Gábos Zoltán
AFerenc
József Tudományegyetem természettudósai
Az erdélyi fõiskolák és egyetemek
fellendülésekben, visszaesésekben, újrakezdésekben és megszûnésekben gazdag
történetében kiemelkedõ szerep jutott a kolozsvári Ferenc József
Tudományegyetemnek. Az 1872-ben kaput nyitó intézmény több szempontból is
határkövet jelentett Erdély tudományos és mûvelõdési életében.
Erdélynek 1872 elõtt nem volt
állami egyeteme. Piarista egyetemét II. József 1784-ben megszüntette. A 88 évi
kényszerszünet idején a tudományok ápolását a fõiskolai ranggal mûködõ
intézmények és a kutatásokat ösztönzõ egyesületek vállalták. Az egyéni
tudományos törekvéseket egybefogó tudományos központ hiánya súlyos
következményekkel járt. A lelkes tudománymûvelõk intézményi háttér nélkül az
elmaradottság ellen harcoló magános küzdõk voltak.
Az új egyetem sikerrel
teljesítette legfontosabb feladatát. Elõdei a hangsúlyt az ismeretközlésre
fektették, legföljebb a szaktárgyak rendszerezése és módszeres feldolgozása
terén adtak újat. Az új egyetem a magas színvonalú oktatói munka mellett a
tudományok fejlesztésére is vállalkozott. A múlt század nyolcvanas éveitõl
Kolozsvárt már feltüntették az európai tudományos központok térképén.
A protestánsok kollégiumaiban, a
katolikusok líceumaiban 1833-tól teret nyert az anyanyelven folyó oktatás.
Apáczai álma 1872-ben egyetemi szinten is megvalósulhatott. Az elsõ magyar
nyelven oktató erdélyi egyetem a magyar tudományos szaknyelv gazdagításának és
pontosításának feladatára is vállalkozott.
A természettudományok
jelentõségét elismerve, az egyetem külön matematikai és természettudományi
karral indult (abban az idõben Európában ilyen kar csak a tübingeni egyetemen
mûködött). Nem véletlen, hogy az egyetem szervezõi szükségesnek tartották az
önálló kar létesítését. Erdély élen járt az új, haladó eszmék befogadása terén.
Az erdélyi természettudomány kisebb-nagyobb lemaradásokkal követte a fejlõdés
európai útját. A teológiát szolgáló, majd a filozófiába beágyazott korszakokat
átlépve, a 18. század második felében eljutott az új, önálló, saját lábán álló
természettudományig. A református kollégiumok számára 1769-ben, a katolikus
líceumok számára 1777 után kiadott tantervekben a természettudományok már
megfelelõ súlyt kaptak.
A külön matematikai és
természettudományi kar létjogát az is indokolta, hogy az erdélyi
természettudománynak már voltak jelentõs megvalósításai, volt egy alap, amelyre
építeni lehetett. Az európai enciklopédikus irányzat egyik vezéregyénisége,
Alsted János Henrik, majd tanítványa, Bisterfeld János Henrik a gyulafehérvári
Collegium Bethlenianumban „vallásos” keretben a természettudományok
jelentõségét tudatosította. Apáczai Csere János tovább lépett: 1655-ben
megjelent magyar nyelvû enciklopédiájában jó érzékkel válogatott új
természettudományos ismereteket és kartéziánus eszméket közvetített. Követõi
közül Pápai Páriz Ferencet és Köleséri Sámuelt emeljük ki. Késéssel ez erdélyi
iskolákban a baconi empirizmus is teret hódított. Errõl tanúskodik Tõke István
1736-ban Nagyszebenben kiadott, több mint száz fizikai kísérletet bemutató
fizikakönyve. Az orvosi, a gyógyszerészeti gyakorlat és a bányászat is igényelte
a megfigyelésekre és kísérletekre alapozó kémiai, fizikai, növénytani,
állattani, ásványtani ismereteket. Fridvaldszky János, a kolozsvári egyetemi
rangú jezsuita akadémia tanára 1767-ben Kolozsvárott jelentette meg a Mineralogia Magni Principatus Transylvaniae
címû latin nyelvû úttörõ ásványtani mûvét. Az erdélyi tudománymûvelõket
dicséri, hogy elsõként írtak több magyar nyelvû, tudományos igényekkel
szerkesztett, kézikönyvként is használható munkát. Példaként Benkõ Ferenc Magyar Mineralogia azaz a' kövek 's értzek
tudománya címû, 1786-ban, Nyulas Ferenc Erdélyországi
orvosvizek bontásáról közönségesen címû, 1800-ban megjelent könyvét és
Méhes Sámuel Physica címû 300 lapnyi,
kétrészes, 1810 körül írt, kéziratban maradt munkáját említhetjük.
Erdélyben már a 18. század
második felében jelentkezett az önálló alkotások igénye. Fogarasi Pap József az
erõfogalom legtágabb értelmezésérõl írt értekezésével 1778-ban megnyerte a
berlini Tudományos Akadémia pályázatát. Ugyanez az Akadémia Sipos Pál Beschreibung und Anwendung eines matematischen Instruments für die Mechaniker, zur
unmittelbaren Vergleichung der
Circulbogen címû értekezését
1795-ben aranyéremmel jutalmazta. Bolyai Farkas 1832–33-ban megjelent
kétkötetes Tentamenjeértékes új eredményeket is
tartalmazott. A csúcsot Bolyai János 1832-ben közzétett Appendixje jelentette.
A kolozsvári egyetem nem
kerülhette el az indítással járó nehézségeket. A szûkös anyagi keretek miatt a
legszükségesebb felszerelésekben is hiány mutatkozott, de nyomasztólag hatott
az is, hogy sokan kételkedtek az egyetem életképességében. Ferenc József csak
1881-ben járult hozzá ahhoz, hogy az egyetem a nevét viselje, az alapítólevelet
pedig csak 1897-ben hirdette ki. Az egyetem bizonyított: a „próbaidõ” letelte
után bekapcsolódott Európa tudományos vérkeringésébe. Az indulás nehézségeit
enyhítette az, hogy a gróf Mikó Imre által 1859-ben alapított Erdélyi
Múzeum-Egyesület az egyetem rendelkezésére bocsátotta nagy értékû tudományos
gyûjteményeit. A továbbiakban az is nagy segítséget jelentett, hogy az
Egyesület orvosi-természettudományi szakosztálya lehetõvé tette az egyetem
tanárai számára, hogy a szaküléseken bemutatott dolgozataikat a szakosztály
tudományos folyóiratában, az Értesítõben
közreadják.
A következõkben az egyetem vezetõ
tanárainak tudományos munkásságát vázoljuk. A hangsúlyt az egyetem mûködésének
1919-ig terjedõ elsõ szakaszára helyezzük.
A kar hét tanszékkel indult.
Az elemi mennyiségtan tanszék
elsõ professzora, Brassai Sámuel a matematika terén nem alkotott maradandót.
Nyugdíjba vonulása után rövid ideig (1884–86 között) a tanszék feladatait Réthy
Mór látta el. Utóda, Vályi Gyula 1887-tõl 1911-ig, nyugdíjba vonulásáig terjedõ
munkássága során nagy külföldi visszhangot keltõ eredményeket ért el a
parciális differenciálegyenletek elmélete terén. Geometriai és számelméleti
eredményei is jelentõsek. 1912-tõl a tanszék vezetését Haar Alfréd vette át.
Haart a legkiválóbb magyar matematikusok között tartjuk számon. Nevét õrzi a
„Haar-féle függvényrendszer”, a variációszámítás „Haar-féle lemmája” és a
halmazelméletben használt „Haar-mérték”.
A felsõbb mennyiségtan tanszék
elsõ professzora, Martin Lajos haláláig (1897) szolgálta az egyetemet. A
repülés matematikai elméletével foglalkozott. A madárrepülés elmélete, a
legjobb hatásfokú légcsavar keresése és az általa javasolt „lebegõ kerék”
vizsgálata érdekelte. Repülõszerkezeteket tervezett és próbált ki. Az a négy
lebegõ kereket tartalmazó gép, amelyet az egyetem udvarán 1896. augusztus 30-án
próbált ki, ma is megtekinthetõ a kolozsvári történeti múzeumban. A repülés
megvalósításáért folytatott munkásságára vonatkozó iratokat a kolozsvári állami
levéltár õrzi. Martin örökébe Schlesinger Lajos lépett, aki korában a
komplexváltozós közönséges differenciálegyenletek legkiválóbb szakértõi közé
tartozott. Schlesinger 1911-ben Budapestre távozott, helyébe Fejér Lipót
került, aki nagyon rövid ideig maradt Kolozsváron, mivel Eötvös Loránd
ajánlatára a budapesti egyetemre kapott meghívást. Fejér, aki 1905-ben szerzett
magántanári képesítést a kolozsvári egyetemen, távozásáig Az analízis alkalmazása a számelméletben címû elõadást tartotta.
Fõleg a Fourier-sorokkal kapcsolatos vizsgálataival írta be nevét a matematika
történetébe. Utóda, Riesz Frigyes, 1912–19 között szolgálta a kolozsvári
egyetemet. Õ is azok közé tartozott, akik alapvetõ fontosságú eredményeikkel a
matematikában új utakat nyitottak. A funkcionálanalízis egyik megteremtõje, a
függvényterek, a lineáris operátorok és a szubharmonikus függvények elméletének
egyik megalapozója.
Klug Lipót számára 1896-ban külön
ábrázoló geometriai tanszéket létesítettek; ez nyugdíjba vonulásáig (1917)
mûködött. Õ a szintetikus projektív geometria egyik legnagyobb hatású és
legtermékenyebb hazai képviselõje volt.
A kísérleti természettan tanszék
elsõ professzora, Abt Antal haláláig (1902) dolgozott az egyetemen. A
kolozsvári mágnességtani iskola megteremtõjének tekinthetõ. A megüresedett
tanszékvezetõi tisztségbe Tangl Károly került, aki 1917-ben Budapestre
távozott. Tangl Kolozsváron magas nyomásokon végzett dielektromos állandó
mérésekkel és a vékony fémréteg-folyadékrendszer esetében jelentkezõ felületi
feszültség vizsgálatával foglalkozott. Ortvay Rudolf nála szerzett doktori
címet, Gyulai Zoltánt és Pogány Bélát õ indította el tudományos pályáján.
Távozása után a tanszék vezetését Pogány Bélára bízták.
Abt Antal halála után a kar a
hûséges munkatárs, a kiváló kísérletezõ Pfeiffer Péter számára külön gyakorlati
fizikai és elektrotechnikai tanszéket létesített. Értékes eredményeket ért el
az elektromágneses hullámok terjedésének vizsgálata terén.
A mennyiségtani természettan
tanszék tanári állását az egyetem indulásakor nem tudták betölteni. Két év
múltán Kolozsvárra küldték Réthy Mórt, aki 1884-ig képviselte a kolozsvári
elméleti fizikát. Úgy tûnik, hogy õ a kolozsvári egyetemet átmeneti állomásnak
tekintette. Tudományos munkássága fõleg Budapesthez kötötte, de sokat tett a
Bolyai-hagyományok ápolása terén, és õ fedezte fel a kolozsvári egyetem számára
Farkas Gyulát, aki 1887 és 1915 között európai szintre emelte a kolozsvári
elméleti fizikát. Érkezéséig (1884–86 között) Vályi Gyula látta el a tanszék
feladatait. Farkas mind a fizika, mind a matematika terén kiválót alkotott. A
lineáris egyenlõtlenségekkel kapcsolatos eredményeit, az ún. „Farkas-tételt” az
optimizálás elméletével foglalkozó matematikusok 1950 óta gyakran idézik. Két
évvel a relativitáselmélet megjelenése után, amikor sok neves tudományos
központ még kétkedve fogadta az új elméletet, Farkas Gyula e tárgykörbõl
egyetemi elõadást tartott, és a folytonos közegek relativisztikus elméletének
megalapozói körébe lépett. Elsõként közelített modern alapon az
entrópia-fogalomhoz, az elfelejtett Fourier-féle mechanikai elvet új életre
keltette. Schlesinger Lajost, Fejér Lipótot, Riesz Frigyest és Haar Alfrédot õ
nyerte meg a kolozsvári egyetem számára. Nála szerzett 1896-ban doktori címet a
ma csak zeneszerzõként ismert Kacsóh Pongrác, de tanítványának tekinthette
Ortvay Rudolfot, akit egyszemélyes tanszékén nem tudott alkalmazni. Nyugdíjba
vonulásakor Ortvayt javasolta utódjául.
A vegytani tanszék elsõ
professzora a gyógyszerész képzettségû Fleischer Antal volt; mindössze öt évig,
1877-ben bekövetkezett haláláig vezette a tanszéket. Ásvány-elemzésekkel és különbözõ ciánvegyületek tanulmányozásával
foglalkozott. Utóda, Fabinyi Rudolf 1878-tól 1919-ig szolgálta a
kolozsvári egyetemet. Fabinyi a szerves kémiai kutatások hazai úttörõje, a
kémia európai hírû mûvelõje volt. Jelentõs eredményeket ért el az analitikai
kémia és a fizikai kémia területén is. Az elsõk között foglalkozott a
tüzelõanyag-cellás galvánelemek vizsgálatával, amelyeket ma sikerrel
hasznosítanak az ûrtechnikában. Kolozsváron 1881–83 között korszerû kémiai
intézetet szervezett. 1882-ben õ alapította az elsõ magyar nyelven megjelenõ
kémiai tudományos folyóiratot, a Vegytani Lapokat, amely 1889-ben szûnt meg.
A vegytan tanszéken dolgozó
Ruzitska Béla számára 1913-ban egy második vegytan tanszéket szerveztek. Fõ
mûve, a Bevezetés az elméleti kémiába
címû könyve 1894-ben jelent meg Kolozsváron. Az egyetem bezárása után
Kolozsváron maradt.
Az ásványtan-földtan tanszék elsõ
professzora, Koch Antal közel negyedszázados (1895-ig terjedõ) kolozsvári
mûködése alatt az egyetem ásványtan-földtan intézetét európai szintre emelte.
Tudományos munkássága az ásványtan, kõzettan, földtan és õslénytan különbözõ
ágaira terjedt ki. Monografikus jellegû munkái közül kiemelkedõ a ma is
forrásmunkának tekintett, 1894-ben, illetve 1900-ban megjelent Az erdélyrészi
medence harmadkori képzõdményei címû kétkötetes mûve. Budapestre való
távozása után a tanszék vezetését 1896-ban Szádeczky-Kardoss Gyula vette át.
Tudományos téren az ásványtan és földtan szinte valamennyi szakjában dolgozott.
Sokat tett Erdély nyugati határhegységei magmás elõfordulásainak, valamint a felszíni
és fedett vulkáni tufáinak vizsgálata terén. Az elsõ világháború után
Kolozsváron maradt, és a Román Földtani Intézet fõgeológusaként folytatta
munkáját. Sok tanítványt nevelt; ezek közül csak az egyetem késõbbi életében
fontos szerepet játszó Szentpétery Zsigmondot, Török Zoltánt, Balogh Ernõt és
Tulogdy Jánost említjük.
A növénytani tanszék vezetõ
professzora 1896-ig Kanitz Ágost volt. Õ indította az elsõ magyar botanikus
lapot, a Magyar Növénytani Lapokat (1877–92 között jelent meg). Külföldi
tudósokkal együttmûködve Szlovénia, Montenegro, Hercegovina, Bosznia, Szerbia
és Albánia növényvilágát tanulmányozta. Románia ismert növényeinek a jegyzékét
is õ adta ki. A Hunfalvy-féle, A magyar
birodalom természeti viszonyainak leírása címû, Pesten 1864–66 között
megjelent többkötetes munkában õ írta a növényföldrajzi részt. Kolozsváron
jelentette meg 1891-ben A növényrendszer
áttekintése címû munkáját. Utóda,
Istvánffy Gyula rövid kolozsvári vezetõ tanársága idején (1897–99)
újjászervezte a növénytani intézetet és a növénykertet. Az õt követõ Richter
Aladár 1901–13 között növénytani múzeumot, új általános növénytani intézetet
szervezett, és megvetette a botanikus kert alapjait. A növénytan kiemelkedõ
egyénisége volt Györffy István, aki 1913–19, majd 1940–44 között a kolozsvári
egyetemen mûködött. Nevét Európa-szerte ismerték. Elsõsorban a mohák szövet- és
élettanával foglalkozott, de munkássága kiterjedt az algákra és gombákra is.
Kolozsváron 1915–19 között a Botanikai Múzeum Füzeteinek három évfolyamát adta
ki.
A növénytani tanszékbõl 1902-ben
kivált növényrendszertani tanszék csak 1905-ig, vezetõjének, Borbás Vincének
haláláig mûködhetett. Borbásnak, a növénykert igazgatójának tekintélyes
irodalmi munkássága volt. Több növény is nevét viseli.
Az állattani tanszék vezetõje
1889-ig id. Entz Géza volt. Az állattan és növénytan egyaránt érdekelte. A
véglények tanulmányozásával külföldön is elismerést szerzett. Véglénytani
tanulmányait két kötetben kívánta összegezni. Az elsõ kötet 1888-ban jelent meg
Tanulmányok a véglények körébõl
címmel; a második kéziratban maradt,
Tihanyban õrzik. 1876-ban elsõként õ hívta fel a figyelmet arra, hogy a növény-
és állatvilág határán élõ algák és állati véglények esetében „társas viszony”
jelentkezhet. Magyar nyelven közölt észleléseirõl külföldön nem szereztek
tudomást. Öt évvel késõbb (1881-ben) K. Brandt német kutató is ugyanerre a következtetésre
jutott. Entz prioritását egy német szaklapban közölt két tanulmányával védte
meg. A jelenséget ma szimbiózisnak nevezik. Budapestre való távozása után,
1900-ban a tanszék vezetését Apáthy István vette át. Idegszövettani kutatásokat
végzett. Az idegrendszer finomabb szerkezetének vizsgálatát szolgáló ötletes
szövettani mikrotechnikai eljárásai maradandónak bizonyultak. Tapasztalatait
három kötetre tervezett monográfiában kívánta feldolgozni. Ezekbõl Die Mikrotechnik der tierischen Morphologie
címmel 1896 és 1901-ben kettõ jelent meg. Neki köszönhetõ, hogy 1909-ben Kolozsváron
egy impozáns, kétemeletes, sokhelyiséges, jól mûszerezett állattani és
összehasonlító bonctani intézet kezdte meg mûködését.
A Ferenc József Tudományegyetem
matematikai és természettudományi kara kolozsvári mûködésének elsõ 47 éves
szakaszában fontos szerepet töltött be. Neves tanárai (akik közül 17 tagja volt
a Magyar Tudományos Akadémiának) a tudományos és erkölcsi mércét magas szintre
állították, és ez a szint az utódokat is kötelezte. A kar 1919-ig csaknem
háromezer jól felkészült, helyüket mindig elismerten megálló tanárt és magas
képzettségû szakembert bocsátott útjára. Ezekre nagy szükség volt a két
világháború közötti évek átvészelésében.
A Kolozsvárról 1919-ben elûzött,
Szeged által befogadott egyetem rövid ideig (1940–44 között) ismét alapításának
helyén folytathatta munkásságát. A visszaköltözött egyetem matematikai és
természettudományi karán az alábbi tanszékek mûködtek, zárójelben a vezetõ tanárok
nevével: matematika (Dávid Lajos), geometria (Szõkefalvi Nagy Gyula), kísérleti
fizika (Gyulai Zoltán), elméleti fizika (Gombás Pál), szervetlen és analitikai
kémia (Szabó Zoltán), általános és fizikai kémia (Imre Lajos), szerves kémia
(Vargha László), ásványtan (Szentpétery Zsigmond), földtan (Balogh Ernõ),
növénytan (Györffy István), növényrendszertan (Soó Rezsõ), általános állattan
és biológia (Gelei József), állatrendszertan (Hankó Béla), általános élettan
(Jendrassik Loránd), embertan (Malán Mihály), fajbiológia és örökléstan (Csik
Lajos), általános és fizikai földrajz (Prinz Gyula).
A vezetõ tanárok közül 6
Szegedrõl, 4 Debrecenbõl, 4 Budapestrõl, 2 Pécsrõl érkezett, egyet Kolozsvár
adott. Az új kezdés nem volt zökkenõmentes: 1940-ben az átvett egyetemet a
tanárok szinte minden tudományos eszköz nélkül találták, a négyéves mûködés
második felét pedig a háború negatív hatása árnyékolta be.
Ez a négyéves második szakasz sem
múlt el nyomtalanul. A matematikai és természettudományi kar mintegy félezer
magas képzettségû szakembert adott az erdélyi társadalomnak, de e rövid
szakasznak is köszönhetõ, hogy a kolozsvári magyar egyetem még 15 évig
folytathatta munkáját (egy évig Kolozsvári Magyar Tudományegyetem, 1945-tõl
Bolyai Tudományegyetem névvel). A Ferenc József Tudományegyetem utóélete elsõ
négy évében (az 1948-as tanügyi reformig) széles körû autonómiával
rendelkezett. A kar helyben maradt magyar állampolgárságú tanárai (Borbély
Samu, Csik Lajos, Dezsõ Lóránt, Fényes Imre, Gáspár Gyula, Gyulai Zoltán, Imre
Lajos, Kol Erzsébet, Vargha László), a kolozsvári tanárok (Balogh Ernõ, Boga
Lajos, Gergely Jenõ, László Tihamér, Péterfi István, Pick György, Soós Ilona,
Török Zoltán, Vescan Teofil, Tulogdy János) 1948-ig egy olyan szilárd alapot
raktak le, amelyre az 1959-es megszüntetésig építeni lehetett. Nem véletlen az,
hogy a Bolyai Egyetem végzettjei minden területen bizonyítottak és
bizonyítanak.
Rövid és sok tekintetben
kiegészítésre szoruló ismertetésemet azzal a reménnyel zárom, hogy a
közeljövõben egy, az összes szakterületeket képviselõ csoport – az eddig
megjelent munkákra is támaszkodva – el fogja végezni a kolozsvári magyar
egyetem munkásságának részletes felmérését.