint itt könnyebb volt doktori diplomát szerezni, mint a fõvárosban. A diáktársadalom összetételében 1895 körül állt be lényegesebb változás. Egyrészt megengedték a nõk rendes hallgatóként való felvételét, másrészt a Kolozsvárt mûködõ három teológia (református, unitárius, piarista katolikus) diákjainak lehetõvé tették, hogy rendes hallgatóként az egyetemre is járjanak, sõt bizonyos kurzusokat ott hallgassanak, majd néhány humán szakból doktorátusra jelentkezzenek. Az 1919-ig terjedõ idõszakban 149 magántanárt képesített a kolozsvári egyetem,[9] mintegy 10 000 doktori diplomát osztott ki. 1895-ben az uralkodó feljogosította az egyetemet legjobb diákjai királygyûrûs kibocsátására: 28-an részesültek ebben a kitüntetésben.

Az egyetem közel egy évtizedig kísérleti jelleggel mûködött, a fõvárosban ugyanis sokan kételkedtek életképességében. Ismételt sürgetés után Trefort miniszter elõterjesztésére az uralkodó 1881. január 4-én engedélyezte az alapítólevél kiállítását s azt, hogy az egyetem az õ nevét viselje: Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem. Az alapítólevél kiállítása igen lassan haladt, csak az egyetemalapítás negyedszázados évfordulójára készült el, s 1895. október 12-én hirdették ki. Közben 1895. szeptember 22-én a király meglátogatta az egyetemet, s utasítást adott a díszjelvények elkészíttetésére. Budapesten tervezték és kivitelezték a rektori és dékáni nyakláncokat az uralkodót ábrázoló, Körmöcön veretett aranyérmekkel, valamint az öt pedellusi sceptrumot.[10]

Az egyetem megerõsödését legjobban a századfordulón zajló hatalmas arányú építkezések jelezték.[11] A múzeumi kertben 1882–83-ban felépült Vegytani Intézet volt az elsõ kifejezetten egyetemi épület. Az orvosi kar helyzete számított a legkritikusabbnak. Az óvári Karolina kórház rozoga épületei és a katolikus líceum földszintje (elméleti tárgyak) nem tudták befogadni a diákságot, lehetetlenné tették a színvonalas oktatást. Így 1884-tõl felépítették a Mikó-kert keleti szélére az anatómia, majd 1886-tól a Szén utca szegletére az élet- és közegészségtan tanszékek épületeit. Ezután került sor a központi építkezésekre. Miután a belvárosban megfelelõ nagyságú üres telket nem sikerült kapni, elhatározták, hogy a régi jezsuita kollégium, majd fõkormányszék barokk tömbjeit lebontva e telekre építik fel az új egyetemet. A minisztérium megbízásából Meixner Károly építész készíti el a terveket, s 1893-tól 1902-ig Reményik Károly cége húzza fel három részletben a hatalmas neoreneszánsz épületet. Timpanonjába Mayer Ede készítette szoborcsoport kerül: az uralkodót ábrázolja, amint a négy kart képviselõ allegorikus alaknak átadja az alapítólevelet.[12] Az elõcsarnok bal oldalán emléktábla örökíti meg az építkezés adatait.[13] 1897 és 1903 között folyik az egyetemi klinikák kiépítése is a házsongárdi oldalban. Nagy jelentõségû még az egyetemi könyvtár Szent György téri felhúzása 1906–1907-ben. Korb Flóris és Giergl Kálmán tervezte bázeli mintára, Reményik Károly kivitelezte.

A könyvtár kapcsán el kell mondanunk, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1872-ben szerzõdést kötött 50 évre az állammal, mely szerint – a tulajdonjog fenntartásával – használatra, kezelésre gyûjteményeit átengedi az egyetemnek, s ezekért az állam bért fizet. Ezt a szerzõdést 1895-ben az állam számára kedvezõen módosították. A Múzeum-Egyesület könyvtárát 1874-ben vitték át az egyetemi épületbe, akkor a múzeumi anyag 34 000, az egyetemi 11 000 kötet volt. Rendre az egyetemi állag számban túlhaladta a múzeumit, de még a múzeum könyvtárosa kezelte. 1896-tól az EME beleegyezésével már az állam nevezte ki az igazgatókat. 1919-re az új épületben a két könyvtár együttesen 400 000 kötetet ölelt fel. Számos – fõleg múzeumi tulajdonba tartozó – õsnyomtatvánnyal, régi magyar kiadvánnyal büszkélkedhetett.

4. Az elsõ világháború végén, 1918 karácsonyán Kolozsvár is román uralom alá került. Az egyetem folytatta munkáját, miközben román részrõl több nyilatkozat hangzott el arról, hogy az egyetemet románná kell tenni. Ennek fõ harcosa Onisifor Ghibu, a román Kormányzótanács közoktatásügyi titkára volt. Õ szervezte meg az „átvételt”: 1919. május 9-én felszólíttatta az egyetem tanári karát a román király iránti hûségeskü letételére. Ez nem volt jogos, hiszen csak az 1920-as trianoni békével vált Erdély s így Kolozsvár is Románia részévé. Mint várható volt, a magyar tanárok megtagadták az esküt, mire az egyetem elé felvonultatott század parancsnoka, továbbá Ghibu és Nicolae Drãganu, az egyetem román szakos magántanára megjelentek Schneller István rektor irodájában, s a jelképes erõszak alkalmazásával kényszerítették az egyetem átadására. Az egyes tanszékek és intézetek átvételére már elõre kiválasztott szakembereket küldtek ki, a segédszemélyzetet átmenetileg megtartották. Az így teljes felszereléssel lefoglalt tanintézetben 1919. november 3-án megnyílt a kolozsvári román nyelvû I. Ferdinand Egyetem.[14]

Az állás nélkül maradt egyetemi tanárok egy része nem bízott a békekötés esetleges kedvezõ fordulatában, s igyekezett minél hamarabb a fõvárosba menekülni. Többeket Romániából ki is utasítottak. A diákok jelentõs hányada is távozott Erdélybõl, úgyhogy a budai tanárképzõben, a Pedagógiumban a szintén elmenekült pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem tanáraival közösen próbálták folytatni a munkát. Elõadásokat tartottak, vizsgáztattak. A kolozsváriakat meghívták Szegedre, a pozsonyiakat Pécsre. A magyar parlament 1921. június 17-én hozott határozatot a két egyetemnek az említett városokban való ideiglenes elhelyezésérõl. Az erre vonatkozó XXV. törvénycikkelyt a kormányzó június 26-án hirdette ki.

Az egyetemi tanárok másik csoportja még bízott egy kedvezõbb kifejletben, s a diákok többségével együtt helyben maradt. Jó részüket ide kötötte családja, birtoka is. Ezek a tragikus trianoni döntés után megpróbáltak Erdélyben fõiskolát alapítani az itteni magyar egyházak segítségével. Elõször egy „felekezetközi magyar egyetem” terveit dolgozták ki.[15] A négy hagyományos egyetemi kar mellett ide csatolták volna egy-egy karként a katolikus és a protestáns teológiát. A Majláth Gusztáv Károly római katolikus, Nagy Károly református és Ferencz József unitárius püspök kézjegyével ellátott kérvénybejelentést 1920. június 26-án küldték fel az oktatásügyi minisztériumnak, s megjelentették a sajtóban is. A minisztérium válaszra sem méltatta, a sajtó viszont felfigyelt rá, s Bukaresttõl Kolozsvárig vitatta. A román lapok többsége felháborodással kommentálta, s többnyire az volt a vélemény, hogy magyar egyetemet legföljebb valamely székely városban tudnának elfogadni.  Mire magyar részrõl július 4-én az Ellenzékben nyilatkozat jelent meg, mely leszögezi: Erdély magyar kultúrintézményei egyetem nélkül csonkák, s kijelenti: „A legteljesebb elismeréssel vagyunk az összes többi erdélyi magyar város magas szellemi foka iránt. Azonban egyedül Kolozsvár az egyetemi város közöttük, mert itt található fel minden eszköz, mely egy fõiskola fennállásához szükséges.”

1920 õszére nyilvánvalóvá válik, hogy nem létesülhet felekezetközi magyar egyetem, de legalább a tanárutánpótlást kell biztosítani. Úgyhogy Nagy Károly püspök magára és egyházára vállalta a  kolozsvári Református Teológia mellett egy tanárképezde felállítását. 1920. szeptember 16-i leiratával, hivatkozva egyháza akadémia-fenntartási jogára, felekezetközi jelleggel beindította az intézetet. Egy elõzõ megállapodás értelmében felekezetközi lesz a tanári kar, és valamennyi magyar felekezet elöljárósága elismeri majd a diplomákat. Az elsõ tanévre 30 kollégiumot hirdettek meg összesen 205 órában. Az elõadók közt a volt egyetem öt rendes tanára, számos magántanára, valamint teológiai és középiskolai tanárok szerepeltek, összesen 39-en. A tantestület elnökéül Márki Sándort, ennek helyetteséül Bartók Györgyöt választották. Az elsõ félévre 196-an, a másodikra 190-en iratkoztak be. A román sajtó csak 1921 húsvétján figyelt fel erre a csendesen mûködõ fõiskolára, s egyszerre megindult a támadások áradata. Júniusban maga Nagy Károly püspök az unitárius Kovács Kálmán és a katolikus Gyárfás Elemér kíséretében utazott Bukarestbe, hogy a szakminiszterrel tisztázza a fõiskola és 60 felekezeti középiskola helyzetét. Nem sok eredménnyel: szeptember 22-én Octavian Prie államtitkár értesítette az egyházkerületet a fõiskola betiltásáról, október 8-án pedig egy miniszteri tanácsos vezette bizottság az intézet irattárát is lefoglalta, s közölte a teológia igazgatójával, Makkai Sándorral a tilalmat. A fellebbezésre 1922 februárjában jött meg az elutasítás. Az ügyet a Nemzetek Szövetsége elé vitték, minden eredmény nélkül. Illetve egy szerény eredmény mégis mutatkozott: betöltötték a kolozsvári román egyetem magyar tanszékét, Kristóf György lett ennek professzora.

5. A szervezõdõ szegedi egyetem felszólította a még Kolozsvárt tartózkodó professzorait, hogy foglalják el a számukra fenntartott állásokat. Kevés kivétellel eleget is tettek a hívásnak.[16] 1921. október 9–10-én a kormányzó jelenlétében Menyhárt Gáspár jogászprofesszor beiktatásával megnyílt az ideiglenesen Szegeden mûködõ kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem 49., ottani elsõ tanéve. Még a tanév végén, 1922. június 29-én megünnepelték az egyetemalapítás félszázados évfordulóját, s erre az alkalomra Márki Sándor összeállította az egyetem történetét. A szegedi berendezkedés nem volt könnyû: épületeket kellett átalakítani, mûszereket beszerezni, megfelelõ könyvtárat létesíteni. Szeged városa és a kultusztárca erejéhez mérten segített. 1929–30-ban felépültek a fogadalmi templom terét övezõ olasz reneszánsz stílusú, Rerrich Béla tervezte épületek, felhúzták az egyetemi klinikákat. 1930. október 25-én a zárókõletételi ünnepségen megjelent a szegediek nagy támogatója, gróf Klebelsberg Kunó közoktatásügyi miniszter is. Eleinte a kolozsvárinak megfelelõ számú tanszéket mûködtettek Szegeden, de ez túlméretezettnek bizonyult, úgyhogy a kezdeti 62-rõl 47-re csökkentették a katedrák számát. A professzorok munkáját 100 segédtanerõ tette hatékonyabbá. A tanári kar büszkesége az 1928-tól orvosi vegytant elõadó Szent-Györgyi Albert, akinek kutatásait 1937-ben Nobel-díjjal jutalmazzák. A Kolozsvárról átköltözött tanerõk biztosították a hagyományok folytonosságát, néhányuk pályája itt teljesedett ki. A diáklétszám az elsõ tanévben 1977, 1928-ra eléri a 3000-et, 1939-ben pedig 3252.

6. A világháború forgataga meghozta az 1940. augusztus 30-i bécsi döntést; Észak-Erdély visszatértével természetesnek számított, hogy a Ferenc József Tudományegyetem is visszatelepedjék eredeti székhelyére, Kolozsvárra. Szegeden már csak két professzor mûködött az egykori esküt megtagadók közül: a filozófus Bartók György és a botanikus Györffy István. A sors igen szerencsésen úgy hozta, hogy Bartókot még az elõzõ tanévben megválasztották 1940/41-re rektornak.[17]  Az egyetem visszatelepedésérõl intézkedõ XXVIII. törvénycikkelyt október 19-én hirdették ki. A Szebenbe távozó román egyetem vezetõsége Kristóf Györgyre bízta a kiürített épületeket, melyekbõl minden mozdítható tárgyat magukkal vittek. Kristóf professzor október 23-án adta át ünnepélyesen az egyetemet Bartók Györgynek. A Kolozsvárra kinevezett tanárok még aznap letették Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter kezébe az esküt.[18] Az országos ünnepéllyé emelkedõ tanévnyitóra másnap, 24-én Horthy Miklós kormányzó jelenlétében került sor. Az egyetem felépítésében újdonság, hogy egy ötödik, Közgazdasági karral is bõvült, tanszékeinek száma 85 lett. A tanári kar nagyobbik részét a „hazatérõk” tették ki, akik Szegedrõl jöttek, egy részük pályája még Kolozsvárt kezdõdött. A tanárok másik csoportja az itt maradottakból toborzódott: akik már a világháború elõtt egyetemi fokozatot szereztek, s a kisebbségi létben is megállták helyüket, mûvelték tudományágukat. A harmadik réteghez az induló fiatal tehetségek tartoztak, közülük is több erdélyi származású volt. Az egyetemszervezés munkálatait a rektor mellett Szily Kálmán miniszteri biztos irányította. A miniszterelnök, gróf Teleki Pál bölcsességét dicséri, hogy az egyetem mellé a jellegzetes erdélyi problémák kutatására külön intézményt hoztak létre, az Erdélyi Tudományos Intézetet.

Az egyetem háborús viszonyok közt 2500 fõ körüli diáklétszámmal öt éven át mûködik újra eredeti székhelyén, Kolozsvárt. Az utolsó, 1944/45-ös tanév az átmenet, a hõsies helytállás esztendeje.[19]A szovjet front közeledése miatt a magyar kormány már 1944. augusztus 29-én elrendelte Kolozsvár kiürítését, a város magyarsága azonban kéréssel fordult az új tanévre megválasztott rektorhoz, Miskolczy Dezsõhöz, hogy az egyetem maradjon helyben. Az egyetemi tanács szeptember 15-én határozatot is hozott ilyen értelemben: az egyetem „helyén marad, és osztozik az erdélyi magyarság sorsában”. Errõl a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot is értesítették, amely azt jóváhagyólag tudomásul vette. Szeptember 17-én óvóhelyen megtartották a tanévnyitót, de a tanítást csak decemberben tudták elkezdeni. Mikor október 11-én az orosz hadsereg bevonult Kolozsvárra, mindössze 15 professzor tartózkodott a városban. Az egyetemi épületek „visszafoglalására” megjelenõ román tanszemélyzetet Miskolczy átiratára kiutasította az orosz parancsnokság, s a magyar egyetemet munkája folytatására szólította fel.[20] A kevés tanár december végén már több mint 600 hallgatót oktatott. Éles sajtóvita folyik a kolozsvári egyetem sorsáról: sok román cikkíró csak a román egyetem mûködését engedélyezné, mások vegyes tannyelvû egyetemet emlegetnek. Már a II. szemeszter is javában folyt, amikor az 1945. március 6-án megalakított Groza-kormány oktatásügyi minisztériumában április közepén tanácskozást hívtak össze. Ezen részt vettek kolozsvári román és magyar egyetemi tanárok, s itt született az a salamoni döntés, mely a május 29-én megjelent 406-os és 407-es törvényrendeletben konkretizálódott, s melyet a miniszterek mellett I. Mihály király is aláírt. Ennek lényege négy pontban foglalható össze: 1) az I. Ferdinand Egyetem Nagyszebenbõl Kolozsvárra költözik; 2) Kolozsvárt magyar elõadási nyelvû egyetem létesül; 3) a magyar egyetem a Regina Maria líceum épületét kapja; 4) az egyetemi könyvtárat közösen használják. Ezzel jogilag a Ferenc József Tudományegyetem – mely már alapítójának nevét október óta nem viselte – június 1-tõl megszûnt.

Az új egyetem átvette a megszüntetett egyetem tanári karának egy részét s helyben maradt diákjait is; ezzel örökösévé vált több mint 70 éves elõdjének. Kétségtelen, hogy ha 1944/45 történelmi fordulóján az egyetem nem tartott volna ki, aligha került volna sor romániai viszonyok közt magyar egyetem felállítására, pedig akkoriban még Kolozsvár lakosságának 80 százaléka magyar volt. Az új egyetem 1945 decemberében felvette a nagy matematikus Bolyai János nevét, s 1959. július 2-ig mûködött önállóan. Akkor erõszakosan egyesítették a Victor Babeºrõl elnevezett román egyetemmel, s fokozatosan felszámolták.

7. A Ferenc József Tudományegyetem 73 tanévre terjedõ története Kolozsvár múltjának legvirágzóbb és leggyászosabb korszakain ívelt át. Évtizedekig az egyetem a város arculatának meghatározója volt, biztosította szellemi fõváros jellegét. Mint Magyarország második egyetemére az egész magyarság kimûvelésében is fontos szerep hárult rá. Tanszékei, intézetei tudományos mûhelyként mûködtek, végzettjei az ország minden sarkába eljutottak, s terjesztették a beléjük plántált eszméket. Most, az 1990-es években, mikor ismét egyetemlétesítési lázban ég az erdélyi magyarság, a Ferenc József Tudományegyetem története arra figyelmeztet, hogy érdemes kitartani. Az elsõ világháború után máról holnapra magyar egyetem nélkül maradt Erdély, a második világháborút követõen közel másfél évtized kellett az önálló egyetem felszámolásához. Kitartó küzdelemmel kell megszereznünk jogunkat a már háromszor is megszüntetett kolozsvári magyar egyetemhez.